Búcsúbejegyzés

Drága, imádott olvasóim!

Olyan későn írok, hogy az már valószínűleg nem aktuális, talán már el is felejtettetek, de valójában (ez elég furcsán hangozhat) minél későbbre akartam húzni a lezárást. Nagyon a szívemhez nőtt a blog, még akkor is, ha nem érkeztek tizessével a kommentek, igazán sok időm/munkám volt benne és nagyon fog hiányozni az írása.

Más a búcsúbejegyzéseiben a statisztikát osztja meg, de én nem igazán ezzel szeretném befejezni a blogom, hiszen a számaim jóval egy átlagos fanfiction blog alatt vannak, de nem is érzem fontosnak. A rendszeres 3-4 kommentelőm kedves szavaiból éppen elég támogatást nyertem, így panaszra semmi okom. Én inkább megköszönném ezerszer és ezerszer azoknak, akik itt voltak velem, és segítettek. Leginkább anyukámnak köszönném meg, aki minden részemet elolvasta és lektorálta őket! Aztán a húgomnak, aki az epilógus írása közben sütivel ösztönzött, és teljes csöndet biztosított nekem, hogy minél hamarabb készen lehessek vele. Aztán a barátnőimnek, akik a suliba érkezésemkor azzal fogadtak, hogy mennyire tetszett nekik az új rész... És természetesen a kommentelőim: szerecsendio, Victoria, Vivienn és Nileve (és biztosan kihagytam valakit) sem maradhatnak ki! Nekik is nagyon szépen köszönöm!<3
Kérdeztétek, hogy töröm-e már a fejemet újabb történeten. A válaszom erre, hogy igen, nagyon is. Egy újabb fantasy blog készülődik, amit egy nagyon tehetséges bloggerinával szeretnék megnyitni, de a kiléte, vagy a blognak még egy ideig rejtve kell maradnia. De minden újdonság rólam, és az újabb blogjaim linkje kikerül erre a blogra, így ha valakit az érdekelne, néha nézzen fel erre az oldalra..:) Gondolkozom még reálisabb történet indításán is, de az még jóval több tervezésre szorul, így nem várható hamarosan.
Nem is tudom mit írhatnék még...
Köszönök mindent, mindenkit szeretek, és mindenkinek sok sikert kívánok az írásban/szerkesztésben! <33
Ölel benneteket: Leona G.<3

Díjaim

Drága olvasóim!

Mikor rájöttem, hogy az utóbbi időben mennyi olyan díjat kaptam, amit nem raktam ki, nem küldtem tovább (mert nagyon lusta vagyok) eldöntöttem, hogy összegyűjtöm az összeset, és kirakom egy bejegyzésbe. Remélem nem hagyom ki egyiket se.:)

Nagyon szépen köszönöm a díjat szerecsendionak és kriszty96-nak!<3

Szabályok:

Köszönd meg a küldőnek!

Írj 11 dolgot magadról!

Válaszolj 11 kérdésre!

Tegyél fel 11 kérdést!

Küld tovább!

11 dolog rólam:

1. Szörnyen lusta vagyok, bár szerintem ezzel nem leptem meg senkit.

2. A húgom az egyik legjobb barátnőm.

3. Vele nézem meg a legtöbb filmet, ha nem moziban, akkor itthon egy csomó pattogatott kukoricával és kólával.

4. Imádom a simset! Nagyon-nagyon és amennyit csak lehet, játszom.

5. Imádom Gerard Butlert! Fontos tudnivaló rólam.

6. Imádom az Operaház Fantomját. Az összes dalának az egész szövegét tudom kívülről-belülről. 

7. Nem tudom, hogy mit írhatnék, ami kínos, tekintve, hogy még sokszor kell 11 dolgot írnom magamról.

8. Kedvenc youtube-osaim Dancsó Péter és Szirmai Gergő, de Gergőt sokkal jobban szeretem (még hírügynökségi találkozón is voltam, ami eszméletlen jó volt).

9. Nagyon szeretem a koncerteket, magát a hangulatot, és nagyon könnyen táncra perdülök úgy, hogy hidegen hagy mások véleménye (ami más esetben sajnos eléggé érdekel).

10. Önbizalom hiányosnak vallom magam.

11. Most épp valami spéci felmosórongyot nézek a teleshop-on, és addig mondta nekem a tévé, hogy ez mennyire különleges és jó dolog, hogy kedvem támadt megvenni a centrifugás vödörrel együtt, pedig utálok takarítani.

11 válasz:

1. Hogy érzed, milyen lesz a bizonyítványod?

Látszik, hogy mennyire lemaradtam a válaszadással. Igazából szerintem nagyon jól sikerült a bizonyítványom, mindenből ötöst kaptam, kivéve fizikából, abból négyest. Fizikából lehetetlen ötösnek lenni.:/

2. A szüleid nagyon szigorúak a tanulás kapcsán?

Elsőszülött gyerek vagyok, így mint általában, velem sokkal szigorúbbak voltak, mint a húgommal. Belém nevelték, hogy fontos a kitűnő bizonyítvány, és mivel nekem szívügyem lett egy-egy rossz jegy kijavítása, már ha rosszul sikerül egy-egy dolgozat, akkor sem szidnak le, mert tudják, hogy kijavítom. 

3. Hogyan teltek az ünnepek?

Jáj, de régen kaptam ezt a díjat! xd De utólag is elmondhatom, hogy nagyon jól!

4. Melyik karácsonyi ajándéknak örültél a legjobban?

Az új telefonomnak. 

5. Mennyire érzed magadat tehetségesnek?

Talán egy kicsit. Valamilyen szinten tudok írni, talán ez a legnagyobb erősségem, de annyira különlegesnek nem tartom magam, inkább csak átlagosnak. Rajzolni, énekelni és táncolni is tudok egy kicsit, mindenből kicsit de nem kiemelkedőn.

6. Mit szeretsz a hétvégében?

Most, hogy nyáriszünet van, nem igazán van különbség a hétköznapok és a hétvége között, de iskola időben mindent imádok benne. Főleg azt, hogy nem kell korán kelni, és addig flangálok pizsamában, ameddig csak akarok.

7. Mi a legnagyobb célod az életben?

Sikeres írónővé válni, és szerető családot alapítani.

8. Melyik hónapban születtél?

Decemberben.

9. Melyik édességet szereted a világon a legjobban? El tudod készíteni?

A csokiszuflét. Kis csokis süti, amibe ha beleszúrod a kanalad, kifolyik a belül még folyós csoki. Hmm...És sajnos nem tudom elkészíteni, inkább anyára hagyom.:) (De a panna cottában verhetetlen vagyok!)

10. Melyik könyvet olvastad utoljára, hogy tetszett?

Szurovecz Kittitől olvastam a Gyémántfiú harmadik részét, a Smaragdfényt, és nagyon-nagyon tetszett!

11. Ki az a blogger, akivel szívesen beszélgetnél, de nem mersz ráírni? Volt valaha ilyen személy?

Sokan vannak, akikkel szívesen megismerkednék, de nem igazán tudnék nekik mit írni. Valami olyasmit képzeltem el, hogy: - Hali, Leona vagyok. Hogy nem ismersz? Á, sebaj, én téged igen, szóval beszélgessünk... (kínos csönd). 

Tehát nem szívesen írok vadidegenekre, hacsak nincs vele valami célom (interjú, project, vagy bármi hasonló).

Kérdéseim:

1. Hogy telik a nyarad?

2. Honnan merítesz ihletet a történeteidhez?

3. A karaktereid mindig csak a fejedben léteznek, vagy ismerőseid jelleme is megjelenik a szereplőgárdában?

4. Hány interjút adtál életedben?

5. Melyik az a ruhadarabod, amitől fizikai fájdalmat jelentene megválnod?

6. Az évek során melyiket mondanád a kedvenc nyaralásodnak? 

7. Melyik az a könyv, ami sokkal többet jelent neked egy jó történetnél, és esetleg megváltoztatott benned valamit?

8. Van olyan webhely, amit minden nap mindig meglátogatsz?

9. Van kedvenc bandád/előadód?

10. Mit jelent számodra díjat kapni?

11. Mennyire szereted a vizet/strandot egy tízes skálán?:)

Akinek szeretettel küldöm: 

szerecsendio - akinek nem tudom elégszer megköszönni azt a rengeteg díjat, és biztatást, és töröm a fejem, hogy ér-e többször visszaküldeni a díjat?:)<3

A következő díjamat köszönöm Tia Jonesnak!:)<3

A szabályok ugyanazok, vágjunk bele!

11 dolog rólam:

1. Inkább cicásnak vallom magam, mint kutyásnak, és van is egy cicám, Marcika a neve.

2. Most épp elfoglalta a helyem a kanapén, úgyhogy a területért küzdök.

3. Eléggé kiszámíthatatlan hangulatingadozásaim vannak, amit a szüleim nehezen viselnek (én is nehezen viselem).

4. Mindig is szeplőket szerettem volna vörös hajjal, de a lehető legtávolabb állok ettől a külsőtől a kreol bőrömmel és a sötétbarna egyenes hajammal.

5. Ha elolvasok egy könyvet, egy hétig a hatása alatt vagyok, és a lehető legtöbb emberrel meg akarom osztani az élményemet.

6. Van jegyem a novemberi Hollywood Undead koncertre, amit már eszméletlenül várok!

7. Ősszel fog megszületni a legújabb pöttöm unokatesóm, és már nagyon várom, hogy babázhassak vele.

8. Én vagyok az egyik legidősebb gyerek a családban, így mindig is én vittem ki a játszótérre a többi unokatestvéremet, és mindig én vigyáztam rájuk.

9. Hatalmas Harry Potter rajongó vagyok. Ha valaki megáll velem szemben, és közli velem, hogy nem szereti a Harry Pottert, le kell nyugtatnom magam, nehogy belekezdjek a mellette szóló kampánybeszédembe.

10. Az egész családom tud arról, hogy írok (még a nagyszüleim is, szüleim jóvoltából) és el is olvasták a történetemet, és támogatnak benne, ami eszméletlen jól esik.

11. Apa rendszeresen cikiz az írói álnevemmel.

11 válaszom:

- Mi inspirál a történet írásban? Dalok vagy képek alapján jöhet meg az ihletem, és miközben írok, mindig valami melankolikus számot hallgatok. Lana Del Rey verhetetlen ebben.

- Szoktál zenét hallgatni miközben írsz? Az előző kérdésben pont megválaszoltam.

- Ha igen, mit? Szintén.

- Milyen könyveket szeretsz olvasni? Igazából régi könyvektől kezdve a mai Leiner Lauráig mindenfélét szeretek. 

- Mi a kedvenc sorozatod? Pretty Little Liars.

- Hány blogod van? Kettő. Ez, meg a Firerose, ami nem saját, hanem csak szerkesztő vagyok benne.

- Milyen történetek fognak meg? (blogok) Kevés blogot olvasok, és azok közül is a jó humorú, izgalmas olvasmányok érdekelnek.

- Miért kezdtél el írni? Kiskorom óta érdekel az írás, de a blogok világába egy barátnőm vezetett be két éve.

- Mi a hobbid? Írás, éneklés, rajzolás, olvasás...

- Szereted Cassandra Clare könyveit? Egy nap alatt olvastam ki tőle a csontváros sorozatának egy-egy könyvét. Nagyon izgalmas és váratlan, de az írás stílusa nem tetszik.

- Ha igen, melyik a kedvenced? Hát akkor az Üvegvárost mondanám.

11 kérdésem:

Mivel említettem, hogy lusta vagyok, az előző kérdéseimet másolnám be ide is.:)

1. Hogy telik a nyarad?

2. Honnan merítesz ihletet a történeteidhez?

3. A karaktereid mindig csak a fejedben léteznek, vagy ismerőseid jelleme is megjelenik a szereplőgárdában?

4. Hány interjút adtál életedben?

5. Melyik az a ruhadarabod, amitől fizikai fájdalmat jelentene megválnod?

6. Az évek során melyiket mondanád a kedvenc nyaralásodnak? 

7. Melyik az a könyv, ami sokkal többet jelent neked egy jó történetnél, és esetleg megváltoztatott benned valamit?

8. Van olyan webhely, amit minden nap mindig meglátogatsz?

9. Van kedvenc bandád/előadód?

10. Mit jelent számodra díjat kapni?

11. Mennyire szereted a vizet/strandot egy tízes skálán?:)

 Akiknek küldöm szeretettel: a Kattogó Klaviatúra szerkesztőinek, Lynne Cartwrightnak és Elena Bramenek. (Akiknek a blogjához a hozzáférés megtagadva, de majd jelzek nekik később.)

A következő díjat (best blog) köszönöm szerecsendionak!<3 A képet a másolásvédés miatt nem tudtam bevágni sajnos, tehát azt el kell képzelnünk.:)

Szabályok:

 Említsd meg kitől kaptad!

 Küldd tovább négy embernek!

Az az igazság, hogy nem tudom mennyire értékelnének emberek kép nélküli díjat, így talán ezt kihagynám.

Következő díjamat Vivienne J.-nek köszönöm!<3:)

11 dolog rólam:

1. Imádok enni. 

2. Ha éhes vagyok, akkor sokkal sötétebben látom a világot, és amint valami finomat eszek, hirtelen minden vidámabb lesz.

3. Nagyon rossz a hallásom, a fél fülemre süket is vagyok egy régebbi betegség miatt.

4. Adam Sandler filmjeit nem tudom megunni.

5. Az elmúlt egy hétben óriásiakat nosztalgiáztam, tehát Disney meséket néztem újra.
6. Imádom a Disney meséket!
7. Imádom a Disney mesék zenéit!
8. Ha már itt tartunk Jon Cozartot is imádom!
9. Most, hogy felsoroltam egy csomó dolgot, hogy mit imádok, itt lenne az ideje annak, hogy mit nem imádok, de nem akarok negatív lenni.
10. Rémesen lusta vagyok, de ezt szerintem említettem már.
11. Rengeteg mindent terveztem a nyárra, de csak a felét sikerült megcsinálnom.

Válaszaim:
Mi ad ihletet az íráshoz? Lana Del Rey. Igazából csak úgy nem szeretem hallgatni, de melankolikus állapotomban a legkönnyebb írni.
Ha lehetne, megfilmesítenéd a blogod? Persze, ha lenne rá lehetőség, jó lenne látni a történetemet a mozivásznon.
Előre eltervezed a cselekményt, vagy csak spontán jön, írás közben? Előre eltervezek mindent. El kell döntenem, hogy honnan hova akarok kilyukadni, különben nem tudnám a csavarokat meg az apróbb nyomokat beütemezni.
Írás közben csinálsz még mást is (pl. zenehallgatás)? Szoktam, de egy idő után mindent kikapcsolok. Ha sikerült abba a hangulatba jönnöm, hogy az ujjaimra jönnek a szavak, akkor nem szeretek semmi másra sem koncentrálni közben.
Fogott már meg történet (blog/könyv)? Természetesen, nagyon sok!
Van kedvenc könyved? Ha igen, melyik az? Kedvencet viszont nem tudnék mondani. Rengeteget olvasok, és mindig az a könyv a kedvencem, amit éppen olvasok. Jelenleg a Vámpírakadémia sorozat.
Van kedvenc blogod? Ha igen, melyik az? Blogból viszont egyáltalán nem olvasok sokat. Nincs sajnos időm, ha van, akkor pedig inkább a könyveket részesítem előnyben.
Mióta blogolsz? Két éve.
Milyen zenéket szeretsz hallgatni? Mindenevő vagyok.
Olvasod a blogom? Ha igen, mi a véleményed róla? Már elég régen kérted, hogy olvassam el, és fejtsem ki a véleményem. Az az igazság, hogy el is kezdtem, és vagy tíz fejezetet elolvastam belőle (és elég régen volt, úgyhogy nem tudok pontos emlékekre támaszkodni) de arra emlékszem, hogy nagyon tetszett! Tetszett benne a sok kedves, és titokzatos karakter, a varázslatos környezet, a kastély, az erdő, és a régi felmenőkkel rendelkező szereplők, és azoknak a legendái! Nagyon érdekes és izgalmas, és ha lesz időm, ezer százalék, hogy elolvasom újra az elejétől, de akkor már a végéig!:)

Akiknek küldöm:
Sajnos nem ér visszaküldeni, pedig szeretném:(
Sophie<3
Riri
Khyira és Katie Boo

A következő díjnak megint nem tudtam leszedni a képét, de a Best Blog Award-ot köszönhetem szerecsendionak! <3 Nagyon-nagyon szépen köszönöm a hozzám szabott kérdéseket is<3

11 dolgot kell írnom magamról, 11 kérdésre kell válaszolni, majd írni 11 kérdést. (A másolásvédettség miatt nem sikerül bemásolnom semmit, és itt is látszik, milyen rém lusta vagyok.)

11 dolog magamról:
1. Nagyon sokáig húztam, és húzom most is a búcsúbejegyzést, hiszen annyira szeretem ezt a blogom, a történetem, és a karaktereim, hogy igazán nehéz megválnom tőlük.
2. Az igazán furcsa az, hogy én még a gonosz szereplőimet is szeretem.
3. De már készülőben is van az új történetem, amit társszerzővel írok (egy igazán tehetséges lánnyal) de még nem fedném fel, hogy kivel, vagy hogy mit fogok írni.
4. Még sosem mondtam ilyet, de várom a szeptembert. Izgalmas lesz.:)
5. Alig várom, hogy kijöjjön a Sims 4, és azt sajnálom, hogy ősszel semmi időm nem lesz játszani.
6. Van egy testvérem, aki olyan, mintha egyszerre lenne a húgom meg a nővérem...Bár rosszabb lenne, ha egyszerre lenne a húgom meg az öcsém.
7. Ő az, aki mindig először olvasta el a fejezeteim, és aki az epilógus írása közben még sütit is felszolgált nekem, hogy minél hamarabb írjak és minél jobbat.
8. Finom volt a süti.
9. A trailerem csinálása közben még úgy gondoltam, hogy Jake jelenti a szerelmi szálat, de amikor Willel való első találkozást írtam, rögtön beleszerettem, így át kellett gondolnom az egész történetet.
10. Most a trailert úgy is lehet értelmezni, mint a két testvér két külön szerelmi történetét.
11. Érdekesség, hogy a hosszabb szemszögváltás Jake és Leona között cserélődtek, mintha megint csak két testvér lassú egymásra ismerését írtam volna (pedig ez a családi fordulat elég későn fogalmazódott meg bennem, így nem is volt tudatos).

11 válaszom:
Milyen érzés, hogy már minden részt megírtál, és csak fel kell pakolni a fejezeteket?
Elég nyugodt. Sosem írtam előre részeket, mert amint megírtam valamit, annyira izgatott lettem, hogy vajon mi a véleménye az olvasóknak, hogy abban a pillanatban közzé is tettem. Viszont előre írni sokkal kevésbé stresszes, így lehet folytatom ezt a taktikát a későbbiekben.
Eddig hogy telik a nyarad?
Nagyon jól. Igazából nem volt annyira rohanós, inkább pihenős, lustálkodós. Bár Görögország felét bejárni egy autóval, kempingezve kevésbé volt pihentető, de imádtam, mert gyönyörű volt!
Melyik jelenet a kedvenced (közzétett vagy sem) az általad megalkotott történetben?
Az epilógusban amikor Jake megjelenik...aztán amikor Will. Az epilógust imádtam írni a legjobban!
Mit olvastál utoljára és hogy tetszett?
Richelle Mead-től (remélem jól írtam a nevét) olvastam a Vámpírakadémia sorozatot, amiért meg vagyok veszve, annyira szeretem!
Kiről mintáztad Jake karakterét?
Az igazság az, hogy teljes egészében a fejemből származik. Nem jut eszembe egyetlen ember, vagy kitalált karakter, akire igazán hasonlítana...
Ha választhatnál, melyik könyve szippantanád be magadat?
A Harry Potterbe. Kiskorom óta álmodozom róla, hogy egyszer csak megérkezik a levél, és utazom Roxfortba. Olyan szuper lenne elintézni a dolgokat egy-egy pálcasuhintással! Imádnék tanulni, az egyszer biztos! Még Pitont is szeretném...bár őt amúgy is szeretem.:)
Mit vársz el az elkövetkezendő tanévtől?
Az életben egyszer egy fizika ötöst...lehetetlen álom csupán.
Írd le az első három szót, ami eszedbe jut a nyárról!
Hőség, szabadság, vízpart.
Van olyan idézet vagy zene, ami körülírja az életed, vagy téged? Ha igen, leírnád, linkelnéd?
Ilyet keresek már egy ideje, de még nem bukkantam rá arra a pár sorra, ami valóban rám illene. De a keresést nem adom fel!:)
Mi a legvadabb álmod?
Hogy egyszer a könyvemet angolra is lefordítsák, és amerikát is meghódítsa.
Ki a kedvenc karaktered (sorozat vagy könyv)? Miért pont őt választottad?
A Pretty Little Liarsből Spencer. Imádom az eszét, a bátorságát, a lelki erejét, és a küzdeni akarását! Meg hát ha Toby szereti, nem lehet rossz ember!

Ezt a díjat nem küldeném tovább, mivel nem hiszem, hogy ér visszaküldeni (mert akkor szercsendio kapna még egyet tőlem). És nem jut eszembe több ember, akinem küldhetnék.

És mivel említettem már, hogy rémesen lusta vagyok, sőt esetenként még gonosz is (a mostani húzásomért nagyon fogtok utálni) mindenkinek nagyon szépen megköszönöm a díjat, mert többet is, kaptam, de kitenni, és továbbküldeni már elveszítette az aktualitását (véleményem szerint). Úgy lett volna értelme, ha rendszeresen raktam volna ki őket, és több díjat is tudtam volna küldeni azoknak, akik megérdemelték, de sajnos erről lecsúsztam, és most sem időm, sem energiám nincs egyszerre több mint száz tényt kiírni magamról, vagy több díjat küldeni ugyanazon embereknek egyszerre.
Még egyszer ezer bocsánatot szeretnék kérni, mindenkitől, akitől díjat kaptam:
szerecsendionak
kriszty96-nak és szerecsendionak
Cher Booksnak és szerecsendionak
Sheilának a kipécézést
Raspberry Silversnek!
Mindenkit szeretek, ölelek, és hamarosan (minimum egy hét múlva) érkezek a búcsúval, és a blog lezárásával!
Köszönök mindent, Leona G.<33

Epilógus

Drága olvasóim!
Ha a technika is mellettem állt, sikerült feltenni a legutolsó részt, amit én személyesen nem tudtam. Sajnos valószínűleg az előző kommentekre nem tudtam válaszolni, de mindnek nagyon hálás vagyok, utólag is. Nem szeretném szaporítani a szót, csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm szépen, hogy míg írtam, itt voltatok nekem, hogy biztattatok. Minden szép szónak nagyon hálás vagyok. Kíváncsi lennék, hogy hányan követtetek végig, azokra a bloggerekre és bloggerinákra is, akik eddig csöndben meghúzták magukat, kérem írjanak egy utolsó kommentet, igazán örülnék neki.
Nagyon remélem, hogy tetszeni fognak soraim, jó olvasást hozzá!
Ölel, puszil bennneteket: Leona G.<3 

 - Nem, ez nem... - könnyeim megállíthatatlanok voltak, hisztérikusan kapkodtam a levegőt, miközben lapozgattam a könyvet - Nem lehet igaz! Nem... Nem.

A sírás kirobbant belőlem, az üresség elviselhetetlen volt. Most már nem hallom Jake gondolatait. Lehet, hogy Jake meghalt! Will nem fogja meg a kezem többé. Clary nem ugrik a nyakamba vidáman és Audrey nem csókolja meg a homlokomat soha többé az anyai gondoskodásával. Teljesen egyedül maradtam.

Hero összerázkódott félelmében a hirtelen kitörésemtől, és kiszökkent a romház egyik "kijáratán". Én pedig végleg egyedül maradtam. Hallani sem akartam a nyomorult életemről, a nyomorult iskoláról, vagy arról a nyomorult pénzről, amit a gyárban megkereshetek. Meg akartam halni. 

A zokogásom egy idő után elhalt, gyönge pityergéssé szelídült. Arra a Leonára gondoltam, aki a könyvben olyan bátran viselkedett. Aki rögtön szembenézett azzal, hogy meghalt, és várta a jövőt. Aki meg mert nyílni a lelkek előtt, nem zárkózott el, vagy nem bújt el az ágya alá. Arra a Leonára, aki a legutóbbi iskolában töltött nap visszavágott a zsarnokoskodó Stellának, és elég erős volt ahhoz, hogy felkeljen és iskolába, majd munkába menjen. Aztán eszembe jutott Audrey, az édesanyám, aki a hasonló borzalmas helyzetből is ki tudott mászni annyira, hogy megtalálja élete szerelmét, a rövid boldogságot. Még nincs itt az ideje a halálomnak. Az öngyilkosság a gazdagok luxusa, én nem érek rá az önsajnálatra. Fel kellett kelnem, meg kellett mosakodnom, (hiszen borzalmasan viszketett a szalma, és az azzal járó kosz, a por és az izzadtságom keveréke pedig nem keltett valami vonzó látványt) és el kellett indulnom az iskolába, hogy a lehető legjobban sikerüljenek a vizsgáim. Hiszen a remény hal meg utoljára.

 A suliban nem is volt olyan borzalmas, mint amilyenre emlékeztem. Ugyan továbbra is egyedül töltöttem az ebédszünetet, Stelláék továbbra is piszkáltak, de ezúttal volt erőm visszavágni, és versenyre kelni a buta libákkal. Hiszen egy fokkal sem voltak jobbak, szebbek vagy okosabbak nálam. A szüleik pénzével felvághattak, de az nem az ő érdemüket képezte. Már nem vágytam a velem egy idős fiúk figyelmére, a sok éretlen,  kölyök buta, semmit érő bókjaira. Lehet, hogy Will csak egy álom volt, egy nem létező szereplő, de én még mindig szerettem, olyannyira, hogy mást észre sem vettem. Talán a megújult magabiztosságomtól, vagy a kisugárzásomtól, de egyre több kedves mosolyt vettem észre magam körül, amit én is viszonoztam. Be kellett látnom: a dolgok nem olyan borzasztóak, mint amilyenek régen voltak. 

 Munka után őrült tempóban siettem a könyvtárba. Hamarosan bezárt, én pedig mindenképpen utána akartam járni a dolgoknak. Táskámban ott lapult a könyv, amelynek lapjai most már tele voltak írva a gondolataimmal, érzéseimmel és kalandjaimmal. Amikor végre elértem a régi épületet, türelmetlenül vágtáztam el, egészen a pultig, ahol a már jól ismert szigorú könyvtárosnővel találtam szembe magam. 

 - Segíthetek? - kérdezte unottan, én pedig gyors mozdulatokkal előrángattam a táskámból a könyvet.

 - Miféle könyv ez?

 - Az őrangyal - olvasta a címét halkan, majd izgatottan elmosolyodott - De nem kell visszahoznod. 

 - Hogy kerülhetett ez ide? Hogy történhetett ez meg? Hogyan? - tettem fel sorban zavaros kérdéseimet, viszont nagyon úgy tűnt, hogy pontosan érti, mire gondolok. Kiskoromtól kezdve nem láttam mosolyogni ezt a nőt, de most sejtelmesen mosolygott, én pedig csak még inkább összezavarodtam.

 - Elég ritkán van itt ez a könyv nálunk, és mindig más a címe. Ugyanez a borító, ugyanígy nincs se kiadó, se író, csak egy sejtelmes fülszöveg. És mindig azok kölcsönzik ki, akiknek a neve szerepel a könyv hátulján. Mindig ilyen kérdésekkel bombáznak, és sosem adják vissza. Megtartják emlékbe. És valahogy ez a könyv, az üres lapjaival mindig visszatér a könyvtárba - a könyvtáros hangja álmodozó volt, és nagyon kíváncsi.

 - Ön...ön olvasta már? - kérdeztem újra bizonytalanul.

 - Vidd csak haza. Olvasgasd, ha úgy tartja kedved - mosolygott rám halványan, majd arcára visszatért a szigorú maszk - De amennyiben mást nem kölcsönzöl,meg kell kérjelek arra, hogy távozz. Zárunk.

***

Semmit sem értettem, és ez nagyon zavart. Mások is vannak, akik így jártak, ahogyan én? Nem én vagyok az egyedüli? Vajon mások is Willel, Claryvel és Jakekkel találkoztak? Will sok álmodozó lány szerelmévé nőtte ki magát? Nem az enyémek, a lényem részei? De hiszen azt mondta, hogy mindenki más címmel viszi haza...Lehet, hogy mindenki személyre szabott történetet kap? Hazaérkeztem a romházam falai közé. Szomorúan elmosolyodtam, hogy ezt a kupac téglát tekintem otthonomnak. A levegő eléggé lehűlt, ezért a sporttáskámból kihúztam két nagy pulóvert és mind a kettőt felvettem, amitől úgy néztem ki, mint egy hóember, de legalább nem vacogtam. Hamarosan itt lesz a nyár, és akkor majd nem fázom annyira, az esőtől eltekintve persze. Londonban nem volt érdemes hajléktalannak lenni, ez tény. Aztán egyszer csak kopogtattak az ajtó felől, én pedig összerezzentem félelmemben. Elképzelni sem tudtam, ki lehet az, sötétedés után, és vajon mit keres itt? A közeli kocsma részeg szerencsétlenjeire számítottam, ezért nem mertem ajtót nyitni. Majd meghallottam egy fájdalmasan ismerős hangot:

 - Hahó! Leona Davist keresem... Esetleg bemehetnék?

A hang Jake Dearmané volt. Még mindig álmodom? Fáradt agyam szüleménye az egész? Egész testemből remegtem, torkom kiszáradt, levegőt alig kaptam. De valami furcsa erő a bejárathoz húzott. Ellenállni sem tudtam volna, még ha akartam volna, akkor sem. Remegő kezeimmel kilöktem a nehéz ajtót...

 - Szia - mosolygott rám félénken a bátyám - Jake Dearman vagyok.

Jobbját felém nyújtotta, én pedig mint valami idióta, elfelejtettem, hogy hogyan is ráznak kezet a normális emberek. Egy végtelennek tűnő pillanatig a szemeibe meredtem, majd hirtelen a karjaiba vetettem magam, és

olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogyan csak tudtam.

Elnevette magát a reakciómon. Biztosan teljesen idiótának nézett, amiért ennyire örültem a jelenlétének, ezért gyorsan elengedtem, és zavartan lesütöttem a szemem. 

 - De hiszen nem is tudod, hogy ki vagyok - mondta továbbra is kedvesen mosolyogva, miközben az arcomat fürkészte.

 - Dehogynem tudom. Te vagy Jake Dearman.  A bátyám.

***

 Amikor arról kérdezett, hogy honnan tudom, hogy ő kicsoda, azt mondtam, hogy megálmodtam. Furcsállta, de kénytelen volt beérni ezzel a válasszal. Hirtelen zavarni kezdett az a körülmény, hogy kénytelen vagyok egy koszos és büdös romhalmazba beinvitálni Jaket, aki jó illatot árasztott és tiszta ruhában, a szokásos divatos bőrdzsekijében volt, mintha egy híres énekes a videoklipjét forgatná az elhagyatott környezetben.

 - Ez... - elakadtam, valahogy nem jöttek a szavak - Nem az igazi lakásom, csak átmeneti. Vagyis...

 - Tudom, mi a helyzet - szorította meg a kezemet megértően. Furcsa volt tőle ez a gesztus, hiszen tudtam, hogy mennyire kemény és erős fiú, és hogy mennyire nehezen nyílik meg mások előtt. Bár azt is éreztem, mennyire nagyon tud szeretni. A félhomályban is látható volt pár mélyebb seb, ami az arcát, karját és a nyakát is borították. A pólója alól pedig látszott a vállánál egy szoros kötés, amitől nehezebben tudott mozogni és merevebb lett a tartása. 

 - Hogy vagy? - kérdeztem gyorsan, amikor tudatosultak bennem a sérülései.

 - Te...mennyit is álmodtál rólam? - nevetett fel újra, miközben szemöldökei egészen a göndörödő szőke hajáig felcsúsztak a kíváncsiságtól.

 - Megálmodtam Rheát. Ő is létezik?

 - Igen - válaszolt elképedten - Ez hihetetlen! Akkor tudod, honnan jöttem...

 - Elég sok mindent a múltadról. Az édesapáddal találkoztam is álmomban - suttogtam félénken.

Egy pillanatig csönd volt, de nem az a tartalmatlan, kínos csönd, amit csak a kényszeredett fecsegéssel lehet elűzni. Ez az a fajta csönd volt, amire szükség volt ahhoz, hogy a társalgást új erővel folytathassuk, hogy megemészthessük az információt. Végig a szemébe néztem, ő pedig vissza az enyémbe. Végül ő szólalt meg:

 - Azt hiszem nagyon sok mindent kell megbeszélnünk ma este. Nem folytathatnánk egy csésze kávé mellett? Itt kezd hideg lenni.

 - De, persze. Az jó lenne - mosolyogtam, és felkeltem szánalmas fekhelyemről, hogy vendégemmel együtt elhagyhassam a lakásomat.

Út közben megállás nélkül folyt a szó. Jake ragaszkodott hozzá, hogy elejétől a végéig elmeséljem neki az álmomat, én pedig boldogan beszélni kezdtem. Vágytam már arra, hogy valakinek feltárjam azt, hogy min is mentem keresztül. Willnek vagy Clarynek sem árultam el, hogy hogyan is érkeztem abba a világba és boldog voltam, hogy Jakenek mindent elmondhattam. Miközben meséltem, megérkeztünk egy non-stop kávézóba, ahol Jake rendelt nekünk kávét, miközben folyamatosan hallgatta őrült történetemet. Féltem, hogy bolondnak tart, és egész egyszerűen otthagy majd, de ez nem történt meg. Figyelmesen hallgatott, és úgy nézett ki, hogy hitt nekem.

 - De tudod, mit nem értek? - kérdeztem, amikor végére értem a mesémnek - Egy átlagos ember bolondnak tartana, amikor a bemutatkozás helyett a nyakába borultam, ennek ellenére még itt vagy. Aztán pedig teljesen őrültnek, amikor előadom neki, hogy álmomban tudakozódtam a gondolatai, az ismerősei és az emlékei felől is. No meg, hogy meghaltam... Te tényleg hiszel nekem?

 - Persze, hogy hiszek! - mondta komolyan Jake, majd értetlen arcom láttán folytatta - Én is attól féltem, hogy őrültnek tartasz, vagy félni fogsz tőlem, amikor előadom majd, hogy honnan jöttem és hogy a bátyád vagyok. Igaz, hogy a történeted lehetetlennek tűnik, de van is rá bizonyíték. Az a könyv, amit mutattál. Akármilyen ijesztő, de tényleg le van benne írva minden, amit elmeséltél.

Elmosolyodtam. Ezek szerint jó ötlet volt megmutatni neki a könyvet. 

 - Most te következel! Hallani akarom a te őrült sztoridat is...Persze az után, hogy Michaell rád lőtt. És azt is, hogyan találtál meg engem! - mosolyogtam rá kíváncsian. 

Jake összeráncolta a szemöldökét, ivott egy utolsó kortyot a kávéjából, majd rendelt nekünk még egyet, és belevágott:

 - Rheával számítottunk Michaell érkezésére. James, az egyik tag figyelmeztetett minket, hogy Abe készül valamire, és sejtettük, hogy van valamije kettőnk ellen, így felkészültünk minden eshetőségre. Ez akkor történhetett, amikor fent voltatok Willel mind a ketten, és amikor visszacsöppentél egy napra a való világba. Miután Rheával elhatároztuk, hogy szökni fogunk, sorra vettük, hogy mit akarunk megtartani a mostani életünkből, és rá kellett döbbennünk, hogy semmit. Én már nem akartam az örökségemet, Rhea nem akarta a pénzt és a sok hazudozást, a börtönről már nem is beszélve, így mind a ketten elmentünk a rendőrségre. Azt mondtuk, hogy feldobjuk mindkét bandát, ha tanúvédelmi programban vehetünk részt. Elutazhatunk mind a ketten, új életet kezdhetünk, esetleg segítsenek anyagilag tiszta lappal indítani. Amikor Abe belépett a szobába, én pedig hosszú időn át a zsebemben tartottam a kezem, éppen egy riasztást adtam le a rendőrségen, akik körülvették a házat. Bénák voltak. Csak akkor értek fel, amikor engem már meglőttek.

Jake a jobb vállánál lehúzta a dzsekit és a pólót, látni engedve a nagy kötést a lőtt sebbel együtt, majd folytatta:

 - A kórházba kerültem, ahol nagyjából rendbe tettek. Még most sem vagyok fényesen, de élek és ez a lényeg. Rheával is találkoztam. Miután feldobta a bandát, találkozhatott a szüleivel. Nem haragszanak rá, minden rendben közöttük. Boldognak tűnt. Viszont máris el kellett utaznia, ugyanis van még pár ember, akit nem sikerült elfogni,ők pedig vadászhatnak rá. Végül nem sikerült együtt utaznunk, de nem bántam meg. A kórházban meglátogatott az én bandám főnöke, az a hájpacni. Annyit tudott, hogy sikerült ellehetetlenítenem a konkurenciát, így irtó büszke volt rám. Adott egy levelet, apám végrendeletével, és pár hozzám szóló levelével.

Előhúzott a kabátja belső zsebéből egy köteg levelet, de nem bontotta ki őket.

 - Megírta, hogy mit vár el tőlem, hogyan vezessem a bandáját, és ölésre buzdított. Szörnyű volt beismernem magamnak, de az apám egy szörnyeteg volt. Csak abban reménykedem, hogy anyánk rendes.

 - Nagyszerű volt - bólogattam megértően - Nagyon-nagyon szeret téged. 

Jake elmosolyodott, majd folytatta:

 - Az apró betűs részben, a levélpapír alján megírta apám, hogy van egy húgom, Leona Davis. Azt írta, reméli sosem találkozom majd veled, de mástól már amúgy sem tudnám meg, legalább legyen meg a lehetőségem. Leírta a címet, ahol a szüleiddel laktatok. Odamentem, de valami Rebecca nyitott ajtót. 

 - Jézusom, te találkoztál vele? - hüledeztem.

 - Igen, és eleinte nem is akarta elárulni, hogy közötök van egymáshoz. Egy kicsit meg kellett fenyegetnem... - vigyorodott el Jake, én pedig hangosan felnevettem.

 - Tudni akarom, hogy mivel fenyegetted meg?

 - Szerintem nem - mondta Jake, majd folytatta - Végül kibökte, hogy elzavart a háztól, de azt nem tudta, hogy hova mentél. Rokonokról vagy barátokról nem tudott semmit, így azt mondta valószínűleg valamelyik sarkon állsz, hogy meg tudd keresni a kenyérre valódat. Az iskoládat viszont sikerült kiszedni belőle. Szóval odamentem, de nem találtalak ott, csak valami...nem is tudom hogy hívták. Stella! Az az!

 - Szegénykém, te tényleg összetalálkoztál a két legnagyobb hárpiával a világon - mondtam elképedten.

 - Igen. Elég sok türelmembe került kinyomozni, hogy merre vagy. De nem tartott sokáig kifaggatni. Leírt, hogy hogyan nézel ki, csupa förtelmet mondott rólad, de éreztem, hogy csak féltékenység beszél belőle. Te gyönyörű vagy. Aztán addig vártam, amíg vége nem lett az óráknak, és Stella rád nem mutatott, hogy te vagy az. Azt hitte randira viszem. Tévedett, szegény.

Kénytelen voltam nevetni ezen. Olyan szívesen megnéztem volna Stella arcát, amikor az én jóképű bátyám magára hagyta, és a csúnya, szegény hajléktalan Leonát kezdte követni.

 - Tudom, elég furának fog tűnni, de követtelek egész délután. Nyugodt helyen szerettem volna beszélni veled, mert nem mertem csak úgy, nap közben rád rontani, letámadva azzal, hogy a bátyád vagyok, és meg kell hallgatnod engem. És el akartam mondani neked valamit...

 - Micsodát? - kérdeztem kíváncsian, szemeimet tágra nyitottam, és visszafojtott lélegzettel vártam a szavára.

 - Lenne kedved...Szeretnél? - dadogott, nem találta a szavakat - Szeretnél velem Amerikába költözni a tanúvédelmi programmal?

***

 A ház nem volt óriási, inkább csak meghitt. Egy kis, családi ház volt, sárga falakkal, és halványpiros tetővel, hálószobából nyíló kicsike terasszal és medencével a hátsó kertben. Az alsó szinten helyet kapott egy tágasabb konyha, egy kicsike étkező, és egy nem túl nagy nappali egy szűk wc-vel. Az emeletre barna faberakásos lépcső vezetett fel, itt pedig két hálószoba volt és egy nagyobb fürdő. New York egyik külvárosának a kertvárosi részében volt a ház, körös körül zöld pázsitos, rózsabokros kertekkel, és rendezett házakkal.

 - Tény, hogy nem nagyon keresnének minket egy ilyen családias környéken. De nincs annyi cuccunk, hogy feltöltsünk ennyi helyet - mondta nekem Jake, én pedig egyetértően bólogattam. Jake pénze elég az önfenntartásunkhoz, de mind a ketten egy-egy bőröndnyire elegendő ingósággal rendelkeztünk.

 - A ház teljesen be van bútorozva, és egy bizonyos összeget a tanúvédelmi program a rendelkezésükre bocsájt, hogy talpra állhassanak. Tanulhassanak, ruházkodjanak, vagy bármi hasonló - darálta unottan a sofőr, akivel együtt repültünk, majd autóztunk órákon át.

 - Köszönjük - mosolyogtam rá hálásan kettőnk helyett is.

Hihetetlennek tűnt, hogy új életet kezdhetünk együtt, megismerhetjük egymást, és bepótolhatjuk mindazt, ami kimaradt az életünkből. Ruhákat vehetek, felsőbb oktatásban vehetek részt, és megismerhetek újabb embereket. Az ölemben Hero izgett-mozgott, alig tudtam visszatartani attól, hogy megint bebújjon az egyik ülés alá. Szegény átvészelte a dobozban a hosszú utazást, nem volt szívem ott hagyni a ketrecében. Ölembe vettem, és automatikusan simogattam. Kiscicám azonnal megszerette Jaket, bátyám azonban még bizalmatlan volt irányába. Sosem szerette a macskákat.

 - Az első hónapokban igyekezzenek minél kevesebbet mutatkozni - figyelmeztetett minket újra és újra, amit már mind a ketten nagyon untunk.

A csomagtartóhoz lépve vállunkra kanyarítottuk táskáinkat, és elindultunk új lakhelyünk ajtaja felé, ahol Rhea ácsorgott sugárzó mosollyal. Gyönyörű volt. Egy rojtos aljú farmernadrágban, és egy színes, virágos lenge pólóban volt. Amint meglátta Jaket, arca felderült, és eszeveszetten futott felé, majd a nyakába ugrot, és szenvedélyesen megcsókolta. Olyan jó volt látni, hogy ennyire szeretik egymást. Hero már nagyon ficánkolt a kezemben, úgyhogy inkább leraktam a földre, miközben fogtam a pórázát. Egy darabig még nem szabad engednem, mert nem talál haza.
 - Rhea, ő itt Leona - mutatott be Jake, miután szétváltak.
 - Az új barátnőd? - nevetett boldogan Rhea, majd kedvesen átölelt - Örülök, hogy megismerhetlek.
 - Én is nagyon örülök - mosolyogtam rá szélesen, majd amikor láttam, hogy kíváncsian Hero felé vándorol a tekintete, gyorsan őt is bemutattam - Ő pedig Hero.
 - De édes! - guggolt le hozzá, és gyengéden megsimogatta a feje búbját.
 - Megnézzük a házat, húgi? - fordult felém Jake, én pedig követtem, Heroval együtt. A pórázát odakötöztem egy székhez. Majd később ő is felderítheti a terepet. Az egész alsó szint szépen ki volt dekorálva. Halvány kiwi zöld nappaliban fehér kanapé, a barna dohányzóasztalon fehér horgolt terítő, könyvespolcokon szép dísztárgyak és könyvek sorakoztak. Az élénksárga függöny pedig egy tolóajtót rejtett, ami a hátsókertbe nyílt. A konyha is teljesen fel volt töltve edényekkel és eszközökkel. Minden szeglet csillogott a tisztaságtól.
 - Igyekeztem minél otthonosabbra berendezni a házat, mielőtt megérkeztetek. Lefestetem a falat, meg bevásároltam egy csomó mindent, ami kellhet - mondta büszkén Rhea - Kivéve a szobádat, úgy gondoltam, azt te rendezd be úgy, ahogy szeretnéd!
 - Nagyon szép lett! - ámuldoztam - Te egyedül csináltad?
Rhea szerényen bólintott, miközben Jake átkarolta, és a hajába fúrta az arcát. Nem akartam őket zavarni, volt egy csomó-csomó dolog, amit meg kellett beszélniük, amióta nem találkoztak.  Felmásztam a lépcsőn, és beléptem új szobámba. Egy fehér ágytakaróval letakart franciaágy, és egy nagy, fehér gardróbszekrény egy íróasztal és egy laptop társaságában ácsorgott a szobában. A széles tolóajtón át, ami egy kis erkélyre nyílt, áradt be a napfény. Lepakoltam a táskámat a földre, majd azzal a lendülettel kicipzároztam, és elkezdtem kipakolni. A könyvet az íróasztalomra tettem, a fényképalbummal együtt. Aztán kinyitottam a gardróbomat, hogy belerámolhassam elnyűtt rongyaimat, amiket már annyira le szerettem volna cserélni, és akkor megláttam az egyetlen vállfán csüngő szépséges ruhát. Egy mellben húzott, piros nyári ruha volt, aminek áttetsző anyaga hátul leért a sarkamig, elöl pedig csak a térdemet verdeste. Szélesen elmosolyodtam, majd elkiáltottam magam:

 - Jake! Jake!

 - Mi a baj? - sietett fel a lépcsőn aggódva, majd meglátta kezemben a ruhát és szélesen elmosolyodott.

 - Ezt tőled kaptam? - kérdeztem elképedve.

 - Láttam rajtad, hogy zavarnak a ruháid, és megkértem Rheát, hogy mire ideérjünk, itt várjon rád. Tetszik? Nem tudtam, hogy a te méreted-e... - belé fagyasztottam a szót egy szoros öleléssel.

 - Köszönöm szépen. Ez tökéletes - teljesen meghatódtam.

Gyorsan magamra kaptam a gyönyörű ruhát, majd kimentem a kertbe. Mezítláb sétáltam a kora nyári napon a medence mellett, és gondolataimba temetkeztem. Lehet, hogy a könyv mégsem átok volt, hanem egy erőt adó remény. Arra biztatva, hogy sosem szabad feladni, sosem lesz vége addig, amíg fel nem adom. Hogy minden jobbra fordulhat. Már nem izgatott, hogy hogyan és miért találtam meg aznap a könyvtárban. Megtaláltam, és csak ez a fontos. Aztán egyszer csak megakadt a tekintetem a szomszéd kerten. Pontosabban nem a kerten, hanem egy fiún. Nagyon jól ismertem ezt a fiút. Két méterhez közelítő magasságát, széles, izmos vállát, éj fekete haját, kék szemeit, és féloldalas mosolyát.

 - Szia! - köszönt nekem Will.

 - Szia! - üdvözöltem én is, igyekezve leplezni zavaromat és megdöbbenésemet.

 - Én Will vagyok. William Morgan. Örülök a találkozásnak!

 - Leona Davis - mosolyogtam rá szélesen - Én is örülök.

 - Most költöztetek ide, ugye? - lépett közelebb a kerítéshez, én viszont igyekeztem visszatartani magam, nehogy a nyakába boruljak. Neki nem akartam előadni őrült történetemet az álmomról. Ő látszólag nem volt halott, nem élte át ugyanazokat, amiket én. Ő csak egy srác volt, akit megálmodtam, hogy be fog lépni az életembe.

 - Igen, a bátyámmal meg a barátnőjével - válaszoltam, miközben tovább sétáltam a ház felé. El kellett mosolyodnom, amikor megláttam a festékfoltokat a pólóján.

 - Ne haragudj, hívhatlak Lanának? - kérdezte még mindig féloldalas mosolyát viselve. 

 - Persze - bólintottam, majd megfordultam és a ház felé vettem az irányt. Biztosan nem bírtam volna megállni, hogy hirtelen el ne mondjak neki mindent.

 - Találkozunk még? - kiáltotta utánam, én pedig sugárzó mosollyal csak ennyit feleltem:

 - Igen. Biztosan.

17. fejezet - Az utolsó oldal

Drága olvasóim!
Tudom, hogy nem számítottatok arra, hogy eljöjjön az utolsó fejezet, de úgy éreztem, hogy felesleges tovább húzni és csavarni, mert egy idő után erőltetetté és unalmassá válna. Hátra van még az epilógus (amit már nagyon-nagyon várom, hogy feltehessek) és egy utolsó búcsú bejegyzés. Sajnos az epilógust nem tudom én magam felrakni, úgyhogy az időzítőre bízom. Köszönöm szépen szerecsendionak az újabb díjat, a búcsúbejegyzéssel együtt kirakom az összeset, és még ezerszer meg fogom köszönni, és igyekszem meghálálni a sok támogatást.
Remélem tetszeni fog nektek ez a hátralévő két fejezet, és megtiszteltek pár sorral.
Ölel benneteket: Leona G.<3

Jake sosem érezte magát ennyire szabadnak, erősnek és boldognak. Tudtam, mert a szobácskájából, amit a lelkem egy részében rejtegettem, csak úgy áramlottak ki a vidám gondolatok, a csodaszép képek. Mindent könnyűnek látott, egyszerűnek. Lett volna min rágódnia, de nem érdekelte már az eddigi élete. Megtalálta azt a lányt, akiért érdemes élnie és küzdenie. Még akkor is, ha én nem kedveltem azt a lányt, de örültem a boldogságának. Most már nem volt mindegy, hogy elkapják, vagy sem. Egyáltalán nem volt mindegy, hogy mit hoz a holnap. Rheával való szökésük napja percről percre közeledett. Mindent elterveztek. Titokban összecsomagoltak, hamis útleveleket gyártottak, és vártak a legmegfelelőbb alkalomra. Will és én pedig követtük minden lépésüket. Nem tudtunk addig nyugodni, amíg vissza nem mehettünk őrizni Jaket. A vége fele már azon kaptuk magunkat, hogy Will percenként megkérdezte, hogy van Jake, én pedig percenként újra és újra levezettem ugyanazon gondolatmenetet, miszerint boldog, de mégis aggódom érte, mert Rhea több mint gyanús nekem. Will nem aggódik Rhea miatt, és arra biztatott, hogy én se aggódjak miatta. Próbáltunk nyomozni utána, de az az undok angyal, aki Rheára vigyázott, állandóan megállított bennünket. Mindig egyfajta sértéssel, így egy idő után ráhagytuk, és úgy csináltunk, mintha nem is látnánk, hogy ott van a szobában. Próbáltam megismerkedni a bandatagok őrangyalaival, de mindannyian elutasítóak voltak velem szemben. Udvariasak, de hűvösek. Először nem értettem, miért, aztán rájöttem,hogy ők a maguk módján próbálják védeni a rájuk kiosztottat. Mivel nem tudnak belefolyni az eseményekbe, de nagyon aggódnak a védencükért, a veszélyes elemeket nem a földön élő emberekben látják, hanem azok őrangyalaiban, mintha mi is ugyanúgy veszélyt jelentenénk. Régebben zavartak volna az ellenséges tekintetek, de mostanra már nem tudott érdekelni. Az elmúlt napokban Clary nagyon sokszor látogatott meg minket, amit Will nem nézett olyan jó szemmel, hiszen erősen hanyagolta Lilyt, akihez ő még mindig ugyanúgy kötődött, mint Jakehez. Néha, egy-egy fél órára felrepültem az anyukámhoz, hogy minél inkább megismerhessük egymást. Nagyon szerettem hallgatni, ahogy beszél. Hogy hogyan látja a világot, milyennek az embereket és hogy a jövőt. Az édesanyámat nagyon sokoldalúnak ismertem meg. Volt egy nagyon komoly oldala, ami szembesíti az embert az elkövetkezendőkkel, aki mindig tiszta fejjel tudott dönteni nehéz helyzetekben is. Ott volt az aggódó anya benne, aki mindig megkérdezte, hogy jól érzem-e magam. Mi a helyzet Will-el? Mint kiderült, észrevette, hogy van köztünk valami. Én pedig boldogan meséltem el neki mindent. Felülmúlhatatlan érzés volt beszélni magamról az édesanyámnak, erről álmodni sem mertem, olyan távolinak tűnt. Mesélt apáról, hogy milyen nagyszerű ember volt, és hogy mennyire szereti.
 - Anya - szólítottam rövid hallgatás után egy ilyen találkozás alkalmával - Miért van az, hogy mindig a legnagyszerűbb emberek mennek el idő előtt?
 - Leonám... Nem tudhatjuk. Az Úr valószínűleg szeretne minket idefent, maga mellett tudni.
Nem volt kielégítő ez a válasz. Nem volt elég életem sok miértjére. Talán bele kéne nyugodnom, el kellene fogadnom, és tisztelnem kéne az Úr döntéseit. Így lenne helyes, és igyekszem így érezni. De mégsem tudok belenyugodni.
Minden egyes nap egyre biztosabb lettem abban, hogy William Morgen a legcsodálatosabb férfi az egész világon. És engem szeretett. Annyira hihetetlen, olyan álomszerű az egész. Már-már bűntudatot éreztem, miközben itt fent jártam a rózsaszín felhőim fölött, pedig a lelkem mélyén nagyon jól tudtam, hogy hajléktalan vagyok, egy reménytelen helyzetben, és valószínűleg az alkoholba fogok belehalni, hogy el tudjam viselni a fájdalmakat. Úgy éreztem magam, mint egy drogos, aki tudja, hogy nem sokára vége lesz a hatásnak, és visszazuhan a mélybe. Éreztem, hogy a könyvem a végét járja. A szerelmesek egymásra találtak, és hamarosan kalandosan megszöknek. Közeleg a happy end, mégsem vártam. Féltem, hogy elszakadok mindentől és mindenkitől akit szerettem. Mi lesz az életemmel Jake, Clary, Audrey és Will nélkül? Mikor meghalok, Audrey-val találkozom majd a mennyben, vagy még mindig ő lesz a vezető? Vagy ők nem is léteznek? Mindez valóban csak egy rossz drog lenne, egy hallucináció, egy álom? És mindez, amit megismertem az elmúlt pár hónapban, nem is létezik? Bárcsak örökre itt maradhatnék! Bárcsak tudnám befolyásolni a történéseket! Nincs ilyen szerencsém. Megízleltették velem a boldogságot, a szeretetet, aztán elveszik. Addig is igyekeztem minél többször, mindenkinek elmondani, mennyire szeretem!
 - Tudod, még nem mondtam el mindent... - szólalt meg Will hosszú csönd után. Mind a ketten hallgattuk Jake és Rhea terveit, vagy beszélgetését, miközben a padlón ücsörögtünk, és a vállára hajtottam a fejem szorosan hozzábújva.
 - Miről nem mindent? - kérdeztem vissza kíváncsian.
 - Emlékszel arra a napra, amikor bevallottam neked, hogy hasonló kölyök voltam régen én is, mint Jake? - arca feszültségről árulkodott, a szavakat nehezére esett kimondania. Bólintottam egyet, biztatva a folytatásra.
 - Tudnod kéne a múltamról. Így lennék teljesen őszinte.
Elmosolyodtam, és megsimogattam a karját, majd összekulcsoltam az ujjainkat.
 - Nem kell elmesélned. Nem számít, hogy mit követtél el háromszázötven évvel ezelőtt. Az a fontos, hogy most milyen vagy. Nem kell háborgatni azokat az időket. Most már nem fontosak - mondtam kedvesen, mire csak rövid, lágy csókot kaptam jutalmul. Szerintem megérte.
Rhea és Jake felálltak az asztaltól, kifizették a számlát (természetesen veszekedtek, hogy ki állja az ebédet, Jake került ki győztesen) majd kiléptek az étterem ajtaján, és megindultak London forgatagában. Ahogy haladtunk az utcán, egy-egy közelebbre tévedt démon felé lőtt Will, persze sikerrel. Mellette úgy érződött, mintha az egész démon-ölés könnyű volna, pedig ez nem volt igaz. Komoly erő és ügyesség kellett ahhoz, hogy ki tudjunk lőni egy nyilat, és pontosan eltaláljuk. Willnek volt ideje begyakorolni. Míg sétáltunk, eljátszottam a tűzzel. Meggyújtottam a tenyeremben, húzogattam, formázgattam alakját. Egyszer úgy nézett ki, mint egy sárkány, máskor mint a felhőpalota, vagy mint egy kecses női alak. Nem éreztem fájdalmat, csak kellemes csiklandós érzést. Elmosolyodtam, feldobtam, majd mielőtt elkaphattam volna, Will utána nyúlt, és elmarta előlem a játékomat.
 - Ez nem volt szép dolog - morcoskodtam miközben nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak.
 - Tőled meg az, hogy nem segítesz a démonok körül - vágott vissza, hasonló hangsúllyal.
 - Úgy láttam elboldogulsz...Amúgy sem jöttek a közelünkbe - vontam meg a vállamat, miközben követeltem vissza a tüzemet.
 - Nem éri meg kockáztatni - ingatta rosszallóan a fejét. Egy pillanatra félrenézett, addig én előhívtam a szárnyaim, és mögé repültem. Már majdnem sikerült kirántanom a kezéből a lángot, amikor hirtelen a hátára rántott, és fölrepült velem. Hasam alatt megéreztem a fehér tollakat, elviselhetetlenül csikiztek. Jake és Rhea andalgó gerlepárosa felé repült velem, míg én igyekeztem visszaszerezni a lángomat.
 - Újat is elő tudsz hívni, ha szeretnél - nevetett Will a fülembe.
 - De nekem az az egy kell! - erősködtem makacsul.
 - Oké - sóhajtott bosszúsnak tetetett hanggal - Tartsd a kezed!
Visszakaptam a kezembe a lángocskámat. Elnézegettem, majd hirtelen egy jól célzott dobással eltaláltam egy száz méterre levő démont. Hörögve felsikított, majd hamuvá porladt szét. Nem látta senki más, csak mi.
 - Ügyes - mondta elismerően - Egyre jobb vagy!
 - Köszönöm - válaszoltam büszkén, majd elengedtem a nyakát, leszálltam a hátáról és visszaszálltam a földre.
 - Milyen cuki - vigyorgott erőltetetten Rhea antiszociális őrangyala rám. Nem igazán tudott érdekelni a puffogása, csak visszamosolyogtam és követtem tovább Jake minden mozdulatát.
Védencem és újdonsült barátnője beléptek a főhadiszállásra, vagyis abba a házba, ahol mind találkozni szoktak taktikai megbeszéléseket tartani, vagy csak összejönni egy kis sörözésre. Mielőtt beléptek volna, messze eltávolodtak egymástól, egymásra sem néztek, és egyszerre minden érzelem eltűnt az arcukról. Újra üresek lettek, szemtelenek és kemények. Bent a nappaliban, amit a közösségnek tartottak fent, iszonyú bűz terjengett. A rengeteg alkohol, különböző hagymás chipsek és a lábszag nem tett jót a helyiségnek.
 - Te jó Istenem, mit csináltatok ti itt? - fintorodott el Rhea köszönés helyett, és azonnal az ablakokhoz futott, hogy kinyithassa őket. Miután azzal végzett, megállt egy kanapénál, amin két pasas illetlenül fetrengett, lábukat az asztalra téve. Olyan szigorúan nézett rájuk, amitől rögtön elment a nevethetnékük, és mind a ketten felálltak. Rheának most már egy egész kanapéja volt leülni. Jake pedig a szoba ellenkező sarkába ment, és hosszú beszélgetésbe kezdett Daviddel, egy fegyvercsempésszel. Nem tudott lekötni a beszélgetésük, és őszintén szólva hallani sem akartam azokról a dolgokról, amiről beszéltek. Értelmetlen bűnöket halmoztak fel nap mint nap, olyan pénzért, amit esetleg becsületes munkával is meg tudtak volna keresni. Talán nem olyan sokat és nem olyan könnyen, de eleget az életben maradáshoz. Amíg ezeknek az embereknek a társaságában voltam, újra és újra megígértem magamnak, hogy szorult helyzetem ellenére sem fogok erre a sorsra jutni. Az angyalok a földön ültek, a falnak támaszkodva, néhányuk lelki testébe belelógott pár valódi, földi végtag is. Számomra minden alkalommal hátborzongató látvány volt, amikor véletlenül átnyúlnak rajtam, vagy nekem kellett átlépnem valamin. Látszólag az angyalokat sem kötötték le a beszélgetések. Halkan társalogtak a szomszédjaikkal, esetleg olvastak, vagy furcsamód fejhallgatóval zenét hallgattak. Úgy tűnt, nem szenteltek ránk több figyelmet egy pillantásnál, de amikor azt hitték nem látjuk, összesúgtak mögöttünk, volt aki még mutogatott is ránk. Én csak Will szemébe néztem, elmosolyodtam, és rájöttem, hogy semmit sem számít hogy mit is gondolnak mások. A földön annyit törődtem azzal, hogy az emberek milyen borzalmakat suttoghatnak a hátam mögött rólam, hogy mennyire senkinek tartanak, és biztosan én vagyok a legszerencsétlenebb lény széles e vidéken. Annyi időt töltöttem szorongással, pedig nem érdemeltek volna egy pillanatot sem. Leültem egy szabad sarokba, elrendeztem magam körül a fehér ruhámat, és továbbra is Will kezét fogva kémleltem körül a szobát. Elábrándoztam azokon a csókokon, amiket Willel váltottunk. Fejemben újra lejátszódott a pár nappal ezelőtti beszélgetésünk Claryvel:
 - Will elég szűkszavú - húzta el csalódottan a száját. A szobájában ücsörögtünk, mind a ketten törökülésben az ő ágyán, miközben igyekezett belőlem minél több információt kihúzni.
 - Mit mondott? - kérdeztem mohón, Clary pedig kénytelen volt nevetni az arckifejezésemen - Csak érdekel, hogy ő mit gondol a dolgokról, ennyi az egész.
 - Nem sokat - sóhajtott Clary - Csak annyit, hogy bevallottátok egymásnak az érzelmeiteket, de hiszen ezt magamtól is sejtettem. A férfiaknak ennyire nem számítanak a részletek?
 - Lehet, hogy csak nem akarta elmondani, mert az indiszkrét lenne... - mentegettem bizonytalanul, Clary pedig nevetve felvonta a szemöldökét.
 - Lana, én téged láttalak már betegen, egészségesen, koszosan és büdösen, szép ruhában, hajléktalanként, hamupipőkeként és meztelenül is. Szerintem ennél indiszkrétebb már nem lehetne a barátságunk.
 - Igazad van, meggyőztél! - nevettem fel, és szóról szóra elmeséltem neki mindent. Clary rendkívül jó hallgatóságnak bizonyult. Az az aranyos fény ott csillogott a szemében végig, sosem szólt közbe, de néha álmodozva felsóhajtott, vagy izgatottságában felsikkantott. Mikor végeztem a történettel, csak ennyit kérdezett:
 - Ugye tudod, hogy ez mit jelent?
 - Mármint mi mit jelent?
 - Hát a csók! A csók! - felelt már-már felháborodottan, amitől muszáj volt nevetnem.
 - Hát...gondolom, hogy szeretjük egymást, nem igaz? - kérdeztem bizonytalanul - De olyan más volt, mint amilyenről olvastam a könyvekben. Mert a könyvek szenvedélyről írtak, vonzalomról, görcsről a gyomorban, torokban dobogó szívről, remegő térdekről...
 - De ez más volt - bólogatott megértően Clary - Olyan, mintha öreg házaspárok lennétek, és már nem a testi vonzalom tartana össze benneteket hanem a puszta szeretet, ugye?
 - Pontosan - mondtam meglepetten.
 - Tudod, egy-egy csók nem gyakran csattan el idefent, főleg Will-el nem. Nem arra gondolok, hogy mindenki kerülte őt, mint a pestist, hanem akkor amikor ő született, nem volt szokás az ilyesmi - mosolyogva szünetet tartott, hogy csak tovább csigázzon - Arról van szó, hogy nagyon-nagyon szeret téged, és veled akarja tölteni az örökkévalóságot.
 - Ez biztos? - sütöttem le a pillantásomat zavartan, miközben majd kicsattantam a boldogságtól.
 - Ezer százalék!
 Ott ücsörögtem egy szobában a világ leggyanúsabb alakjaival együtt, csupa mocskos tervről és bűnről beszélgettek, de valahogy mégsem éreztem rosszul magam. William Morgan ott ült mellettem, rám mosolygott és szeretett. Egyetlen gondolat nem hagyott nyugodni. Ha itt a happy end, mi lesz velem? Ha kidob magából a könyv, és szembesülnöm kell vele, hogy a szeretteim csak őrült képzelőerőm szülöttei, és hogy soha többet nem találkozhatok velük. Mi lesz velem, ha egyedül maradok a kilátástalan helyzetemmel?
Az ég dörrent egyet, én pedig összerázkódtam, ahogy visszatértem gondolataim birodalmából. Hamarosan az eső is rázendített. Az ablakon konokul kopogtak az esőcseppek, egymással versenyt futva gördültek lefele az ablakon, elnyomva a szobában lévők beszélgetését. Egyszer csak kivágódott az ajtó, és a csurom vizes Abe trappolt be rajta. Kopasz fejéről menet közben letörölte a vízcseppeket, átázott bőrdzsekijét a padlóra hajította. Közel ülő fekete szemei lángoltak az indulattól. Nem is lehetett dühnek nevezni, hiszen szája halvány mosolyra húzódott, de azért sütött tekintetéből a rosszindulat. Hangosan becsapta az ajtót, amivel elhallgattatta az egész társaságot. Gúnyosan végigpásztázta a szobát egyik faltól a másikig.
 - Látom mindenki jól mulat - reagálta le a csöndet, majd folytatta - Sikerült a híres akció, Adrian?
Kihívóan rámosolygott Jakere, aki szélesen elvigyorodott, és kisétált az őt körülvevő társai közül, hogy szemtől szemben állhasson Abe-bel, miközben zsebeiből nem vette elő a kezét.
 - Mi közöd ehhez, Abe? Mit szeretnél?
 - Azt, hogy ezek a birkák, akik a fenekedet nyalják, rájöjjenek mi is folyik itt igazából! - az óriást majd szétvetette a düh, nyakán lévő erek kidagadtak, keze ökölbe szorult. A banda többi tagja egy hang nélkül meredt a jelenetre, és semmi pénzért nem állították volna le ezt az izgalmas vitát.
 - Kíváncsivá tettél, Abe. Hallgatunk! - Jake mosolya mintha minden egyes másodperc elteltével derűsebb és szórakozottabb lett volna. De bent, az agyam egy kis szobácskájából hallottam, mennyire nagyon ideges volt. Lehet, hogy kezét csak azért dugta zsebre, hogy leplezze remegését. Rhea pillantását is sikerült elkapnom. Szeme üressé vált, tartása merevvé, és az ajkába harapott.
 - Szerintetek miért nem sikerült a híresen tehetséges Adrian Dentonnak az az egyszerű akció, hogy elhallgattasson egy egyszerű nőt? - fordult Abe a többiek felé fenyegetően.
Egy hanyag hang szólalt meg a bandából:
 - Ő nem egy egyszerű nő. A főnököt börtönbe tudja juttatni, ha életben van.
 - Pontosan - mutatott a srácra lelkesen Abe.
 - A pisztolyaink töltényeit kicserélték vaktöltényekre. Nem gondolom, hogy annyira egyszerű nőről lenne szó - Jake mosolya letörölhetetlen volt, ami egyre jobban dühítette Abet - Valaki a védelmébe vette.
 - Talán te? - Abe kérdése kellemetlenül hasított a szoba csendjébe.
 - Mire akarsz kilyukadni? - Jake könnyedén kérdezte, miközben a fejemben már idegesen tervezgette a következő lépéseket.
 - Arra, hogy neked érdeked átvenni a helyét. Minden téren - mutatta fel a telefonját, amin Jake és Rhea közös fotója állt. A szobában mindenki igyekezett leplezni a zavarodottságát. Érezhette mindenki, hogy most kénytelenek lesznek választás elé kerülni. Michaell vagy Adrian?
 - Mit akarsz, Abe? - ekkor már Jake sem tudta türtőztetni magát. Mosolya lefagyott az arcáról, visszatért az a hűvös, rideg arckifejezés, amitől mindenkit kirázott a hideg. Rheára záporozott a rengeteg rosszalló pillantás, mind azt suttogta: ribanc.
 - Halálodat, Adrian. Azt akarom, hogy mindenki előtt megszégyenülj, hogy ez a sok marha rájöjjön, kit istenítettek olyan nagyon - sziszegte dühösen, majd egy pillanat alatt rárontott Jakere.
Rhea sikolya töltötte be a termet. A könnyeimtől homályosan láttam, csak azt éreztem, hogy Will fogja a kezem, és itt van mellettem. Egyszerre három fickó fogta le Rheát, miközben azt sziszegték:
 - Ribanc, jobban teszed, ha befogod a szádat!
A lány rúgott, karmolt és harapott, mindent megtett, hogy megmenthesse Jaket.
 Abe ökle irányt tévesztett, és a levegőbe ütött, Jake arca helyett. Míg a fiú elhajolt az ütés elől, megkerülte a behemótot, és a hátába mért egy erős ütést, amit ugyan Abe komolyan fájlalt, de nem volt elég a leterítéséhez. A következő mozdulattal elkapta Jaket, és minden erejéből az orrába ütött. Recsegve eltört, és folydogálni kezdett arcából a vér. Szemei zavarodott köröket jártak, de lábai még nem mondták fel a szolgálatot. Ökleivel igyekezett védekezni, de nem találta a célt, szemei előtt összefolyt a világ. A következő csapás a gyomorszáját érte, majd az ágyékát. Jake földre kényszerül, ahol Abe folytatta a verést. Csak rúgta, és ütötte, miközben az emberek csak álltak, és néztek. Senki sem segített, senki sem könyörült. Rhea pedig torka szakadtából sikított. Én pedig csak sírtam, tehetetlen dühömben. A fejemben üvöltött Jake fájdalmában. Éreztem, ahogy az elméje egyre mélyebbre és mélyebbre zuhan, egyre nehezebb megtartani az öntudatát. Már-már kívánta a halált, azt a hívogató sötétséget, amiben nem érzi majd a fájdalmat. Rhea hangja tartotta életben, hogy hallotta, valakinek hiányozni fog. Legszívesebben én is ordítottam volna abban a fájdalomban, amit én is éreztem. Elviselhetetlen volt. Will szemeibe nézve viszont pillanatnyi nyugalmat leltem. Ő tudta, mit éltem át. Ő megértette, és borzasztóan sajnálta, láttam a szeméből. Fogta a kezem, miközben az ő arca is eltorzult a fájdalomtól, hogy a védencét bántják, akin nem tudunk segíteni. Akivel lehet, hogy perceken belül beszélhetünk, és mégsem vágytunk a találkozásra, félve a jövőtől. Jake alig bírt lélegezni, szívverése hol felgyorsult, hol pedig már alig vert. Aztán egyszer csak abba maradtak az ütések. Jakenek nehéz volt kinyitni a szemét, a sok vértől, ami elborította az arcát. Nehezen sikerült képet kivennie abból a káoszból, ami körülötte folyt, de végül megtalálta kínzóját, amint egy pisztolyt szegez a mellkasának. Már nem tudott félni a haláltól. Csak egy pillanatra méltatta Abet, szemei egyből Rhea sírástól eltorzult arcára vándoroltak. Még így is gyönyörű volt. Rámosolygott, pedig fájdalmai nehezen engedték neki, de fontosnak érezte, hogy élete utolsó pillanataiban mosolyogjon arra a személyre, akit itt kell hagynia a világon. Mellkasomból feltört egy mélyről jövő zokogás, miközben Will védelmezően átölelte a vállamat.
 - Itt a vége, fuss el véle! - azzal kibiztosította a fegyvert. De a ravaszt már nem tudta meghúzni. Egy dörrenés zengett fel, majd egy golyó fúródott Abe testébe. A behemót eldőlt, miközben testéből patakként folyt a vér.
 Michaell pisztolya végzett vele.
 - Rhea! - nézett a vergődő lányra nyájasan a főnök - Ha nem haragszol, szívem, én szerettem volna végezni a szeretőddel. Úgy éreztem, így helyénvaló, ha már apám gyilkosát nem én bosszulhattam meg.
Nem volt idő mosolyra, utolsó gondolatra, vagy a szemünk előtt lepergő életre. Nem volt idő utolsó kívánságra, végrendeletre, egy vallomásra. A golyó kirepült a tárból, Jake pedig a padlóra rogyott. Sikítás, sziréna szó, sírás és sóhaj.
 Engem pedig kirántott egy erő Will óvó karjai közül. A világ forgott körülöttem, elhomályosodott minden,

majd csak még élesebb lett. Forgás, és forgás. Hányingerkeltő volt a sebesség. Egyre kisebbnek éreztem magam, miközben minden megnyúlt, és hatalmas lett. Audrey, Clary, Will és Jake hangját hallottam, beszéltek hozzám. Apró testem minden forgásnál más környezetben találta magát. Néha fent a fellegekben, volt hogy a könyvtárban, vagy egy olcsó motelszobában voltam. Szavak és számok peregtek le előttem, mindnek meg volt a maga jelentése, éreztem. Csakhogy nem volt időm minden eltöprengeni. Aztán elfogott az az érzés, hogy átestem valami szűken, mintha újra megszülettem volna. És miután a forgás lelassult, a zajok elcsendesedtek, és megéreztem a kellemetlen hideget.
 Kinyitottam könnyes szemeimet, amik egyből az ölemben heverő könyvre vándoroltak.
"A golyó kirepült a tárból, Jake pedig a padlóra rogyott.
Vége."

16. fejezet - Boldogság

 Drága Olvasóim!
Ahogy ígértem, megérkeztem (életemben először időben) az új résszel. Meg szeretném köszönni az újabb díjat Vivienn-nek, és a kedves szavakat az előző fejezetem alá. Emellett meg szeretném köszönni a csodás designt Sophie-nak! Egyszerűen gyönyörű lett, imádom! Emellett megújult a szereplők oldala, annyi változással, hogy az általam készített rajzok kerültek be a színészek helyére. Remélem tetszik majd nektek!:) Ez a rész sokkal vidámabbra sikeredett, mint ahogy a címből rájöhettetek, remélem tetszeni fog nektek, és hagytok pár sort magatok után.
Ölel benneteket: Leona G.<3

Sűrűn kellett pislognom, elvakított a fény. A földön, a koszos kis barlangomban nem szoktam hozzá ehhez a tiszta és ragyogó világossághoz. Megnyugtatott, hogy körülölel, úgy  éreztem, vigyáz rám. A csöndön élesen hasított át az a jól ismert hang.

 - Lana! - szakadt ki a nevem megkönnyebbült sóhajjal Will szájából. Nem volt időm szemügyre venni, azonnal a karjaiba kapott, és szorosan átölelt. Átöleltem a nyakát, és szorosan belefúrtam arcom a széles vállába. Ebben a pillanatban úgy éreztem, ott vagyok, ahol lennem kell. Ott, ahol boldog lehetek örökre. 

 - Hogy ijeszthettél meg ennyire? Hogy csinálhattad ezt? Halálra aggódtam magam! Mi lett volna, ha többet fel sem ébredsz? - hangja neheztelő volt, miközben érezhető volt benne a szeretet. Hálásan elmosolyodtam, miközben egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Csöndesen eltolt magától, hogy szembe nézhessen velem, és hatalmas tenyerével letörölte azt a kósza könnycseppet:

 - Miért sírsz? Fáj valami?

 - Csak olyan rossz volt...álmomban. És most olyan jó, hogy itt lehetek megint. Veled... - a hangom akadozott, szavaim érthetetlen összevisszaságban követték egymást, miközben arcomon félénk mosoly vette át az uralmat. Meg akartam érinteni, megsimogatni az arcát, de egyszerűen nem mertem. Az arca elkomorult, nyelt egy nagyot majd újra szólásra nyitotta ajkát:

 - És Jake?

 - Tessék? - ráncoltam a szemöldököm értetlenül.

 - Te Jaket szereted...nem igaz? - arcán látszott, hogy fájt kiejtenie a szavakat, lesütötte a szemét.

Hirtelen megértettem mindent. Sóhajtottam egyet mosolyogva, közelebb húzódtam hozzá, és két kezem közé fogtam azt a gyönyörű arcát. Megnéztem újra, minden egyes szegletét. Az éles állvonalát, a száját, amit olyan gyakran húzott féloldalas mosolyra. A gödröcskéjének a helyét, majd a csodaszép kék szemeit.

 - Persze, hogy szeretem - szélesen rámosolyogtam, majd gyorsan folytattam, mielőtt az arca a legsötétebb komorságot öltötte volna fel - Hiszen a bátyám. 

Hatalmasat sóhajtott, majd ő is elmosolyodott. Nevethetnékem támadt ettől a megkönnyebbült sóhajtól.

 - Hogy hihetted azt, hogy szerelmes vagyok a bátyámba? - nevettem el magam a képtelen ötlettől.

 - Csak mostanában tudtad meg, és akkor is nagyon-nagyon rosszul fogadtad. Azt hittem, talán ez az oka... - magyarázkodott már ő is nevetve. Az a gyönyörű mosoly a helyére került, és újra elkapott egy teljesen ismeretlen érzés. Semmi köze nem volt a vonzalomhoz, mint ahogy a könyvekben olvastam. Csak az a tiszta szeretet, ahogy az ember sose tudott szeretni. Türelmes, jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, rosszat föl nem rója, mindent eltűr, elhisz, mindent remél és elvisel. 

 - Szeretlek, Lana - mondta halkan, de nagyon jól hallhatóan Will, miközben tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Egy hang nélkül közelebb húzódtam, feltekintettem az arcára és ezt mondtam:

 - Én is szeretlek.

Hirtelen történt, egy pillanat alatt, hogy Will ajka megtalálta az enyémet, és összeforrtak eggyé. Onnantól nem létezett ő és én, csak mi. Csukott szememen belül minden ragyogott és izzott. Minden fényes volt, gyönyörű és tökéletes. Ez volt az a pillanat, aminek sohasem szabadott volna véget érnie. Ez a csók nem csak egy csók volt, ami a mennyekben gyakori a fiatalok között. Ez a csók...olyasmi lehetett, mint a földön a házasság. Tiszta érzelmek vezérlik, örök életre összekötik az ő és én fogalmát.

 - Egy ideig nem szabadulsz meg tőlem, te lány! Amerre mész, követni foglak...Még abba a fura álomba is, ahol voltál! - húzta féloldalas mosolyra az ajkát, miközben csillogó szemeivel az arcomat pásztázta.

 - A fene egye meg, pedig azt hittem, lerázhatlak! - bosszankodtam látványosan.

 - Így jár az, aki későn őszinte - nevetett rám, majd újra megcsókolt. Aztán újra, és újra...

 Rhea virágos mintájú platformos cipője ritmusosan kopogott London koszos utcakövén. Az alacsony lány magabiztosan, komoly arccal hasított át a szürke tömegben színes szoknyájában, maga után lobogó szőke

hajzuhatagával. Sorra utána bámultak a férfiak, de ő még csak egy pillantásra sem méltatta őket. A telefonja megcsörrent, ő pedig azzal a lendülettel fel is vette.

 - Szia, Jake - szólt bele a telefonba halkan - Igen, követem. Éppen az irodába igyekszik, ha le akarja rövidíteni az utat, amit le fog, hiszen két perc múlva oda kell érnie az értekezletre, akkor a sikátor felé kerül. Igen, látom. Leteszem. Szia.

Előtte pár lépéssel egy alacsony, kövérkés lány sétált. Kötött pulóvert és farmert viselt, Rhea és csapata még azt is tudták, hol vásárolta őket. Barna hosszú haját a tarkóján fogta össze fájdalmasan szoros copfban. Egy kis kávéért szaladt le a közeli kávézóba mielőtt folytatódnának az értekezletek, így is késésben volt. Ő volt Johanna Southwood, az egyetlen szemtanú, aki lebuktathatta volna Michaellt és az egész csapatát, és akinek meggyilkolása első számú feladata volt Jakenek és Rheának. Ahogy a szőkeség megjósolta, Johanna lekanyarodott a kis utcába, onnan pedig abba a sikátorba, ahol minden el volt tervezve. Rhea észrevétlenül gyorsított a léptein, a hatalmas sarkak mintha fel sem tűntek volna neki, úgy kerülgette az embereket. Johanna sietősen a kis utcába kanyarodott, Rhea viszont került egyet, és a másik oldalról közelítette meg a sikátort. Útja közben mellé szegődött Jake, akivel egymásra sem néztek, csak hangtalanul baktattak egymás mellett.

 Egyszerre fordultak le a sikátorba, mögöttük pár lépéssel lemaradva jöttek a többiek. Egyenesen velük szemben Johanna igyekezett eljutni arra az értekezletre, de a csapat útját állta.

 - Elnézést, el szeretnék itt menni, sietek - nézett neheztelően a csapatra, de mikor senki sem mozdult, elfintorodott, és visszafordult, hátha hamarabb eljut a munkába, ha nem kell veszekednie. 

 - Az nem fog menni, hölgyem.

Jake megállította a karjánál fogva, majd intett Jamesnek és Marknak, hogy fogják le, majd mikor elhaladt Pete mellett, kiadta a parancsot:

 - Öld meg!

Pete száját összeszorítva lépett ki a többiek közül, szigorú arcán semmi érzelem nem tükröződött. Előhúzta a fegyverét, és a rémült nővel szemben állította. Johannát lefogták, szájába rongyot tuszkoltak, így csak az arcán tükröződött a halálfélelem. Szemeiben már-már látszott, ahogy elhomályosul a tér, és lepereg előtte az a rövid élet. A fegyver egyszer csak eldördült, fülsiketítő hangjába belerezgett a környék. Aztán felhangzott a rendőrautók szirénájának zenéje.
 - Mennünk kell, Rhea - súgta a fülébe Jake, majd maga után húzva éppen akkor léptek ki a sikátorból, amikor előttük egy hangos egyetemista társaság elvonult. Még épp időben sikerült beolvadniuk, mielőtt a rendőrök berohanhattak volna a kis utcába. Rhea még az utolsó pillanatban megpillantotta, ahogy Johanna sérülés nélkül, eszeveszetten sikított, és ahogy James magán kívül üvöltötte:
 - Vaktöltények? A jó életbe, Pete! - azzal a saját fegyverével rálőtt a rendőrökre... szintén vaktölténnyel.
 - Hogy mi a...? - káromkodott eszeveszetten a bűnözőcsapat, mielőtt elfogták volna őket.
 Jake és Rhea tovább sétáltak az utcán, mint akiknek semmi közük sincs a történtekhez, majd mikor elég messze kerültek, csak akkor szólalt meg a lány:
 - Vaktöltények? Hogyan, és mikor?
 - Már mondtam. A bandámnak az az érdeke, ha megakadályozzák a merényletet... Hát megakadályozták - nevetett fel Jake jóízűen - És így egy darabig Michaell sem jön haza.
 - Zseniális vagy - fordult vele szembe a lány büszkén, majd szenvedélyesen szájára tapasztotta az övét.
 - Ha ezt a főnök megtudja... - mosolygott ravaszan Abe, a boldog gerlepár mögött. Felemelte a telefonját, és lefotózta, ahogy kézen fogva a buszmegálló felé sétálnak. Ő nem volt benne az akcióban, viszont igazán szeretett volna hibát találni Jake csapata munkavégzésében. És aki keres, az talál... Két pillanatba került elküldenie a főnöknek a képet.
 - Na ezek után legyen nagy az arcod, Adrian!

 A mosoly levakarhatatlan volt az arcomról. Will átölelt, szorosan és nem engedett el. Míg lent voltam, az előző életemben, mindig azon tanakodtam, mi az ami a leginkább hiányzik az életemből. Játékok, ruhák, szülők, lehetőségek, törődés, szeretet, barátok... Annyi mindenben nélkülöztem, annyi mindent eltűrtem. Úgy éreztem a szeretet az, ami leginkább hiányzott. Will, Clary és Jake... és Audrey.
 - Meddig aludtam? - kérdeztem csendesen.
 - Huszonkilenc órát - válaszolt Will a mély, férfias hangján amit úgy imádtam.
 - És Audrey eljött látogatóba?
 - Egész este itt ült az ágyadnál, de aztán üzentek neki, hogy több mint negyvenen állnak sorban, várva az ítéletüket, úgyhogy el kellett mennie. Nagyon szeret téged. Végig fogta a kezed, imádkozott és sírt.
 - Adnom kéne neki még egy esélyt - szólaltam meg hosszú csönd után - Az előbb nem engedtem neki, hogy elmondjon mindent.
 - Elkísérjelek?
 - Nem kell, köszönöm. Jobb, ha négyszemközt tudunk beszélni - mosolyogtam bele az aggódó szemeibe.
 - Oké - húzta féloldalas mosolyra a száját, majd közelebb vont magához, és gyengéden megcsókolt.
Mikor elszakadtunk egymástól, lesütött szemekkel megfordultam, és a kijárat felé vettem az irányt. Will utánam kiáltott:
 - Jake hogy van?
 - Elég hangos. Boldog - mosolyodtam el őszintén, majd kiléptem a szobám ajtaján.
Zavartan a hajamba túrtam, boldogságomat nem tudtam palástolni, így csak egyszerűen mosolyogtam, ahogy csak bírtam. Öles léptekkel nyargaltam a folyosókon, a csarnokokon át,  gyanakvó, aggódó és értetlenkedő tekintetek kereszttüzében. Néhányukat hallottam sugdolózni a hátam mögött, mind azt tárgyalták, hogyan is lehetséges, hogy én több mint egy napot átaludjak, amikor ez lehetetlen. Nem zavart, hogy kitárgyalnak, nem számított. Viszont volt egy kiváltképp hangos angyal, akinek a hangja igenis érdekelt:
 - Ki ez a lustaság? Több mint egy napot átaludni? Nem szép dolog - kiáltott rám Clary hangja, mire én nevetve körbekémleltem, merre is van a barátnőm, majd amikor megpillantottam, a karjaimba zártam.
 - Clary! Annyira hiányoztál! - mormogtam a vállába boldogan.
 - Nekem is, Lanám! De komolyan kérdezlek, hogy hozhattad ennyire ránk a frászt? Halálra aggódtam magam miattad! - szidott le kedvesen gyönyörű barátnőm.
 - Sajnálom, nem tehetek róla - vontam meg a vállam.
 - Álmodtál valamit? - kérdezett rá az idefent képtelenségnek tűnő dologra.
 - Igen. Azt, hogy újra életben vagyok, s visszatérek a suliba. Nagyon rossz volt, úgyhogy visszajöttem - húztam el a szám, mire megértően bólintott egyet. Ő tudta, hogy mit értek azon, hogy az életben rossz.
 - Mitől vagy ennyire boldog? Szinte ragyogsz! - mosolygott rám szélesen Clary.
 - Hát már boldog sem lehet a lélek? Már az is túl gyanús? - tetettem felháborodást, majd elgondolkozva azon, hogy huszonkilenc órával ezelőtt milyen állapotban voltam, már nem tűnt olyan furcsának a kérdés.
 - Persze, hogy lehetsz boldog, örülök neked! De valami csak történt... - puhatolózott, majd hirtelen megragadta a karom, és lelkesen felsikkantott - Willel kapcsolatos, ugye?
 - Honnan tudtad? - kérdeztem ámulva - Nem tudtam, hogy gondolatolvasó vagy!
 - Nem tudtam, tippeltem. De nem is ez a lényeg! Mesélj el mindent! - szorította meg a kezem, míg egy félreeső pad felé húzott.
 - Most nem lehet, éppen Audreyhoz igyekszem. Beszélnem kéne vele - mondtam egy kicsivel kevésbé lelkesen, majd cinkosan rámosolyogtam - Faggasd ki Őt!
 - Kit, Audreyt?
 - Nem, Willt!
 - Oké, Lana. Ha menni kell hát menni kell! - búcsúzott tőlem egy kicsit csalódottan a lány, majd nagy valószínűséggel Will nyomába eredt, hogy kifaggassa mindenről. Én pedig tovább baktattam az édesanyám szobája felé.
"Kopp, kopp" - kopogtam a nagy, fehér ajtaján, amikor hirtelen kinyílt, és egy ismeretlen, szomorú szemű néni lépett ki rajta, majd tűnt el a tömegbe belekeveredve.
 - Gyere be! - kiáltott ki fáradtan az irodából Audrey, én pedig tétován beléptem a birodalmába.
 - Szia! - köszöntem neki, megállva az asztala előtt. Megkönnyebbülten rám nevetett, és látszott szemein, hogy oda akar jönni hozzám, megölelni, de nem mert. Ott maradt a hatalmas székében.
 - Szia, Leona! - örömkönnyek csillogtak a szemében, amelyeket visszanyelt, nehogy végigszánthassák gyönyörű arcát, elárulva gyengeségét - Felébredtél?
 - Fel - válaszoltam tömören. Még mindig bennem volt a harag mérges fullánkja, még akkor is éreztem, amikor már nem fájt annyira.
 - Hál' Istennek! - sóhajtott egy hatalmasat, és boldogan elmosolyodott, majd arcára visszatért a gondterheltség - Mi történt?
 - Nem tudom. Itt akartam hagyni mindent - hazudtam zavartan, de szerencsére nem vette észre.
 - Az a fontos, hogy jól vagy! - sóhajtott újra és újra a megkönnyebbüléstől.
Bosszantott, hogy nem mondott semmit. Csak fürkészően nézett, tetőtől talpig, miközben mosolygott. Ilyen lehet, amikor az ember anyukája büszkén végigméri? De én sem szóltam, vártam, hogy ő kezdje. Szemeimmel valószínűleg hidegen kémlelhettem, mert szomorúan lesütötte a szemét, az asztallal szemben lévő puha fotel felé intett, majd megszólalt:
 - A legutóbb nem mondtam el mindent, amit el szerettem volna.
 - Igen? - késztettem folytatásra.
 - Azt gondolod, hogy én csakis Jaket szeretem, míg téged csak kihasznállak...
 - Miért, hát nincs okom ezt gondolni? - vágtam a szavába indulatosan - Hogy csak egy darab voltam a seregben, a titokzatos angyal-háborúdban, amit szintén nem magyaráztál el nekem? Amit letudtál annyival, hogy annyi közöm van hozzá, mint minden máshoz is. Vagyis semmi!
 - A háború veszélye még mindig fennáll, bár egy részét már meg is vívtad, egyedül. Alec olyannyira akarja Jaket, hogy képes elküldeni démon seregeket nem csak Jakehez, hanem szerte a világba.
 - Ezt nem értem... - ráncoltam a szemöldökömet.
Nem válaszolt, csak folytatta előbbi gondolatmenetét.
 - Félre értetted! Én nem akartalak csatarendbe állítani, egész egyszerűen nem volt más, akire nyugodtan rá tudtam volna bízni Jaket - rövid szünet után folytatta - Igyekeztem azt a gyerekemet védeni, aki kiszolgáltatottabb helyzetben van, miközben ugyanúgy szerettem a kislányomat is.
Nem akartam hinni a fülemnek. Hogy nekem valaha is lesz egy édesanyám, aki szeretni fog... Annyira lehetetlennek tűnt! Nekem, a modern hamupipőkének valaha is lehessen a mostoháján kívül bárkije, aki megvéd és megvigasztal?
 - Miért voltál olyan távolságtartó velem? - kérdeztem elérzékenyülten.
 - Azt hittem, hogy sokkal jobb lesz neked, ha nem zúdítok mindent a nyakadba, és csak a feladatra koncentrál mindenki. Hogy megvédjük, aki rászorul, és segít, aki tud. És te olyan erős voltál, pedig olyan szörnyű lehetett odalent...
 - Szörnyű is volt - csordult ki egy nem kívánt könnycsepp a szemem sarkából, amit gyorsan le is töröltem.
A lábaim maguktól mozdultak, az anyukámhoz vittek addig, míg szorosan a karjaimba nem zárhattam vékony testét. Arcomat vállába fúrtam, és hallgattam szapora légzését.
 - Annyira sajnálom! - suttogta könnyeivel küszködve - Nagyon szeretlek, kicsi Leonám!
 - Én is szeretlek, anya! - mormogtam a vállába. Nem tudtam visszatartani az örömkönnyeimet, de már nem is akartam. Ott voltam, anyukám karjaiban, aki szeretett. És én is szívből szerettem őt. Eleresztettem lelkemből minden fájdalmat, minden keserűséget, gondot és bánatot. Végre igazán megismerhetem Linnet Audrey Becker-t, az én csodálatos édesanyámat. Most csak én léteztem a nagyszerű, boldog életemmel a halálom után.
 Anya mindent elmesélt nekem azokról az időkről, amikor mind a kettőnket csak idefentről kémlelt. Nagyon nehéz lehetett neki. Az események csak folynak és folynak, míg ő a legnehezebb döntéshelyzeteket oldja meg percről-percre. Ki érdemli meg az üdvözülést, és kinek kell a pokolban bűnhődnie? Folyamatos koncentrálás, türelem, teljes figyelem és éjjel-nappali munka pihenés nélkül. Összefolytak a napjai, csak úgy érzékelte az idő múlását, hogy ránk nézett, ahogy felcseperedtünk.
 - Nagyon rossz volt, hogy nem szólhattam hozzátok, vagy jelezhettem nektek. Legalább csak annyit, hogy kitartást, ne féljetek, egyszer minden rendbe jön... - mondta szomorkásan belemerülve a történetébe.
 - Miért maradtál itt? Lehet, hogy nagyon-nagyon sokáig nem vált le majd senki! - kérdeztem tőle csendesen.
 - Részben miattatok, de leginkább, mert én tényleg szolgálni akarom az Urat, addig amíg csak lehetséges. Amikor még csak sima őrangyal voltam, hallottam a pletykát Alecről, és hogy új vezére van a pokloknak, és sosem mertem volna itt hagyni titeket, úgy, hogy még ennyi befolyásom se legyen a történtekre, mint amilyen most van. Találkoztam vele...Semmit sem változott - komorodott el dühösen.
 - Mi történt? - kérdeztem tágra nyílt szemekkel - Amikor találkoztatok?
 - Jakere vigyáztam, még csak tizenhárom éves volt akkor, és egyszer csak megjelent a démon-hadseregével. Mind rátámadt Jakere, én pedig csak harcoltam és harcoltam ellenük, egyedül. Aztán az utolsó pillanatban, amikor egy démon már majdnem megérintette, kirobbantottam egy tisztítást.
 - Olyan gyakori ez?
 - Az egyik legritkább jelenség...
 - Akkor hogy lehet, hogy nekem már másodjára sikerült megidéznem egyet? Úgy, ahogy neked is? - faggattam izgatottan.
 - Lehet, hogy köze van a családi kötelékhez... Az érzelmekhez biztosan - felelt eltűnődve, majd inkább tovább folytatta a történetet - Szóval Alecet eléggé megleptem. Azt mondta, hogy nem adja fel, akarja Jaket mint ahogy az életben is akarta, most is meg fogja szerezni. Hűvösen vázoltam neki, hogy Jake ott szenvedne egy örökkévalóságig, míg velem boldog lehetne. Vagyis nem feltétlen velem, hanem a felhőpalotában, egy új eséllyel, majd a mennyben, boldogságban és békességben. De őt nem érdekelte, hogy Jake mit fog érezni. Látszott rajta, hogy magányosnak érezte magát odalent, így a szeretteit is magával akarta rántani abba a borzalmas döntésbe, amit ő választott. Én pedig megígértem neki, hogy semmilyen áron nem hagyom, hogy egy örökkévalóságig kínozza a gyermekem. A földi életét már megkeserítette, tovább nem bánthatja.
 - És háborút üzent?
 - Igen. Azon a napon megesküdött, hogy az ő démonjaival megszerzi, amit akar. És nem csak Jaket akarja, hanem az egész felhőpalotát. Azt mondta, hogy az Úr már régen nem talált méltó ellenfelet magának.
 - És...milyen egy ilyen háború? - kérdeztem elhűlve.
 - Csak egy volt a történelem során...nagyon régen, és az sem tartott sokáig, de annál nagyobb károkat okozott. Ilyenkor a démonok csoportosan, kisebb seregben támadtak egyenként az emberekre, és a gyengébb angyalok nem tudták kivédeni. Az emberi lelkek megromlottak, és amikor meghaltak, automatikusan démonokként éltek tovább. Így gyűjtötték seregüket, és nagyon vigyáztak, minden támadást pontosan beidőzítettek, és sosem mentek egyedül. Aztán előbb-utóbb elérték, hogy az ő lelkeik száma a háromszorosa legyen a mieinknek, és együtt csaptak le az emberekre. Végül pedig elkezdték ostromolni a falainkat. Az angyalok kénytelenek voltak hanyagolni védenceiket, és feljönni, védeni a palotát, míg a démonok másik csapata a védtelen embereket fertőzte. Ördögi kör volt ez, és az Úr segítsége nélkül nem győztünk volna.
 - Hogyan segített?
 - Egy villám csapott a felhőbe, kigyulladtak az égi virágok. A füstjük pedig elemésztette a gonosz lelkeket - félelmetes látvány lehetett, ahogy a tűz végigsöpört az égen - mesélte teljes átéléssel, majd komoran folytatta - Ha most készülnek erre, nem lesz jó vége. Bár ahogy a démonokat elnézem, csak Jake kell nekik. A többiek lézengenek, és néha próbálkoznak, de nem szoktak sikerrel járni.
Csönd borult kettőnkre. Nem a kínos csönd, az a fajta, amikor nem kell megszólalnunk ahhoz, hogy egy téma körül forogjon az agyunk.
 - Hogy szerethetted Alecet? Akkoriban...más volt? - kérdeztem elborzadva.
 - Teljesen más volt. Gondoskodó, szerető, jó humorú, jóképű és okos. Amikor vele voltam, úgy éreztem különleges vagyok...Persze tartogatta a titkait, de megbíztam benne annyira, hogy nem feszegettem őket. Sosem gondoltam volna, hogy milyen is igazából, a lelke mélyén.
 - És apával találkoztál? - tettem fel azt a kérdést, amit már nagyon régen fel akartam tenni.
 - Igen - mosolyodott el anya - Ő a legnagyszerűbb ember a világon. Nem csoda, hogy egyből a mennybe került.
 - Mondott valamit rólam? - kérdeztem lélegzetvisszafojtva. Bárcsak üzent volna nekem valamit!
 - Apád nagyon szeret téged - simított végig a homlokomon - Azt mondta, gyönyörű vagy, okos és nagyon erős. Azt mondta, hogy ha találkozom veled (Istenem, milyen szomorú volt, hogy nem maradhatott még egy kicsit) akkor adjam át neked, hogy nagyon szeret, nagyon büszke rád, és hogy csodálatosabb kislányt el sem lehetett volna képzelni nálad. És hozzátette, hogy reméli nagyon későn látjátok egymást viszont, hogy hosszú, boldog élet után találkoztok majd megint, amikor már unokái is lesznek, sőt dédunokái - visszanyelte a könnyeit, én viszont nem tudtam őket visszatartani. Mintha a könnyek már hozzám nőttek volna... Ennél boldogabb nem is lehettem volna, miközben ennyire szomorú voltam. Látni akartam apát, mindennél jobban. Majd ha eljön az ideje.
 - Nagyon-nagyon szeretem. Mindig is úgy éreztem, mintha sosem ment volna el, és veled együtt várnátok idefent. Az igazán fontos emberek velünk maradnak, azt hiszem - törtek ki belőlem a nagy szavak, amelyeket csak a könyvekben olvashattam, de az én helyzetemre nagyon illett.
Szorosan magához ölelt, míg a hajamat simogatta. A világom kerek volt. Aztán egy kopogás szakított félbe mindent. Egy angyallány lépett be a szobába, aki azt mondta, anyát már várják odakint. Elég sokan. Felálltam, adtam az arcára egy puszit, majd kilépdeltem a szobából. Hagytam dolgozni, másoknak ez életük hatalmas fordulópontja. Nem lehet kellemes ilyenkor várakozni. Egy kis gondolkodás után pedig Will szobája felé vettem az irányt.
Miután átrepültem a fél kastélyt, és miután a fél palota megbámult, és összesúgott mögöttem, én pedig lelombozhatatlanul jó kedvvel meneteltem előre, megtaláltam Will ajtaját, és lenyelve idétlen mosolyomat bekopogtam. Természetesen azonnal visszatért a mosoly, miután meghallottam az én Willem mély, férfias hangját.
 - Belépés csak saját felelősségre!
 - Mit ajánl, kedves idegen, merjek bemenni az oroszlán barlangjába? - állítottam meg egy idős angyalhölgyet, aki csak hevesen rázta a fejét. Hangosan elnevettem magam, majd elszánt hangon folytattam:
 - De mit is tehetne a reménytelen hősszerelmes, ha az oroszlán maga a kedvese is egy személyben? Hát hogyan is kerülhetné el?
Alig bírtam visszatartani a nevetést, de nem akartam komolytalanná tenni a drámát. Óvatosan, lassan lenyomtam egy kilincset, amikor egyszer csak kivágódott az ajtó, és Will nevető alakja tornyosult fölém. Egyből lecsapott ajkaimra, szorosan magához húzott, és reméltem sosem enged el. Beljebb vont a szobájába. Valószínűleg az idős hölgy megbotránkozhatott rajtunk.
 Mikor elszakadtunk egymástól, csak nevettünk. Nem tudtuk volna megmondani, hogy pontosan miért is...csak egyszerűen boldogok voltunk, hogy együtt lehetünk.
 - Minden rendben ment? - kérdezte Will halkan, miközben szorosan tartott.
 - Azt hiszem van igazi anyukám - válaszoltam mosolyogva. Alig hittem el, amit mondtam...furcsán és hihetetlenül hangzott.
 - Csak a te érdekedben nem akarta bevallani, ki ő valójában, igaz? - kérdezte féloldalas mosolyával az arcán.
 - Igen - feleltem boldogan, és a szemébe néztem. Sütött belőle a szeretet... Zavaromban lesütöttem a tekintetemet, és a hajamat kezdtem csavargatni.
 - Mérges leszel rám, ha azt mondom, én ezt végig tudtam?
 - Szólhattál volna! - csaptam a felkarjára gyengén, és igyekezve minél több felháborodottságot csempészni a hangomba.
 - Nem figyeltél volna rám - hagyott egy kis szünetet, és szélesen elvigyorodott - Egyébként meg azzal voltam elfoglalva, hogy féltékenykedjek a bátyádra.
 - Igazán nem volt rá okod - dőltem háttal a mellkasának, hogy együtt emelkedhessek és süllyedhessek a mellkasával - A bátyám. És a védencem. És sosem találkoztunk úgy, hogy ő is látott volna engem.
 - Igazad van. Butaság volt - mondta csöndesen, miközben cirógatta a hajam. Különös, békés érzés járt át, melengetett belülről. Csöndben ültünk, csak a lélegzetünk hallatszott, miközben tekintetemmel körbejártam a szobát. Teljesen megváltozott, azóta, hogy utoljára itt jártam. Régen alig tévedt be ide egy árva fénysugár, az is félve. Sötétbarna faborítás fedte a falakat, fekete szőnyeg a padlót és fekete függöny az ablakot. Komor, sötét bútorok, fegyverek, sötét sarokban pedig képek uralták a helyiséget. Most mintha kicserélték volna. A falak halvány bézsben fürödtek, a padlót pedig halvány barna parketta borította. A függönyök széthúzva őrizték az üvegen túli világot, beeresztve a nap sugarait. A bőrkanapé (amin ücsörögtünk) felett festmények kaptak helyet, melyek közül jó pár sötétebb színeket viselt, emlékeztetve a szobát néhai kinézetére. Szemben egy nagyobb polc egyik felén réginek tűnő könyvek sorakoztak és düledeztek. A másik részét az ecsetek és festékek birtokolták. A falakon még mindig helyet kaptak a csillogó, éles fegyverek, melyeknek tiszta pengéiben láttam a tükörképemet. Az ablak előtt állt a híres festőállvány, körötte pedig a már kész művek gyülekeztek.
 - Mintha egy kicsit megváltozott volna a szobád - jegyeztem meg kérdő hangsúllyal a hangomban.
 - A szobáink a hangulatunk és érzéseink szerint változtatják alakjukat. Én most így érzem magam - válaszolt kedvesen, mire csak rámutattam a fegyverekre.
 - Gyilkosan?
Felnevetett, majd újra szólásra nyitotta ajkát:
 - Boldogan. Most sokkal világosabban látom a világot.
 - Csak el kellett volna húznod a fekete  függönyt - csipkelődtem, majd felpattantam a kanapéról, és a festmények felé mentem - Azt ígérted, megmutatod őket.
 - Az ígéret szép szó, nem igaz? - sóhajtott, majd követett. Felölelt vagy tíz képet a fal mellől, majd a padlóra ülve kirakosgatta az összeset sorba, egymás mellé. Az elsőn alig különültek el a színek. Fekete háttérből alig lehetett kivenni azt a szürke női árnyékot, aminek a jobb oldalát megvilágította a fény, így kirajzolódott csupasz válla és vékony dereka. Az arca nem látszott, csak hosszú, dús barna haja. Gyönyörű volt. Az egész valóságosnak hatott, ahogy a fény megcsillant sima bőrén...elhittem, hogy igazi.
 - Ezt talán tavaly festettem - mutatott az elsőre, amit épp néztem.
 - Kit ábrázol? - kíváncsiskodtam megbabonázva.
 - Nem tudom...Csak a fejemben volt, és nem hagyott nyugodni addig, amíg le nem festettem.
A következő egy csendélet volt, ami teljesen meglepett. Egy koporsót ábrázolt, aminek a tetején egy színes gyerek csörgőke árválkodott. A kép megint csak nagyon sötét színeket öltött. Rossz érzés fogott el, ahogy ránéztem. Ez is olyan valóságosan hatott, mint az előző.
 - Ez micsoda? - mutattam a csendéletre. Sóhajtott egyet, és belefogott a válaszba.
 - Ezt akkor festettem, amikor megkaptam védencnek Lilyt. Akkoriban jöttem rá, hogy mit is vesztettem igazán - egy kis szünetet tartott, majd folytatta - Hogy sohasem lehettem apa, és férj. Most már nem is lehetek az. Ez a kép szimbolizálja az egészet.
 - Szeretnél apa lenni? - faggattam csodálkozva. Sosem gondoltam volna, hogy lennének ilyen kívánságai. Örök fiatalnak látszott, aki nem érzékeli az időt, aki mái napig sem nőtt fel. Persze, ha belegondoltam, hogy már háromszázötvenen is túl van, ezen nincs is mit csodálkozni.
 - Most már akár ük-ük nagyapa is lehetnék. De nem bántam meg, hogy nem nősültem meg.
 - Miért? - csak fürkésztem gyönyörű szemeit, amik őszinteséget sugároztak.
 - Mert akkor az, hogy szerelmes vagyok beléd, tiltott és nagyon bűnös dolognak számítana - halványan rám mosolygott, én pedig újra és újra tudtára akartam adni, mennyire szeretem. Legszívesebben kiálltam volna az erkélyre, és torkom szakadtából üvöltöttem volna, hogy szerelmes vagyok, és szeretve vagyok a világ legcsodálatosabb férfija által. Ehelyett pedig zavaromban csak mosolyogtam, és hosszan, igyekezve minden szerelmemet belevinni, megcsókoltam. Mikor elváltunk egymástól (nem tudom, hogy percek órák vagy napok múlva) újra végig tekintettem a festményeken. Mind sötét volt, leginkább csak a fekete volt az uralkodó szín.
 - Miért használsz általában csak feketét?
 - Jó szín. Titokzatos lesz tőle egy-egy kép. Olyan érzést kelt, mintha eltakarna valamit, gondolkozol rajta, hogy mi lehet mögötte, és végül mindenkinek meg lesz róla a tippje. Jól lehet vele érzékeltetni az éjszakát, az ürességet és a magányt - magyarázta lelkesen. Mosolygásra késztetett, hogy mennyire gyönyörűen, lelkesen és szenvedélyesen csinálja, amit szeret.
 - Nagyon tehetséges vagy, ugye tudod? - szorítottam meg a kezét büszkén.
 - Még sosem mondták, úgyhogy nem tudtam - felelt széles mosollyal az arcán.
A sarokban megláttam egy festményt. Csak egy csokoládébarna szem látszott, a kép többi részét eltakarták más képek. Az a szem nagyon-nagyon ismerős volt. Az én szemem?
 - Az ott... - mutattam oda, majd mielőtt még megállíthatott volna, fürgén kivettem a többi közül. Szembesültem a saját portrémmal. Ez nem volt fekete, mint a többi műve. Fehér volt, fényes és tiszta. A képet a mosolygó arcom uralta, minden egyes vonásom hibátlanul volt lefestve. Mintha csak egy művészien ellőtt fénykép lett volna.
 - Ezt... - nem bírtam megszólalni a csodálkozástól - Ezt mikor?
 - Az első találkozásunk után - felelt zavartan Will - Nem igazán tudtam elsőre megfesteni mindent, úgyhogy tegnap előttig tökéletesítgettem.
Csak néztem, és nem hittem a szememnek. Megfestett volna engem? A jelentéktelen arcomat? Az enyémet? A vásznon mégis olyan szépnek hat. Lágyaknak a vonásaim, csillogó, simának a bőröm, kellemes árnyalatú a hajam, és csillogó barna a szemem. Olyan voltam, mint amilyennek idefent, megszépülve láttak az angyalok. Nyoma sem volt a bántalmazott, meggyötört és elnyomott lánynak, akit odalent ismernek. Ez a lány teljesen más. Vidám, erős és bátor. Jó érzés volt, hogy ezt látják bennem, nem azt a koszos, fázós, utcára kirakott kölyökkutyát.
 - Köszönöm - néztem a szemébe meghatottan, mire ő csak féloldalasan elmosolyodott.
 - De hát miért?
 - Nem fontos.

 Michaellnek érkezett egy képüzenete. Amikor meglátta, hogy Abe küldte, először meg sem akarta nyitni. Sosem kedvelte Abet. Erős volt, de buta. És a buta embereket sosem becsülte sokra. A parton volt két testőrével, és egy pohár társaságában, no meg szép lányokkal múlatta az időt. Ő aztán tudta, hogy kell száműzésben élni. "Élvezd ki a szabadságot, amíg mindenki elrendez körülötted mindent, addig csak pihenj! Megdolgoztál érte!" Hogy hol nyaralt, azt hét pecsétes titok volt, nem bízhattak meg senkiben sem. Michaellt azonban hajtotta a kíváncsiság. "Vajon mit akarhat tőlem ez a mamlasz?" Megnyitotta a fájlt, és türelmetlenül dobolt az ujjaival, míg betöltött. De amikor a kijelzőn kirajzolódott barátnője és az újdonsült bandatag, Adian képe, alig hitt a szemének. Ujjaik egymásba fonódtak, szélesen, szerelmesen mosolyogtak egymásra, miközben épp egy londoni utcán sétáltak. Michaell keze ökölbe szorult, dühből megremegett, amitől rázkódni kezdett a napozóágy. Karját meglendítette, és a tengerbe hajította a telefonját. Egyre csak ez járt a fejében:
"- Ennek az Adriannek igazán kijár a fájdalmas és hosszú halál."