Drága, türelmes olvasóim!
Ezer bocsánat a késésért, de most itt van az új rész, és mivel ennyit késtem, kétszer annyi olvasnivalót kaptok, mint amennyit eddig írtam egy fejezetbe. (Eddig egy fejezet 5-6 oldalas volt, ez most kb. 10.) Nagyon remélem, hogy tetszik, ha nem, adjatok hangot a véleményeteknek, és változtatok. Köszönöm a sok-sok feliratkozót, a kommentekez, pipákat, és minden kedvességeteket, amivel írásra buzdítotok! Jó olvasást! Ölel titeket: Leona G.
- Hogy fogjuk megtalálni? - kiabáltam a fülébe.
- Egy kis angyali adottságot bevetve - kacsintott Will, mire elvigyorodtam.
- Milyen híres angyali adottságaink vannak?
- Nem is gondolnád, hogy milyen sok.
- Nem, tényleg nem - jegyeztem meg csöndesen. Öt órája még nagyban olvasgattam a romházamban, aztán valahogy, amit nem értek, egyszer csak egy idegen kocsiba kerültem, amit még csak vezetni sem tudtam, és karamboloztam, majd meghaltam, és szembesültem vele, hogy már nincs testem, és hogy angyalok vesznek körül. Feljöttem a felhők közé, és közölték velem, hogy ezentúl angyal leszek, mégpedig xy-ra fogok vigyázni. Repkedtem, és pegazusokat simogattam, és közölték velem, hogy egy nagy háború függ tőlem, ha nem végzem jól a dolgom egy olyan világban, amit nem ismerek, olyan képességeimmel amikről nem tudok, egy halom olyan angyallal körülvéve, akiket egy fél órája ismertem meg. Végig gondoltam az eddig történteket, és egy aprót sóhajtva rájöttem: körülöttem már soha sem lesz semmi normális. Nagyon erős fejfájás és szédülés lett úrrá rajtam, mintegy ütésként érve. Előre kiáltottam Willnek:
- Leszállhatnánk? Nagyon szédülök.
- Rosszul vagy? Azonnal! - mondta, és suttogott valamit a szárnysegéd fülébe, aki aprót bólintott. Abban a pillanatban erős lökést éreztem, a gyomrom mintha dió méretűre zsugorodott volna, a szívem a torkomban dobogott, a szél erősen süvített mellettem. A következő pillanatban már egy sáros réten álltunk a város szélén. Will könnyedén leugrott a lóról, engem pedig udvariasan lesegített, ami nagyon jól jött nekem, ugyanis majdnem leszédültem. Ingatag lábakon ácsorogtam, majd végleg elveszítve az egyensúlyom, összecsuklottam. Szerencsém volt, hogy Will gyorsan a karjaiba kapott, mielőtt a földről kellett volna felkaparni magamat. Óvatosan letett, én pedig fáradtan vetettem hátra magam a vizes füvön. Meg sem éreztem a nyirkos hideget, és a ruhám sem lett sáros.
- Normális ez? - kérdeztem fáradtan, mire megköszörülte a torkát, és belefogott a válaszadásba.
- Igen, az első repüléseknél elég kellemetlen tud lenni.
- Leszállhatnánk? Nagyon szédülök.
- Rosszul vagy? Azonnal! - mondta, és suttogott valamit a szárnysegéd fülébe, aki aprót bólintott. Abban a pillanatban erős lökést éreztem, a gyomrom mintha dió méretűre zsugorodott volna, a szívem a torkomban dobogott, a szél erősen süvített mellettem. A következő pillanatban már egy sáros réten álltunk a város szélén. Will könnyedén leugrott a lóról, engem pedig udvariasan lesegített, ami nagyon jól jött nekem, ugyanis majdnem leszédültem. Ingatag lábakon ácsorogtam, majd végleg elveszítve az egyensúlyom, összecsuklottam. Szerencsém volt, hogy Will gyorsan a karjaiba kapott, mielőtt a földről kellett volna felkaparni magamat. Óvatosan letett, én pedig fáradtan vetettem hátra magam a vizes füvön. Meg sem éreztem a nyirkos hideget, és a ruhám sem lett sáros.
- Normális ez? - kérdeztem fáradtan, mire megköszörülte a torkát, és belefogott a válaszadásba.
- Igen, az első repüléseknél elég kellemetlen tud lenni.
- Köszönöm, Mr Morgan! - néztem fel rá hálásan.
- Lana, mondtam, hogy tegeződhetünk! Nem vagyok olyan vén csont ám! Vannak nálam öregebbek is a palotában! - vigyorodott el kedvesen.
- Csak szívatlak...egész jól tartod magad.
- Le lehet szállni a koromról! - nevetett felháborodottságot tettetve.
- Akkor ezentúl mivel piszkáljalak? - böktem oldalon a könyökömmel.
- Semmivel se piszkálj, mert a végén még a pokolra jutsz.
- Pokolra lehet jutni ennyitől?
- Dehogy. Ahhoz nagyobb bűnök kellenek, mint egy kis baráti csipkelődés.
- Nem is tudom... a többi angyal mintha semmi mást sem mondana csak kedvességet.
- Pontosan! Kiveszett a jó humor. Szörnyű, nem?
- Az - bólintottam együtt érzőn - Mennyi ideig szoktak általában itt maradni az angyalok?
- Olyan kétszáz évig. Nekem már mennem kellett volna.
- Lehet pont ezért nem mehettél. Túl csípős a nyelved - jegyeztem meg bölcsen.
- Hé, én rendes gyerek vagyok!
- Elhiszem! - tettem fel a kezemet "megadom magam" stílusban - Hány védenced volt?
- Négy. Az első kettő már lógatja a lábát a mennyországban. A harmadik Emily, a negyedik Lily. Ő még csak nyolc éves.
- Akkor általában a volt őrangyal és a védenc együtt szoktak vigyázni valaki másra? - törtem a fejem, és igyekeztem biztos pontokat leültetni a fejembe, hogy jobban megértsem a világot, amiben élek.
- Igen. Mindig így van. A mi esetünk ebben is nagyon furcsa.
- Még mindig rosszul vagy Lily miatt? - kérdeztem félénken.
- Már nem annyira. Ez olyan természetellenes kérés, de amit Audrey mondott, hogy a háború...kezdem elfogadni. Clary és Emily pedig szorgos őrangyal, meg fogják védeni Lily lelkét.
- Biztosan... - temetkeztem a gondolataimba, majd mikor egy újabb kérdés merült fel bennem, újra szólásra nyitottam a számat - Csak a lelkére? Szóval nem is az életet véditek, hanem a lelkét?
- Az életét nem tudjuk védeni - válaszolta, majd mikor belenézett értetlen tekintetembe, folytatta - Egy karambolt nem tudunk megállítani, nem tudunk változtatni egy fegyveres összeütközésnél a golyó irányán, nem gyógyíthatunk halálos betegségeket, és a végelgyengülést sem tudjuk megakadályozni. Ha beteg a védencünk, akkor könyöröghetünk az Úrnak, hogy segítse meg, és az esetek nagy többségében segít. De ehhez főleg az kell, hogy a beteg is kérje, és a beteg is higgyen.
- És a lelkét mi veszélyezteti? - kérdeztem kíváncsian.
- Az ördög és a szolgái, vagyis a démonok. A vezetőjüket Alec-nek hívják, ő a leggonoszabb teremtmény égen, földön és föld alatt is. Azt beszélik, hogy még életében Audrey férje volt.
- Mit tehetett a földi életében, hogy ezt az utat választotta? - tűnődtem el hangosan.
- A földi életében semmi hatalmasat...ő akart a pokolra kerülni.
- Ki akarhat a pokolra kerülni?
- Ő. Nem volt hajlandó elismerni az Urat.
- És komolyan Audrey férje volt?
- Ez nem biztos, csak amolyan szóbeszéd.
- És a démonok hogyan tesznek nekünk keresztbe?
- Megpróbálják megszállni a lelkeket. Nos, mi azért vagyunk, hogy ez ne történhessen meg.
- Amikor megszállnak egy lelket, akkor gondolatokat tudnak beültetni a fejükbe? - kérdeztem lassan, minden szót bizonytalanul kiejtve.
- Elhitetik az emberrel, hogy az Úr nem létezik, és bűnre csábítják az embereket. Még ha nem is száll meg, de a hangjukat mindig hallhatják. Mi a bűn megakadályozása érdekében csak a lelkiismeretet tudjuk felmutatni, ami általában gyengébb, mint a kísértés.
- Értem - bólintottam aprót, és feltápászkodtam a pázsitról - Akkor a titkos angyali adottságaink segítségével megkeressük Jake Dearmant?
- Természetesen - pattant fel - Repülni vagy sétálni?
- Ha lehet, most az egyszer maradjunk a sétánál! - mosolyogtam rá, ő pedig megértően viszonozta azt.
- Ahogy óhajtja kegyed. Míg beérünk a városba, milyen információ-tömeggel sokkolhatom?
- Mesélj csak a mi angyali adottságunkról!
- Semmi különös, egyszerű megérzés. Próbáld ki! Koncentrálj Jake Dearmanre, és próbálj meg rájönni, hogy hol is van éppen!
- Rendben - azzal bizonytalanul összeszorítottam a szemem.
Kitartóan ismételgettem magamban, hogy mennyire szeretném látni a védencünket, teljes erőmből koncentráltam. Szemeim előtt sűrű, örvénylő köd jelent meg, ami miatt ijedten felpattant a szemem, de a köd nem tűnt el. Képek tűntek elő, majd süllyedtek vissza az ismeretlen ködbe, de végül egy kép mégis kiemelkedett a kavalkádból, egy férfi képe. Hihetetlenül jóképű volt, és egyenesen a szemembe nézett. Elvesztem a sötétkék tekintetben, megigézett a pillantása. Sohasem láttam még ilyen szép szemeket, talán még a Will szemeinél is szebbeket. Világosbarna, néhol szőke haja hullámos tincsekben állt szerte szét. Magas és erős alkatú, széles válla tekintélyt parancsoló volt. Egy falnak támaszkodott neki, miközben gondterhelten egy cigarettát szívott.
- Te látod? - suttogtam elképedten.
- Nem, ezt most csak te - mondta kedvesen Will - Mi az, ennyire jóképű lenne? Kegyednek még a lélegzete is elállt!
- Will, ha kegyednek szólítasz, nagyon nehéz lesz visszafognom a cukkolást a korodat illetően - mondtam kicsit bosszúsan, mire felnevetett, és beismerőleg csak ennyit mondott:
- Ott a pont.
Újra a szemem előtt megjelenő Jakere és a ködre koncentráltam, és meglepődve vettem észre, hogy az a bizonyos köd szép lassan kezd visszahúzódni és kitisztulni. Egy pillanat múlva már fel is ismertem a helyet, és elállt a lélegzetem is.
- Ismerem ezt a helyet.
- Hol van? - kérdezte kíváncsian Will.
- A lakásom közelében - mondtam halkan. A földet koszos és szeméttel teli hó borította, az út mentén bomladozó magas házak düledeztek, komor hangulatot kölcsönözve a szűk sikátornak. A hiányzó téglák kis gödréből sem hiányzott a szemét, ami majdnem mindent ellepett. Elborzadtam a látványtól.
- Remek! Akkor mutasd az utat! - szólt Will lelkesen, én pedig sarkon fordultam, és a város felé vettem az irányt. A nap lemenőben volt az egész eget narancssárgára festette. Séta közben csak néztem, és néztem az eget. Milyen titokzatos, milyen végtelen... Kiskoromban mindig a felhőkön akartam ülni. Találkozni szerettem volna apával és anyával a felhőkön épült házban, hogy újra együtt lehessünk hárman, egy boldog családként. Látni akartam apa mosolyát, meg akartam ismerni az én legendásan szép édesanyámat. Borzasztó, hogy mások mennyire nem becsülik meg a szüleiket, miközben nem is tudják, hogy mit veszíthetnek. Bele sem gondolnak, hogy mennyire fontosak, hogy mennyire szeretik őket. Sóhajtottam egy nagyot. Azt hittem, hogy ha egyszer meghalok, akkor majd találkozom velük...de úgy látszik, hogy még a halálom után sem lehetek együtt velük. Majd ha a mennybe kerülök, akkor majd biztosan. A cipőm orrára szegeztem a tekintetemet, mikor feltűnt, hogy nincs árnyékom. Nem is kellett volna ezen meglepődnöm, hiszen már nincs testem, de mégis olyan nehéz ezt a tényt megszokni.
- Mi a baj, Lana? - kérdezte a mellettem lépdelő Will.
- Csak...semmi - igyekeztem lezárni a témát, nem volt kedvem róla beszélni.
- Csak van valami...
- Hiányoznak a szüleim.
- Ők itt vannak? Keressük meg őket? - kérdezte együtt érzően.
- Nem, már nem. Meghaltak amikor még kicsi voltam.
- Részvétem, igazán nem akartam - szabadkozott Will zavartan.
- Semmi baj! Nem fáj róluk beszélni - bólintottam kedvesen.
- Mi történt?
- Édesanyám a szülésbe halt bele, édesapámat pedig a rák vitte el. Csak hét éves voltam - válaszoltam egy kicsivel halkabban.
- Már biztosan a mennyben vannak - mosolygott rám Will - Ha angyalok lennének, akkor Clary már mondta volna.
- Biztos ott vannak. Csak tudod...abban reménykedtem, hogy miután meghalok, amit nem vártam volna, hogy ilyen hamar, de miután meghalok, majd újra együtt lehetünk.
- Én is ebben a reményben ringattam magam - sóhajtott Will, én pedig fürkészően a szemébe néztem. Annyira titokzatos, én pedig annyira meg akartam fejteni azokat a gyönyörű szemeit.
- Ők is a mennyben vannak, nem igaz?
- Nem. A pokolban - sóhajtott megint, és egy pimasz féloldalas mosolyra húzta tökéletes ajkait -De ezt még nem igen mesélném el neked. Egy igazi horror sztori.
- Ahogy szeretnéd - mosolyogtam rá kedvesen. Sejtettem, hogy borzalmas dolgok történhettek vele, és nem akartam faggatni. Az ilyesmit elmondja majd, ha jónak látja. Egy percre beállt az a kínos csönd, addig a cipőm orrára függesztettem a tekintetem, majd mikor egy újabb kérdés merült fel bennem, megköszörültem a torkomat, és belefogtam.
- Azt mondtad, hogy meg kell akadályoznunk a démonokat abban, hogy megszállják a védencünket.
- Így van - bólintott, majd összeráncolt szemöldökkel várta a folytatást.
- Hogy tudjuk megakadályozni őket ebben?
- Nos...varázslattal vagy varázslattal átitatott fegyverrel el kell küldenünk őket a maguk helyére. Ez a pokol egyik legborzalmasabb bugyra, úgy hívják: a vég. Én a fegyvereket szeretem, de a lányok általában jobban értenek a bűbájhoz, így inkább azt használják.
- Amikor azt mondtad elküldjük, úgy értetted, hogy megöljük? És miféle hely az a vég? - kíváncsiskodtam tovább. Will féloldalas mosolyra húzta a száját, és újra a magyarázatba fogott.
- Emberek így neveznék, én jobban szeretem az elküldjük kifejezést, elvégre így van. Az ember sem hal meg igazán, amikor meghal, hiszen a lelke tovább él, így nevezhetjük tovább menetelnek. Mivel a démonok is emberek lelkéből vannak, ők sem tudnak meghalni még egyszer, inkább csak egy rosszabb helyre kerülnek. A vég a pokol egyik legborzalmasabb zuga. Innen nagyon ritkán kerülnek csak ki a démonok, de azért előfordul, hogy sikerül nekik. Nem tudom, hogy mi lehet odalent, és mi miatt olyan nehéz onnan kikerülni, de nem is akarom megtudni soha.
- Akkor mi sem halhatunk meg megint...de mi hova kerülünk amikor...
- Mi sehova. Bennünk nem tehetnek kárt a démonok, helyettünk a védenceikben igenis kárt tehetnek, ami talán rosszabb, mintha mi kerülnénk a végbe.
- Akkor mi ilyen sebezhetetlenek vagyunk? - kérdeztem felcsillanó szemekkel, mire szélesen elvigyorodott.
Will kezében egy hatalmas kés jelent meg. A lemenő nap sugara megcsillant az éles pengéjén. De szépségében csak egy pillanatot gyönyörködhettem, ugyanis rá egy másodperce Will maga ellen fordította a kést, és magabiztosan a hasába döfte az éles tárgyat.
- Neeeee! - sikítottam ijedtemben. Megrökönyödve néztem Will hangosan nevető ábrázatát, ahogy lazán kihúzza magából a kést. A hasában lévő éktelen seb egy pillanat múltán eltűnt, még egy karcolás sem maradt a hatalmas kés után. Elképedve meredtem Will derűs arcára, majd a döbbenetem átfordult haragba. A kezem reflexből mozdult, egy hangos pofonnal csattant Will szép arcán. Most rajta volt a megdöbbenés sora, és én nevettem derűsen az ő elképedt arcán, amint végig simítja a kezét a nem rég még piros folton.
- Ezt megkaptam - vigyorodott el halványan.
- Megérdemelted. Néha tekintettel lehetnél arra, hogy ma haltam meg, így nem teljesen tudtam megemészteni, hogy bármikor magamba döfhetek egy konyhakést, majd kiröhöghetem azt, aki ezzel a cselekedetemmel nincs teljesen megelégedve - mondtam bosszúsan, mire csak elnevette magát. Hát sosem lehet letörölni a képéről azt a gyönyörű mosolyt?
- Nem vagy a viselkedésemmel teljesen megelégedve?
- Ki tanítana meg mágikus késeket dobálni, ha nem te? - kacsintottam rá, majd otthagytam, és tovább indultam az országúton. Hallottam mögöttem az ütemes lépteit, ahogy igyekszik engem beérni. Gondoltam egyet, és előhívtam a szárnyaimat, majd könnyedén elrugaszkodtam a talajtól, és lomha szárnycsapásokkal a város fölé emelkedtem, ahonnan könnyen kiszúrtam a lakásom környékét.
- Ne szállj el! - nevetett a fülembe Will, mire csak elmosolyodtam.
- Meguntam a tempódat - vontam vállat.
- Semmi baj a tempómmal! - háborgott Will.
- Semmi, persze, hogy semmi! Egy háromszázötven éveshez képest egész gyors vagy!
- Be lehet fogni, még rajta van a tojáshéj a fenekeden! Éretlen vagy!
- Fiatalságnak hívják! - nevettem kedvesen - És nem vagyok éretlen, kikérem magamnak!
Will csak megforgatta a szemét, majd ennyit mondott:
- Inkább mutasd az utat!
Hátat fordítottam neki, és gyorsabb tempóra kapcsolva a lakásom felé vettem az irányt, tekintetemmel Jake Dearmant keresve. Lejjebb ereszkedtem, hogy a szűk sikátorba érve a romházam előtt landoljak. A nap eltűnt a horizont mögött, sötétségbe burkolva a már amúgy is félelmetes környéket. A fehér hóból már csak a sár maradt. A földön cigarettacsikkek, tégla darabok, és mindenféle árván hagyott boros üveg hevert szerte szét. A szűk sikátor két oldalán magas, düledező falak álltak ingatagon, olyan érzetet keltve, hogy mindjárt ránk zuhan az egész épület. Szorongva bámultam a környéket, ahol én laktam. A palotához képest ez a sátán tanyája is lehetne, holott egy napja sincs amikor én ide boldogan beköltöztem. Mellettem kecsesen földet ért Will, és óvatosan megkérdezte:
- Te tényleg itt laktál?
- Elszöktem a mostoha anyámtól, és ide menekültem. Jobb, mint a hajléktalanság.
- Abban én nem lennék biztos - mutatott előre, egy düledező házra, ahonnan füst, alkoholszag és hangos zene szűrődött ki - Ott lesz!
- Angyali adottság? - kérdeztem, mire bólintott.
- Szerencse, hogy meghaltam, különben sosem mernék odamenni - jegyeztem meg halkan, mire csak ennyit mondott:
- Ide holtan is bátorság kell bemerészkedni. Az ilyen helyeken sok démon tanyázhat - válaszolt, és hirtelen megjelent egy íj az egyik vállán, jó sok nyílvesszővel a másikon. A szívem sebesebben kezdett verni, és ösztönösen közelebb húzódtam Will erős alakjához.
- Nincs mitől félned! Nem tudnak bántani! Maradj a közelemben, és jól figyelj! - mondta, majd határozott léptekkel a rom felé vette az irányt.
- "Csak nyugalom! Nincs mitől tartanod! Nem eshet semmi bajod! Légy bátor!Gyerünk, indulás!" - ismételtem magamban, és erőltetett magabiztossággal követtem a férfit. Minden megtett lépés komoly erőfeszítést igényelt, a másodpercek csigalassúsággal vánszorogtak. Odaértünk a kocsma ajtaja elé, ahol tömény alkoholszag csapott meg minket. Will belökte az ajtót, és így szemem elé tárulhatott egy nem mindennapi jelenet. Számítottam részeg emberekre, számítottam hiányos öltözetű pincérlányokra, dohányfüstre, esetleg drogra, bűzre és szemétre. Hiába igyekeztem magam felkészíteni a tényre, hogy egy halom gonosz lélek fog odabent ücsörögni, és egy halom kétségbe esett angyal fog küzdeni ellenük, nem sikerült. A bánatosan, vagy éppen különösen vidáman ivó emberekhez megállíthatatlanul közeledtek a démonok, a kétségbe esett angyalok pedig fáradhatatlanul küldték feléjük a varázslatokat, amik legtöbbször nem találtak célba, legalábbis nem volt elég erős a démon elküldéséhez. A démonok láttán félelem járt át, földbe gyökerezett a lábam, megremegtek a térdeim, és kikerekedett szemekkel bámultam a lényeket. Mind vérfagyasztóak voltak...emberi alakjuk volt, azonban mások voltak. Mintha csak maradványai lettek volna emberi mivoltuknak. Végtagjaikon alig volt hús, egész testükön lógott a bőr, ami egy szürkés árnyalatot vett fel. Fekete foszladozó ruhát viseltek, ami fittyet hányva a gravitációra érdekesen hullámzott a csontos lábaik körül. A szemük áttetsző és üveges volt, pupillájuk szürke. Szürke fejükről hiányzott a haj. Hangtalanul közeledtek az emberekhez, apró mosollyal színtelen ajkukon, ami még rémisztőbbé tette őket. Össze kellett szednem magam, nem mutatkozhatok Will előtt ilyen gyáván! A férfi arcán ugyanaz a letörölhetetlen féloldalas mosoly húzódott, ami mindig. Villámgyorsan hátra nyúlt, és a tegezből kihúzott egy nyilat, amit az íjjal felhúzott, és ellőtte. Izmai megfeszültek, összehúzott szemöldökkel koncentrált. A nyíl célba talált, egyenesen fúródott a legközelebbi démon bordái közé. A lélek színtelen szemei fennakadtak, térdei megrogytak, egy kis harc után megadták magukat, és a földre rogyott. Kinyitotta sötét száját, amiből egy halk sikolyt hallatott, majd porrá hullott a koszos padlón. A jelenetet döbbenten figyelő angyalok és démonok egy pillanatra lefagytak, majd újult erővel támadtak. Will nyílvesszői könyörtelenül szántották a bűzös levegőt, hogy majd mind egy-egy démonba fúródva küldjék őket a helyükre. Egy perc múlva az összes démon porrá hullott szét, az angyalok pedig megkönnyebbülten néztek Willre, akinek ennyi idő alatt sikerült lerendezni azokat a démonokat, akikkel már órák óta viaskodtak. Talán én voltam a legdöbbentebb valamennyiük közül. Will büszke mosollyal a szemembe nézett, majd szó nélkül beljebb vont a kocsmába. Minden angyal-szem ránk szegeződött, követtek minket a pillantások. Tekintetükbe tisztelet és csodálat vegyült. Szégyenlősen lesütöttem a szemem, Will pedig nem is foglalkozott velük, hanem a védencünket kereste a tömegben. Meg is találta. Egy négyszemélyes asztalnál ült egy eldugott sarokban. Fél arcát megvilágította a lámpafény, a másik fele sötétségbe borult. Az asztaltársaságát sem tudtam egykönnyen kivenni, csak a füstöt, ami felőle szállt. A fiú arca gyönyörű volt...gyönyörű, de gondterhelt, és ellenséges. Idegesen szívott egy szál cigit, miközben az asztalánál ücsörgő férfira figyelt.
- Ez nagyon különös... - mondta Will összeráncolt szemöldökökkel.
- Mi a baj? - kérdeztem bizonytalanul.
- Jake Dearmennek nincs őrangyala.
- És nem is szállta meg egy démon sem?
- Nem - mondta egy kis idő múltán.
- Olyan nincs, hogy valakinek ne legyen őrangyala, ugye?
- Soha. Itt valami nincs rendjén. Követelni fogom, hogy Audrey mondja el, ki ez a fiú, miért kerülik a démonok, és mi a szerepe abban a háború dologban.
Ebben a pillanatban felnevetett a sötétségbe borult alak. Gonoszul, és kegyetlenül.
- Jake, Jake, Jake... - támaszkodott fel az asztalra az alak, így felfedve az arcát.
Pufók és ráncos arca volt, kis malac-szemei körül nevető ráncok jelentek meg. Keskeny szájából gonoszan hangzott a neve. Kirázott a hideg tőle.
- Azt hittem ezt megbeszéltük, Mr. Taylor. Nem szolgáltatjuk ki magának az árut fizetség nélkül - mondta unottan Jake, mint aki ezt már ezerszer elmagyarázta az öregnek - Ha nem fizet, nem kap az anyagból.
- Drága fiam! Azt hittem okosabb vagy, és veszed az adást! - ebben a pillanatban elővillant Mr. Taylor fegyvere az asztal alatt, de Jake gyorsabb volt. Hamarabb előkapta a saját fegyverét, egy nagyobb pisztolyt, mint ami az öregnél volt, és egyenesen a férfi szívére szorította azt. Mr. Taylor sóhajtott, és elnevette magát.
- Nem fog lepuffantani engem. Fiatal, és tapasztalatlan ahhoz, hogy megtegye - mondta ravaszan, de Jake arcáról csak a közönyt lehetett leolvasni.
- Nem ismer, Mr. Taylor. Egy rossz mozdulat, és vége a nyamvadt életének. Most nyúljon bele a pénztárcába, és adja át a megbeszélt összeget - utasította hidegen.
Elakadt a lélegzetem, idegesen figyeltem a jelenetet, ahogy Mr. Taylor horkantott egyet, és benyúlt a táskájába. Kelletlenül Jake tenyerébe nyomta a pénzt, a fiú pedig átadott egy hátizsákot, amit az öreg kicipzározott, és elégedetten vette szemügyre a rengeteg zacskó port, ami szép sorban helyezkedett el a táskában.
- Annyi, amennyit megbeszéltünk?
- Pontosan - válaszolta Jake ridegen.
- Helyes. Azt hiszem, vége a találkánknak, nekem mennem kell. Majd szólok a főnöknek, ha kell egy újabb adag.
- Rendben - mondta színtelen hangon Jake, és újat szívott a cigarettából.
- Egy igazi bajkeverőt fogtunk ki, nem igaz? - szólalt meg mellettem Will szórakozottan.
- Az nem kifejezés... - mondtam elképedten.
- Nagyon kell majd rá vigyázni... - állapította meg Will, majd összecsapta a kezeit, és lelkesen folytatta - Még ki kell faggatnunk Audreyt, és alaposan kitanítanunk téged, mielőtt letelik a két hét, és vigyáznunk kell erre a gazfickóra. Menjünk fel!
- Rendben, de nekem még lenne egy kis elintéznivalóm - mondtam egy kis idő gondolkozás után.
- Mi lenne az kisasszony?
- Meg akarom látogatni a cicámat, Herot!
- Az életét nem tudjuk védeni - válaszolta, majd mikor belenézett értetlen tekintetembe, folytatta - Egy karambolt nem tudunk megállítani, nem tudunk változtatni egy fegyveres összeütközésnél a golyó irányán, nem gyógyíthatunk halálos betegségeket, és a végelgyengülést sem tudjuk megakadályozni. Ha beteg a védencünk, akkor könyöröghetünk az Úrnak, hogy segítse meg, és az esetek nagy többségében segít. De ehhez főleg az kell, hogy a beteg is kérje, és a beteg is higgyen.
- És a lelkét mi veszélyezteti? - kérdeztem kíváncsian.
- Az ördög és a szolgái, vagyis a démonok. A vezetőjüket Alec-nek hívják, ő a leggonoszabb teremtmény égen, földön és föld alatt is. Azt beszélik, hogy még életében Audrey férje volt.
- Mit tehetett a földi életében, hogy ezt az utat választotta? - tűnődtem el hangosan.
- A földi életében semmi hatalmasat...ő akart a pokolra kerülni.
- Ki akarhat a pokolra kerülni?
- Ő. Nem volt hajlandó elismerni az Urat.
- És komolyan Audrey férje volt?
- Ez nem biztos, csak amolyan szóbeszéd.
- És a démonok hogyan tesznek nekünk keresztbe?
- Megpróbálják megszállni a lelkeket. Nos, mi azért vagyunk, hogy ez ne történhessen meg.
- Amikor megszállnak egy lelket, akkor gondolatokat tudnak beültetni a fejükbe? - kérdeztem lassan, minden szót bizonytalanul kiejtve.
- Elhitetik az emberrel, hogy az Úr nem létezik, és bűnre csábítják az embereket. Még ha nem is száll meg, de a hangjukat mindig hallhatják. Mi a bűn megakadályozása érdekében csak a lelkiismeretet tudjuk felmutatni, ami általában gyengébb, mint a kísértés.
- Értem - bólintottam aprót, és feltápászkodtam a pázsitról - Akkor a titkos angyali adottságaink segítségével megkeressük Jake Dearmant?
- Természetesen - pattant fel - Repülni vagy sétálni?
- Ha lehet, most az egyszer maradjunk a sétánál! - mosolyogtam rá, ő pedig megértően viszonozta azt.
- Ahogy óhajtja kegyed. Míg beérünk a városba, milyen információ-tömeggel sokkolhatom?
- Mesélj csak a mi angyali adottságunkról!
- Semmi különös, egyszerű megérzés. Próbáld ki! Koncentrálj Jake Dearmanre, és próbálj meg rájönni, hogy hol is van éppen!
- Rendben - azzal bizonytalanul összeszorítottam a szemem.
Kitartóan ismételgettem magamban, hogy mennyire szeretném látni a védencünket, teljes erőmből koncentráltam. Szemeim előtt sűrű, örvénylő köd jelent meg, ami miatt ijedten felpattant a szemem, de a köd nem tűnt el. Képek tűntek elő, majd süllyedtek vissza az ismeretlen ködbe, de végül egy kép mégis kiemelkedett a kavalkádból, egy férfi képe. Hihetetlenül jóképű volt, és egyenesen a szemembe nézett. Elvesztem a sötétkék tekintetben, megigézett a pillantása. Sohasem láttam még ilyen szép szemeket, talán még a Will szemeinél is szebbeket. Világosbarna, néhol szőke haja hullámos tincsekben állt szerte szét. Magas és erős alkatú, széles válla tekintélyt parancsoló volt. Egy falnak támaszkodott neki, miközben gondterhelten egy cigarettát szívott.
- Te látod? - suttogtam elképedten.
- Nem, ezt most csak te - mondta kedvesen Will - Mi az, ennyire jóképű lenne? Kegyednek még a lélegzete is elállt!
- Will, ha kegyednek szólítasz, nagyon nehéz lesz visszafognom a cukkolást a korodat illetően - mondtam kicsit bosszúsan, mire felnevetett, és beismerőleg csak ennyit mondott:
- Ott a pont.
Újra a szemem előtt megjelenő Jakere és a ködre koncentráltam, és meglepődve vettem észre, hogy az a bizonyos köd szép lassan kezd visszahúzódni és kitisztulni. Egy pillanat múlva már fel is ismertem a helyet, és elállt a lélegzetem is.
- Ismerem ezt a helyet.
- Hol van? - kérdezte kíváncsian Will.
- A lakásom közelében - mondtam halkan. A földet koszos és szeméttel teli hó borította, az út mentén bomladozó magas házak düledeztek, komor hangulatot kölcsönözve a szűk sikátornak. A hiányzó téglák kis gödréből sem hiányzott a szemét, ami majdnem mindent ellepett. Elborzadtam a látványtól.
- Remek! Akkor mutasd az utat! - szólt Will lelkesen, én pedig sarkon fordultam, és a város felé vettem az irányt. A nap lemenőben volt az egész eget narancssárgára festette. Séta közben csak néztem, és néztem az eget. Milyen titokzatos, milyen végtelen... Kiskoromban mindig a felhőkön akartam ülni. Találkozni szerettem volna apával és anyával a felhőkön épült házban, hogy újra együtt lehessünk hárman, egy boldog családként. Látni akartam apa mosolyát, meg akartam ismerni az én legendásan szép édesanyámat. Borzasztó, hogy mások mennyire nem becsülik meg a szüleiket, miközben nem is tudják, hogy mit veszíthetnek. Bele sem gondolnak, hogy mennyire fontosak, hogy mennyire szeretik őket. Sóhajtottam egy nagyot. Azt hittem, hogy ha egyszer meghalok, akkor majd találkozom velük...de úgy látszik, hogy még a halálom után sem lehetek együtt velük. Majd ha a mennybe kerülök, akkor majd biztosan. A cipőm orrára szegeztem a tekintetemet, mikor feltűnt, hogy nincs árnyékom. Nem is kellett volna ezen meglepődnöm, hiszen már nincs testem, de mégis olyan nehéz ezt a tényt megszokni.
- Mi a baj, Lana? - kérdezte a mellettem lépdelő Will.
- Csak...semmi - igyekeztem lezárni a témát, nem volt kedvem róla beszélni.
- Csak van valami...
- Hiányoznak a szüleim.
- Ők itt vannak? Keressük meg őket? - kérdezte együtt érzően.
- Nem, már nem. Meghaltak amikor még kicsi voltam.
- Részvétem, igazán nem akartam - szabadkozott Will zavartan.
- Semmi baj! Nem fáj róluk beszélni - bólintottam kedvesen.
- Mi történt?
- Édesanyám a szülésbe halt bele, édesapámat pedig a rák vitte el. Csak hét éves voltam - válaszoltam egy kicsivel halkabban.
- Már biztosan a mennyben vannak - mosolygott rám Will - Ha angyalok lennének, akkor Clary már mondta volna.
- Biztos ott vannak. Csak tudod...abban reménykedtem, hogy miután meghalok, amit nem vártam volna, hogy ilyen hamar, de miután meghalok, majd újra együtt lehetünk.
- Én is ebben a reményben ringattam magam - sóhajtott Will, én pedig fürkészően a szemébe néztem. Annyira titokzatos, én pedig annyira meg akartam fejteni azokat a gyönyörű szemeit.
- Ők is a mennyben vannak, nem igaz?
- Nem. A pokolban - sóhajtott megint, és egy pimasz féloldalas mosolyra húzta tökéletes ajkait -De ezt még nem igen mesélném el neked. Egy igazi horror sztori.
- Ahogy szeretnéd - mosolyogtam rá kedvesen. Sejtettem, hogy borzalmas dolgok történhettek vele, és nem akartam faggatni. Az ilyesmit elmondja majd, ha jónak látja. Egy percre beállt az a kínos csönd, addig a cipőm orrára függesztettem a tekintetem, majd mikor egy újabb kérdés merült fel bennem, megköszörültem a torkomat, és belefogtam.
- Azt mondtad, hogy meg kell akadályoznunk a démonokat abban, hogy megszállják a védencünket.
- Így van - bólintott, majd összeráncolt szemöldökkel várta a folytatást.
- Hogy tudjuk megakadályozni őket ebben?
- Nos...varázslattal vagy varázslattal átitatott fegyverrel el kell küldenünk őket a maguk helyére. Ez a pokol egyik legborzalmasabb bugyra, úgy hívják: a vég. Én a fegyvereket szeretem, de a lányok általában jobban értenek a bűbájhoz, így inkább azt használják.
- Amikor azt mondtad elküldjük, úgy értetted, hogy megöljük? És miféle hely az a vég? - kíváncsiskodtam tovább. Will féloldalas mosolyra húzta a száját, és újra a magyarázatba fogott.
- Emberek így neveznék, én jobban szeretem az elküldjük kifejezést, elvégre így van. Az ember sem hal meg igazán, amikor meghal, hiszen a lelke tovább él, így nevezhetjük tovább menetelnek. Mivel a démonok is emberek lelkéből vannak, ők sem tudnak meghalni még egyszer, inkább csak egy rosszabb helyre kerülnek. A vég a pokol egyik legborzalmasabb zuga. Innen nagyon ritkán kerülnek csak ki a démonok, de azért előfordul, hogy sikerül nekik. Nem tudom, hogy mi lehet odalent, és mi miatt olyan nehéz onnan kikerülni, de nem is akarom megtudni soha.
- Akkor mi sem halhatunk meg megint...de mi hova kerülünk amikor...
- Mi sehova. Bennünk nem tehetnek kárt a démonok, helyettünk a védenceikben igenis kárt tehetnek, ami talán rosszabb, mintha mi kerülnénk a végbe.
- Akkor mi ilyen sebezhetetlenek vagyunk? - kérdeztem felcsillanó szemekkel, mire szélesen elvigyorodott.
Will kezében egy hatalmas kés jelent meg. A lemenő nap sugara megcsillant az éles pengéjén. De szépségében csak egy pillanatot gyönyörködhettem, ugyanis rá egy másodperce Will maga ellen fordította a kést, és magabiztosan a hasába döfte az éles tárgyat.
- Neeeee! - sikítottam ijedtemben. Megrökönyödve néztem Will hangosan nevető ábrázatát, ahogy lazán kihúzza magából a kést. A hasában lévő éktelen seb egy pillanat múltán eltűnt, még egy karcolás sem maradt a hatalmas kés után. Elképedve meredtem Will derűs arcára, majd a döbbenetem átfordult haragba. A kezem reflexből mozdult, egy hangos pofonnal csattant Will szép arcán. Most rajta volt a megdöbbenés sora, és én nevettem derűsen az ő elképedt arcán, amint végig simítja a kezét a nem rég még piros folton.
- Ezt megkaptam - vigyorodott el halványan.
- Megérdemelted. Néha tekintettel lehetnél arra, hogy ma haltam meg, így nem teljesen tudtam megemészteni, hogy bármikor magamba döfhetek egy konyhakést, majd kiröhöghetem azt, aki ezzel a cselekedetemmel nincs teljesen megelégedve - mondtam bosszúsan, mire csak elnevette magát. Hát sosem lehet letörölni a képéről azt a gyönyörű mosolyt?
- Nem vagy a viselkedésemmel teljesen megelégedve?
- Ki tanítana meg mágikus késeket dobálni, ha nem te? - kacsintottam rá, majd otthagytam, és tovább indultam az országúton. Hallottam mögöttem az ütemes lépteit, ahogy igyekszik engem beérni. Gondoltam egyet, és előhívtam a szárnyaimat, majd könnyedén elrugaszkodtam a talajtól, és lomha szárnycsapásokkal a város fölé emelkedtem, ahonnan könnyen kiszúrtam a lakásom környékét.
- Ne szállj el! - nevetett a fülembe Will, mire csak elmosolyodtam.
- Meguntam a tempódat - vontam vállat.
- Semmi baj a tempómmal! - háborgott Will.
- Semmi, persze, hogy semmi! Egy háromszázötven éveshez képest egész gyors vagy!
- Be lehet fogni, még rajta van a tojáshéj a fenekeden! Éretlen vagy!
- Fiatalságnak hívják! - nevettem kedvesen - És nem vagyok éretlen, kikérem magamnak!
Will csak megforgatta a szemét, majd ennyit mondott:
- Inkább mutasd az utat!
Hátat fordítottam neki, és gyorsabb tempóra kapcsolva a lakásom felé vettem az irányt, tekintetemmel Jake Dearmant keresve. Lejjebb ereszkedtem, hogy a szűk sikátorba érve a romházam előtt landoljak. A nap eltűnt a horizont mögött, sötétségbe burkolva a már amúgy is félelmetes környéket. A fehér hóból már csak a sár maradt. A földön cigarettacsikkek, tégla darabok, és mindenféle árván hagyott boros üveg hevert szerte szét. A szűk sikátor két oldalán magas, düledező falak álltak ingatagon, olyan érzetet keltve, hogy mindjárt ránk zuhan az egész épület. Szorongva bámultam a környéket, ahol én laktam. A palotához képest ez a sátán tanyája is lehetne, holott egy napja sincs amikor én ide boldogan beköltöztem. Mellettem kecsesen földet ért Will, és óvatosan megkérdezte:
- Te tényleg itt laktál?
- Elszöktem a mostoha anyámtól, és ide menekültem. Jobb, mint a hajléktalanság.
- Abban én nem lennék biztos - mutatott előre, egy düledező házra, ahonnan füst, alkoholszag és hangos zene szűrődött ki - Ott lesz!
- Angyali adottság? - kérdeztem, mire bólintott.
- Szerencse, hogy meghaltam, különben sosem mernék odamenni - jegyeztem meg halkan, mire csak ennyit mondott:
- Ide holtan is bátorság kell bemerészkedni. Az ilyen helyeken sok démon tanyázhat - válaszolt, és hirtelen megjelent egy íj az egyik vállán, jó sok nyílvesszővel a másikon. A szívem sebesebben kezdett verni, és ösztönösen közelebb húzódtam Will erős alakjához.
- Nincs mitől félned! Nem tudnak bántani! Maradj a közelemben, és jól figyelj! - mondta, majd határozott léptekkel a rom felé vette az irányt.
- "Csak nyugalom! Nincs mitől tartanod! Nem eshet semmi bajod! Légy bátor!Gyerünk, indulás!" - ismételtem magamban, és erőltetett magabiztossággal követtem a férfit. Minden megtett lépés komoly erőfeszítést igényelt, a másodpercek csigalassúsággal vánszorogtak. Odaértünk a kocsma ajtaja elé, ahol tömény alkoholszag csapott meg minket. Will belökte az ajtót, és így szemem elé tárulhatott egy nem mindennapi jelenet. Számítottam részeg emberekre, számítottam hiányos öltözetű pincérlányokra, dohányfüstre, esetleg drogra, bűzre és szemétre. Hiába igyekeztem magam felkészíteni a tényre, hogy egy halom gonosz lélek fog odabent ücsörögni, és egy halom kétségbe esett angyal fog küzdeni ellenük, nem sikerült. A bánatosan, vagy éppen különösen vidáman ivó emberekhez megállíthatatlanul közeledtek a démonok, a kétségbe esett angyalok pedig fáradhatatlanul küldték feléjük a varázslatokat, amik legtöbbször nem találtak célba, legalábbis nem volt elég erős a démon elküldéséhez. A démonok láttán félelem járt át, földbe gyökerezett a lábam, megremegtek a térdeim, és kikerekedett szemekkel bámultam a lényeket. Mind vérfagyasztóak voltak...emberi alakjuk volt, azonban mások voltak. Mintha csak maradványai lettek volna emberi mivoltuknak. Végtagjaikon alig volt hús, egész testükön lógott a bőr, ami egy szürkés árnyalatot vett fel. Fekete foszladozó ruhát viseltek, ami fittyet hányva a gravitációra érdekesen hullámzott a csontos lábaik körül. A szemük áttetsző és üveges volt, pupillájuk szürke. Szürke fejükről hiányzott a haj. Hangtalanul közeledtek az emberekhez, apró mosollyal színtelen ajkukon, ami még rémisztőbbé tette őket. Össze kellett szednem magam, nem mutatkozhatok Will előtt ilyen gyáván! A férfi arcán ugyanaz a letörölhetetlen féloldalas mosoly húzódott, ami mindig. Villámgyorsan hátra nyúlt, és a tegezből kihúzott egy nyilat, amit az íjjal felhúzott, és ellőtte. Izmai megfeszültek, összehúzott szemöldökkel koncentrált. A nyíl célba talált, egyenesen fúródott a legközelebbi démon bordái közé. A lélek színtelen szemei fennakadtak, térdei megrogytak, egy kis harc után megadták magukat, és a földre rogyott. Kinyitotta sötét száját, amiből egy halk sikolyt hallatott, majd porrá hullott a koszos padlón. A jelenetet döbbenten figyelő angyalok és démonok egy pillanatra lefagytak, majd újult erővel támadtak. Will nyílvesszői könyörtelenül szántották a bűzös levegőt, hogy majd mind egy-egy démonba fúródva küldjék őket a helyükre. Egy perc múlva az összes démon porrá hullott szét, az angyalok pedig megkönnyebbülten néztek Willre, akinek ennyi idő alatt sikerült lerendezni azokat a démonokat, akikkel már órák óta viaskodtak. Talán én voltam a legdöbbentebb valamennyiük közül. Will büszke mosollyal a szemembe nézett, majd szó nélkül beljebb vont a kocsmába. Minden angyal-szem ránk szegeződött, követtek minket a pillantások. Tekintetükbe tisztelet és csodálat vegyült. Szégyenlősen lesütöttem a szemem, Will pedig nem is foglalkozott velük, hanem a védencünket kereste a tömegben. Meg is találta. Egy négyszemélyes asztalnál ült egy eldugott sarokban. Fél arcát megvilágította a lámpafény, a másik fele sötétségbe borult. Az asztaltársaságát sem tudtam egykönnyen kivenni, csak a füstöt, ami felőle szállt. A fiú arca gyönyörű volt...gyönyörű, de gondterhelt, és ellenséges. Idegesen szívott egy szál cigit, miközben az asztalánál ücsörgő férfira figyelt.
- Ez nagyon különös... - mondta Will összeráncolt szemöldökökkel.
- Mi a baj? - kérdeztem bizonytalanul.
- Jake Dearmennek nincs őrangyala.
- És nem is szállta meg egy démon sem?
- Nem - mondta egy kis idő múltán.
- Olyan nincs, hogy valakinek ne legyen őrangyala, ugye?
- Soha. Itt valami nincs rendjén. Követelni fogom, hogy Audrey mondja el, ki ez a fiú, miért kerülik a démonok, és mi a szerepe abban a háború dologban.
Ebben a pillanatban felnevetett a sötétségbe borult alak. Gonoszul, és kegyetlenül.
- Jake, Jake, Jake... - támaszkodott fel az asztalra az alak, így felfedve az arcát.
Pufók és ráncos arca volt, kis malac-szemei körül nevető ráncok jelentek meg. Keskeny szájából gonoszan hangzott a neve. Kirázott a hideg tőle.
- Azt hittem ezt megbeszéltük, Mr. Taylor. Nem szolgáltatjuk ki magának az árut fizetség nélkül - mondta unottan Jake, mint aki ezt már ezerszer elmagyarázta az öregnek - Ha nem fizet, nem kap az anyagból.
- Drága fiam! Azt hittem okosabb vagy, és veszed az adást! - ebben a pillanatban elővillant Mr. Taylor fegyvere az asztal alatt, de Jake gyorsabb volt. Hamarabb előkapta a saját fegyverét, egy nagyobb pisztolyt, mint ami az öregnél volt, és egyenesen a férfi szívére szorította azt. Mr. Taylor sóhajtott, és elnevette magát.
- Nem fog lepuffantani engem. Fiatal, és tapasztalatlan ahhoz, hogy megtegye - mondta ravaszan, de Jake arcáról csak a közönyt lehetett leolvasni.
- Nem ismer, Mr. Taylor. Egy rossz mozdulat, és vége a nyamvadt életének. Most nyúljon bele a pénztárcába, és adja át a megbeszélt összeget - utasította hidegen.
Elakadt a lélegzetem, idegesen figyeltem a jelenetet, ahogy Mr. Taylor horkantott egyet, és benyúlt a táskájába. Kelletlenül Jake tenyerébe nyomta a pénzt, a fiú pedig átadott egy hátizsákot, amit az öreg kicipzározott, és elégedetten vette szemügyre a rengeteg zacskó port, ami szép sorban helyezkedett el a táskában.
- Annyi, amennyit megbeszéltünk?
- Pontosan - válaszolta Jake ridegen.
- Helyes. Azt hiszem, vége a találkánknak, nekem mennem kell. Majd szólok a főnöknek, ha kell egy újabb adag.
- Rendben - mondta színtelen hangon Jake, és újat szívott a cigarettából.
- Egy igazi bajkeverőt fogtunk ki, nem igaz? - szólalt meg mellettem Will szórakozottan.
- Az nem kifejezés... - mondtam elképedten.
- Nagyon kell majd rá vigyázni... - állapította meg Will, majd összecsapta a kezeit, és lelkesen folytatta - Még ki kell faggatnunk Audreyt, és alaposan kitanítanunk téged, mielőtt letelik a két hét, és vigyáznunk kell erre a gazfickóra. Menjünk fel!
- Rendben, de nekem még lenne egy kis elintéznivalóm - mondtam egy kis idő gondolkozás után.
- Mi lenne az kisasszony?
- Meg akarom látogatni a cicámat, Herot!
