Will megértően elmosolyodott, és intett, hogy induljak, ő majd követ. Sarkon fordultam, és kiléptem a büdös kocsmahelységből a szűk sikátorba. Az éjszaka sötétbe burkolt mindent, de most mégsem féltem a sötétségtől. Egy kusza gondolat ragadt meg a fejemben, így kihúztam a kezem a fodros ruhám egyik zsebéből, és rákoncentráltam. Nem csalódtam a fantáziámban, egy apró kis láng jelent meg a tenyeremben, elűzve a sötétséget.
- Ez hogy jutott eszedbe? - kérdezte ámulva Will - Ez egy lélektűz...Ezzel is el lehet pusztítani a démonokat!
- Nem, ezt csak a lelkek - mondta, én pedig tovább indultam a sikátorban a kis romház irányába. Csak sejtettem, hogy csípős, hideg szél fúj, de nem éreztem meg. Sem a sár, sem a kosz nem fogott a cipőmön. Odaértem a kulcsként funkcionáló dróthoz, és már nyúltam érte, amikor mozdulatomat Will hangja szakította félbe.
- Az nem fog menni - figyelmeztetett, mire értetlenül pillantottam fel rá.
- Nem tudsz megfogni semmit. Próbáld csak meg! - mondta ki azzal a nélkülözhetetlen, féloldalas mosolyával. Összeráncolt szemöldökkel a drótért nyúltam, és ijedten konstatáltam, hogy a kezem egyszerűen átsiklott a tárgyon, és derengő fénnyel a falban maradt. Ledermedtem a félelemtől, és teljes testemben remegtem. Nem bírtam tovább nézni a csonka karomat, ahogy a kézfejem a falba lóg, gyorsan elkaptam onnan a kezem. Mély levegőt vettem, hogy lenyugtassam magamat. Ráharaptam az ajkamra, de semmiféle fájdalmat, és még a vér vasas ízét sem éreztem. Hát persze! Hiszen már csak egy lélek vagyok, nincs se testem, se vérem.
- Jól vagy? - kérdezte aggodalommal telt hangon Will, mire kifújtam a tüdőmbe szívott levegőt, és rá mosolyogtam.
- Persze - mondtam hamis vigyorral az arcomon, de ő továbbra is csak kérdezősködött.
- Biztosan?
- Biztosan - mondtam nyugodtan, majd ismét a falra pillantottam - Akkor most csak úgy átlépünk a falon?
- Pontosan - mosolyodott el, majd kikerült, és könnyedén átlépett a kőfalon, én pedig szorongva követtem. Összehúztam magam, az ütközéstől félve, de a fájdalom elmaradt, semmit sem éreztem, könnyedén átléptem a kőfalon. Körül néztem az én kis házacskámban. Minden ugyanolyan maradt, mint amikor utoljára láttam. A téglakupac az egyik sarokban, a por és a sár a kőpadlón, a beszakadt konyha, ahova beesett a hó, és befújt a szél, és a rogyadozó asztal is ott állt, ahol azelőtt volt. Jobbra tekintettem, ahol a szalmaágyam, a sporttáskám, benne a cuccaimmal ugyanott hevert, mint amikor megérkeztem ide. Kevesebb, mint egy napja történt, de azalatt megfordult velem a világ. Hero ott hevert, az én szalmaágyam lábánál, és békésen aludt. Hangtalanul átvágtam a lakásban, és leguggoltam a cica mellé, aki nagy döbbenetemre felkapta a fejét, és egyenesen a szemembe nézett. Mélyet pislogott, még benne volt az álom a szemében, és nyávogott egy aprót. Elmosolyodtam, szememet könnyek lepték el. Boldog dorombolásba kezdett, és végig a szemembe nézett.
- Hero! Hát te látsz engem? - kérdeztem a sírástól akadozó hanggal, mire nyávogott egyet. Ösztönösen simogatni akartam a puha, fehér, áll alatti részt, amikor átsiklott a kezem az apró testén. Hero megijedt, és újra nyávogott. Majd megszakadt a szívem, hogy megsimogathassam. Csak egyszer. Utoljára - Will, lehetséges, hogy lát engem?
- Igen. Minden állat lát minket, de nem igazán törődnek velünk. Csak arra figyelnek fel, akit ismernek.
- És nekik nincsen őrangyaluk? - kérdeztem még mindig Hero szemébe nézve.
- Nincs, mivel nekik nincs lelkük, amit védhetnénk. Nekik ez az egyetlen életük van a földön - mondta Will csendesen.
- De akkor hogy látnak minket?
- Meg van rá a képességük - mondta titokzatosan. Hero csalódottnak látszott, mintha megérezte volna a változást rajtam, de nem igazán értené, mi is történt. Nem találtam a szavakat, nem is voltam benne biztos, hogy értené őket. Hangtalanul néztem a nagy, zöld szemét, melyben a pupilla hatalmasra tágult. Súlyos könnycseppek csordogáltak az arcomon.
- Nincs rá valami mód, hogy megérintsem? - kérdeztem reménnyel telve, de Will csak szomorúan megrázta a fejét.
- Sajnos nincs.
- Értem - sóhajtottam mélyet, és letöröltem a könnyeimet, majd újra Herora emeltem tekintetemet - Hero! Kiscicám! Én...már nem lehetek itt melletted. Néha talán még találkozunk, de sokkal ritkábban jövök, mint eddig. Nos...én már nem teljesen tartozom bele ebbe a világba. De még meglátogatlak, biztosan látjuk még egymást! Nagyon szeretlek kiscicám! - csuklott el a hangom. Utoljára rámosolyogtam, felálltam, és az ajtó felé vettem az irányt. Will komoly arckifejezést öltve ácsorgott az ajtó mellett, majd amikor látta, hogy indulhatunk, átlépett a falon. Szaporáztam a lépteimet, nem akartam, hogy még egyszer lássa a könnyes arcomat.
- Lana! - gyengéden megfogta a csuklómat, és visszahúzott magával szembe - Sajnálom!
- Én is - mondtam halkan. Kedvesen elmosolyodott, és gyengéden átölelt. Mellkasába temettem az arcom, és csendesen pityeregtem. Szorosan öleltem Willt, mintha az életem múlna rajta. Kezdtem visszanyerni a nyugalmamat, így mély levegőket véve kibontakoztam az ölelésből.
- Sajnálom, hogy így elvesztettem a fejemet - mondtam halkan, mire csak bátorítóan elvigyorodott.
- Semmiség.
- És köszönöm - mosolyogtam rá félénken.
- Bármikor.
***
Megkönnyebbülten zártam magamra új szobám ajtaját, és fáradtan vetettem magamat a puha ágyikómba. Mindent megadtam volna érte, hogy egy pillanatra lehunyhassam a szemem, és elmerülhessek a boldog, gondoktól mentes álomvilágba. Belefúrtam arcomat az illatos paplanba, behunytam a szemem és egy nagyot sóhajtottam. Bárcsak fékezni tudnám a gondolataimat! El sem tudtam képzelni, mi történhetett velem. Meghaltam. Karambolt szenvedtem. De hogyan kerültem autóba, ha nem is volt autóm? Mi az, amire biztosan emlékszem? Eljöttem Rebeccától. Beköltöztem a romházba, majd aznap iskolába mentem, majd munkába és könyvtárba. A könyv...
Kipattant a szemem, és felültem az ágyban.
- Ebben a kötetben egy különleges lány, Leona Davis kalandjait élhetitek át - suttogtam döbbenten - Ez a könyv életeket változtathat meg, örök élményt jelenthet, azonban csak saját felelősségre olvassa! Senki sem vállal felelősséget az elkövetkezendőkért. Azonban kár kihagyni Leona Davis kalandját, nemde? - idéztem szóról-szóra a könyvön olvasható szöveget - Semmi kiadó, semmi nyomda. Az őrangyal a címe. És éppen olvastam, mielőtt ez az egész zűrzavar elkezdődött!
Az nem lehet! De mi van, ha mégis?
- Beszipkázott egy könyv - mondtam ki a teljes képtelenséget, a mai napon már a sokadikat. Valamiért mégis ez tűnt a legésszerűtlenebbnek. Van itt bárki, aki tudja a választ a kérdéseimre?
Egy kis gondolkodás után úgy döntöttem, hogy nem kérdezem meg. Ha tényleg egy könyvben vagyok, akkor a szereplői nem fognak tudni eligazítani a könyvet illetően, amiben szerepelnek, ugyanis nem tudnak róla semmit sem. A szereplők élik az életüket, és igyekszenek leküzdeni azt a tengernyi bonyodalmat, amit eléjük állít az író, és amit végig követ az olvasó, de nem tudják, hogy egy könyvben szerepelnek. Most én vagyok a főszereplő...most én írhatom a történetemet. Ez a gondolat boldogsággal töltött el. Hátravetettem magamat az ágyban, és a plafonra meredtem.
- Nem is olyan fontos, hogy pontosan mi történt - jegyeztem meg halkan magamnak - Az a fontos, hogy itt vagyok. Kaptam egy lehetőséget...lehetőséget arra, hogy én irányítsam a sorsomat, és én írjam a történetemet. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni Jake Dearmanért!
Tettem egy ígéretet, és eltökélten hittem, hogy nem fogom megszegni. Ha már főszereplő vagyok, rajtam áll, hogy happy end lesz-e a vége, és mindent el fogok követni annak érdekében, hogy boldog befejezése legyen ennek a könyvnek! Feltápászkodtam, és körüljárattam a tekintetemet a szobámon, majd megakadt a szemem egy kis tükrön. Közelebb sétáltam hozzá, és megvizsgáltam a tükörképemet. Dús barna hajam csillogott, súlyosan omlott a vállamra. Csokoládébarna szememben fény csillant, két orcámat egészséges pír fedte. Egész arcom kisimult volt, és sokkal szebb, mint a halálom előtt. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy én is lehetek szép...még ha meg is kellett hozzá halnom, akkor is.
Hátat fordítottam a tükörnek, és kiléptem a szobám ajtaján a folyosóra, és a szomszédos szoba felé vettem az irányt. Udvariasan bekopogtam, és miután felhangzott a” bújj be!” felszólítás, beléptem az ajtón. Az ízlésesen berendezett szobában a bútorok fehér és fekete színű, letisztult stílusú darabok voltak. A falak rózsaszínben virítottak, rajtuk számos polc húzódott, régi, vaskos könyvekkel. Az összképet megannyi festmény és poszter tette teljessé. Legtöbbjük Párizst ábrázolta, egy-két képen azonban az én mosolygós arcom is feltűnt. Az egész szobát az otthonos felfordulás jellemezte. CD-k hevertek a padlón, ruhadarabok és tollak a szoba közepén fekvő rózsaszín szőnyegen. Clary éppen az ágyon ücsörgött, körülötte rengeteg kézzel teleírt papír hevert szerte-szét. Kedves mosollyal az arcomon beljebb sétáltam, és leültem az ágyának arra a részére, amit nem borított el a papírhalom.
-
Minden rendben? – kérdezte Clary aggódó pillantásokkal – Mondta Will, hogy eléggé felzaklattak téged az események
-
Minden rendben – biztosítottam gyorsan – Csak az a helyzet, hogy elég nehéz megszoknom bizonyos dolgokat. Olyan hirtelen jött minden, és nem volt időm átgondolni, nem volt időm megemészteni ezt a rengeteg újdonságot. Minden teljesen új, és furcsa…
- Attól ijedtél meg, hogy nem tudod megfogni a tárgyakat? – kérdezte együtt érzőn barátnőm.
- Többek között – sóhajtottam mélyet, majd folytattam – Meg ez a kérsz, és kapsz dolog. Tüzet tudtam gyújtani a tenyeremben…A démonokkal sem szívesen találkoznék többet. Az a tudat, hogy már nem tartozom az élők sorában. Hogy nem simogathatom meg többet a cicámat, nem adhatok neki enni. A tudat, hogy el fognak temetni, szörnyű érzés. Ráadásul semmit sem értem el az életben, amit akartam. Eltűntem, és senkinek sem fogok hiányozni! – fejeztem be szomorúan, mire Clary szó nélkül átölelt.
- Jobb lesz neked itt, velünk! – suttogta szomorúan.
- Tudom – mosolyodtam el, és igyekezve témát váltani, a papírokra mutattam – Ezek micsodák?
- A verseim és novelláim – tűrt egy kósza tincset a füle mögé, ami a szemébe lógott.
- Te írsz? – kérdeztem meglepetten, mire mosolyogva bólintott.
- Most ezen dolgozom – nyomott a kezembe, egy hosszú, sárgás papírlapot, én pedig hangosan olvasni kezdtem:
-
Mint apró tündér röppent a szélben, s fürdött a holdsütésben.
Virágok nyíltak az éjszakában, hajladoztak kecsesen,
Hogy mire a nap fölkel, eltűnjenek sebesen… - megálltam egy pillanatra, és barátnőm tengerkék szemébe néztem – Ez gyönyörű!
- Tetszik? – kérdezte bizonytalan mosollyal az arcán. Gyönyörű szemeiben szerény fény csillant.
- Nagyon – biztosítottam.
Egy kopogás szakította félbe ámulatomat, majd belépett az ajtón Will.
- Jó estét hölgyeim!
- Szia Will! – mosolyogtam rá.
- Szia – köszönt immár magabiztosan, ezer vattos mosollyal az arcán Clary.
- Csak azért zavarok, mert gondoltam szólok, hogy indulok Audrey – hoz, és talán velem tartanátok…
- Persze, megyek veled – pattantam fel az ágyról, és kérdően néztem Claryre.
- Szerintem ez a dolog nem tartozik rám. A múltkor is kiküldött Audrey a szobából, amikor beszélt veletek, és most sem akarok zavarni.
- Rendben, megértem – szóltam, majd gyorsan hozzátettem – Addig fejezd be a versedet, látni szeretném egészben!
Will kíséretében elhagytam Clary szobáját, és megindultunk a csendes folyosón.
- Jobban vagy? – kérdezte kedvesen.
- Jobban. Köszi.
- Egyébként elmeséltem a történteket Clarynek. Szerintem joga van tudni a fejleményeket – mondta magabiztosan a férfi, mire csak értetlenül bólintottam.
- Rendben, én is szerettem volna megosztani vele a dolgokat. Végül is átlát rajtam, születésem óta ismer…
- Pontosan.
- Mesélsz nekem Audrey-ról? – kérdeztem hirtelen.
- Mit szeretnél róla tudni?
- Minél többet. Csak hogy képbe legyek vele kapcsolatban.
- Tizennyolc éve halt meg.
- Csak tizennyolc? – hüledeztem, mire bólintott, és folytatta.
- Nagyon tiszta és elhivatott teremtés, és ez a szolgálati ideje alatt is megmutatkozott. Mindössze tizenkét éven át kellett szolgálnia, és az Úr felajánlotta neki az üdvözülést, de elutasította.
- Miért?
- Örökké szolgálni akart az Úrnak. A döntése miatt kinevezte főangyalnak. A vezetői pozíció betöltése határozottabbá és szigorúbbá tette, de régen nagyon gyengéd és kedves volt. Én nem ismerem ezt az énjét.
- Van rá esély, hogy elárulja, amit tudni szeretnénk?
- Halovány. De talán sikerülni fog. Elég nehéz meggyőzni, hogy elárulja a titkait.
- Akkor csak pozitívan – forgattam a szemem. Éppen kiértünk a kanyargós folyosó-labirintusból, amiknek két oldalán újabb és újabb lakóhelyiségek nyíltak, és egy tágas előcsarnokba értünk. A csarnok minden oldalából újabb folyosók nyíltak, melyeknek táblái hirdették, hogy hova is jut az angyal arra barangolva. Nem messze tőlünk állt az erkély, így arra felé vettük az irányt. Előhívtuk szárnyainkat, és kecsesen rugaszkodtunk el a márványpadlóról. Lefelé ereszkedtünk a sötét éjszakát elűző verőfényben, ami a palotából áradt, hogy a főbejáratnál, a hatalmas és díszes kapuval szemben találjuk magunkat. Ebben a késő esti órában a csarnok sem változott: ugyanaz a nyüzsgés jellemezte, mint nappal. Minden angyal sürgött – forgott, kiáltozva kereste a társát, eltűnve egy-egy folyosón, kitódulva a kapun, vagy kiröppenve az erkélyeken. Az üvegtetőt most a csillagos égbolt uralta misztikus ragyogásba borítva a termet, a magas falakon pedig mágikus lámpások adtak fényt az angyaloknak.
- Lenyűgöző – ámultam halkan, Will helyeselt.
- Soha sem lehet betelni vele.
- Te már csak tudod – csipkelődtem vele megint. Én meg ezzel nem bírok betelni.
- Én mindent tudok hölgyem – húzta féloldalas mosolyra a száját.
- Akkor árulja el, Uram, hogy merre fordulunk le Audrey folyosójára?
- Erre, Lana! – mutatott két boltozattal arrébb, majd le is fordultunk az említett folyosón. Az út további részében hangtalanul lépkedtünk egymás mellett. Furcsállva vettem észre, hogy az angyalok két méteres körben kerülik Willt, és aggódva tekintgetnek felém. A tekintetük mintha ezt súgta volna:” Fuss, menekülj és vissza se nézz!” Nem értettem az előítéletek okát, ugyanis Will a legrendesebb férfi, akivel valaha is találkoztam.
- Will! Kérdezhetek valamit? – törtem meg a beállt csendet.
- Persze – mondta bíztatóan.
- Félnem kéne tőled?
- Érdekes kérdéseid vannak, igazi kihívás rájuk válaszolni. Azonban erre nem tudnék.
- Most elbizonytalanítottál – nevettem fel.
- Ehhez értek – helyeselt Will – Kiszámíthatatlan és közveszélyes őrült szeretek lenni, aki őrangyal létét semmibe véve másra sem vágyik, mint hogy rájöjjön, hogyan is kell egy halhatatlan angyaltársa életét kioltani.
- Buta kérdés volt, ne haragudj. Úgy értem… ezek az angyalok olyan féltőn néznek rám, mintha a következő mozdulatoddal ki akarnál nyírni, és nem értem miért.
- Nézd! Gondoljanak, amit akarnak! Remélem te nem tartozol közéjük, mert elég kellemetlen lesz, ha együtt dolgozunk.
- Engem nem tudtál megrémiszteni, Will. Elég gyenge a rosszfiús imidzsed. Még dolgoznod kéne rajta, a mai fiataloknak ennyi nem elég.
Will hangosan felnevetett.
- Akkor még dolgozom azon az imidzsen – tette hozzá féloldalas mosollyal az arcán, majd tovább húzott a folyosón. Nem kellett már sokáig menni, hamarosan elértük Audrey ajtaját. Udvariasan bekopogtunk, majd belöktük az ajtót.
- Leona? Will? Mi szél hozott erre titeket? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel az asztal mögött ülve. Nagy, smaragdzöld szemeiből bölcsesség sütött, ívelt, tökéletes szemöldökét összeráncolva tekintett a párosunkra. Meglepődtem azon, mennyire megszokhatatlanul gyönyörű.
- Lenne pár kérdésünk – kezdett bele magabiztosan Will. Én inkább csak bólogatva támogattam.
- Halljam – sóhajtott nagyot, és közben nem is Willre nézett fürkésző pillantásával, hanem engem célozott meg a zöld tekintet.
- Miért nincs Jake Dearmannek őrangyala? – nyögtem ki a kérdést, közben igyekeztem rezzenéstelenül tartani a szemkontaktust.
- Mert ti vagytok azok – válaszolta frappánsan.
- Miért nem volt eddig? – vette át a szót Will, mire Audrey végre levette rólam a szemeit, és Willre függesztette azt.
- Ezt úgy vélem nem kell feltétlen tudnotok – mondta lassan, megfontoltan.
- Én úgy vélem, fontos volna. Ugyanis nem is sejthetjük, mivel állunk szemben. Jake Dearmant egész egyszerűen kerülik a démonok, pedig nincs őrangyala, és ennek ellenére már-már könyörögtél, hogy nagyon vigyázzunk a fiúra. Miért?
- Ez, mint mondtam már, nem tartozik rátok. Nektek csak annyi a dolgotok, hogy legyetek résen! Feltétel nélküli hit és odaadás szükséges ehhez a munkához, hozzá kéne szoknotok!
- Kérlek figyelj rám! - csattantam föl – Ma haltam meg, még nincsen egy napja sem. Még időm sem volt arra, hogy megszokjam ezt a sok furcsaságot, hogy elfogadjam magamban: van Isten, és hogy megbirkózzak egy háború ötletével, amibe én nagy valószínűséggel belecsöppentem. Mondj el minél több dolgot Jake Dearmanről, hogy legalább ennek a fiúnak a személye tiszta lehessen számunkra!
- Sajnálom, hogy ennyi mindent a nyakadba zúdítottam, Leona! – Audrey arcán őszinte sajnálatot, és együttérzést láttam, amin megdöbbentem – Hiába vagy te teljesen új ebben a világban, mégis úgy vagyok nyugodt, ha te vigyázol Jake-re, meg persze Will. Neked kell vigyáznod rá, így helyes. Hogy miért, nem mondhatom el, bármennyire úgy érzed, ez igazságtalan, ennek így kell lennie. Nem szabad még több mindent a nyakadba zúdítanom, mert abba beleőrülsz. Elég legyen annyi, hogy amint letelik a két hét, Jake környéke már nem lesz ennyire démonmentes. Valószínűleg minden erőtökre szükségetek lesz, ha igazán elhivatottan véditek Jake-et, ugyanis komoly akadályaitok lesznek. Sajnálom, hogy nem árulhatok el többet, de megítélésem szerint így helyes. Nektek meg az lenne a helyes, ha inkább belevetnétek magatokat a kiképzésbe, minthogy velem veszekedtek. Clarissának üzenném, hogy kérjen Emilytől szünetet, amíg segít a tanításban. Most jobb lenne, ha indulnátok – fejezte be mondandóját, mi pedig ösztönösen hátráltunk a folyosóra. Kavarogtak fejemben a gondolatok, a szavak, amik egy perce hangoztak el, és még mindig nem láttam tisztán értelmüket.
- Ugyanott tartunk. Vagyis sehol – sóhajtott Will.
- Miért van az, hogy akárhányszor kilépek ezen az ajtón, a döbbenettől annyiszor nem bírok megszólalni? – tettem fel a költői kérdést.
- Megint csak ne firtassuk az újabb adag furcsaságot? – kérdezte Will, mire bólintottam.
- Az lesz a legjobb - sóhajtottam – Feladom a reményt, hogy valaha is érteni fogom a dolgokat, amik körülöttem zajlanak!
- Pedig a remény hal meg utoljára.
- Végül is... előbb haltam meg, mint a remény – mosolyodtam el fáradtan.
Egy tetőtől-talpig fehér terem közepén ácsorogtam, egy életnagyságú bábuval szemben. Ökölbe szorítottam mindkét kezem, és erősen behunytam a szemem. Minden erőmmel koncentráltam, és ezt a két szót ismételgettem: „Kérlek Uram!”. A jobb öklömben melegség áradt szét, nyomást éreztem, egy erőt, ami mindjárt széthasít. Nem is a kezemből… a bensőmből, a mellkasomból jött. Erősen koncentráltam, hogy ez az erő szétterjedjen bennem, a fejem búbjától a lábujjamig átjárva egész lényemet. De aztán kinyitottam a szemem, és az egész elmúlt. Kimerülten, és fáradtan rogytam le egy Clary által előidézett fotelbe.
- A csudába! Majdnem sikerült! – tört ki belőlem keserűen sikertelenségem.
- Csak gyakorolni kell! Nem sikerülhet minden elsőre! – vigasztalt Clary, majd kedvesen felhúzott a fotelből – Megmutatom megint.
Felállt az arctalan bábúval szemben, és egy pillanatra behunyta a szemét. De csak egy pillanatra. Tengerkék szemei kipattantak, fénylettek a kezében növekvő energia fényében. Az energia átjárta mindenét, a fénye körülölelte, majd a kezében összpontosulva kegyetlenül csapott le a bábura, ami azonnal porrá hullott. Ravasz mosollyal tekintett a bábu hűlt helyére, majd egy hanyag kézmozdulattal egy újabbat idézett meg.
- Nekem ez sosem fog sikerülni – sóhajtottam elképedten.
- Fog, ne aggódj! – biztatott – Ezt is csak gyakorolni kell. Összpontosíts, és tarts ki, amíg nem érzed idejét annak, hogy elengedd. És még az előtt is célozz, nehogy összezúzzuk a falat!
- Rendben – bólintottam, majd újra a terem közepére sétáltam, és farkasszemet néztem a „démonommal” – Most meg vagy!
Behunytam a szemem, és újra ismételgettem a bűvös két szót: Kérlek Uram! Elképzeltem az energiát, elképzeltem a dühöt a démonok iránt, elképzeltem azt az akaratot, és elszántságot, amit majd a védencem megóvásakor érezni fogok. És mindezt a tenyeremben képzeltem el. Fellobbant a szikra a bal tenyeremben. Szorítottam, nem engedtem tovaszállni az erőt, amit kaptam. Elképzeltem, ahogy továbbterjed. Szép lassan fényben úszik a karom, szép lassan fényben úszik a hasam, majd a mellkasom, átterjed a másik karomra, és a lábaimra. Eljut mindenhová, majd egyszer csak összpontosul… Nem sikerült. Újra kudarcot vallottam. Fáradtan, és lihegve rogytam a földre, a sírásommal küszködve. „Nem, Leona! Nem sírhatsz! Nem lehetsz gyenge, annak már vége! Hagyd abba Leona! Állj fel!” – ösztönöztem magam, és végül sikerült is. Lassan felegyenesedtem, és Clary szemébe néztem.
- Addig nem nyugszom, amíg ki nem nyírom azt a gonosz bábut! – szűrtem a fogaim közt, és újra szembe néztem a biztosan gonosz, de mozdulatlan ellenségemmel. Szívtam egy mély levegőt, és behunytam a szemem. Megjelent előttem a démonok vérfagyasztó alakja, és a tudat, hogy Jakehez érnek… Dühös lettem, elmémet eltöltötte a motiváló harag. „Kérlek Uram!” – suttogtam, és erősen koncentráltam, hogy újra hatalmába kerítsen az új érzés. Megéreztem a tenyeremben a meleget, majd azt, hogy a másodperc töredéke alatt átjárja lelkemet. Öröm párosult a harag mellé. A tudat, hogy képes vagyok védelmezni, és megmenteni egy embert, páratlan boldogsággal töltött el. Éreztem, hogy itt az idő, hogy ez az erő lecsapjon arra a gonosz bábura. Kipattant a szemem, majd a tenyeremet ellenfelemmel szembe helyeztem. Fényes sugár csapott le a „démonomra”, majd boldogan, és fáradtan konstatáltam, hogy győztem. A bábuból már csak a hamu maradt.
- Megcsináltad! – sikkantott fel Clary, és boldogan a nyakamba ugrott – Nekem napok kellettek, hogy meg tudjam csinálni!
- Ügyes – mosolygott az ajtóban Will, aki valószínűleg nemrég érkezhetett – Bár szerintem hasznosabb lenne a pajzsot megtanítani neki, ugyanis mellettem nem kellene harcolnia. El tudom intézni egyedül is.
- Én ebben nem vagyok biztos – húzta fel ravaszon a szemöldökét Clary – Még bábukkal sem bánnál el…
- Ki kérem magamnak! – legyintett a férfi, és folytatta – Játszunk?
- Játszunk – húzta ki magát a szőkeség, bátran állva Will pillantását – Megidézem a bábukat, amik majd egyre gyorsabban közelednek Lanához, ő lesz a védenc. Kifulladásig játszunk!
- Mi a tét? – kérdezte Will vidáman.
- Ha én nyerek, akkor egy hétig rózsaszín tütüben kell lenned. Ha te nyersz… találd ki a büntetésem! – engedte át nagylelkűen a döntést.
- Megkíméllek a kegyetlen fantáziámtól. Nem lesz büntetésed – mondta még nagylelkűbben Will.
- Jól átgondoltad?
- Csak annyi lesz a büntetésed, hogy el kell viselned, hogy veszítettél – vont vállat, mire Clary csak elmosolyodott.
- Ne aggódj a lelki világom miatt, nem fogom magam egy pillanatig sem rosszul érezni. Veszíteni fogsz!
- Kezdjük! – kurjantotta a férfi, és megidézett magának egy tegez íjvesszőt és nyilat, meg három görbe kést, amivel az ujjai között játszadozott.
- Vigyázz vele, Clary! Én láttam mire képes, és nagyon ügyes! Ne kíméld! – súgtam neki, mire csak magabiztosan elmosolyodott, kivillantva hófehér fogsorát.
- Ne félts, Lana! Én sem vagyok semmi – kacsintott, majd távolabb húzódott tőlem, Will pedig közelebb jött, felfeszítve az első nyílvesszőt az íjon.
- Háromra! – kiáltottam fel – Egy-kettő-három!
Amint kiejtettem a számon a hármast, Clary egyszerre tíz keréken guruló bábut idézett meg, amik folyamatosan közeledtek felém. A lány csak úgy ontotta a guruló bábukat, már-már megszámlálhatatlanná téve a számukat. Will-től lehetetlen sebességgel röpködtek a nyílvesszők, súlyosan szántva a levegőt, hogy majd célba érve porrá zúzza a közelebbre tévedt, rám vadászó bábukat. Mind a ketten hihetetlen sebességgel gyártották, és zúzták a „démonokat”, alig tudta követni a szemem. Tíz-húsz perc, vagy talán egy órán keresztül hadakoztak egymás ellen, amikor Clary fáradni kezdett, kiesett a ritmusból, és tízzel kevesebb bábut engedett útjára. Will egyre nagyobb körzetben tudta irtani a környékemre tévedt gonoszokat, így egyértelműen ő állt nyerésre. Clary újra erőre kapott, és húszasával ontotta az újabbakat, de Will továbbra sem engedett közelebb egyetlen bábut sem három méteres körzetben. Hosszas-hosszas harc után azonban Clary végleg elfáradt, és Will kilőtte az utolsó három démont. A lány fáradtan meredt a győzelemtől csillogó szemű Willre, majd legyintett egyet:
- Gratulálok – húzta el a száját, de kezet fogott vele – Megszabadultál a tütütől!
- Köszönöm – vigyorgott Will.
- Öhm… figyeljetek csak! – szólaltam meg a hosszas és izgalmas játszma után – Nem kéne megtanítani nekem azt a pajzs micsodát? Kíváncsi lennék rá…
- Ja, igen – szólt megkönnyebbülten Clary – Természetesen. Most Will a gyakorlati alany. Jól figyelj!
- De jó Willnek! – forgatta a szemét, majd a féloldalas mosolyával együtt leheveredett a fotelbe.
- Willnek nagyon jó, így nem kell kommentálnia… - szúrt oda a lány morcosan. Nyílván bántotta, hogy nem nyert vele szemben – Az egész ugyanúgy fejben történik, mint az előző bűbáj is. Akarnod és kérned kell. Úgy könnyebb koncentrálni, ha elképzeled, mit akarsz, miért… az erős érzelmek segítenek, és motiválnak.
Újra behunytam a szemem, hogy újra megpróbáljam elképzelni a lelki pajzsot. Szép lassan megjelent előttem az áttetsző anyagú pajzs. Fáradhatatlanul próbálkoztam Will elé tartani ezt a pajzsot. Egész éjszaka gyakoroltam a két varázslatot. Reggelre a kitartó gyakorlás eredményeként könnyedén meg tudtam védeni Willt a gonosz bábuktól.
- Nagyszerű! – ujjongott Clary, és a nyakamba ugrott.
- Ügyes – mosolygott Will – De jól sejtem, hogy még csak most jönnek a bonyolultabbak?
- Igen. Miért? – kérdezte vidoran Clary.
- Mert unatkozom, és már idejét érzem a fizikai edzésnek – válaszolta sejtelmesen Will, mire csak egy fáradt sóhajjal reagáltam.
- Nem tarthatnánk egy fél órás pihenőt? Annyit koncentráltam és erőlködtem, hogy az agyam mindjárt elfolyik.
- Mit szólnál ahhoz, ha elvinnélek egy új helyre, és a séta közben kipihennéd magad, aztán ott edzenénk?
- Szeretem az új helyeket – mosolyodtam el szélesen a palota mögötti virágos mezőre, és a pegazusokra visszagondolva – Felőlem mehetünk.
- Okés. Tied a pálya, William Morgan – vonta meg a vállát barátnőm, és az ajtó felé vette az irányt – Lássuk, milyen harcművészet tanár vagy!
- Elképesztően jó harcművészet tanár vagyok – mondta féloldalas mosollyal Will, és kinyitotta nekem az ajtót, majd udvariasan előreengedett. A palotának az alsó folyosójáról - innen nyílt az az edzőterem, ahol az egész éjszakát végiggyakorlatoztam - felfelé lépdeltünk a végtelennek tűnő csigalépcsőkön, melynek a korlátjain gyönyörű fém alakzatok kanyarogtak. Volt közöttük kígyó, alma és szőlőkacsok. Mintha valami történetet akarna elmesélni, talán egy Bibliai történetet… Clary és Will az egész úton végig vitatkoztak. Nem figyeltem rájuk, csak nézelődtem és gondolkoztam. Lelki szemeim előtt újra és újra megjelent Jake Dearman arca. Az a titokzatos fény a szemében, ami sötéten meg-megvillant. Nagyon sötétkék szemei voltak, amik néha feketének tűntek. Tökéletes arccsontjára sötét árnyék vetült, ami még titokzatosabbá tette arcát. Érdekelt a múltja, hogy mi tehette ilyenné. Az emberek nem születnek rossznak, gonosznak. Hajlamosak rá egyesek, de minden nevelés, és környezet kérdése. Hogy milyenné vállunk, milyenné tesz minket a világ. Engem a mostohám zárkózottá, és félénkké tett… elvette az önbecsülésemet. Ki tehette ezt Jake-kel? És vajon miért? Gondolataimból arra eszméltem fel, hogy Will és Clary kérdően bámulnak rám.
- Lana? Szerinted? - kérdezte sürgetően Will.
- Bocsi, nem figyeltem. Elismételnéd?
- Mindegy – legyintett Clary, és tovább vitatkoztak Willel, valami olyasmin, hogy a fegyverek, vagy a varázslat hatékonyabb-e a harcban. Már fel is értünk a csigalépcsőn, egy újabb folyosóra érve. Nem kellett sokáig vándorolni, hamar kiértünk a főkapun, ahol előhívtuk a szárnyainkat, és Will utasítására felröppentünk a magasba. Magasabbra emelkedtünk, mint a palota legmagasabb tornya, de Will csak tovább szállt. Nem mentünk messzire, (pár felhőmezővel magasabbra, mint a palota tornyai) egy hatalmas rétet pillantottunk meg. A mező közepén egy csillogó vizű tó foglalt helyet, közepén egy gyönyörű, fehér kapu állt, melynek tetejéről egy áttetsző, fehér fátyol lógott a vízbe, de mintha nem hatott volna rá az aranylóan ragyogó folyadék. Könnyedén lebegett, táncolt a levegőben, fénnyel körbevonva a díszes fehér kaput. A tó körül fehér virágtenger díszelgett, és pompázott a napfényben.
- Ennél gyönyörűbbet sosem láttam – kikerekedett szemekkel bámultam a hihetetlen látványt, ami elém tárult.
- Ez a mennyek kapuja – magyarázta sietősen Clary – Ha valakinek eljött az ideje továbblépni, Audrey ide hozza, hogy átlépjen a kapun. Akinek még nem jött el az ideje, és úgy lép át a kapun, az valószínűleg sohasem jut a Mennybe. Örökké itt kell maradnia.
- Így tanácsos nem úszkálni abban a vízben – jegyezte meg Will féloldalas mosollyal az arcán.
- Megadjuk a módját az edzésnek – nevettem el magam – Valószínűleg senki sem gyakorolta a démonvadászat rejtelmeit ilyen gyönyörű környezetben.
- Az angyaloknak ez az egyik kedvenc elmélkedő, koncentráló és gyakorló helye, így gondoltam jól jönne neked egy kis inspiráció.
- Megvan – mosolyogtam Willre, mire ő elégedetten bólintott – Akkor akár kezdhetnénk is!
Will megidézett egy sor különféle méretű, és alakú éles kést, majd a már megszokott formájú bábut.
- Mielőtt hajigálni kezdenénk őket, szeretnék mesélni róluk – kezdte Will megfontoltan – Ahhoz, hogy megidézhess egy ilyet, tudnod kell, hogy mit is akarsz, ugyanis egy egyszerű konyhakéssel nem végezhetsz a démonokkal. Egy közös dolog van ezekben a késekben, mégpedig, hogy mind a vas és a mennykő ötvözetéből készültek, és mind át van itatva démonméreggel, ami amint, hogy a démon alakjába fúródik, halált okoz. Amikor meg akarsz idézni egy ilyet, akkor kérésedben pontosan írd körül az anyagát, különben egyszerű acélt kapsz, amivel nem mész semmire. Próbáld csak meg! – szólított fel, és kíváncsian várta, hogy mit lépek.
Gondolataimban megjelent egy vastag pengéjű, éles kés, mely Will elmondása alapján vas és mennykő ötvözetéből készült, és át van itatva démonméreggel. „Kérlek Uram!”Mondtam magamban, és azonnal a kezemben termett egy hasonló kés, mint amilyen Willélben is volt.
- Nagyon jó – mosolyodott el – Ezt a pengéje mérete és alakja miatt, könnyű egyenesen eldobni. Megmutatom!
Kivette a kezemből a fegyvert, fél szemét behunyta, és a bábu felé hajította. A kés egyenesen szántotta a levegőt, mígnem mélyen fúródott a bábu szívébe.
- Ezt fogjuk gyakorolni – biccentett a férfi.
Újra megidéztem ugyanazt a kést, és a bábuval szembe álltam. Fél szememet behunytam, és teljes elmémből a bábura koncentráltam. Lendítettem a karom, és elhajítottam a kést. Szép ívet írt le a levegőben, majd a bábu két szeme közt, a homlokába állt bele a halálos fegyver.
- Wáow – ámuldozott Clary, mire Will büszkén szembe fordult vele.
- Remek harcművészet tanár vagyok, nem igaz?
Az elkövetkezendő napjaim gyakorlással és tanulással teltek. Szépen lassan megismerkedtem az összes késfajtával. Megtanultam, hogy érdemes fogni, milyen szögben kell eldobni, melyiket milyen erővel, hogy célba érjen. Megismerkedtem az íjjal és a nyilakkal is. Az íjjal nehezebb dolgom volt, mint gondoltam. Olyan könnyűnek látszott… Will csak kihúzta az íjjat, és könnyedén ellőtte… aha, hát nem ilyen egyszerű! Willnek hatalmas lelki ereje lehet. Bizonytalanul kezembe vettem az íjjat, kihúztam egy nyilat a tegezből, majd a húrhoz illesztettem a nyílvesszőt.
- Húzd ki magad! Hasat be, mellett ki! – utasított Will, miközben mellém állt, és a hátamra tette a kezét – Most húzd a húrt a füledig – tette kezét az enyémre, mutatva, hogyan csináljam. Közelségétől arcomra pír szökött, zavaromban megremegtem, és lesütöttem a szemem. Igyekeztem egyenesen kihúzni az íjat, de kevés volt hozzá az erőm.
- Na, próbálkozz! Ide is csak akarat kell – mondta a hátam mögül Will, én pedig aprót bólintottam, és újra nekiveselkedtem annak a húrnak. Remegett a kezem, de sikerült kihúznom, majd a bábuval szemben elengedtem. Nem találta el a bábut, de sikerült kilőnöm, így sikerként éltem meg. Will szerint javítani kellett az erőnlétemen, így órákon keresztül futtatott. Két órán át futottam fáradtság nélkül a gyönyörű réten a virágok között. Két óra elteltével azonban halálosan kimerültem, de Will nem hagyott pihenőt. Valószínűleg azért nem fáradhattam el ilyen sok idő alatt, mert már nem volt testem, Will a kitartásomat edzhette, bár ezt pontosan én sem értettem, hogyan működik. Mintha az egész mozgás csak fejben dőlne el, és a fejemben benne maradt, hogy két óra után igenis halálosan el kell fáradni. További két órán át futottam. Mikor végeztem, Will fekvőtámaszokat csináltatott velem. Súlyokat emeltem, megidézett súlyzókkal. És hogy mindez mitől lehetett még ennél is rosszabb? További egy órát futottam. Dühösebb voltam Willre, mint bárki másra az életemben....na jó, Rebeccát leszámítva. Másnap azonban gond nélkül felhúztam az íjat, és kilőttem a nyílvesszőt, ami egyenesen a bábu mellkasába fúródott. Will nagyon elégedett volt magával. Én nem voltam elégedett Willel, de az már más kérdés. Clary sem kímélt. Újabb és újabb, bonyolultabbnál bonyolultabb varázslatokat tanított nekem. Megtanultam használni és a démonok ellen fordítani a tüzet. Egy napon keresztül dobáltam a tűzgolyókat és formáltam futótüzeket, majd oltottam el mindent egy pillanat alatt. Clary megtanította nekem használni a fényt, ami az angyalok legnagyobb fegyvere a démonok ellen.
- A démonokat nehezebb elpusztítani az egyszerű átokkal, de a tűz vagy a fény sokkal hatékonyabb. Ha elég erős a bűbáj, azonnal eltűnnek a démonok. A fény a legerősebb, ugyanakkor azt a legnehezebb megidézni. Ezt fogjuk gyakorolni – magyarázta Clary.
Éjjel – nappal tanultam és koncentráltam. Clary egyik este, amikor egy kis pihenőt tartottunk, bekopogott a szobámba, benyitott, és leült mellém az ágyra. Fáradtan felpillantottam a párnámból.
- Csak gondoltam elhozom neked – nyomott a kezembe egy egyszerű, vaskos, fekete könyvet.
- Mi ez? – kérdeztem kíváncsian, és megfordítottam a könyvet, melynek oldalán cikornyás betűkkel ez állt: Biblia.
- Köszönöm. Olvasni fogom – mosolyogtam rá.
Clary felállt, és kilépett a szobámból, maga után bezárva az ajtót. Kezembe vettem a könyvet és kinyitottam az első oldalon. Ószövetség. A teremtés története. Ádám és Éva. Káin és Ábel. Faltam a történeteket sorban olvastam mindet, és azon kaptam magam, hogy már nem csak történetként tekintek az olvasottakra, hanem tényként értelmezem mindet. Amik megtörténtek, igazak, és fontos, hogy tudjunk róluk. Egy éjszakán át folyamatosan olvastam. Reggel minden visszaállt a rendes kerékvágásban: Will benyitott az ajtómon, hogy elvigyen edzeni. Egy-két órás pihenőket tartottunk, olyankor meglátogattam Herot. Will figyelte Jaket, és várta az első démont, akit majd el kell pusztítani… de nem jött. Egyetlen démon sem merészkedett a közelébe, miközben egyetlen angyal sem védte. Will nagyon feszült volt ettől. Egy pillanat alatt telt el az a két hét, amikor is Audrey üzent nekünk, hogy ideje elindulnunk, hogy nyomába szegődjünk a mi Jake Dearmanünknek.
