tag:blogger.com,1999:blog-73821826486517165662024-03-05T12:02:26.388-08:00I'm the captive of my bookLeona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.comBlogger25125tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-72356885709231200252014-09-06T00:51:00.000-07:002014-09-06T00:51:22.282-07:00BúcsúbejegyzésDrága, imádott olvasóim!<br />
<br />
<div style="text-align: justify;">
Olyan későn írok, hogy az már valószínűleg nem aktuális, talán már el is felejtettetek, de valójában (ez elég furcsán hangozhat) minél későbbre akartam húzni a lezárást. Nagyon a szívemhez nőtt a blog, még akkor is, ha nem érkeztek tizessével a kommentek, igazán sok időm/munkám volt benne és nagyon fog hiányozni az írása.</div>
<div style="text-align: justify;">
Más a búcsúbejegyzéseiben a statisztikát osztja meg, de én nem igazán ezzel szeretném befejezni a blogom, hiszen a számaim jóval egy átlagos fanfiction blog alatt vannak, de nem is érzem fontosnak. A rendszeres 3-4 kommentelőm kedves szavaiból éppen elég támogatást nyertem, így panaszra semmi okom. Én inkább megköszönném ezerszer és ezerszer azoknak, akik itt voltak velem, és segítettek. Leginkább anyukámnak köszönném meg, aki minden részemet elolvasta és lektorálta őket! Aztán a húgomnak, aki az epilógus írása közben sütivel ösztönzött, és teljes csöndet biztosított nekem, hogy minél hamarabb készen lehessek vele. Aztán a barátnőimnek, akik a suliba érkezésemkor azzal fogadtak, hogy mennyire tetszett nekik az új rész... És természetesen a kommentelőim: szerecsendio, Victoria, Vivienn és Nileve (és biztosan kihagytam valakit) sem maradhatnak ki! Nekik is nagyon szépen köszönöm!<3<br />
Kérdeztétek, hogy töröm-e már a fejemet újabb történeten. A válaszom erre, hogy igen, nagyon is. Egy újabb fantasy blog készülődik, amit egy nagyon tehetséges bloggerinával szeretnék megnyitni, de a kiléte, vagy a blognak még egy ideig rejtve kell maradnia. De minden újdonság rólam, és az újabb blogjaim linkje kikerül erre a blogra, így ha valakit az érdekelne, néha nézzen fel erre az oldalra..:) Gondolkozom még reálisabb történet indításán is, de az még jóval több tervezésre szorul, így nem várható hamarosan.<br />
Nem is tudom mit írhatnék még...<br />
Köszönök mindent, mindenkit szeretek, és mindenkinek sok sikert kívánok az írásban/szerkesztésben! <33<br />
Ölel benneteket: Leona G.<3</div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-46598167901461653312014-08-18T04:53:00.001-07:002014-08-18T04:53:02.628-07:00DíjaimDrága olvasóim!<br />
<div style="text-align: justify;">
Mikor rájöttem, hogy az utóbbi időben mennyi olyan díjat kaptam, amit nem raktam ki, nem küldtem tovább (mert nagyon lusta vagyok) eldöntöttem, hogy összegyűjtöm az összeset, és kirakom egy bejegyzésbe. Remélem nem hagyom ki egyiket se.:)</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://4.bp.blogspot.com/-fz5e9OJqyKE/UQAUI8AsHpI/AAAAAAAAAME/_X4n6N_Yc6Q/s1600/the-liebster-award.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="http://4.bp.blogspot.com/-fz5e9OJqyKE/UQAUI8AsHpI/AAAAAAAAAME/_X4n6N_Yc6Q/s1600/the-liebster-award.jpg" /></a></div>
<div style="text-align: center;">
Nagyon szépen köszönöm a díjat szerecsendionak és kriszty96-nak!<3</div>
<div style="text-align: center;">
Szabályok:</div>
<div style="text-align: center;">
Köszönd meg a küldőnek!</div>
<div style="text-align: center;">
Írj 11 dolgot magadról!</div>
<div style="text-align: center;">
Válaszolj 11 kérdésre!</div>
<div style="text-align: center;">
Tegyél fel 11 kérdést!</div>
<div style="text-align: center;">
Küld tovább!</div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
11 dolog rólam:</div>
<div style="text-align: justify;">
1. Szörnyen lusta vagyok, bár szerintem ezzel nem leptem meg senkit.</div>
<div style="text-align: justify;">
2. A húgom az egyik legjobb barátnőm.</div>
<div style="text-align: justify;">
3. Vele nézem meg a legtöbb filmet, ha nem moziban, akkor itthon egy csomó pattogatott kukoricával és kólával.</div>
<div style="text-align: justify;">
4. Imádom a simset! Nagyon-nagyon és amennyit csak lehet, játszom.</div>
<div style="text-align: justify;">
5. Imádom Gerard Butlert! Fontos tudnivaló rólam.</div>
<div style="text-align: justify;">
6. Imádom az Operaház Fantomját. Az összes dalának az egész szövegét tudom kívülről-belülről. </div>
<div style="text-align: justify;">
7. Nem tudom, hogy mit írhatnék, ami kínos, tekintve, hogy még sokszor kell 11 dolgot írnom magamról.</div>
<div style="text-align: justify;">
8. Kedvenc youtube-osaim Dancsó Péter és Szirmai Gergő, de Gergőt sokkal jobban szeretem (még hírügynökségi találkozón is voltam, ami eszméletlen jó volt).</div>
<div style="text-align: justify;">
9. Nagyon szeretem a koncerteket, magát a hangulatot, és nagyon könnyen táncra perdülök úgy, hogy hidegen hagy mások véleménye (ami más esetben sajnos eléggé érdekel).</div>
<div style="text-align: justify;">
10. Önbizalom hiányosnak vallom magam.</div>
<div style="text-align: justify;">
11. Most épp valami spéci felmosórongyot nézek a teleshop-on, és addig mondta nekem a tévé, hogy ez mennyire különleges és jó dolog, hogy kedvem támadt megvenni a centrifugás vödörrel együtt, pedig utálok takarítani.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
11 válasz:</div>
<div style="text-align: justify;">
1. Hogy érzed, milyen lesz a bizonyítványod?</div>
<div style="text-align: justify;">
Látszik, hogy mennyire lemaradtam a válaszadással. Igazából szerintem nagyon jól sikerült a bizonyítványom, mindenből ötöst kaptam, kivéve fizikából, abból négyest. Fizikából lehetetlen ötösnek lenni.:/</div>
<div style="text-align: justify;">
2. A szüleid nagyon szigorúak a tanulás kapcsán?</div>
<div style="text-align: justify;">
Elsőszülött gyerek vagyok, így mint általában, velem sokkal szigorúbbak voltak, mint a húgommal. Belém nevelték, hogy fontos a kitűnő bizonyítvány, és mivel nekem szívügyem lett egy-egy rossz jegy kijavítása, már ha rosszul sikerül egy-egy dolgozat, akkor sem szidnak le, mert tudják, hogy kijavítom. </div>
<div style="text-align: justify;">
3. Hogyan teltek az ünnepek?</div>
<div style="text-align: justify;">
Jáj, de régen kaptam ezt a díjat! xd De utólag is elmondhatom, hogy nagyon jól!</div>
<div style="text-align: justify;">
4. Melyik karácsonyi ajándéknak örültél a legjobban?</div>
<div style="text-align: justify;">
Az új telefonomnak. </div>
<div style="text-align: justify;">
5. Mennyire érzed magadat tehetségesnek?</div>
<div style="text-align: justify;">
Talán egy kicsit. Valamilyen szinten tudok írni, talán ez a legnagyobb erősségem, de annyira különlegesnek nem tartom magam, inkább csak átlagosnak. Rajzolni, énekelni és táncolni is tudok egy kicsit, mindenből kicsit de nem kiemelkedőn.</div>
<div style="text-align: justify;">
6. Mit szeretsz a hétvégében?</div>
<div style="text-align: justify;">
Most, hogy nyáriszünet van, nem igazán van különbség a hétköznapok és a hétvége között, de iskola időben mindent imádok benne. Főleg azt, hogy nem kell korán kelni, és addig flangálok pizsamában, ameddig csak akarok.</div>
<div style="text-align: justify;">
7. Mi a legnagyobb célod az életben?</div>
<div style="text-align: justify;">
Sikeres írónővé válni, és szerető családot alapítani.</div>
<div style="text-align: justify;">
8. Melyik hónapban születtél?</div>
<div style="text-align: justify;">
Decemberben.</div>
<div style="text-align: justify;">
9. Melyik édességet szereted a világon a legjobban? El tudod készíteni?</div>
<div style="text-align: justify;">
A csokiszuflét. Kis csokis süti, amibe ha beleszúrod a kanalad, kifolyik a belül még folyós csoki. Hmm...És sajnos nem tudom elkészíteni, inkább anyára hagyom.:) (De a panna cottában verhetetlen vagyok!)</div>
<div style="text-align: justify;">
10. Melyik könyvet olvastad utoljára, hogy tetszett?</div>
<div style="text-align: justify;">
Szurovecz Kittitől olvastam a Gyémántfiú harmadik részét, a Smaragdfényt, és nagyon-nagyon tetszett!</div>
<div style="text-align: justify;">
11. Ki az a blogger, akivel szívesen beszélgetnél, de nem mersz ráírni? Volt valaha ilyen személy?</div>
<div style="text-align: justify;">
Sokan vannak, akikkel szívesen megismerkednék, de nem igazán tudnék nekik mit írni. Valami olyasmit képzeltem el, hogy: - Hali, Leona vagyok. Hogy nem ismersz? Á, sebaj, én téged igen, szóval beszélgessünk... (kínos csönd). </div>
<div style="text-align: justify;">
Tehát nem szívesen írok vadidegenekre, hacsak nincs vele valami célom (interjú, project, vagy bármi hasonló).</div>
<div style="text-align: justify;">
Kérdéseim:</div>
<div style="text-align: justify;">
1. Hogy telik a nyarad?</div>
<div style="text-align: justify;">
2. Honnan merítesz ihletet a történeteidhez?</div>
<div style="text-align: justify;">
3. A karaktereid mindig csak a fejedben léteznek, vagy ismerőseid jelleme is megjelenik a szereplőgárdában?</div>
<div style="text-align: justify;">
4. Hány interjút adtál életedben?</div>
<div style="text-align: justify;">
5. Melyik az a ruhadarabod, amitől fizikai fájdalmat jelentene megválnod?</div>
<div style="text-align: justify;">
6. Az évek során melyiket mondanád a kedvenc nyaralásodnak? </div>
<div style="text-align: justify;">
7. Melyik az a könyv, ami sokkal többet jelent neked egy jó történetnél, és esetleg megváltoztatott benned valamit?</div>
<div style="text-align: justify;">
8. Van olyan webhely, amit minden nap mindig meglátogatsz?</div>
<div style="text-align: justify;">
9. Van kedvenc bandád/előadód?</div>
<div style="text-align: justify;">
10. Mit jelent számodra díjat kapni?</div>
<div style="text-align: justify;">
11. Mennyire szereted a vizet/strandot egy tízes skálán?:)</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Akinek szeretettel küldöm: </div>
<div style="text-align: justify;">
<a href="http://iknowiamnotalone1.blogspot.hu/" target="_blank">szerecsendio</a> - akinek nem tudom elégszer megköszönni azt a rengeteg díjat, és biztatást, és töröm a fejem, hogy ér-e többször visszaküldeni a díjat?:)<3</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A következő díjamat köszönöm <a href="http://azerdotitka.blogspot.hu/" target="_blank">Tia Jonesnak</a>!:)<3</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhG6Df7HnivLk0ZBhMDE5Y6GjqfY7f0QfykwLCW2xw0qN4oMdGGK9cnH0-lg_kfJ5rb7TKHkT9Vx9cErJAuVxR4lYBTdjpZNCtR84BRUDaMFJmzoP925azPFLgWjlax-sQ4L4PkJ0g2sJg/s200/liebsterblogaward+(1).png" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhG6Df7HnivLk0ZBhMDE5Y6GjqfY7f0QfykwLCW2xw0qN4oMdGGK9cnH0-lg_kfJ5rb7TKHkT9Vx9cErJAuVxR4lYBTdjpZNCtR84BRUDaMFJmzoP925azPFLgWjlax-sQ4L4PkJ0g2sJg/s200/liebsterblogaward+(1).png" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
A szabályok ugyanazok, vágjunk bele!</div>
<div style="text-align: justify;">
11 dolog rólam:</div>
<div style="text-align: justify;">
1. Inkább cicásnak vallom magam, mint kutyásnak, és van is egy cicám, Marcika a neve.</div>
<div style="text-align: justify;">
2. Most épp elfoglalta a helyem a kanapén, úgyhogy a területért küzdök.</div>
<div style="text-align: justify;">
3. Eléggé kiszámíthatatlan hangulatingadozásaim vannak, amit a szüleim nehezen viselnek (én is nehezen viselem).</div>
<div style="text-align: justify;">
4. Mindig is szeplőket szerettem volna vörös hajjal, de a lehető legtávolabb állok ettől a külsőtől a kreol bőrömmel és a sötétbarna egyenes hajammal.</div>
<div style="text-align: justify;">
5. Ha elolvasok egy könyvet, egy hétig a hatása alatt vagyok, és a lehető legtöbb emberrel meg akarom osztani az élményemet.</div>
<div style="text-align: justify;">
6. Van jegyem a novemberi Hollywood Undead koncertre, amit már eszméletlenül várok!</div>
<div style="text-align: justify;">
7. Ősszel fog megszületni a legújabb pöttöm unokatesóm, és már nagyon várom, hogy babázhassak vele.</div>
<div style="text-align: justify;">
8. Én vagyok az egyik legidősebb gyerek a családban, így mindig is én vittem ki a játszótérre a többi unokatestvéremet, és mindig én vigyáztam rájuk.</div>
<div style="text-align: justify;">
9. Hatalmas Harry Potter rajongó vagyok. Ha valaki megáll velem szemben, és közli velem, hogy nem szereti a Harry Pottert, le kell nyugtatnom magam, nehogy belekezdjek a mellette szóló kampánybeszédembe.</div>
<div style="text-align: justify;">
10. Az egész családom tud arról, hogy írok (még a nagyszüleim is, szüleim jóvoltából) és el is olvasták a történetemet, és támogatnak benne, ami eszméletlen jól esik.</div>
<div style="text-align: justify;">
11. Apa rendszeresen cikiz az írói álnevemmel.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
11 válaszom:</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi inspirál a történet írásban? Dalok vagy képek alapján jöhet meg az ihletem, és miközben írok, mindig valami melankolikus számot hallgatok. Lana Del Rey verhetetlen ebben.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szoktál zenét hallgatni miközben írsz? Az előző kérdésben pont megválaszoltam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha igen, mit? Szintén.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Milyen könyveket szeretsz olvasni? Igazából régi könyvektől kezdve a mai Leiner Lauráig mindenfélét szeretek. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi a kedvenc sorozatod? Pretty Little Liars.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hány blogod van? Kettő. Ez, meg a Firerose, ami nem saját, hanem csak szerkesztő vagyok benne.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Milyen történetek fognak meg? (blogok) Kevés blogot olvasok, és azok közül is a jó humorú, izgalmas olvasmányok érdekelnek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miért kezdtél el írni? Kiskorom óta érdekel az írás, de a blogok világába egy barátnőm vezetett be két éve.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi a hobbid? Írás, éneklés, rajzolás, olvasás...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szereted Cassandra Clare könyveit? Egy nap alatt olvastam ki tőle a csontváros sorozatának egy-egy könyvét. Nagyon izgalmas és váratlan, de az írás stílusa nem tetszik.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha igen, melyik a kedvenced? Hát akkor az Üvegvárost mondanám.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
11 kérdésem:</div>
<div style="text-align: justify;">
Mivel említettem, hogy lusta vagyok, az előző kérdéseimet másolnám be ide is.:)</div>
<div style="text-align: justify;">
1. Hogy telik a nyarad?</div>
<div style="text-align: justify;">
2. Honnan merítesz ihletet a történeteidhez?</div>
<div style="text-align: justify;">
3. A karaktereid mindig csak a fejedben léteznek, vagy ismerőseid jelleme is megjelenik a szereplőgárdában?</div>
<div style="text-align: justify;">
4. Hány interjút adtál életedben?</div>
<div style="text-align: justify;">
5. Melyik az a ruhadarabod, amitől fizikai fájdalmat jelentene megválnod?</div>
<div style="text-align: justify;">
6. Az évek során melyiket mondanád a kedvenc nyaralásodnak? </div>
<div style="text-align: justify;">
7. Melyik az a könyv, ami sokkal többet jelent neked egy jó történetnél, és esetleg megváltoztatott benned valamit?</div>
<div style="text-align: justify;">
8. Van olyan webhely, amit minden nap mindig meglátogatsz?</div>
<div style="text-align: justify;">
9. Van kedvenc bandád/előadód?</div>
<div style="text-align: justify;">
10. Mit jelent számodra díjat kapni?</div>
<div style="text-align: justify;">
11. Mennyire szereted a vizet/strandot egy tízes skálán?:)</div>
<div style="text-align: justify;">
Akiknek küldöm szeretettel: a Kattogó Klaviatúra szerkesztőinek, Lynne Cartwrightnak és Elena Bramenek. (Akiknek a blogjához a hozzáférés megtagadva, de majd jelzek nekik később.)</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A következő díjat (best blog) köszönöm szerecsendionak!<3 A képet a másolásvédés miatt nem tudtam bevágni sajnos, tehát azt el kell képzelnünk.:)</div>
<div style="text-align: justify;">
Szabályok:</div>
<div style="text-align: justify;">
Említsd meg kitől kaptad!</div>
<div style="text-align: justify;">
Küldd tovább négy embernek!</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Az az igazság, hogy nem tudom mennyire értékelnének emberek kép nélküli díjat, így talán ezt kihagynám.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi0zkoYsJIvy2Wpg9lZMWrM-DXncf8_cIDUphmgVeY_MLRnG15NrOV1Er4drxGTC6WhuJrTwbYPQNCzfrazmpoGP3E1VG3D5xn5-qkGj6RrqAH743XbWuBvqY1bDwx5CpFz5F1U8jtW6GM/s1600/d%C3%ADj_11.jpeg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi0zkoYsJIvy2Wpg9lZMWrM-DXncf8_cIDUphmgVeY_MLRnG15NrOV1Er4drxGTC6WhuJrTwbYPQNCzfrazmpoGP3E1VG3D5xn5-qkGj6RrqAH743XbWuBvqY1bDwx5CpFz5F1U8jtW6GM/s1600/d%C3%ADj_11.jpeg" /></a></div>
<div style="text-align: center;">
Következő díjamat <a href="http://thesecretsoftheforest.blogspot.hu/2014/07/verseny-eredmeny-dij.html" target="_blank">Vivienne J.-nek</a> köszönöm!<3:)</div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
11 dolog rólam:</div>
<div style="text-align: justify;">
1. Imádok enni. </div>
<div style="text-align: justify;">
2. Ha éhes vagyok, akkor sokkal sötétebben látom a világot, és amint valami finomat eszek, hirtelen minden vidámabb lesz.</div>
<div style="text-align: justify;">
3. Nagyon rossz a hallásom, a fél fülemre süket is vagyok egy régebbi betegség miatt.</div>
<div style="text-align: justify;">
4. Adam Sandler filmjeit nem tudom megunni.</div>
<div style="text-align: justify;">
5. Az elmúlt egy hétben óriásiakat nosztalgiáztam, tehát Disney meséket néztem újra.<br />
6. Imádom a Disney meséket!<br />
7. Imádom a Disney mesék zenéit!<br />
8. Ha már itt tartunk Jon Cozartot is imádom!<br />
9. Most, hogy felsoroltam egy csomó dolgot, hogy mit imádok, itt lenne az ideje annak, hogy mit nem imádok, de nem akarok negatív lenni.<br />
10. Rémesen lusta vagyok, de ezt szerintem említettem már.<br />
11. Rengeteg mindent terveztem a nyárra, de csak a felét sikerült megcsinálnom.<br />
<br />
Válaszaim:<br />
Mi ad ihletet az íráshoz? Lana Del Rey. Igazából csak úgy nem szeretem hallgatni, de melankolikus állapotomban a legkönnyebb írni.<br />
Ha lehetne, megfilmesítenéd a blogod? Persze, ha lenne rá lehetőség, jó lenne látni a történetemet a mozivásznon.<br />
Előre eltervezed a cselekményt, vagy csak spontán jön, írás közben? Előre eltervezek mindent. El kell döntenem, hogy honnan hova akarok kilyukadni, különben nem tudnám a csavarokat meg az apróbb nyomokat beütemezni.<br />
Írás közben csinálsz még mást is (pl. zenehallgatás)? Szoktam, de egy idő után mindent kikapcsolok. Ha sikerült abba a hangulatba jönnöm, hogy az ujjaimra jönnek a szavak, akkor nem szeretek semmi másra sem koncentrálni közben.<br />
Fogott már meg történet (blog/könyv)? Természetesen, nagyon sok!<br />
Van kedvenc könyved? Ha igen, melyik az? Kedvencet viszont nem tudnék mondani. Rengeteget olvasok, és mindig az a könyv a kedvencem, amit éppen olvasok. Jelenleg a Vámpírakadémia sorozat.<br />
Van kedvenc blogod? Ha igen, melyik az? Blogból viszont egyáltalán nem olvasok sokat. Nincs sajnos időm, ha van, akkor pedig inkább a könyveket részesítem előnyben.<br />
Mióta blogolsz? Két éve.<br />
Milyen zenéket szeretsz hallgatni? Mindenevő vagyok.<br />
Olvasod a blogom? Ha igen, mi a véleményed róla? Már elég régen kérted, hogy olvassam el, és fejtsem ki a véleményem. Az az igazság, hogy el is kezdtem, és vagy tíz fejezetet elolvastam belőle (és elég régen volt, úgyhogy nem tudok pontos emlékekre támaszkodni) de arra emlékszem, hogy nagyon tetszett! Tetszett benne a sok kedves, és titokzatos karakter, a varázslatos környezet, a kastély, az erdő, és a régi felmenőkkel rendelkező szereplők, és azoknak a legendái! Nagyon érdekes és izgalmas, és ha lesz időm, ezer százalék, hogy elolvasom újra az elejétől, de akkor már a végéig!:)<br />
<br />
Akiknek küldöm:<br />
Sajnos nem ér visszaküldeni, pedig szeretném:(<br />
<a href="http://nyctophilia-st.blogspot.hu/" target="_blank">Sophie</a><3<br />
<a href="http://tukorkep-reflection.blogspot.hu/" target="_blank">Riri</a><br />
<a href="http://secret-dandelion.blogspot.hu/" target="_blank">Khyira és Katie Boo</a><br />
<br />
A következő díjnak megint nem tudtam leszedni a képét, de a Best Blog Award-ot köszönhetem <a href="http://halalmadar-shadowhunter-fanfiction.blogspot.hu/2014/07/dij-11.html" target="_blank">szerecsendionak!</a> <3 Nagyon-nagyon szépen köszönöm a hozzám szabott kérdéseket is<3<br />
<br />
11 dolgot kell írnom magamról, 11 kérdésre kell válaszolni, majd írni 11 kérdést. (A másolásvédettség miatt nem sikerül bemásolnom semmit, és itt is látszik, milyen rém lusta vagyok.)<br />
<br />
11 dolog magamról:<br />
1. Nagyon sokáig húztam, és húzom most is a búcsúbejegyzést, hiszen annyira szeretem ezt a blogom, a történetem, és a karaktereim, hogy igazán nehéz megválnom tőlük.<br />
2. Az igazán furcsa az, hogy én még a gonosz szereplőimet is szeretem.<br />
3. De már készülőben is van az új történetem, amit társszerzővel írok (egy igazán tehetséges lánnyal) de még nem fedném fel, hogy kivel, vagy hogy mit fogok írni.<br />
4. Még sosem mondtam ilyet, de várom a szeptembert. Izgalmas lesz.:)<br />
5. Alig várom, hogy kijöjjön a Sims 4, és azt sajnálom, hogy ősszel semmi időm nem lesz játszani.<br />
6. Van egy testvérem, aki olyan, mintha egyszerre lenne a húgom meg a nővérem...Bár rosszabb lenne, ha egyszerre lenne a húgom meg az öcsém.<br />
7. Ő az, aki mindig először olvasta el a fejezeteim, és aki az epilógus írása közben még sütit is felszolgált nekem, hogy minél hamarabb írjak és minél jobbat.<br />
8. Finom volt a süti.<br />
9. A trailerem csinálása közben még úgy gondoltam, hogy Jake jelenti a szerelmi szálat, de amikor Willel való első találkozást írtam, rögtön beleszerettem, így át kellett gondolnom az egész történetet.<br />
10. Most a trailert úgy is lehet értelmezni, mint a két testvér két külön szerelmi történetét.<br />
11. Érdekesség, hogy a hosszabb szemszögváltás Jake és Leona között cserélődtek, mintha megint csak két testvér lassú egymásra ismerését írtam volna (pedig ez a családi fordulat elég későn fogalmazódott meg bennem, így nem is volt tudatos).<br />
<br />
11 válaszom:<br />
Milyen érzés, hogy már minden részt megírtál, és csak fel kell pakolni a fejezeteket?<br />
Elég nyugodt. Sosem írtam előre részeket, mert amint megírtam valamit, annyira izgatott lettem, hogy vajon mi a véleménye az olvasóknak, hogy abban a pillanatban közzé is tettem. Viszont előre írni sokkal kevésbé stresszes, így lehet folytatom ezt a taktikát a későbbiekben.<br />
Eddig hogy telik a nyarad?<br />
Nagyon jól. Igazából nem volt annyira rohanós, inkább pihenős, lustálkodós. Bár Görögország felét bejárni egy autóval, kempingezve kevésbé volt pihentető, de imádtam, mert gyönyörű volt!<br />
Melyik jelenet a kedvenced (közzétett vagy sem) az általad megalkotott történetben?<br />
Az epilógusban amikor Jake megjelenik...aztán amikor Will. Az epilógust imádtam írni a legjobban!<br />
Mit olvastál utoljára és hogy tetszett?<br />
Richelle Mead-től (remélem jól írtam a nevét) olvastam a Vámpírakadémia sorozatot, amiért meg vagyok veszve, annyira szeretem!<br />
Kiről mintáztad Jake karakterét?<br />
Az igazság az, hogy teljes egészében a fejemből származik. Nem jut eszembe egyetlen ember, vagy kitalált karakter, akire igazán hasonlítana...<br />
Ha választhatnál, melyik könyve szippantanád be magadat?<br />
A Harry Potterbe. Kiskorom óta álmodozom róla, hogy egyszer csak megérkezik a levél, és utazom Roxfortba. Olyan szuper lenne elintézni a dolgokat egy-egy pálcasuhintással! Imádnék tanulni, az egyszer biztos! Még Pitont is szeretném...bár őt amúgy is szeretem.:)<br />
Mit vársz el az elkövetkezendő tanévtől?<br />
Az életben egyszer egy fizika ötöst...lehetetlen álom csupán.<br />
Írd le az első három szót, ami eszedbe jut a nyárról!<br />Hőség, szabadság, vízpart.<br />
Van olyan idézet vagy zene, ami körülírja az életed, vagy téged? Ha igen, leírnád, linkelnéd?<br />
Ilyet keresek már egy ideje, de még nem bukkantam rá arra a pár sorra, ami valóban rám illene. De a keresést nem adom fel!:)<br />
Mi a legvadabb álmod?<br />
Hogy egyszer a könyvemet angolra is lefordítsák, és amerikát is meghódítsa.<br />
Ki a kedvenc karaktered (sorozat vagy könyv)? Miért pont őt választottad?<br />
A Pretty Little Liarsből Spencer. Imádom az eszét, a bátorságát, a lelki erejét, és a küzdeni akarását! Meg hát ha Toby szereti, nem lehet rossz ember!<br />
<br />
Ezt a díjat nem küldeném tovább, mivel nem hiszem, hogy ér visszaküldeni (mert akkor szercsendio kapna még egyet tőlem). És nem jut eszembe több ember, akinem küldhetnék.<br />
<br />
És mivel említettem már, hogy rémesen lusta vagyok, sőt esetenként még gonosz is (a mostani húzásomért nagyon fogtok utálni) mindenkinek nagyon szépen megköszönöm a díjat, mert többet is, kaptam, de kitenni, és továbbküldeni már elveszítette az aktualitását (véleményem szerint). Úgy lett volna értelme, ha rendszeresen raktam volna ki őket, és több díjat is tudtam volna küldeni azoknak, akik megérdemelték, de sajnos erről lecsúsztam, és most sem időm, sem energiám nincs egyszerre több mint száz tényt kiírni magamról, vagy több díjat küldeni ugyanazon embereknek egyszerre.<br />
Még egyszer ezer bocsánatot szeretnék kérni, mindenkitől, akitől díjat kaptam:<br />
<a href="http://halalmadar-shadowhunter-fanfiction.blogspot.hu/" target="_blank">szerecsendionak</a><br />
<a href="http://barmiisblogger.blogspot.hu/" target="_blank">kriszty96-nak és szerecsendionak </a><br />
<a href="http://cherbrooks-szerecsendio-story.blogspot.hu/2014/04/dij-5-6-7.html" target="_blank">Cher Booksnak és szerecsendionak</a><br />
<a href="http://halalraitelve-sheila.blogspot.hu/2014/07/dij-1-2.html" target="_blank">Sheilának</a> a kipécézést<br />
<a href="http://raspberry-silvers.blogspot.hu/" target="_blank">Raspberry Silversnek</a>!<br />
Mindenkit szeretek, ölelek, és hamarosan (minimum egy hét múlva) érkezek a búcsúval, és a blog lezárásával!<br />
Köszönök mindent, Leona G.<33<br />
<br />
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<!-- Blogger automated replacement: "https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhG6Df7HnivLk0ZBhMDE5Y6GjqfY7f0QfykwLCW2xw0qN4oMdGGK9cnH0-lg_kfJ5rb7TKHkT9Vx9cErJAuVxR4lYBTdjpZNCtR84BRUDaMFJmzoP925azPFLgWjlax-sQ4L4PkJ0g2sJg/s200/liebsterblogaward+(1).png" with "https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhG6Df7HnivLk0ZBhMDE5Y6GjqfY7f0QfykwLCW2xw0qN4oMdGGK9cnH0-lg_kfJ5rb7TKHkT9Vx9cErJAuVxR4lYBTdjpZNCtR84BRUDaMFJmzoP925azPFLgWjlax-sQ4L4PkJ0g2sJg/s200/liebsterblogaward+(1).png" -->
<!-- Blogger automated replacement: "https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhG6Df7HnivLk0ZBhMDE5Y6GjqfY7f0QfykwLCW2xw0qN4oMdGGK9cnH0-lg_kfJ5rb7TKHkT9Vx9cErJAuVxR4lYBTdjpZNCtR84BRUDaMFJmzoP925azPFLgWjlax-sQ4L4PkJ0g2sJg/s200/liebsterblogaward+(1).png" with "https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhG6Df7HnivLk0ZBhMDE5Y6GjqfY7f0QfykwLCW2xw0qN4oMdGGK9cnH0-lg_kfJ5rb7TKHkT9Vx9cErJAuVxR4lYBTdjpZNCtR84BRUDaMFJmzoP925azPFLgWjlax-sQ4L4PkJ0g2sJg/s200/liebsterblogaward+(1).png" -->
<!-- Blogger automated replacement: "https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhG6Df7HnivLk0ZBhMDE5Y6GjqfY7f0QfykwLCW2xw0qN4oMdGGK9cnH0-lg_kfJ5rb7TKHkT9Vx9cErJAuVxR4lYBTdjpZNCtR84BRUDaMFJmzoP925azPFLgWjlax-sQ4L4PkJ0g2sJg/s200/liebsterblogaward+(1).png" with "https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhG6Df7HnivLk0ZBhMDE5Y6GjqfY7f0QfykwLCW2xw0qN4oMdGGK9cnH0-lg_kfJ5rb7TKHkT9Vx9cErJAuVxR4lYBTdjpZNCtR84BRUDaMFJmzoP925azPFLgWjlax-sQ4L4PkJ0g2sJg/s200/liebsterblogaward+(1).png" -->
<!-- Blogger automated replacement: "https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhG6Df7HnivLk0ZBhMDE5Y6GjqfY7f0QfykwLCW2xw0qN4oMdGGK9cnH0-lg_kfJ5rb7TKHkT9Vx9cErJAuVxR4lYBTdjpZNCtR84BRUDaMFJmzoP925azPFLgWjlax-sQ4L4PkJ0g2sJg/s200/liebsterblogaward+(1).png" with "https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhG6Df7HnivLk0ZBhMDE5Y6GjqfY7f0QfykwLCW2xw0qN4oMdGGK9cnH0-lg_kfJ5rb7TKHkT9Vx9cErJAuVxR4lYBTdjpZNCtR84BRUDaMFJmzoP925azPFLgWjlax-sQ4L4PkJ0g2sJg/s200/liebsterblogaward+(1).png" -->
<!-- Blogger automated replacement: "https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhG6Df7HnivLk0ZBhMDE5Y6GjqfY7f0QfykwLCW2xw0qN4oMdGGK9cnH0-lg_kfJ5rb7TKHkT9Vx9cErJAuVxR4lYBTdjpZNCtR84BRUDaMFJmzoP925azPFLgWjlax-sQ4L4PkJ0g2sJg/s200/liebsterblogaward+(1).png" with "https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhG6Df7HnivLk0ZBhMDE5Y6GjqfY7f0QfykwLCW2xw0qN4oMdGGK9cnH0-lg_kfJ5rb7TKHkT9Vx9cErJAuVxR4lYBTdjpZNCtR84BRUDaMFJmzoP925azPFLgWjlax-sQ4L4PkJ0g2sJg/s200/liebsterblogaward+(1).png" -->
<!-- Blogger automated replacement: "https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhG6Df7HnivLk0ZBhMDE5Y6GjqfY7f0QfykwLCW2xw0qN4oMdGGK9cnH0-lg_kfJ5rb7TKHkT9Vx9cErJAuVxR4lYBTdjpZNCtR84BRUDaMFJmzoP925azPFLgWjlax-sQ4L4PkJ0g2sJg/s200/liebsterblogaward+(1).png" with "https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhG6Df7HnivLk0ZBhMDE5Y6GjqfY7f0QfykwLCW2xw0qN4oMdGGK9cnH0-lg_kfJ5rb7TKHkT9Vx9cErJAuVxR4lYBTdjpZNCtR84BRUDaMFJmzoP925azPFLgWjlax-sQ4L4PkJ0g2sJg/s200/liebsterblogaward+(1).png" -->
<!-- Blogger automated replacement: "https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhG6Df7HnivLk0ZBhMDE5Y6GjqfY7f0QfykwLCW2xw0qN4oMdGGK9cnH0-lg_kfJ5rb7TKHkT9Vx9cErJAuVxR4lYBTdjpZNCtR84BRUDaMFJmzoP925azPFLgWjlax-sQ4L4PkJ0g2sJg/s200/liebsterblogaward+(1).png" with "https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhG6Df7HnivLk0ZBhMDE5Y6GjqfY7f0QfykwLCW2xw0qN4oMdGGK9cnH0-lg_kfJ5rb7TKHkT9Vx9cErJAuVxR4lYBTdjpZNCtR84BRUDaMFJmzoP925azPFLgWjlax-sQ4L4PkJ0g2sJg/s200/liebsterblogaward+(1).png" -->
<!-- Blogger automated replacement: "https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhG6Df7HnivLk0ZBhMDE5Y6GjqfY7f0QfykwLCW2xw0qN4oMdGGK9cnH0-lg_kfJ5rb7TKHkT9Vx9cErJAuVxR4lYBTdjpZNCtR84BRUDaMFJmzoP925azPFLgWjlax-sQ4L4PkJ0g2sJg/s200/liebsterblogaward+(1).png" with "https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhG6Df7HnivLk0ZBhMDE5Y6GjqfY7f0QfykwLCW2xw0qN4oMdGGK9cnH0-lg_kfJ5rb7TKHkT9Vx9cErJAuVxR4lYBTdjpZNCtR84BRUDaMFJmzoP925azPFLgWjlax-sQ4L4PkJ0g2sJg/s200/liebsterblogaward+(1).png" -->
<!-- Blogger automated replacement: "https://images-blogger-opensocial.googleusercontent.com/gadgets/proxy?url=http%3A%2F%2F2.bp.blogspot.com%2F-oeYL2Vip1Us%2FUsaIFGPZpaI%2FAAAAAAAABBA%2Fk86_9ZYBcSg%2Fs200%2Fliebsterblogaward%2B%281%29.png&container=blogger&gadget=a&rewriteMime=image%2F*" with "https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhG6Df7HnivLk0ZBhMDE5Y6GjqfY7f0QfykwLCW2xw0qN4oMdGGK9cnH0-lg_kfJ5rb7TKHkT9Vx9cErJAuVxR4lYBTdjpZNCtR84BRUDaMFJmzoP925azPFLgWjlax-sQ4L4PkJ0g2sJg/s200/liebsterblogaward+(1).png" -->
<!-- Blogger automated replacement: "https://images-blogger-opensocial.googleusercontent.com/gadgets/proxy?url=http%3A%2F%2F2.bp.blogspot.com%2F-oeYL2Vip1Us%2FUsaIFGPZpaI%2FAAAAAAAABBA%2Fk86_9ZYBcSg%2Fs200%2Fliebsterblogaward%2B%281%29.png&container=blogger&gadget=a&rewriteMime=image%2F*" with "https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhG6Df7HnivLk0ZBhMDE5Y6GjqfY7f0QfykwLCW2xw0qN4oMdGGK9cnH0-lg_kfJ5rb7TKHkT9Vx9cErJAuVxR4lYBTdjpZNCtR84BRUDaMFJmzoP925azPFLgWjlax-sQ4L4PkJ0g2sJg/s200/liebsterblogaward+(1).png" -->
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-4247414987760224742014-07-22T04:03:00.000-07:002014-07-22T04:03:00.602-07:00Epilógus<div style="text-align: justify;">
<i>Drága olvasóim!</i><br />
<i>Ha a technika is mellettem állt, sikerült feltenni a legutolsó részt, amit én személyesen nem tudtam. Sajnos valószínűleg az előző kommentekre nem tudtam válaszolni, de mindnek nagyon hálás vagyok, utólag is. Nem szeretném szaporítani a szót, csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm szépen, hogy míg írtam, itt voltatok nekem, hogy biztattatok. Minden szép szónak nagyon hálás vagyok. Kíváncsi lennék, hogy hányan követtetek végig, azokra a bloggerekre és bloggerinákra is, akik eddig csöndben meghúzták magukat, kérem írjanak egy utolsó kommentet, igazán örülnék neki.</i><br />
<i>Nagyon remélem, hogy tetszeni fognak soraim, jó olvasást hozzá!</i><br />
<i>Ölel, puszil bennneteket: Leona G.<3 </i><br />
<br />
- Nem, ez nem... - könnyeim megállíthatatlanok voltak, hisztérikusan kapkodtam a levegőt, miközben lapozgattam a könyvet - Nem lehet igaz! Nem... Nem.</div>
<div style="text-align: justify;">
A sírás kirobbant belőlem, az üresség elviselhetetlen volt. Most már nem hallom Jake gondolatait. Lehet, hogy Jake meghalt! Will nem fogja meg a kezem többé. Clary nem ugrik a nyakamba vidáman és Audrey nem csókolja meg a homlokomat soha többé az anyai gondoskodásával. Teljesen egyedül maradtam.<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
</div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
Hero összerázkódott félelmében a hirtelen kitörésemtől, és kiszökkent a romház egyik "kijáratán". Én pedig végleg egyedül maradtam. Hallani sem akartam a nyomorult életemről, a nyomorult iskoláról, vagy arról a nyomorult pénzről, amit a gyárban megkereshetek. Meg akartam halni. </div>
<div style="text-align: justify;">
A zokogásom egy idő után elhalt, gyönge pityergéssé szelídült. Arra a Leonára gondoltam, aki a könyvben olyan bátran viselkedett. Aki rögtön szembenézett azzal, hogy meghalt, és várta a jövőt. Aki meg mert nyílni a lelkek előtt, nem zárkózott el, vagy nem bújt el az ágya alá. Arra a Leonára, aki a legutóbbi iskolában töltött nap visszavágott a zsarnokoskodó Stellának, és elég erős volt ahhoz, hogy felkeljen és iskolába, majd munkába menjen. Aztán eszembe jutott Audrey, az édesanyám, aki a hasonló borzalmas helyzetből is ki tudott mászni annyira, hogy megtalálja élete szerelmét, a rövid boldogságot. Még nincs itt az ideje a halálomnak. Az öngyilkosság a gazdagok luxusa, én nem érek rá az önsajnálatra. Fel kellett kelnem, meg kellett mosakodnom, (hiszen borzalmasan viszketett a szalma, és az azzal járó kosz, a por és az izzadtságom keveréke pedig nem keltett valami vonzó látványt) és el kellett indulnom az iskolába, hogy a lehető legjobban sikerüljenek a vizsgáim. Hiszen a remény hal meg utoljára.</div>
<div style="text-align: justify;">
A suliban nem is volt olyan borzalmas, mint amilyenre emlékeztem. Ugyan továbbra is egyedül töltöttem az ebédszünetet, Stelláék továbbra is piszkáltak, de ezúttal volt erőm visszavágni, és versenyre kelni a buta libákkal. Hiszen egy fokkal sem voltak jobbak, szebbek vagy okosabbak nálam. A szüleik pénzével felvághattak, de az nem az ő érdemüket képezte. Már nem vágytam a velem egy idős fiúk figyelmére, a sok éretlen, kölyök buta, semmit érő bókjaira. Lehet, hogy Will csak egy álom volt, egy nem létező szereplő, de én még mindig szerettem, olyannyira, hogy mást észre sem vettem. Talán a megújult magabiztosságomtól, vagy a kisugárzásomtól, de egyre több kedves mosolyt vettem észre magam körül, amit én is viszonoztam. Be kellett látnom: a dolgok nem olyan borzasztóak, mint amilyenek régen voltak. </div>
<div style="text-align: justify;">
Munka után őrült tempóban siettem a könyvtárba. Hamarosan bezárt, én pedig mindenképpen utána akartam járni a dolgoknak. Táskámban ott lapult a könyv, amelynek lapjai most már tele voltak írva a gondolataimmal, érzéseimmel és kalandjaimmal. Amikor végre elértem a régi épületet, türelmetlenül vágtáztam el, egészen a pultig, ahol a már jól ismert szigorú könyvtárosnővel találtam szembe magam. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Segíthetek? - kérdezte unottan, én pedig gyors mozdulatokkal előrángattam a táskámból a könyvet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miféle könyv ez?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az őrangyal - olvasta a címét halkan, majd izgatottan elmosolyodott - De nem kell visszahoznod. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy kerülhetett ez ide? Hogy történhetett ez meg? Hogyan? - tettem fel sorban zavaros kérdéseimet, viszont nagyon úgy tűnt, hogy pontosan érti, mire gondolok. Kiskoromtól kezdve nem láttam mosolyogni ezt a nőt, de most sejtelmesen mosolygott, én pedig csak még inkább összezavarodtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Elég ritkán van itt ez a könyv nálunk, és mindig más a címe. Ugyanez a borító, ugyanígy nincs se kiadó, se író, csak egy sejtelmes fülszöveg. És mindig azok kölcsönzik ki, akiknek a neve szerepel a könyv hátulján. Mindig ilyen kérdésekkel bombáznak, és sosem adják vissza. Megtartják emlékbe. És valahogy ez a könyv, az üres lapjaival mindig visszatér a könyvtárba - a könyvtáros hangja álmodozó volt, és nagyon kíváncsi.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ön...ön olvasta már? - kérdeztem újra bizonytalanul.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Vidd csak haza. Olvasgasd, ha úgy tartja kedved - mosolygott rám halványan, majd arcára visszatért a szigorú maszk - De amennyiben mást nem kölcsönzöl,meg kell kérjelek arra, hogy távozz. Zárunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
***</div>
<div style="text-align: justify;">
Semmit sem értettem, és ez nagyon zavart. Mások is vannak, akik így jártak, ahogyan én? Nem én vagyok az egyedüli? Vajon mások is Willel, Claryvel és Jakekkel találkoztak? Will sok álmodozó lány szerelmévé nőtte ki magát? Nem az enyémek, a lényem részei? De hiszen azt mondta, hogy mindenki más címmel viszi haza...Lehet, hogy mindenki személyre szabott történetet kap? Hazaérkeztem a romházam falai közé. Szomorúan elmosolyodtam, hogy ezt a kupac téglát tekintem otthonomnak. A levegő eléggé lehűlt, ezért a sporttáskámból kihúztam két nagy pulóvert és mind a kettőt felvettem, amitől úgy néztem ki, mint egy hóember, de legalább nem vacogtam. Hamarosan itt lesz a nyár, és akkor majd nem fázom annyira, az esőtől eltekintve persze. Londonban nem volt érdemes hajléktalannak lenni, ez tény. Aztán egyszer csak kopogtattak az ajtó felől, én pedig összerezzentem félelmemben. Elképzelni sem tudtam, ki lehet az, sötétedés után, és vajon mit keres itt? A közeli kocsma részeg szerencsétlenjeire számítottam, ezért nem mertem ajtót nyitni. Majd meghallottam egy fájdalmasan ismerős hangot:</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hahó! Leona Davist keresem... Esetleg bemehetnék?</div>
<div style="text-align: justify;">
A hang Jake Dearmané volt. Még mindig álmodom? Fáradt agyam szüleménye az egész? Egész testemből remegtem, torkom kiszáradt, levegőt alig kaptam. De valami furcsa erő a bejárathoz húzott. Ellenállni sem tudtam volna, még ha akartam volna, akkor sem. Remegő kezeimmel kilöktem a nehéz ajtót...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia - mosolygott rám félénken a bátyám - Jake Dearman vagyok.</div>
<div style="text-align: justify;">
Jobbját felém nyújtotta, én pedig mint valami idióta, elfelejtettem, hogy hogyan is ráznak kezet a normális emberek. Egy végtelennek tűnő pillanatig a szemeibe meredtem, majd hirtelen a karjaiba vetettem magam, és <br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://media.tumblr.com/f06b76c893ea3796400a17885d70d86e/tumblr_mjwe3hPvcE1s6bzyfo1_500.gif" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="http://media.tumblr.com/f06b76c893ea3796400a17885d70d86e/tumblr_mjwe3hPvcE1s6bzyfo1_500.gif" height="146" width="320" /></a></div>
olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogyan csak tudtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elnevette magát a reakciómon. Biztosan teljesen idiótának nézett, amiért ennyire örültem a jelenlétének, ezért gyorsan elengedtem, és zavartan lesütöttem a szemem. </div>
<div style="text-align: justify;">
- De hiszen nem is tudod, hogy ki vagyok - mondta továbbra is kedvesen mosolyogva, miközben az arcomat fürkészte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Dehogynem tudom. Te vagy Jake Dearman. A bátyám.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
***</div>
<div style="text-align: justify;">
Amikor arról kérdezett, hogy honnan tudom, hogy ő kicsoda, azt mondtam, hogy megálmodtam. Furcsállta, de kénytelen volt beérni ezzel a válasszal. Hirtelen zavarni kezdett az a körülmény, hogy kénytelen vagyok egy koszos és büdös romhalmazba beinvitálni Jaket, aki jó illatot árasztott és tiszta ruhában, a szokásos divatos bőrdzsekijében volt, mintha egy híres énekes a videoklipjét forgatná az elhagyatott környezetben.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez... - elakadtam, valahogy nem jöttek a szavak - Nem az igazi lakásom, csak átmeneti. Vagyis...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudom, mi a helyzet - szorította meg a kezemet megértően. Furcsa volt tőle ez a gesztus, hiszen tudtam, hogy mennyire kemény és erős fiú, és hogy mennyire nehezen nyílik meg mások előtt. Bár azt is éreztem, mennyire nagyon tud szeretni. A félhomályban is látható volt pár mélyebb seb, ami az arcát, karját és a nyakát is borították. A pólója alól pedig látszott a vállánál egy szoros kötés, amitől nehezebben tudott mozogni és merevebb lett a tartása. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy vagy? - kérdeztem gyorsan, amikor tudatosultak bennem a sérülései.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te...mennyit is álmodtál rólam? - nevetett fel újra, miközben szemöldökei egészen a göndörödő szőke hajáig felcsúsztak a kíváncsiságtól.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Megálmodtam Rheát. Ő is létezik?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen - válaszolt elképedten - Ez hihetetlen! Akkor tudod, honnan jöttem...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Elég sok mindent a múltadról. Az édesapáddal találkoztam is álmomban - suttogtam félénken.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy pillanatig csönd volt, de nem az a tartalmatlan, kínos csönd, amit csak a kényszeredett fecsegéssel lehet elűzni. Ez az a fajta csönd volt, amire szükség volt ahhoz, hogy a társalgást új erővel folytathassuk, hogy megemészthessük az információt. Végig a szemébe néztem, ő pedig vissza az enyémbe. Végül ő szólalt meg:</div>
<div style="text-align: justify;">
- Azt hiszem nagyon sok mindent kell megbeszélnünk ma este. Nem folytathatnánk egy csésze kávé mellett? Itt kezd hideg lenni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De, persze. Az jó lenne - mosolyogtam, és felkeltem szánalmas fekhelyemről, hogy vendégemmel együtt elhagyhassam a lakásomat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Út közben megállás nélkül folyt a szó. Jake ragaszkodott hozzá, hogy elejétől a végéig elmeséljem neki az álmomat, én pedig boldogan beszélni kezdtem. Vágytam már arra, hogy valakinek feltárjam azt, hogy min is mentem keresztül. Willnek vagy Clarynek sem árultam el, hogy hogyan is érkeztem abba a világba és boldog voltam, hogy Jakenek mindent elmondhattam. Miközben meséltem, megérkeztünk egy non-stop kávézóba, ahol Jake rendelt nekünk kávét, miközben folyamatosan hallgatta őrült történetemet. Féltem, hogy bolondnak tart, és egész egyszerűen otthagy majd, de ez nem történt meg. Figyelmesen hallgatott, és úgy nézett ki, hogy hitt nekem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De tudod, mit nem értek? - kérdeztem, amikor végére értem a mesémnek - Egy átlagos ember bolondnak tartana, amikor a bemutatkozás helyett a nyakába borultam, ennek ellenére még itt vagy. Aztán pedig teljesen őrültnek, amikor előadom neki, hogy álmomban tudakozódtam a gondolatai, az ismerősei és az emlékei felől is. No meg, hogy meghaltam... Te tényleg hiszel nekem?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Persze, hogy hiszek! - mondta komolyan Jake, majd értetlen arcom láttán folytatta - Én is attól féltem, hogy őrültnek tartasz, vagy félni fogsz tőlem, amikor előadom majd, hogy honnan jöttem és hogy a bátyád vagyok. Igaz, hogy a történeted lehetetlennek tűnik, de van is rá bizonyíték. Az a könyv, amit mutattál. Akármilyen ijesztő, de tényleg le van benne írva minden, amit elmeséltél.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elmosolyodtam. Ezek szerint jó ötlet volt megmutatni neki a könyvet. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Most te következel! Hallani akarom a te őrült sztoridat is...Persze az után, hogy Michaell rád lőtt. És azt is, hogyan találtál meg engem! - mosolyogtam rá kíváncsian. </div>
<div style="text-align: justify;">
Jake összeráncolta a szemöldökét, ivott egy utolsó kortyot a kávéjából, majd rendelt nekünk még egyet, és belevágott:</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rheával számítottunk Michaell érkezésére. James, az egyik tag figyelmeztetett minket, hogy Abe készül valamire, és sejtettük, hogy van valamije kettőnk ellen, így felkészültünk minden eshetőségre. Ez akkor történhetett, amikor fent voltatok Willel mind a ketten, és amikor visszacsöppentél egy napra a való világba. Miután Rheával elhatároztuk, hogy szökni fogunk, sorra vettük, hogy mit akarunk megtartani a mostani életünkből, és rá kellett döbbennünk, hogy semmit. Én már nem akartam az örökségemet, Rhea nem akarta a pénzt és a sok hazudozást, a börtönről már nem is beszélve, így mind a ketten elmentünk a rendőrségre. Azt mondtuk, hogy feldobjuk mindkét bandát, ha tanúvédelmi programban vehetünk részt. Elutazhatunk mind a ketten, új életet kezdhetünk, esetleg segítsenek anyagilag tiszta lappal indítani. Amikor Abe belépett a szobába, én pedig hosszú időn át a zsebemben tartottam a kezem, éppen egy riasztást adtam le a rendőrségen, akik körülvették a házat. Bénák voltak. Csak akkor értek fel, amikor engem már meglőttek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Jake a jobb vállánál lehúzta a dzsekit és a pólót, látni engedve a nagy kötést a lőtt sebbel együtt, majd folytatta:</div>
<div style="text-align: justify;">
- A kórházba kerültem, ahol nagyjából rendbe tettek. Még most sem vagyok fényesen, de élek és ez a lényeg. Rheával is találkoztam. Miután feldobta a bandát, találkozhatott a szüleivel. Nem haragszanak rá, minden rendben közöttük. Boldognak tűnt. Viszont máris el kellett utaznia, ugyanis van még pár ember, akit nem sikerült elfogni,ők pedig vadászhatnak rá. Végül nem sikerült együtt utaznunk, de nem bántam meg. A kórházban meglátogatott az én bandám főnöke, az a hájpacni. Annyit tudott, hogy sikerült ellehetetlenítenem a konkurenciát, így irtó büszke volt rám. Adott egy levelet, apám végrendeletével, és pár hozzám szóló levelével.</div>
<div style="text-align: justify;">
Előhúzott a kabátja belső zsebéből egy köteg levelet, de nem bontotta ki őket.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Megírta, hogy mit vár el tőlem, hogyan vezessem a bandáját, és ölésre buzdított. Szörnyű volt beismernem magamnak, de az apám egy szörnyeteg volt. Csak abban reménykedem, hogy anyánk rendes.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nagyszerű volt - bólogattam megértően - Nagyon-nagyon szeret téged. </div>
<div style="text-align: justify;">
Jake elmosolyodott, majd folytatta:</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az apró betűs részben, a levélpapír alján megírta apám, hogy van egy húgom, Leona Davis. Azt írta, reméli sosem találkozom majd veled, de mástól már amúgy sem tudnám meg, legalább legyen meg a lehetőségem. Leírta a címet, ahol a szüleiddel laktatok. Odamentem, de valami Rebecca nyitott ajtót. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Jézusom, te találkoztál vele? - hüledeztem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen, és eleinte nem is akarta elárulni, hogy közötök van egymáshoz. Egy kicsit meg kellett fenyegetnem... - vigyorodott el Jake, én pedig hangosan felnevettem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudni akarom, hogy mivel fenyegetted meg?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szerintem nem - mondta Jake, majd folytatta - Végül kibökte, hogy elzavart a háztól, de azt nem tudta, hogy hova mentél. Rokonokról vagy barátokról nem tudott semmit, így azt mondta valószínűleg valamelyik sarkon állsz, hogy meg tudd keresni a kenyérre valódat. Az iskoládat viszont sikerült kiszedni belőle. Szóval odamentem, de nem találtalak ott, csak valami...nem is tudom hogy hívták. Stella! Az az!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szegénykém, te tényleg összetalálkoztál a két legnagyobb hárpiával a világon - mondtam elképedten.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen. Elég sok türelmembe került kinyomozni, hogy merre vagy. De nem tartott sokáig kifaggatni. Leírt, hogy hogyan nézel ki, csupa förtelmet mondott rólad, de éreztem, hogy csak féltékenység beszél belőle. Te gyönyörű vagy. Aztán addig vártam, amíg vége nem lett az óráknak, és Stella rád nem mutatott, hogy te vagy az. Azt hitte randira viszem. Tévedett, szegény.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kénytelen voltam nevetni ezen. Olyan szívesen megnéztem volna Stella arcát, amikor az én jóképű bátyám magára hagyta, és a csúnya, szegény hajléktalan Leonát kezdte követni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudom, elég furának fog tűnni, de követtelek egész délután. Nyugodt helyen szerettem volna beszélni veled, mert nem mertem csak úgy, nap közben rád rontani, letámadva azzal, hogy a bátyád vagyok, és meg kell hallgatnod engem. És el akartam mondani neked valamit...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Micsodát? - kérdeztem kíváncsian, szemeimet tágra nyitottam, és visszafojtott lélegzettel vártam a szavára.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Lenne kedved...Szeretnél? - dadogott, nem találta a szavakat - Szeretnél velem Amerikába költözni a tanúvédelmi programmal?</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
***</div>
<div style="text-align: justify;">
A ház nem volt óriási, inkább csak meghitt. Egy kis, családi ház volt, sárga falakkal, és halványpiros tetővel, hálószobából nyíló kicsike terasszal és medencével a hátsó kertben. Az alsó szinten helyet kapott egy tágasabb konyha, egy kicsike étkező, és egy nem túl nagy nappali egy szűk wc-vel. Az emeletre barna faberakásos lépcső vezetett fel, itt pedig két hálószoba volt és egy nagyobb fürdő. New York egyik külvárosának a kertvárosi részében volt a ház, körös körül zöld pázsitos, rózsabokros kertekkel, és rendezett házakkal.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tény, hogy nem nagyon keresnének minket egy ilyen családias környéken. De nincs annyi cuccunk, hogy feltöltsünk ennyi helyet - mondta nekem Jake, én pedig egyetértően bólogattam. Jake pénze elég az önfenntartásunkhoz, de mind a ketten egy-egy bőröndnyire elegendő ingósággal rendelkeztünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A ház teljesen be van bútorozva, és egy bizonyos összeget a tanúvédelmi program a rendelkezésükre bocsájt, hogy talpra állhassanak. Tanulhassanak, ruházkodjanak, vagy bármi hasonló - darálta unottan a sofőr, akivel együtt repültünk, majd autóztunk órákon át.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönjük - mosolyogtam rá hálásan kettőnk helyett is.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hihetetlennek tűnt, hogy új életet kezdhetünk együtt, megismerhetjük egymást, és bepótolhatjuk mindazt, ami kimaradt az életünkből. Ruhákat vehetek, felsőbb oktatásban vehetek részt, és megismerhetek újabb embereket. Az ölemben Hero izgett-mozgott, alig tudtam visszatartani attól, hogy megint bebújjon az egyik ülés alá. Szegény átvészelte a dobozban a hosszú utazást, nem volt szívem ott hagyni a ketrecében. Ölembe vettem, és automatikusan simogattam. Kiscicám azonnal megszerette Jaket, bátyám azonban még bizalmatlan volt irányába. Sosem szerette a macskákat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az első hónapokban igyekezzenek minél kevesebbet mutatkozni - figyelmeztetett minket újra és újra, amit már mind a ketten nagyon untunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
A csomagtartóhoz lépve vállunkra kanyarítottuk táskáinkat, és elindultunk új lakhelyünk ajtaja felé, ahol Rhea ácsorgott sugárzó mosollyal. Gyönyörű volt. Egy rojtos aljú farmernadrágban, és egy színes, virágos lenge pólóban volt. Amint meglátta Jaket, arca felderült, és eszeveszetten futott felé, majd a nyakába ugrot, és szenvedélyesen megcsókolta. Olyan jó volt látni, hogy ennyire szeretik egymást. Hero már nagyon ficánkolt a kezemben, úgyhogy inkább leraktam a földre, miközben fogtam a pórázát. Egy darabig még nem szabad engednem, mert nem talál haza.<br />
- Rhea, ő itt Leona - mutatott be Jake, miután szétváltak.<br />
- Az új barátnőd? - nevetett boldogan Rhea, majd kedvesen átölelt - Örülök, hogy megismerhetlek.<br />
- Én is nagyon örülök - mosolyogtam rá szélesen, majd amikor láttam, hogy kíváncsian Hero felé vándorol a tekintete, gyorsan őt is bemutattam - Ő pedig Hero.<br />
- De édes! - guggolt le hozzá, és gyengéden megsimogatta a feje búbját.<br />
- Megnézzük a házat, húgi? - fordult felém Jake, én pedig követtem, Heroval együtt. A pórázát odakötöztem egy székhez. Majd később ő is felderítheti a terepet. Az egész alsó szint szépen ki volt dekorálva. Halvány kiwi zöld nappaliban fehér kanapé, a barna dohányzóasztalon fehér horgolt terítő, könyvespolcokon szép dísztárgyak és könyvek sorakoztak. Az élénksárga függöny pedig egy tolóajtót rejtett, ami a hátsókertbe nyílt. A konyha is teljesen fel volt töltve edényekkel és eszközökkel. Minden szeglet csillogott a tisztaságtól.<br />
- Igyekeztem minél otthonosabbra berendezni a házat, mielőtt megérkeztetek. Lefestetem a falat, meg bevásároltam egy csomó mindent, ami kellhet - mondta büszkén Rhea - Kivéve a szobádat, úgy gondoltam, azt te rendezd be úgy, ahogy szeretnéd!<br />
- Nagyon szép lett! - ámuldoztam - Te egyedül csináltad?<br />
Rhea szerényen bólintott, miközben Jake átkarolta, és a hajába fúrta az arcát. Nem akartam őket zavarni, volt egy csomó-csomó dolog, amit meg kellett beszélniük, amióta nem találkoztak. Felmásztam a lépcsőn, és beléptem új szobámba. Egy fehér ágytakaróval letakart franciaágy, és egy nagy, fehér gardróbszekrény egy íróasztal és egy laptop társaságában ácsorgott a szobában. A széles tolóajtón át, ami egy kis erkélyre nyílt, áradt be a napfény. Lepakoltam a táskámat a földre, majd azzal a lendülettel kicipzároztam, és elkezdtem kipakolni. A könyvet az íróasztalomra tettem, a fényképalbummal együtt. Aztán kinyitottam a gardróbomat, hogy belerámolhassam elnyűtt rongyaimat, amiket már annyira le szerettem volna cserélni, és akkor megláttam az egyetlen vállfán csüngő szépséges ruhát. Egy mellben húzott, piros nyári ruha volt, aminek áttetsző anyaga hátul leért a sarkamig, elöl pedig csak a térdemet verdeste. Szélesen elmosolyodtam, majd elkiáltottam magam:</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jake! Jake!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi a baj? - sietett fel a lépcsőn aggódva, majd meglátta kezemben a ruhát és szélesen elmosolyodott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ezt tőled kaptam? - kérdeztem elképedve.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Láttam rajtad, hogy zavarnak a ruháid, és megkértem Rheát, hogy mire ideérjünk, itt várjon rád. Tetszik? Nem tudtam, hogy a te méreted-e... - belé fagyasztottam a szót egy szoros öleléssel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönöm szépen. Ez tökéletes - teljesen meghatódtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Gyorsan magamra kaptam a gyönyörű ruhát, majd kimentem a kertbe. Mezítláb sétáltam a kora nyári napon a medence mellett, és gondolataimba temetkeztem. Lehet, hogy a könyv mégsem átok volt, hanem egy erőt adó remény. Arra biztatva, hogy sosem szabad feladni, sosem lesz vége addig, amíg fel nem adom. Hogy minden jobbra fordulhat. Már nem izgatott, hogy hogyan és miért találtam meg aznap a könyvtárban. Megtaláltam, és csak ez a fontos. Aztán egyszer csak megakadt a tekintetem a szomszéd kerten. Pontosabban nem a kerten, hanem egy fiún. Nagyon jól ismertem ezt a fiút. Két méterhez közelítő magasságát, széles, izmos vállát, éj fekete haját, kék szemeit, és féloldalas mosolyát.<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
</div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia! - köszönt nekem Will.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia! - üdvözöltem én is, igyekezve leplezni zavaromat és megdöbbenésemet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én Will vagyok. William Morgan. Örülök a találkozásnak!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Leona Davis - mosolyogtam rá szélesen - Én is örülök.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Most költöztetek ide, ugye? - lépett közelebb a kerítéshez, én viszont igyekeztem visszatartani magam, nehogy a nyakába boruljak. Neki nem akartam előadni őrült történetemet az álmomról. Ő látszólag nem volt halott, nem élte át ugyanazokat, amiket én. Ő csak egy srác volt, akit megálmodtam, hogy be fog lépni az életembe.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen, a bátyámmal meg a barátnőjével - válaszoltam, miközben tovább sétáltam a ház felé. El kellett mosolyodnom, amikor megláttam a festékfoltokat a pólóján.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne haragudj, hívhatlak Lanának? - kérdezte még mindig féloldalas mosolyát viselve. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Persze - bólintottam, majd megfordultam és a ház felé vettem az irányt. Biztosan nem bírtam volna megállni, hogy hirtelen el ne mondjak neki mindent.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Találkozunk még? - kiáltotta utánam, én pedig sugárzó mosollyal csak ennyit feleltem:</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen. Biztosan.</div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com6tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-62915933598626407772014-07-15T04:06:00.000-07:002014-07-15T04:06:29.258-07:0017. fejezet - Az utolsó oldal<div style="text-align: justify;">
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://www.channelguidemagblog.com/wp-content/uploads/2013/07/White-Queen_1-239x300.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" src="http://www.channelguidemagblog.com/wp-content/uploads/2013/07/White-Queen_1-239x300.jpg" /></a></div>
<i>Drága olvasóim!</i><br />
<i>Tudom, hogy nem számítottatok arra, hogy eljöjjön az utolsó fejezet, de úgy éreztem, hogy felesleges tovább húzni és csavarni, mert egy idő után erőltetetté és unalmassá válna. Hátra van még az epilógus (amit már nagyon-nagyon várom, hogy feltehessek) és egy utolsó búcsú bejegyzés. Sajnos az epilógust nem tudom én magam felrakni, úgyhogy az időzítőre bízom. Köszönöm szépen szerecsendionak az újabb díjat, a búcsúbejegyzéssel együtt kirakom az összeset, és még ezerszer meg fogom köszönni, és igyekszem meghálálni a sok támogatást.</i><br />
<i>Remélem tetszeni fog nektek ez a hátralévő két fejezet, és megtiszteltek pár sorral.</i><br />
<i>Ölel benneteket: Leona G.<3</i><br />
<i><br /></i>
Jake sosem érezte magát ennyire szabadnak, erősnek és boldognak. Tudtam, mert a szobácskájából, amit a lelkem egy részében rejtegettem, csak úgy áramlottak ki a vidám gondolatok, a csodaszép képek. Mindent könnyűnek látott, egyszerűnek. Lett volna min rágódnia, de nem érdekelte már az eddigi élete. Megtalálta azt a lányt, akiért érdemes élnie és küzdenie. Még akkor is, ha én nem kedveltem azt a lányt, de örültem a boldogságának. Most már nem volt mindegy, hogy elkapják, vagy sem. Egyáltalán nem volt mindegy, hogy mit hoz a holnap. Rheával való szökésük napja percről percre közeledett. Mindent elterveztek. Titokban összecsomagoltak, hamis útleveleket gyártottak, és vártak a legmegfelelőbb alkalomra. Will és én pedig követtük minden lépésüket. Nem tudtunk addig nyugodni, amíg vissza nem mehettünk őrizni Jaket. A vége fele már azon kaptuk magunkat, hogy Will percenként megkérdezte, hogy van Jake, én pedig percenként újra és újra levezettem ugyanazon gondolatmenetet, miszerint boldog, de mégis aggódom érte, mert Rhea több mint gyanús nekem. Will nem aggódik Rhea miatt, és arra biztatott, hogy én se aggódjak miatta. Próbáltunk nyomozni utána, de az az undok angyal, aki Rheára vigyázott, állandóan megállított bennünket. Mindig egyfajta sértéssel, így egy idő után ráhagytuk, és úgy csináltunk, mintha nem is látnánk, hogy ott van a szobában. Próbáltam megismerkedni a bandatagok őrangyalaival, de mindannyian elutasítóak voltak velem szemben. Udvariasak, de hűvösek. Először nem értettem, miért, aztán rájöttem,hogy ők a maguk módján próbálják védeni a rájuk kiosztottat. Mivel nem tudnak belefolyni az eseményekbe, de nagyon aggódnak a védencükért, a veszélyes elemeket nem a földön élő emberekben látják, hanem azok őrangyalaiban, mintha mi is ugyanúgy veszélyt jelentenénk. Régebben zavartak volna az ellenséges tekintetek, de mostanra már nem tudott érdekelni. Az elmúlt napokban Clary nagyon sokszor látogatott meg minket, amit Will nem nézett olyan jó szemmel, hiszen erősen hanyagolta Lilyt, akihez ő még mindig ugyanúgy kötődött, mint Jakehez. Néha, egy-egy fél órára felrepültem az anyukámhoz, hogy minél inkább megismerhessük egymást. Nagyon szerettem hallgatni, ahogy beszél. Hogy hogyan látja a világot, milyennek az embereket és hogy a jövőt. Az édesanyámat nagyon sokoldalúnak ismertem meg. Volt egy nagyon komoly oldala, ami szembesíti az embert az elkövetkezendőkkel, aki mindig tiszta fejjel tudott dönteni nehéz helyzetekben is. Ott volt az aggódó anya benne, aki mindig megkérdezte, hogy jól érzem-e magam. Mi a helyzet Will-el? Mint kiderült, észrevette, hogy van köztünk valami. Én pedig boldogan meséltem el neki mindent. Felülmúlhatatlan érzés volt beszélni magamról az édesanyámnak, erről álmodni sem mertem, olyan távolinak tűnt. Mesélt apáról, hogy milyen nagyszerű ember volt, és hogy mennyire szereti.<br />
- Anya - szólítottam rövid hallgatás után egy ilyen találkozás alkalmával - Miért van az, hogy mindig a legnagyszerűbb emberek mennek el idő előtt?<br />
- Leonám... Nem tudhatjuk. Az Úr valószínűleg szeretne minket idefent, maga mellett tudni.<br />
Nem volt kielégítő ez a válasz. Nem volt elég életem sok miértjére. Talán bele kéne nyugodnom, el kellene fogadnom, és tisztelnem kéne az Úr döntéseit. Így lenne helyes, és igyekszem így érezni. De mégsem tudok belenyugodni.<br />
Minden egyes nap egyre biztosabb lettem abban, hogy William Morgen a legcsodálatosabb férfi az egész világon. És engem szeretett. Annyira hihetetlen, olyan álomszerű az egész. Már-már bűntudatot éreztem, miközben itt fent jártam a rózsaszín felhőim fölött, pedig a lelkem mélyén nagyon jól tudtam, hogy hajléktalan vagyok, egy reménytelen helyzetben, és valószínűleg az alkoholba fogok belehalni, hogy el tudjam viselni a fájdalmakat. Úgy éreztem magam, mint egy drogos, aki tudja, hogy nem sokára vége lesz a hatásnak, és visszazuhan a mélybe. Éreztem, hogy a könyvem a végét járja. A szerelmesek egymásra találtak, és hamarosan kalandosan megszöknek. Közeleg a happy end, mégsem vártam. Féltem, hogy elszakadok mindentől és mindenkitől akit szerettem. Mi lesz az életemmel Jake, Clary, Audrey és Will nélkül? Mikor meghalok, Audrey-val találkozom majd a mennyben, vagy még mindig ő lesz a vezető? Vagy ők nem is léteznek? Mindez valóban csak egy rossz drog lenne, egy hallucináció, egy álom? És mindez, amit megismertem az elmúlt pár hónapban, nem is létezik? Bárcsak örökre itt maradhatnék! Bárcsak tudnám befolyásolni a történéseket! Nincs ilyen szerencsém. Megízleltették velem a boldogságot, a szeretetet, aztán elveszik. Addig is igyekeztem minél többször, mindenkinek elmondani, mennyire szeretem!<br />
- Tudod, még nem mondtam el mindent... - szólalt meg Will hosszú csönd után. Mind a ketten hallgattuk Jake és Rhea terveit, vagy beszélgetését, miközben a padlón ücsörögtünk, és a vállára hajtottam a fejem szorosan hozzábújva.<br />
- Miről nem mindent? - kérdeztem vissza kíváncsian.<br />
- Emlékszel arra a napra, amikor bevallottam neked, hogy hasonló kölyök voltam régen én is, mint Jake? - arca feszültségről árulkodott, a szavakat nehezére esett kimondania. Bólintottam egyet, biztatva a folytatásra.<br />
- Tudnod kéne a múltamról. Így lennék teljesen őszinte.<br />
Elmosolyodtam, és megsimogattam a karját, majd összekulcsoltam az ujjainkat.<br />
- Nem kell elmesélned. Nem számít, hogy mit követtél el háromszázötven évvel ezelőtt. Az a fontos, hogy most milyen vagy. Nem kell háborgatni azokat az időket. Most már nem fontosak - mondtam kedvesen, mire csak rövid, lágy csókot kaptam jutalmul. Szerintem megérte.<br />
Rhea és Jake felálltak az asztaltól, kifizették a számlát (természetesen veszekedtek, hogy ki állja az ebédet, Jake került ki győztesen) majd kiléptek az étterem ajtaján, és megindultak London forgatagában. Ahogy haladtunk az utcán, egy-egy közelebbre tévedt démon felé lőtt Will, persze sikerrel. Mellette úgy érződött, mintha az egész démon-ölés könnyű volna, pedig ez nem volt igaz. Komoly erő és ügyesség kellett ahhoz, hogy ki tudjunk lőni egy nyilat, és pontosan eltaláljuk. Willnek volt ideje begyakorolni. Míg sétáltunk, eljátszottam a tűzzel. Meggyújtottam a tenyeremben, húzogattam, formázgattam alakját. Egyszer úgy nézett ki, mint egy sárkány, máskor mint a felhőpalota, vagy mint egy kecses női alak. Nem éreztem fájdalmat, csak kellemes csiklandós érzést. Elmosolyodtam, feldobtam, majd mielőtt elkaphattam volna, Will utána nyúlt, és elmarta előlem a játékomat.<br />
- Ez nem volt szép dolog - morcoskodtam miközben nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak.<br />
- Tőled meg az, hogy nem segítesz a démonok körül - vágott vissza, hasonló hangsúllyal.<br />
- Úgy láttam elboldogulsz...Amúgy sem jöttek a közelünkbe - vontam meg a vállamat, miközben követeltem vissza a tüzemet.<br />
- Nem éri meg kockáztatni - ingatta rosszallóan a fejét. Egy pillanatra félrenézett, addig én előhívtam a szárnyaim, és mögé repültem. Már majdnem sikerült kirántanom a kezéből a lángot, amikor hirtelen a hátára rántott, és fölrepült velem. Hasam alatt megéreztem a fehér tollakat, elviselhetetlenül csikiztek. Jake és Rhea andalgó gerlepárosa felé repült velem, míg én igyekeztem visszaszerezni a lángomat.<br />
- Újat is elő tudsz hívni, ha szeretnél - nevetett Will a fülembe.<br />
- De nekem az az egy kell! - erősködtem makacsul.<br />
- Oké - sóhajtott bosszúsnak tetetett hanggal - Tartsd a kezed!<br />
Visszakaptam a kezembe a lángocskámat. Elnézegettem, majd hirtelen egy jól célzott dobással eltaláltam egy száz méterre levő démont. Hörögve felsikított, majd hamuvá porladt szét. Nem látta senki más, csak mi.<br />
- Ügyes - mondta elismerően - Egyre jobb vagy!<br />
- Köszönöm - válaszoltam büszkén, majd elengedtem a nyakát, leszálltam a hátáról és visszaszálltam a földre.<br />
- Milyen cuki - vigyorgott erőltetetten Rhea antiszociális őrangyala rám. Nem igazán tudott érdekelni a puffogása, csak visszamosolyogtam és követtem tovább Jake minden mozdulatát.<br />
Védencem és újdonsült barátnője beléptek a főhadiszállásra, vagyis abba a házba, ahol mind találkozni szoktak taktikai megbeszéléseket tartani, vagy csak összejönni egy kis sörözésre. Mielőtt beléptek volna, messze eltávolodtak egymástól, egymásra sem néztek, és egyszerre minden érzelem eltűnt az arcukról. Újra üresek lettek, szemtelenek és kemények. Bent a nappaliban, amit a közösségnek tartottak fent, iszonyú bűz terjengett. A rengeteg alkohol, különböző hagymás chipsek és a lábszag nem tett jót a helyiségnek.<br />
- Te jó Istenem, mit csináltatok ti itt? - fintorodott el Rhea köszönés helyett, és azonnal az ablakokhoz futott, hogy kinyithassa őket. Miután azzal végzett, megállt egy kanapénál, amin két pasas illetlenül fetrengett, lábukat az asztalra téve. Olyan szigorúan nézett rájuk, amitől rögtön elment a nevethetnékük, és mind a ketten felálltak. Rheának most már egy egész kanapéja volt leülni. Jake pedig a szoba ellenkező sarkába ment, és hosszú beszélgetésbe kezdett Daviddel, egy fegyvercsempésszel. Nem tudott lekötni a beszélgetésük, és őszintén szólva hallani sem akartam azokról a dolgokról, amiről beszéltek. Értelmetlen bűnöket halmoztak fel nap mint nap, olyan pénzért, amit esetleg becsületes munkával is meg tudtak volna keresni. Talán nem olyan sokat és nem olyan könnyen, de eleget az életben maradáshoz. Amíg ezeknek az embereknek a társaságában voltam, újra és újra megígértem magamnak, hogy szorult helyzetem ellenére sem fogok erre a sorsra jutni. Az angyalok a földön ültek, a falnak támaszkodva, néhányuk lelki testébe belelógott pár valódi, földi végtag is. Számomra minden alkalommal hátborzongató látvány volt, amikor véletlenül átnyúlnak rajtam, vagy nekem kellett átlépnem valamin. Látszólag az angyalokat sem kötötték le a beszélgetések. Halkan társalogtak a szomszédjaikkal, esetleg olvastak, vagy furcsamód fejhallgatóval zenét hallgattak. Úgy tűnt, nem szenteltek ránk több figyelmet egy pillantásnál, de amikor azt hitték nem látjuk, összesúgtak mögöttünk, volt aki még mutogatott is ránk. Én csak Will szemébe néztem, elmosolyodtam, és rájöttem, hogy semmit sem számít hogy mit is gondolnak mások. A földön annyit törődtem azzal, hogy az emberek milyen borzalmakat suttoghatnak a hátam mögött rólam, hogy mennyire senkinek tartanak, és biztosan én vagyok a legszerencsétlenebb lény széles e vidéken. Annyi időt töltöttem szorongással, pedig nem érdemeltek volna egy pillanatot sem. Leültem egy szabad sarokba, elrendeztem magam körül a fehér ruhámat, és továbbra is Will kezét fogva kémleltem körül a szobát. Elábrándoztam azokon a csókokon, amiket Willel váltottunk. Fejemben újra lejátszódott a pár nappal ezelőtti beszélgetésünk Claryvel:<br />
- Will elég szűkszavú - húzta el csalódottan a száját. A szobájában ücsörögtünk, mind a ketten törökülésben az ő ágyán, miközben igyekezett belőlem minél több információt kihúzni.<br />
- Mit mondott? - kérdeztem mohón, Clary pedig kénytelen volt nevetni az arckifejezésemen - Csak érdekel, hogy ő mit gondol a dolgokról, ennyi az egész.<br />
- Nem sokat - sóhajtott Clary - Csak annyit, hogy bevallottátok egymásnak az érzelmeiteket, de hiszen ezt magamtól is sejtettem. A férfiaknak ennyire nem számítanak a részletek?<br />
- Lehet, hogy csak nem akarta elmondani, mert az indiszkrét lenne... - mentegettem bizonytalanul, Clary pedig nevetve felvonta a szemöldökét.<br />
- Lana, én téged láttalak már betegen, egészségesen, koszosan és büdösen, szép ruhában, hajléktalanként, hamupipőkeként és meztelenül is. Szerintem ennél indiszkrétebb már nem lehetne a barátságunk.<br />
- Igazad van, meggyőztél! - nevettem fel, és szóról szóra elmeséltem neki mindent. Clary rendkívül jó hallgatóságnak bizonyult. Az az aranyos fény ott csillogott a szemében végig, sosem szólt közbe, de néha álmodozva felsóhajtott, vagy izgatottságában felsikkantott. Mikor végeztem a történettel, csak ennyit kérdezett:<br />
- Ugye tudod, hogy ez mit jelent?<br />
- Mármint mi mit jelent?<br />
- Hát a csók! A csók! - felelt már-már felháborodottan, amitől muszáj volt nevetnem.<br />
- Hát...gondolom, hogy szeretjük egymást, nem igaz? - kérdeztem bizonytalanul - De olyan más volt, mint amilyenről olvastam a könyvekben. Mert a könyvek szenvedélyről írtak, vonzalomról, görcsről a gyomorban, torokban dobogó szívről, remegő térdekről...<br />
- De ez más volt - bólogatott megértően Clary - Olyan, mintha öreg házaspárok lennétek, és már nem a testi vonzalom tartana össze benneteket hanem a puszta szeretet, ugye?<br />
- Pontosan - mondtam meglepetten.<br />
- Tudod, egy-egy csók nem gyakran csattan el idefent, főleg Will-el nem. Nem arra gondolok, hogy mindenki kerülte őt, mint a pestist, hanem akkor amikor ő született, nem volt szokás az ilyesmi - mosolyogva szünetet tartott, hogy csak tovább csigázzon - Arról van szó, hogy nagyon-nagyon szeret téged, és veled akarja tölteni az örökkévalóságot.<br />
- Ez biztos? - sütöttem le a pillantásomat zavartan, miközben majd kicsattantam a boldogságtól.<br />
- Ezer százalék!<br />
Ott ücsörögtem egy szobában a világ leggyanúsabb alakjaival együtt, csupa mocskos tervről és bűnről beszélgettek, de valahogy mégsem éreztem rosszul magam. William Morgan ott ült mellettem, rám mosolygott és szeretett. Egyetlen gondolat nem hagyott nyugodni. Ha itt a happy end, mi lesz velem? Ha kidob magából a könyv, és szembesülnöm kell vele, hogy a szeretteim csak őrült képzelőerőm szülöttei, és hogy soha többet nem találkozhatok velük. Mi lesz velem, ha egyedül maradok a kilátástalan helyzetemmel?<br />
Az ég dörrent egyet, én pedig összerázkódtam, ahogy visszatértem gondolataim birodalmából. Hamarosan az eső is rázendített. Az ablakon konokul kopogtak az esőcseppek, egymással versenyt futva gördültek lefele az ablakon, elnyomva a szobában lévők beszélgetését. Egyszer csak kivágódott az ajtó, és a csurom vizes Abe trappolt be rajta. Kopasz fejéről menet közben letörölte a vízcseppeket, átázott bőrdzsekijét a padlóra hajította. Közel ülő fekete szemei lángoltak az indulattól. Nem is lehetett dühnek nevezni, hiszen szája halvány mosolyra húzódott, de azért sütött tekintetéből a rosszindulat. Hangosan becsapta az ajtót, amivel elhallgattatta az egész társaságot. Gúnyosan végigpásztázta a szobát egyik faltól a másikig.<br />
- Látom mindenki jól mulat - reagálta le a csöndet, majd folytatta - Sikerült a híres akció, Adrian?<br />
Kihívóan rámosolygott Jakere, aki szélesen elvigyorodott, és kisétált az őt körülvevő társai közül, hogy szemtől szemben állhasson Abe-bel, miközben zsebeiből nem vette elő a kezét.<br />
- Mi közöd ehhez, Abe? Mit szeretnél?<br />
- Azt, hogy ezek a birkák, akik a fenekedet nyalják, rájöjjenek mi is folyik itt igazából! - az óriást majd szétvetette a düh, nyakán lévő erek kidagadtak, keze ökölbe szorult. A banda többi tagja egy hang nélkül meredt a jelenetre, és semmi pénzért nem állították volna le ezt az izgalmas vitát.<br />
- Kíváncsivá tettél, Abe. Hallgatunk! - Jake mosolya mintha minden egyes másodperc elteltével derűsebb és szórakozottabb lett volna. De bent, az agyam egy kis szobácskájából hallottam, mennyire nagyon ideges volt. Lehet, hogy kezét csak azért dugta zsebre, hogy leplezze remegését. Rhea pillantását is sikerült elkapnom. Szeme üressé vált, tartása merevvé, és az ajkába harapott.<br />
- Szerintetek miért nem sikerült a híresen tehetséges Adrian Dentonnak az az egyszerű akció, hogy elhallgattasson egy egyszerű nőt? - fordult Abe a többiek felé fenyegetően.<br />
Egy hanyag hang szólalt meg a bandából:<br />
- Ő nem egy egyszerű nő. A főnököt börtönbe tudja juttatni, ha életben van.<br />
- Pontosan - mutatott a srácra lelkesen Abe.<br />
- A pisztolyaink töltényeit kicserélték vaktöltényekre. Nem gondolom, hogy annyira egyszerű nőről lenne szó - Jake mosolya letörölhetetlen volt, ami egyre jobban dühítette Abet - Valaki a védelmébe vette.<br />
- Talán te? - Abe kérdése kellemetlenül hasított a szoba csendjébe.<br />
- Mire akarsz kilyukadni? - Jake könnyedén kérdezte, miközben a fejemben már idegesen tervezgette a következő lépéseket.<br />
- Arra, hogy neked érdeked átvenni a helyét. Minden téren - mutatta fel a telefonját, amin Jake és Rhea közös fotója állt. A szobában mindenki igyekezett leplezni a zavarodottságát. Érezhette mindenki, hogy most kénytelenek lesznek választás elé kerülni. Michaell vagy Adrian?<br />
- Mit akarsz, Abe? - ekkor már Jake sem tudta türtőztetni magát. Mosolya lefagyott az arcáról, visszatért az a hűvös, rideg arckifejezés, amitől mindenkit kirázott a hideg. Rheára záporozott a rengeteg rosszalló pillantás, mind azt suttogta: ribanc.<br />
- Halálodat, Adrian. Azt akarom, hogy mindenki előtt megszégyenülj, hogy ez a sok marha rájöjjön, kit istenítettek olyan nagyon - sziszegte dühösen, majd egy pillanat alatt rárontott Jakere.<br />
Rhea sikolya töltötte be a termet. A könnyeimtől homályosan láttam, csak azt éreztem, hogy Will fogja a kezem, és itt van mellettem. Egyszerre három fickó fogta le Rheát, miközben azt sziszegték:<br />
- Ribanc, jobban teszed, ha befogod a szádat!<br />
A lány rúgott, karmolt és harapott, mindent megtett, hogy megmenthesse Jaket.<br />
Abe ökle irányt tévesztett, és a levegőbe ütött, Jake arca helyett. Míg a fiú elhajolt az ütés elől, megkerülte a behemótot, és a hátába mért egy erős ütést, amit ugyan Abe komolyan fájlalt, de nem volt elég a leterítéséhez. A következő mozdulattal elkapta Jaket, és minden erejéből az orrába ütött. Recsegve eltört, és folydogálni kezdett arcából a vér. Szemei zavarodott köröket jártak, de lábai még nem mondták fel a szolgálatot. Ökleivel igyekezett védekezni, de nem találta a célt, szemei előtt összefolyt a világ. A következő csapás a gyomorszáját érte, majd az ágyékát. Jake földre kényszerül, ahol Abe folytatta a verést. Csak rúgta, és ütötte, miközben az emberek csak álltak, és néztek. Senki sem segített, senki sem könyörült. Rhea pedig torka szakadtából sikított. Én pedig csak sírtam, tehetetlen dühömben. A fejemben üvöltött Jake fájdalmában. Éreztem, ahogy az elméje egyre mélyebbre és mélyebbre zuhan, egyre nehezebb megtartani az öntudatát. Már-már kívánta a halált, azt a hívogató sötétséget, amiben nem érzi majd a fájdalmat. Rhea hangja tartotta életben, hogy hallotta, valakinek hiányozni fog. Legszívesebben én is ordítottam volna abban a fájdalomban, amit én is éreztem. Elviselhetetlen volt. Will szemeibe nézve viszont pillanatnyi nyugalmat leltem. Ő tudta, mit éltem át. Ő megértette, és borzasztóan sajnálta, láttam a szeméből. Fogta a kezem, miközben az ő arca is eltorzult a fájdalomtól, hogy a védencét bántják, akin nem tudunk segíteni. Akivel lehet, hogy perceken belül beszélhetünk, és mégsem vágytunk a találkozásra, félve a jövőtől. Jake alig bírt lélegezni, szívverése hol felgyorsult, hol pedig már alig vert. Aztán egyszer csak abba maradtak az ütések. Jakenek nehéz volt kinyitni a szemét, a sok vértől, ami elborította az arcát. Nehezen sikerült képet kivennie abból a káoszból, ami körülötte folyt, de végül megtalálta kínzóját, amint egy pisztolyt szegez a mellkasának. Már nem tudott félni a haláltól. Csak egy pillanatra méltatta Abet, szemei egyből Rhea sírástól eltorzult arcára vándoroltak. Még így is gyönyörű volt. Rámosolygott, pedig fájdalmai nehezen engedték neki, de fontosnak érezte, hogy élete utolsó pillanataiban mosolyogjon arra a személyre, akit itt kell hagynia a világon. Mellkasomból feltört egy mélyről jövő zokogás, miközben Will védelmezően átölelte a vállamat.<br />
- Itt a vége, fuss el véle! - azzal kibiztosította a fegyvert. De a ravaszt már nem tudta meghúzni. Egy dörrenés zengett fel, majd egy golyó fúródott Abe testébe. A behemót eldőlt, miközben testéből patakként folyt a vér.<br />
Michaell pisztolya végzett vele.<br />
- Rhea! - nézett a vergődő lányra nyájasan a főnök - Ha nem haragszol, szívem, én szerettem volna végezni a szeretőddel. Úgy éreztem, így helyénvaló, ha már apám gyilkosát nem én bosszulhattam meg.<br />
Nem volt idő mosolyra, utolsó gondolatra, vagy a szemünk előtt lepergő életre. Nem volt idő utolsó kívánságra, végrendeletre, egy vallomásra. A golyó kirepült a tárból, Jake pedig a padlóra rogyott. Sikítás, sziréna szó, sírás és sóhaj.<br />
Engem pedig kirántott egy erő Will óvó karjai közül. A világ forgott körülöttem, elhomályosodott minden, <br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data1.whicdn.com/images/117059652/large.gif" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="http://data1.whicdn.com/images/117059652/large.gif" height="224" width="320" /></a></div>
majd csak még élesebb lett. Forgás, és forgás. Hányingerkeltő volt a sebesség. Egyre kisebbnek éreztem magam, miközben minden megnyúlt, és hatalmas lett. Audrey, Clary, Will és Jake hangját hallottam, beszéltek hozzám. Apró testem minden forgásnál más környezetben találta magát. Néha fent a fellegekben, volt hogy a könyvtárban, vagy egy olcsó motelszobában voltam. Szavak és számok peregtek le előttem, mindnek meg volt a maga jelentése, éreztem. Csakhogy nem volt időm minden eltöprengeni. Aztán elfogott az az érzés, hogy átestem valami szűken, mintha újra megszülettem volna. És miután a forgás lelassult, a zajok elcsendesedtek, és megéreztem a kellemetlen hideget.<br />
Kinyitottam könnyes szemeimet, amik egyből az ölemben heverő könyvre vándoroltak.<br />
"A golyó kirepült a tárból, Jake pedig a padlóra rogyott.<br />
Vége."<br />
<br /></div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com6tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-15041390203509901672014-07-08T09:54:00.000-07:002014-07-09T08:58:08.749-07:0016. fejezet - Boldogság<div style="text-align: justify;">
<i>Drága Olvasóim!</i><br />
<i>Ahogy ígértem, megérkeztem (életemben először időben) az új résszel. Meg szeretném köszönni az újabb díjat Vivienn-nek, és a kedves szavakat az előző fejezetem alá. Emellett meg szeretném köszönni a csodás designt Sophie-nak! Egyszerűen gyönyörű lett, imádom! Emellett megújult a szereplők oldala, annyi változással, hogy az általam készített rajzok kerültek be a színészek helyére. Remélem tetszik majd nektek!:) Ez a rész sokkal vidámabbra sikeredett, mint ahogy a címből rájöhettetek, remélem tetszeni fog nektek, és hagytok pár sort magatok után.</i><br />
<i>Ölel benneteket: Leona G.<3</i><br />
<br />
Sűrűn kellett pislognom, elvakított a fény. A földön, a koszos kis barlangomban nem szoktam hozzá ehhez a tiszta és ragyogó világossághoz. Megnyugtatott, hogy körülölel, úgy éreztem, vigyáz rám. A csöndön élesen hasított át az a jól ismert hang.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Lana! - szakadt ki a nevem megkönnyebbült sóhajjal Will szájából. Nem volt időm szemügyre venni, azonnal a karjaiba kapott, és szorosan átölelt. Átöleltem a nyakát, és szorosan belefúrtam arcom a széles vállába. Ebben a pillanatban úgy éreztem, ott vagyok, ahol lennem kell. Ott, ahol boldog lehetek örökre. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy ijeszthettél meg ennyire? Hogy csinálhattad ezt? Halálra aggódtam magam! Mi lett volna, ha többet fel sem ébredsz? - hangja neheztelő volt, miközben érezhető volt benne a szeretet. Hálásan elmosolyodtam, miközben egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Csöndesen eltolt magától, hogy szembe nézhessen velem, és hatalmas tenyerével letörölte azt a kósza könnycseppet:</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miért sírsz? Fáj valami?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak olyan rossz volt...álmomban. És most olyan jó, hogy itt lehetek megint. Veled... - a hangom akadozott, szavaim érthetetlen összevisszaságban követték egymást, miközben arcomon félénk mosoly vette át az uralmat. Meg akartam érinteni, megsimogatni az arcát, de egyszerűen nem mertem. Az arca elkomorult, nyelt egy nagyot majd újra szólásra nyitotta ajkát:</div>
<div style="text-align: justify;">
- És Jake?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tessék? - ráncoltam a szemöldököm értetlenül.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te Jaket szereted...nem igaz? - arcán látszott, hogy fájt kiejtenie a szavakat, lesütötte a szemét.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hirtelen megértettem mindent. Sóhajtottam egyet mosolyogva, közelebb húzódtam hozzá, és két kezem közé fogtam azt a gyönyörű arcát. Megnéztem újra, minden egyes szegletét. Az éles állvonalát, a száját, amit olyan gyakran húzott féloldalas mosolyra. A gödröcskéjének a helyét, majd a csodaszép kék szemeit.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Persze, hogy szeretem - szélesen rámosolyogtam, majd gyorsan folytattam, mielőtt az arca a legsötétebb komorságot öltötte volna fel - Hiszen a bátyám. </div>
<div style="text-align: justify;">
Hatalmasat sóhajtott, majd ő is elmosolyodott. Nevethetnékem támadt ettől a megkönnyebbült sóhajtól.<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data3.whicdn.com/images/108332298/large.gif" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" src="http://data3.whicdn.com/images/108332298/large.gif" height="180" width="320" /></a></div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy hihetted azt, hogy szerelmes vagyok a bátyámba? - nevettem el magam a képtelen ötlettől.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak mostanában tudtad meg, és akkor is nagyon-nagyon rosszul fogadtad. Azt hittem, talán ez az oka... - magyarázkodott már ő is nevetve. Az a gyönyörű mosoly a helyére került, és újra elkapott egy teljesen ismeretlen érzés. Semmi köze nem volt a vonzalomhoz, mint ahogy a könyvekben olvastam. Csak az a tiszta szeretet, ahogy az ember sose tudott szeretni. Türelmes, jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, rosszat föl nem rója, mindent eltűr, elhisz, mindent remél és elvisel. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Szeretlek, Lana - mondta halkan, de nagyon jól hallhatóan Will, miközben tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Egy hang nélkül közelebb húzódtam, feltekintettem az arcára és ezt mondtam:</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én is szeretlek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hirtelen történt, egy pillanat alatt, hogy Will ajka megtalálta az enyémet, és összeforrtak eggyé. Onnantól nem létezett ő és én, csak mi. Csukott szememen belül minden ragyogott és izzott. Minden fényes volt, gyönyörű és tökéletes. Ez volt az a pillanat, aminek sohasem szabadott volna véget érnie. Ez a csók nem csak egy csók volt, ami a mennyekben gyakori a fiatalok között. Ez a csók...olyasmi lehetett, mint a földön a házasság. Tiszta érzelmek vezérlik, örök életre összekötik az ő és én fogalmát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Egy ideig nem szabadulsz meg tőlem, te lány! Amerre mész, követni foglak...Még abba a fura álomba is, ahol voltál! - húzta féloldalas mosolyra az ajkát, miközben csillogó szemeivel az arcomat pásztázta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A fene egye meg, pedig azt hittem, lerázhatlak! - bosszankodtam látványosan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Így jár az, aki későn őszinte - nevetett rám, majd újra megcsókolt. Aztán újra, és újra...</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Rhea virágos mintájú platformos cipője ritmusosan kopogott London koszos utcakövén. Az alacsony lány magabiztosan, komoly arccal hasított át a szürke tömegben színes szoknyájában, maga után lobogó szőke<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgQGdpMLkOJkDIn6Kjiu3Ygq_oOQ4QJ6nINx-gJAVQ0RZIUilEtIDpPcc6RClUaXD4nhSapDDSuVX98tMlKf0me8t3ZXyUwOw4V__JPyH7zIzVBkFlV9a2ruvpAifWMaQoLNVafdZGhLBU/s1600/tumblr_mgqjvt9XIq1rua0t6o1_500.gif" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgQGdpMLkOJkDIn6Kjiu3Ygq_oOQ4QJ6nINx-gJAVQ0RZIUilEtIDpPcc6RClUaXD4nhSapDDSuVX98tMlKf0me8t3ZXyUwOw4V__JPyH7zIzVBkFlV9a2ruvpAifWMaQoLNVafdZGhLBU/s1600/tumblr_mgqjvt9XIq1rua0t6o1_500.gif" height="179" width="320" /></a></div>
hajzuhatagával. Sorra utána bámultak a férfiak, de ő még csak egy pillantásra sem méltatta őket. A telefonja megcsörrent, ő pedig azzal a lendülettel fel is vette.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia, Jake - szólt bele a telefonba halkan - Igen, követem. Éppen az irodába igyekszik, ha le akarja rövidíteni az utat, amit le fog, hiszen két perc múlva oda kell érnie az értekezletre, akkor a sikátor felé kerül. Igen, látom. Leteszem. Szia.</div>
<div style="text-align: justify;">
Előtte pár lépéssel egy alacsony, kövérkés lány sétált. Kötött pulóvert és farmert viselt, Rhea és csapata még azt is tudták, hol vásárolta őket. Barna hosszú haját a tarkóján fogta össze fájdalmasan szoros copfban. Egy kis kávéért szaladt le a közeli kávézóba mielőtt folytatódnának az értekezletek, így is késésben volt. Ő volt Johanna Southwood, az egyetlen szemtanú, aki lebuktathatta volna Michaellt és az egész csapatát, és akinek meggyilkolása első számú feladata volt Jakenek és Rheának. Ahogy a szőkeség megjósolta, Johanna lekanyarodott a kis utcába, onnan pedig abba a sikátorba, ahol minden el volt tervezve. Rhea észrevétlenül gyorsított a léptein, a hatalmas sarkak mintha fel sem tűntek volna neki, úgy kerülgette az embereket. Johanna sietősen a kis utcába kanyarodott, Rhea viszont került egyet, és a másik oldalról közelítette meg a sikátort. Útja közben mellé szegődött Jake, akivel egymásra sem néztek, csak hangtalanul baktattak egymás mellett.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egyszerre fordultak le a sikátorba, mögöttük pár lépéssel lemaradva jöttek a többiek. Egyenesen velük szemben Johanna igyekezett eljutni arra az értekezletre, de a csapat útját állta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Elnézést, el szeretnék itt menni, sietek - nézett neheztelően a csapatra, de mikor senki sem mozdult, elfintorodott, és visszafordult, hátha hamarabb eljut a munkába, ha nem kell veszekednie. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Az nem fog menni, hölgyem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Jake megállította a karjánál fogva, majd intett Jamesnek és Marknak, hogy fogják le, majd mikor elhaladt Pete mellett, kiadta a parancsot:</div>
<div style="text-align: justify;">
- Öld meg!</div>
<div style="text-align: justify;">
Pete száját összeszorítva lépett ki a többiek közül, szigorú arcán semmi érzelem nem tükröződött. Előhúzta a fegyverét, és a rémült nővel szemben állította. Johannát lefogták, szájába rongyot tuszkoltak, így csak az arcán tükröződött a halálfélelem. Szemeiben már-már látszott, ahogy elhomályosul a tér, és lepereg előtte az a rövid élet. A fegyver egyszer csak eldördült, fülsiketítő hangjába belerezgett a környék. Aztán felhangzott a rendőrautók szirénájának zenéje.<br />
- Mennünk kell, Rhea - súgta a fülébe Jake, majd maga után húzva éppen akkor léptek ki a sikátorból, amikor előttük egy hangos egyetemista társaság elvonult. Még épp időben sikerült beolvadniuk, mielőtt a rendőrök berohanhattak volna a kis utcába. Rhea még az utolsó pillanatban megpillantotta, ahogy Johanna sérülés nélkül, eszeveszetten sikított, és ahogy James magán kívül üvöltötte:<br />
- Vaktöltények? A jó életbe, Pete! - azzal a saját fegyverével rálőtt a rendőrökre... szintén vaktölténnyel.<br />
- Hogy mi a...? - káromkodott eszeveszetten a bűnözőcsapat, mielőtt elfogták volna őket.<br />
Jake és Rhea tovább sétáltak az utcán, mint akiknek semmi közük sincs a történtekhez, majd mikor elég messze kerültek, csak akkor szólalt meg a lány:<br />
- Vaktöltények? Hogyan, és mikor?<br />
- Már mondtam. A bandámnak az az érdeke, ha megakadályozzák a merényletet... Hát megakadályozták - nevetett fel Jake jóízűen - És így egy darabig Michaell sem jön haza.<br />
- Zseniális vagy - fordult vele szembe a lány büszkén, majd szenvedélyesen szájára tapasztotta az övét.<br />
- Ha ezt a főnök megtudja... - mosolygott ravaszan Abe, a boldog gerlepár mögött. Felemelte a telefonját, és lefotózta, ahogy kézen fogva a buszmegálló felé sétálnak. Ő nem volt benne az akcióban, viszont igazán szeretett volna hibát találni Jake csapata munkavégzésében. És aki keres, az talál... Két pillanatba került elküldenie a főnöknek a képet.<br />
- Na ezek után legyen nagy az arcod, Adrian!<br />
<br />
A mosoly levakarhatatlan volt az arcomról. Will átölelt, szorosan és nem engedett el. Míg lent voltam, az előző életemben, mindig azon tanakodtam, mi az ami a leginkább hiányzik az életemből. Játékok, ruhák, szülők, lehetőségek, törődés, szeretet, barátok... Annyi mindenben nélkülöztem, annyi mindent eltűrtem. Úgy éreztem a szeretet az, ami leginkább hiányzott. Will, Clary és Jake... és Audrey.<br />
- Meddig aludtam? - kérdeztem csendesen.<br />
- Huszonkilenc órát - válaszolt Will a mély, férfias hangján amit úgy imádtam.<br />
- És Audrey eljött látogatóba?<br />
- Egész este itt ült az ágyadnál, de aztán üzentek neki, hogy több mint negyvenen állnak sorban, várva az ítéletüket, úgyhogy el kellett mennie. Nagyon szeret téged. Végig fogta a kezed, imádkozott és sírt.<br />
- Adnom kéne neki még egy esélyt - szólaltam meg hosszú csönd után - Az előbb nem engedtem neki, hogy elmondjon mindent.<br />
- Elkísérjelek?<br />
- Nem kell, köszönöm. Jobb, ha négyszemközt tudunk beszélni - mosolyogtam bele az aggódó szemeibe.<br />
- Oké - húzta féloldalas mosolyra a száját, majd közelebb vont magához, és gyengéden megcsókolt.<br />
Mikor elszakadtunk egymástól, lesütött szemekkel megfordultam, és a kijárat felé vettem az irányt. Will utánam kiáltott:<br />
- Jake hogy van?<br />
- Elég hangos. Boldog - mosolyodtam el őszintén, majd kiléptem a szobám ajtaján.<br />
Zavartan a hajamba túrtam, boldogságomat nem tudtam palástolni, így csak egyszerűen mosolyogtam, ahogy csak bírtam. Öles léptekkel nyargaltam a folyosókon, a csarnokokon át, gyanakvó, aggódó és értetlenkedő tekintetek kereszttüzében. Néhányukat hallottam sugdolózni a hátam mögött, mind azt tárgyalták, hogyan is lehetséges, hogy én több mint egy napot átaludjak, amikor ez lehetetlen. Nem zavart, hogy kitárgyalnak, nem számított. Viszont volt egy kiváltképp hangos angyal, akinek a hangja igenis érdekelt:<br />
- Ki ez a lustaság? Több mint egy napot átaludni? Nem szép dolog - kiáltott rám Clary hangja, mire én nevetve körbekémleltem, merre is van a barátnőm, majd amikor megpillantottam, a karjaimba zártam.<br />
- Clary! Annyira hiányoztál! - mormogtam a vállába boldogan.<br />
- Nekem is, Lanám! De komolyan kérdezlek, hogy hozhattad ennyire ránk a frászt? Halálra aggódtam magam miattad! - szidott le kedvesen gyönyörű barátnőm.<br />
- Sajnálom, nem tehetek róla - vontam meg a vállam.<br />
- Álmodtál valamit? - kérdezett rá az idefent képtelenségnek tűnő dologra.<br />
- Igen. Azt, hogy újra életben vagyok, s visszatérek a suliba. Nagyon rossz volt, úgyhogy visszajöttem - húztam el a szám, mire megértően bólintott egyet. Ő tudta, hogy mit értek azon, hogy az életben rossz.<br />
- Mitől vagy ennyire boldog? Szinte ragyogsz! - mosolygott rám szélesen Clary.<br />
- Hát már boldog sem lehet a lélek? Már az is túl gyanús? - tetettem felháborodást, majd elgondolkozva azon, hogy huszonkilenc órával ezelőtt milyen állapotban voltam, már nem tűnt olyan furcsának a kérdés.<br />
- Persze, hogy lehetsz boldog, örülök neked! De valami csak történt... - puhatolózott, majd hirtelen megragadta a karom, és lelkesen felsikkantott - Willel kapcsolatos, ugye?<br />
- Honnan tudtad? - kérdeztem ámulva - Nem tudtam, hogy gondolatolvasó vagy!<br />
- Nem tudtam, tippeltem. De nem is ez a lényeg! Mesélj el mindent! - szorította meg a kezem, míg egy félreeső pad felé húzott.<br />
- Most nem lehet, éppen Audreyhoz igyekszem. Beszélnem kéne vele - mondtam egy kicsivel kevésbé lelkesen, majd cinkosan rámosolyogtam - Faggasd ki Őt!<br />
- Kit, Audreyt?<br />
- Nem, Willt!<br />
- Oké, Lana. Ha menni kell hát menni kell! - búcsúzott tőlem egy kicsit csalódottan a lány, majd nagy valószínűséggel Will nyomába eredt, hogy kifaggassa mindenről. Én pedig tovább baktattam az édesanyám szobája felé.<br />
"Kopp, kopp" - kopogtam a nagy, fehér ajtaján, amikor hirtelen kinyílt, és egy ismeretlen, szomorú szemű néni lépett ki rajta, majd tűnt el a tömegbe belekeveredve.<br />
- Gyere be! - kiáltott ki fáradtan az irodából Audrey, én pedig tétován beléptem a birodalmába.<br />
- Szia! - köszöntem neki, megállva az asztala előtt. Megkönnyebbülten rám nevetett, és látszott szemein, hogy oda akar jönni hozzám, megölelni, de nem mert. Ott maradt a hatalmas székében.<br />
- Szia, Leona! - örömkönnyek csillogtak a szemében, amelyeket visszanyelt, nehogy végigszánthassák gyönyörű arcát, elárulva gyengeségét - Felébredtél?<br />
- Fel - válaszoltam tömören. Még mindig bennem volt a harag mérges fullánkja, még akkor is éreztem, amikor már nem fájt annyira.<br />
- Hál' Istennek! - sóhajtott egy hatalmasat, és boldogan elmosolyodott, majd arcára visszatért a gondterheltség - Mi történt?<br />
- Nem tudom. Itt akartam hagyni mindent - hazudtam zavartan, de szerencsére nem vette észre.<br />
- Az a fontos, hogy jól vagy! - sóhajtott újra és újra a megkönnyebbüléstől.<br />
Bosszantott, hogy nem mondott semmit. Csak fürkészően nézett, tetőtől talpig, miközben mosolygott. Ilyen lehet, amikor az ember anyukája büszkén végigméri? De én sem szóltam, vártam, hogy ő kezdje. Szemeimmel valószínűleg hidegen kémlelhettem, mert szomorúan lesütötte a szemét, az asztallal szemben lévő puha fotel felé intett, majd megszólalt:<br />
- A legutóbb nem mondtam el mindent, amit el szerettem volna.<br />
- Igen? - késztettem folytatásra.<br />
- Azt gondolod, hogy én csakis Jaket szeretem, míg téged csak kihasznállak...<br />
- Miért, hát nincs okom ezt gondolni? - vágtam a szavába indulatosan - Hogy csak egy darab voltam a seregben, a titokzatos angyal-háborúdban, amit szintén nem magyaráztál el nekem? Amit letudtál annyival, hogy annyi közöm van hozzá, mint minden máshoz is. Vagyis semmi!<br />
- A háború veszélye még mindig fennáll, bár egy részét már meg is vívtad, egyedül. Alec olyannyira akarja Jaket, hogy képes elküldeni démon seregeket nem csak Jakehez, hanem szerte a világba.<br />
- Ezt nem értem... - ráncoltam a szemöldökömet.<br />
Nem válaszolt, csak folytatta előbbi gondolatmenetét.<br />
- Félre értetted! Én nem akartalak csatarendbe állítani, egész egyszerűen nem volt más, akire nyugodtan rá tudtam volna bízni Jaket - rövid szünet után folytatta - Igyekeztem azt a gyerekemet védeni, aki kiszolgáltatottabb helyzetben van, miközben ugyanúgy szerettem a kislányomat is.<br />
Nem akartam hinni a fülemnek. Hogy nekem valaha is lesz egy édesanyám, aki szeretni fog... Annyira lehetetlennek tűnt! Nekem, a modern hamupipőkének valaha is lehessen a mostoháján kívül bárkije, aki megvéd és megvigasztal?<br />
- Miért voltál olyan távolságtartó velem? - kérdeztem elérzékenyülten.<br />
- Azt hittem, hogy sokkal jobb lesz neked, ha nem zúdítok mindent a nyakadba, és csak a feladatra koncentrál mindenki. Hogy megvédjük, aki rászorul, és segít, aki tud. És te olyan erős voltál, pedig olyan szörnyű lehetett odalent...<br />
- Szörnyű is volt - csordult ki egy nem kívánt könnycsepp a szemem sarkából, amit gyorsan le is töröltem.<br />
A lábaim maguktól mozdultak, az anyukámhoz vittek addig, míg szorosan a karjaimba nem zárhattam vékony testét. Arcomat vállába fúrtam, és hallgattam szapora légzését.<br />
- Annyira sajnálom! - suttogta könnyeivel küszködve - Nagyon szeretlek, kicsi Leonám!<br />
- Én is szeretlek, anya! - mormogtam a vállába. Nem tudtam visszatartani az örömkönnyeimet, de már nem is akartam. Ott voltam, anyukám karjaiban, aki szeretett. És én is szívből szerettem őt. Eleresztettem lelkemből minden fájdalmat, minden keserűséget, gondot és bánatot. Végre igazán megismerhetem Linnet Audrey Becker-t, az én csodálatos édesanyámat. Most csak én léteztem a nagyszerű, boldog életemmel a halálom után.<br />
Anya mindent elmesélt nekem azokról az időkről, amikor mind a kettőnket csak idefentről kémlelt. Nagyon nehéz lehetett neki. Az események csak folynak és folynak, míg ő a legnehezebb döntéshelyzeteket oldja meg percről-percre. Ki érdemli meg az üdvözülést, és kinek kell a pokolban bűnhődnie? Folyamatos koncentrálás, türelem, teljes figyelem és éjjel-nappali munka pihenés nélkül. Összefolytak a napjai, csak úgy érzékelte az idő múlását, hogy ránk nézett, ahogy felcseperedtünk.<br />
- Nagyon rossz volt, hogy nem szólhattam hozzátok, vagy jelezhettem nektek. Legalább csak annyit, hogy kitartást, ne féljetek, egyszer minden rendbe jön... - mondta szomorkásan belemerülve a történetébe.<br />
- Miért maradtál itt? Lehet, hogy nagyon-nagyon sokáig nem vált le majd senki! - kérdeztem tőle csendesen.<br />
- Részben miattatok, de leginkább, mert én tényleg szolgálni akarom az Urat, addig amíg csak lehetséges. Amikor még csak sima őrangyal voltam, hallottam a pletykát Alecről, és hogy új vezére van a pokloknak, és sosem mertem volna itt hagyni titeket, úgy, hogy még ennyi befolyásom se legyen a történtekre, mint amilyen most van. Találkoztam vele...Semmit sem változott - komorodott el dühösen.<br />
- Mi történt? - kérdeztem tágra nyílt szemekkel - Amikor találkoztatok?<br />
- Jakere vigyáztam, még csak tizenhárom éves volt akkor, és egyszer csak megjelent a démon-hadseregével. Mind rátámadt Jakere, én pedig csak harcoltam és harcoltam ellenük, egyedül. Aztán az utolsó pillanatban, amikor egy démon már majdnem megérintette, kirobbantottam egy tisztítást.<br />
- Olyan gyakori ez?<br />
- Az egyik legritkább jelenség...<br />
- Akkor hogy lehet, hogy nekem már másodjára sikerült megidéznem egyet? Úgy, ahogy neked is? - faggattam izgatottan.<br />
- Lehet, hogy köze van a családi kötelékhez... Az érzelmekhez biztosan - felelt eltűnődve, majd inkább tovább folytatta a történetet - Szóval Alecet eléggé megleptem. Azt mondta, hogy nem adja fel, akarja Jaket mint ahogy az életben is akarta, most is meg fogja szerezni. Hűvösen vázoltam neki, hogy Jake ott szenvedne egy örökkévalóságig, míg velem boldog lehetne. Vagyis nem feltétlen velem, hanem a felhőpalotában, egy új eséllyel, majd a mennyben, boldogságban és békességben. De őt nem érdekelte, hogy Jake mit fog érezni. Látszott rajta, hogy magányosnak érezte magát odalent, így a szeretteit is magával akarta rántani abba a borzalmas döntésbe, amit ő választott. Én pedig megígértem neki, hogy semmilyen áron nem hagyom, hogy egy örökkévalóságig kínozza a gyermekem. A földi életét már megkeserítette, tovább nem bánthatja.<br />
- És háborút üzent?<br />
- Igen. Azon a napon megesküdött, hogy az ő démonjaival megszerzi, amit akar. És nem csak Jaket akarja, hanem az egész felhőpalotát. Azt mondta, hogy az Úr már régen nem talált méltó ellenfelet magának.<br />
- És...milyen egy ilyen háború? - kérdeztem elhűlve.<br />
- Csak egy volt a történelem során...nagyon régen, és az sem tartott sokáig, de annál nagyobb károkat okozott. Ilyenkor a démonok csoportosan, kisebb seregben támadtak egyenként az emberekre, és a gyengébb angyalok nem tudták kivédeni. Az emberi lelkek megromlottak, és amikor meghaltak, automatikusan démonokként éltek tovább. Így gyűjtötték seregüket, és nagyon vigyáztak, minden támadást pontosan beidőzítettek, és sosem mentek egyedül. Aztán előbb-utóbb elérték, hogy az ő lelkeik száma a háromszorosa legyen a mieinknek, és együtt csaptak le az emberekre. Végül pedig elkezdték ostromolni a falainkat. Az angyalok kénytelenek voltak hanyagolni védenceiket, és feljönni, védeni a palotát, míg a démonok másik csapata a védtelen embereket fertőzte. Ördögi kör volt ez, és az Úr segítsége nélkül nem győztünk volna.<br />
- Hogyan segített?<br />
- Egy villám csapott a felhőbe, kigyulladtak az égi virágok. A füstjük pedig elemésztette a gonosz lelkeket - félelmetes látvány lehetett, ahogy a tűz végigsöpört az égen - mesélte teljes átéléssel, majd komoran folytatta - Ha most készülnek erre, nem lesz jó vége. Bár ahogy a démonokat elnézem, csak Jake kell nekik. A többiek lézengenek, és néha próbálkoznak, de nem szoktak sikerrel járni.<br />
Csönd borult kettőnkre. Nem a kínos csönd, az a fajta, amikor nem kell megszólalnunk ahhoz, hogy egy téma körül forogjon az agyunk.<br />
- Hogy szerethetted Alecet? Akkoriban...más volt? - kérdeztem elborzadva.<br />
- Teljesen más volt. Gondoskodó, szerető, jó humorú, jóképű és okos. Amikor vele voltam, úgy éreztem különleges vagyok...Persze tartogatta a titkait, de megbíztam benne annyira, hogy nem feszegettem őket. Sosem gondoltam volna, hogy milyen is igazából, a lelke mélyén.<br />
- És apával találkoztál? - tettem fel azt a kérdést, amit már nagyon régen fel akartam tenni.<br />
- Igen - mosolyodott el anya - Ő a legnagyszerűbb ember a világon. Nem csoda, hogy egyből a mennybe került.<br />
- Mondott valamit rólam? - kérdeztem lélegzetvisszafojtva. Bárcsak üzent volna nekem valamit!<br />
- Apád nagyon szeret téged - simított végig a homlokomon - Azt mondta, gyönyörű vagy, okos és nagyon erős. Azt mondta, hogy ha találkozom veled (Istenem, milyen szomorú volt, hogy nem maradhatott még egy kicsit) akkor adjam át neked, hogy nagyon szeret, nagyon büszke rád, és hogy csodálatosabb kislányt el sem lehetett volna képzelni nálad. És hozzátette, hogy reméli nagyon későn látjátok egymást viszont, hogy hosszú, boldog élet után találkoztok majd megint, amikor már unokái is lesznek, sőt dédunokái - visszanyelte a könnyeit, én viszont nem tudtam őket visszatartani. Mintha a könnyek már hozzám nőttek volna... Ennél boldogabb nem is lehettem volna, miközben ennyire szomorú voltam. Látni akartam apát, mindennél jobban. Majd ha eljön az ideje.<br />
- Nagyon-nagyon szeretem. Mindig is úgy éreztem, mintha sosem ment volna el, és veled együtt várnátok idefent. Az igazán fontos emberek velünk maradnak, azt hiszem - törtek ki belőlem a nagy szavak, amelyeket csak a könyvekben olvashattam, de az én helyzetemre nagyon illett.<br />
Szorosan magához ölelt, míg a hajamat simogatta. A világom kerek volt. Aztán egy kopogás szakított félbe mindent. Egy angyallány lépett be a szobába, aki azt mondta, anyát már várják odakint. Elég sokan. Felálltam, adtam az arcára egy puszit, majd kilépdeltem a szobából. Hagytam dolgozni, másoknak ez életük hatalmas fordulópontja. Nem lehet kellemes ilyenkor várakozni. Egy kis gondolkodás után pedig Will szobája felé vettem az irányt.<br />
Miután átrepültem a fél kastélyt, és miután a fél palota megbámult, és összesúgott mögöttem, én pedig lelombozhatatlanul jó kedvvel meneteltem előre, megtaláltam Will ajtaját, és lenyelve idétlen mosolyomat bekopogtam. Természetesen azonnal visszatért a mosoly, miután meghallottam az én Willem mély, férfias hangját.<br />
- Belépés csak saját felelősségre!<br />
- Mit ajánl, kedves idegen, merjek bemenni az oroszlán barlangjába? - állítottam meg egy idős angyalhölgyet, aki csak hevesen rázta a fejét. Hangosan elnevettem magam, majd elszánt hangon folytattam:<br />
- De mit is tehetne a reménytelen hősszerelmes, ha az oroszlán maga a kedvese is egy személyben? Hát hogyan is kerülhetné el?<br />
Alig bírtam visszatartani a nevetést, de nem akartam komolytalanná tenni a drámát. Óvatosan, lassan lenyomtam egy kilincset, amikor egyszer csak kivágódott az ajtó, és Will nevető alakja tornyosult fölém. Egyből lecsapott ajkaimra, szorosan magához húzott, és reméltem sosem enged el. Beljebb vont a szobájába. Valószínűleg az idős hölgy megbotránkozhatott rajtunk.<br />
Mikor elszakadtunk egymástól, csak nevettünk. Nem tudtuk volna megmondani, hogy pontosan miért is...csak egyszerűen boldogok voltunk, hogy együtt lehetünk.<br />
- Minden rendben ment? - kérdezte Will halkan, miközben szorosan tartott.<br />
- Azt hiszem van igazi anyukám - válaszoltam mosolyogva. Alig hittem el, amit mondtam...furcsán és hihetetlenül hangzott.<br />
- Csak a te érdekedben nem akarta bevallani, ki ő valójában, igaz? - kérdezte féloldalas mosolyával az arcán.<br />
- Igen - feleltem boldogan, és a szemébe néztem. Sütött belőle a szeretet... Zavaromban lesütöttem a tekintetemet, és a hajamat kezdtem csavargatni.<br />
- Mérges leszel rám, ha azt mondom, én ezt végig tudtam?<br />
- Szólhattál volna! - csaptam a felkarjára gyengén, és igyekezve minél több felháborodottságot csempészni a hangomba.<br />
- Nem figyeltél volna rám - hagyott egy kis szünetet, és szélesen elvigyorodott - Egyébként meg azzal voltam elfoglalva, hogy féltékenykedjek a bátyádra.<br />
- Igazán nem volt rá okod - dőltem háttal a mellkasának, hogy együtt emelkedhessek és süllyedhessek a mellkasával - A bátyám. És a védencem. És sosem találkoztunk úgy, hogy ő is látott volna engem.<br />
- Igazad van. Butaság volt - mondta csöndesen, miközben cirógatta a hajam. Különös, békés érzés járt át, melengetett belülről. Csöndben ültünk, csak a lélegzetünk hallatszott, miközben tekintetemmel körbejártam a szobát. Teljesen megváltozott, azóta, hogy utoljára itt jártam. Régen alig tévedt be ide egy árva fénysugár, az is félve. Sötétbarna faborítás fedte a falakat, fekete szőnyeg a padlót és fekete függöny az ablakot. Komor, sötét bútorok, fegyverek, sötét sarokban pedig képek uralták a helyiséget. Most mintha kicserélték volna. A falak halvány bézsben fürödtek, a padlót pedig halvány barna parketta borította. A függönyök széthúzva őrizték az üvegen túli világot, beeresztve a nap sugarait. A bőrkanapé (amin ücsörögtünk) felett festmények kaptak helyet, melyek közül jó pár sötétebb színeket viselt, emlékeztetve a szobát néhai kinézetére. Szemben egy nagyobb polc egyik felén réginek tűnő könyvek sorakoztak és düledeztek. A másik részét az ecsetek és festékek birtokolták. A falakon még mindig helyet kaptak a csillogó, éles fegyverek, melyeknek tiszta pengéiben láttam a tükörképemet. Az ablak előtt állt a híres festőállvány, körötte pedig a már kész művek gyülekeztek.<br />
- Mintha egy kicsit megváltozott volna a szobád - jegyeztem meg kérdő hangsúllyal a hangomban.<br />
- A szobáink a hangulatunk és érzéseink szerint változtatják alakjukat. Én most így érzem magam - válaszolt kedvesen, mire csak rámutattam a fegyverekre.<br />
- Gyilkosan?<br />
Felnevetett, majd újra szólásra nyitotta ajkát:<br />
- Boldogan. Most sokkal világosabban látom a világot.<br />
- Csak el kellett volna húznod a fekete függönyt - csipkelődtem, majd felpattantam a kanapéról, és a festmények felé mentem - Azt ígérted, megmutatod őket.<br />
- Az ígéret szép szó, nem igaz? - sóhajtott, majd követett. Felölelt vagy tíz képet a fal mellől, majd a padlóra ülve kirakosgatta az összeset sorba, egymás mellé. Az elsőn alig különültek el a színek. Fekete háttérből alig lehetett kivenni azt a szürke női árnyékot, aminek a jobb oldalát megvilágította a fény, így kirajzolódott csupasz válla és vékony dereka. Az arca nem látszott, csak hosszú, dús barna haja. Gyönyörű volt. Az egész valóságosnak hatott, ahogy a fény megcsillant sima bőrén...elhittem, hogy igazi.<br />
- Ezt talán tavaly festettem - mutatott az elsőre, amit épp néztem.<br />
- Kit ábrázol? - kíváncsiskodtam megbabonázva.<br />
- Nem tudom...Csak a fejemben volt, és nem hagyott nyugodni addig, amíg le nem festettem.<br />
A következő egy csendélet volt, ami teljesen meglepett. Egy koporsót ábrázolt, aminek a tetején egy színes gyerek csörgőke árválkodott. A kép megint csak nagyon sötét színeket öltött. Rossz érzés fogott el, ahogy ránéztem. Ez is olyan valóságosan hatott, mint az előző.<br />
- Ez micsoda? - mutattam a csendéletre. Sóhajtott egyet, és belefogott a válaszba.<br />
- Ezt akkor festettem, amikor megkaptam védencnek Lilyt. Akkoriban jöttem rá, hogy mit is vesztettem igazán - egy kis szünetet tartott, majd folytatta - Hogy sohasem lehettem apa, és férj. Most már nem is lehetek az. Ez a kép szimbolizálja az egészet.<br />
- Szeretnél apa lenni? - faggattam csodálkozva. Sosem gondoltam volna, hogy lennének ilyen kívánságai. Örök fiatalnak látszott, aki nem érzékeli az időt, aki mái napig sem nőtt fel. Persze, ha belegondoltam, hogy már háromszázötvenen is túl van, ezen nincs is mit csodálkozni.<br />
- Most már akár ük-ük nagyapa is lehetnék. De nem bántam meg, hogy nem nősültem meg.<br />
- Miért? - csak fürkésztem gyönyörű szemeit, amik őszinteséget sugároztak.<br />
- Mert akkor az, hogy szerelmes vagyok beléd, tiltott és nagyon bűnös dolognak számítana - halványan rám mosolygott, én pedig újra és újra tudtára akartam adni, mennyire szeretem. Legszívesebben kiálltam volna az erkélyre, és torkom szakadtából üvöltöttem volna, hogy szerelmes vagyok, és szeretve vagyok a világ legcsodálatosabb férfija által. Ehelyett pedig zavaromban csak mosolyogtam, és hosszan, igyekezve minden szerelmemet belevinni, megcsókoltam. Mikor elváltunk egymástól (nem tudom, hogy percek órák vagy napok múlva) újra végig tekintettem a festményeken. Mind sötét volt, leginkább csak a fekete volt az uralkodó szín.<br />
- Miért használsz általában csak feketét?<br />
- Jó szín. Titokzatos lesz tőle egy-egy kép. Olyan érzést kelt, mintha eltakarna valamit, gondolkozol rajta, hogy mi lehet mögötte, és végül mindenkinek meg lesz róla a tippje. Jól lehet vele érzékeltetni az éjszakát, az ürességet és a magányt - magyarázta lelkesen. Mosolygásra késztetett, hogy mennyire gyönyörűen, lelkesen és szenvedélyesen csinálja, amit szeret.<br />
- Nagyon tehetséges vagy, ugye tudod? - szorítottam meg a kezét büszkén.<br />
- Még sosem mondták, úgyhogy nem tudtam - felelt széles mosollyal az arcán.<br />
A sarokban megláttam egy festményt. Csak egy csokoládébarna szem látszott, a kép többi részét eltakarták más képek. Az a szem nagyon-nagyon ismerős volt. Az én szemem?<br />
- Az ott... - mutattam oda, majd mielőtt még megállíthatott volna, fürgén kivettem a többi közül. Szembesültem a saját portrémmal. Ez nem volt fekete, mint a többi műve. Fehér volt, fényes és tiszta. A képet a mosolygó arcom uralta, minden egyes vonásom hibátlanul volt lefestve. Mintha csak egy művészien ellőtt fénykép lett volna.<br />
- Ezt... - nem bírtam megszólalni a csodálkozástól - Ezt mikor?<br />
- Az első találkozásunk után - felelt zavartan Will - Nem igazán tudtam elsőre megfesteni mindent, úgyhogy tegnap előttig tökéletesítgettem.<br />
Csak néztem, és nem hittem a szememnek. Megfestett volna engem? A jelentéktelen arcomat? Az enyémet? A vásznon mégis olyan szépnek hat. Lágyaknak a vonásaim, csillogó, simának a bőröm, kellemes árnyalatú a hajam, és csillogó barna a szemem. Olyan voltam, mint amilyennek idefent, megszépülve láttak az angyalok. Nyoma sem volt a bántalmazott, meggyötört és elnyomott lánynak, akit odalent ismernek. Ez a lány teljesen más. Vidám, erős és bátor. Jó érzés volt, hogy ezt látják bennem, nem azt a koszos, fázós, utcára kirakott kölyökkutyát.<br />
- Köszönöm - néztem a szemébe meghatottan, mire ő csak féloldalasan elmosolyodott.<br />
- De hát miért?<br />
- Nem fontos.<br />
<br />
Michaellnek érkezett egy képüzenete. Amikor meglátta, hogy Abe küldte, először meg sem akarta nyitni. Sosem kedvelte Abet. Erős volt, de buta. És a buta embereket sosem becsülte sokra. A parton volt két testőrével, és egy pohár társaságában, no meg szép lányokkal múlatta az időt. Ő aztán tudta, hogy kell száműzésben élni. "Élvezd ki a szabadságot, amíg mindenki elrendez körülötted mindent, addig csak pihenj! Megdolgoztál érte!" Hogy hol nyaralt, azt hét pecsétes titok volt, nem bízhattak meg senkiben sem. Michaellt azonban hajtotta a kíváncsiság. "Vajon mit akarhat tőlem ez a mamlasz?" Megnyitotta a fájlt, és türelmetlenül dobolt az ujjaival, míg betöltött. De amikor a kijelzőn kirajzolódott barátnője és az újdonsült bandatag, Adian képe, alig hitt a szemének. Ujjaik egymásba fonódtak, szélesen, szerelmesen mosolyogtak egymásra, miközben épp egy londoni utcán sétáltak. Michaell keze ökölbe szorult, dühből megremegett, amitől rázkódni kezdett a napozóágy. Karját meglendítette, és a tengerbe hajította a telefonját. Egyre csak ez járt a fejében:<br />
"- Ennek az Adriannek igazán kijár a fájdalmas és hosszú halál."<br />
<br /></div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com8tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-51206832711657270142014-07-01T07:52:00.001-07:002014-07-01T07:52:50.747-07:0015. fejezet - Borul<div style="text-align: justify;">
<i>Drága, drága olvasóim!</i><br />
<i>Jelentem, kész vagyok, megírtam az utolsó szóig! Nem leszek internet közelben minden héten, de valakit meg fogok kérni, hogy rakja fel helyettem, ha én nem tudom. Így menetrendszerűen minden héten kedden fognak érkezni a fejezetek. Ne haragudjatok rám, amiért a szünet ennyire elhúzódott, igyekeztem, ahogy csak tudtam. </i><br />
<i>Hogy telik a szünetetek? Hogy vagytok mostanában? </i><br />
<i>Remélem tetszeni fog nektek a fejezet, még ha egy kicsit szomorkásabbra is sikeredett, és megajándékoztok pár sorral:) Jó olvasást!</i><br />
<i>Ölel benneteket, Leona G. <3</i><br />
<br />
Csak meredtem magam elé. Azt hihették, nem jutott el hozzám a történet, pedig mindent értettem. Mindent<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data2.whicdn.com/images/73077639/large.gif" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" src="http://data2.whicdn.com/images/73077639/large.gif" height="320" width="320" /></a></div>
hallottam, de mégsem hittem el. Kerestem a szavaimat, a gondolataimat, de csak zűrzavart, káoszt találtam. Mit kellett volna tennem? Mit kellett volna mondanom, akkor, amikor megtaláltam a gyökereimet egy világban, amiben én magam sem hiszek. Ez csak egy könyv, nem igaz? Mindez, ami körülöttem van, nem is létezik. Ez csak egy álom, egy rendkívül részletes álom. Fel kéne ébrednem, mielőtt elfelejtem honnan jöttem. Mielőtt én tényleg meghalok, igazán, belülről. A világ forgott körülöttem, szorosan becsuktam a szemem. Tompa hangokat hallottam magam körül. Nyilván Audrey és Will szólongatnak. Biztosan aggódnak miattam. Mit kellene mondanom?<br />
- Rám nem vigyáztál - bukott ki belőlem az emberi gyarló önzés, miután a forgás megállt, a kép kitisztult, és a hangok nem folytak össze. Butaság volt ezt mondanom. Egy jó ember nem mond ilyet.<br />
- Tessék? - ráncolta össze a homlokát zavarodottan Audrey. Nyilván nem erre a kijelentésre számított.<br />
- Jake...Jake, a testvérem - megakadt a hangom, amikor a testvérem szót igyekeztem kiejteni - Rá vigyáztál. Rám miért Clary, és miért nem Te?<br />
Egy jó embernek a szeméből biztosan örömkönnyek csordogálnának. Az arca felragyogna, hogy megtalálta a családját az egyedül töltött gyerekkora után. Szorosan átölelné az anyukáját, és azt motyogná a vállába, hogy sohase ereszti el, hogy nagyon hiányzott neki. Nekem is ezt kellett volna tennem, ahelyett, hogy buta kérdéseket teszek föl.<br />
- Leona... Teljesen félreérted! - rázta meg a fejét kétségbe esetten Audrey. Lehullott arcáról a magabiztos, kizökkenthetetlen maszk, és sebezhető, érzékeny nőként, anyaként állt velem szemben. Eddig csak a vezért, az összetartó erőt láttam benne. Ez a felállás teljesen elbizonytalanított, és még inkább összezavart.<br />
- Mit értek félre? - kérdeztem vissza, levegőt kapkodva - Azt, hogy rólam mindeddig tudomást sem vettél addig, amíg rá nem kényszerültél, hogy elmondd nekem az igazságot? Azt, hogy a legkevésbé sem érdekeltelek, addig, amíg engedelmesen vigyázok a bátyámra?<br />
Szememet ellepték a düh és a magány könnyei. Egész testemben remegtem, és fáztam. Hogy milyen hidegtől, nem is tudom, már régen nem éreztem hasonlót. Audrey szorosan lehunyta a szemeit, arca megrándult a fájdalmas kijelentésektől. Láttam, hogy szenved, úgy ahogyan én. Mégsem tudtam abba hagyni. Rázúdítottam minden mérgemet, minden magányos pillanatomat, amit nélküle kellett eltöltenem.<br />
- Azt, hogy egy kegyetlen játék bábja vagyok, amit rángathatsz, ahogy neked tetszik? - ejtettem ki a szavakat lassan, és halkan - Téged egyáltalán nem érdekelt, hogy én hogy érzek eközben. Sosem kérdezted, hogy akarom-e, hogy mindent a vállamra rakj. Sosem akartál megismerni? Sosem akartad elmondani, ki is vagy valójában? Sosem akartál az anyám lenni?<br />
Az utolsó mondat akár egy pofon csattant az arcán, összerezzent erejétől. A szobában tapintani lehetett a feszültséget.<br />
- Ezt te nem értheted - szólt Audrey hosszú csönd után.<br />
- Hát magyarázd el! - vágtam rá egyből.<br />
- Te sosem voltál veszélyben! - kiáltotta el magát Audrey, mire hátrahőköltem meglepetésemben.<br />
- Hogy? - szaladt fel a szemöldököm.<br />
- Szerinted miért van annyi démon Jake közelében? - hosszú szünetet hagyott, hátha megszólalok, de nem tettem, így folytatta - Alec, Jake apja megállás nélkül küldi rá őket. Azt akarja, hogy a fia hozzá kerüljön, és ne hozzám. Másról sem szól az egész, csak a harcról, hogy kihez kerüljön Jake, pont úgy, mint amikor még éltünk. Sosem adja fel, még akkor sem, ha tudja, hogy Jake odalent szenvedni fog. Tudja, nagyon jól, hogy itt sokkal jobb helye lenne neki, mellettem, de nem érdekli. Csak az számít, hogy ő győzzön!<br />
Itt kellett volna abbahagynom, mégsem tettem.<br />
- És ezt nekem miért nem lehetett elmondani? - kiabáltam vissza - Miért nem voltál velem őszinte?<br />
- Mert féltem! - Audrey szemében lángolt a tűz.<br />
A szobában leülepedett a feszült csönd. Zihálva, emelkedő-süllyedő mellkassal bámultunk egymás szemébe. Will pedig ledermedve, csöndben figyelte a jelenetet.<br />
- Szerinted én nem féltem? - törtem meg a csendet - Szerinted jó volt nekem a sötétben tapogatózni, és minden kérdésemre azt a választ kapni, hogy ez nem tartozik rám?<br />
- Sajnálom - mondta nemes egyszerűséggel Audrey, szemében tükröződött a mély bánat. Csakhogy ez a sajnálom nem tudta feledtetni azokat a hónapokat, amik alatt hűvösen és szigorúan viselkedett velem, utasított feladataimra, és egy arcrándulás sem árulkodott anyai szeretetéről. Talán csak Jake-ért érzett ilyesmit.<br />
- Én is - válaszoltam halkan, majd hátat fordítottam neki, és Will kezébe kapaszkodva elhagytam Audrey irodáját.<br />
<br />
- Mit mondasz? - törte meg a csendet Jake Rheával szemben ülve. Mindent elmesélt neki.<br />
Elmondta, ki az apja, hova született, hogy már csak napok kérdése, és megörököl mindent. Elmondta, hogy becsapta őt a kezdetektől fogva, ugyanis egy küldetés keretein belül érkezett, és használt álnevet, hogy aztán bekebelezhesse az ő bandája a Michaellét. Az igazság nehezen jött ajkára annyi hazudozás után, mégis könnyebbséggel töltötte el, hogy kiadta azokat a titkokat, amiket ezelőtt sohasem, senkinek.<br />
- Jake - nevetett fel könnyedén Rhea, és megszorította a kezét - Én ezt mindvégig tudtam.<br />
- Hogy? - képedt el a fiú.<br />
- Georgo csak nekem volt hajlandó beszélni - mosolyodott el ravaszan a lány, de nem folytatta.<br />
- Senki másnak?<br />
- Nem, csak nekem. Nem tudja senki más, csak én, ne aggódj!<br />
- És te ennek ellenére, hogy végig hazudtam, mégis meg tudsz bennem bízni? - kérdezte hitetlenkedve Jake, mire a lány csak keserűen felnevetett.<br />
- Mindenki hazudik. Nem csak a bandán belül, hanem amúgy is. Itt meg kötelező. Ha nem hazudsz, nem éled túl a következő napot.<br />
- Akkor... - Jake hangja elakadt, szemeivel izgatottan fürkészte a lány arcát - Végig csináljuk?<br />
- Igen - mosolyodott el őszintén Rhea, régóta először.<br />
Összekulcsolták ujjaikat, így hagyták el az irodát, majd a sötét épületet.<br />
<br />
Remegő lábakkal trappoltam keresztül a fényes folyosókon, bármelyik pillanatban összeeshettem volna. Úgy éreztem kirántották alólam a talajt, az utolsó biztonságot nyújtó tudatlanságot is. Hevesen kapkodtam a levegőt, akkor is, ha már nem volt rá szükségem. Ajkaimon segítségért kiáltó halk sóhajok szakadoztak ki, ezeket csak Will hallotta meg. Az ő kezét szorongattam, mintha a józan eszembe kapaszkodnék, a maradékba, ami még nem hagyott el. Már nem láttam semmit sem a könnyeimtől, csak mentem előre, amikor Will visszarántott, és egy padhoz vezetett.<br />
- Ülj le! - utasított gyengéden, de szigorúan, eszembe sem jutott volna ellenszegülni neki.<br />
Csak meredtem magam elé, miközben éreztem, ahogyan egy könnycsepp végiggördül az arcomon. Nem töröltem le, had kövesse az elsőt a többi is. Ajkaim szólásra nyíltak, szájam sarkában megéreztem a könny sós ízét. Nem jött ki hang a torkomon.<br />
Will nem szólt egy szót sem, csak ült mellettem. Megszorította a kezem, összekulcsolta ujjainkat. Megindult bennem valami, ami azt sugallta, hogy ez így jó. Ha a világ megdermedne, és ez a pillanat örökké tartana, egy pillanatig sem lennék szomorú. Megborzongtam tőle, de most nem a hidegtől, és nem a bánattól. Valami mástól, amit eddig soha sem éreztem, de még csak olvasni sem olvastam róla. Ez lenne a szerelem?<br />
Nem, nem lehet az. Nem röpködnek pillangók a hasamban, nem öntötte el pír az arcomat, és nem éreztem semmi olyasmit, amiket a könyvekből olvastam. Könnyeim elapadtak, halvány mosoly készülődött átvenni az uralmat a szám felett. Lopva oldalra pillantottam, egyenesen Will csodaszép szemeibe néztem. Újra megremegtem, majd zavaromban lesütöttem a szemem, és elhúztam a kezem az övéiből. Nem mertem ránézni még egyszer, csak a szemem sarkából láttam, hogy a vonásai szigorúan megkeményedtek.<br />
- Szereted Jaket, ugye? - kérdezte egy idő hallgatás után.<br />
Nem tudtam mire vélni a kérdést, és túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy a földről felemelhessem tekintetemet. Annak ellenére, hogy a gyerekes irigység felütötte nálam a fejét, nem tudtam megutálni Jaket. Ő nem tehetett semmiről.<br />
- Igen, persze - válaszoltam apró bizonytalansággal a hangomban.<br />
Will nagyot sóhajtott, majd hirtelen felállt a padról, és csak ennyit mondott:<br />
- Így már érthető.<br />
Will megfordult, és otthagyott engem az ismeretlen folyosón, amely elég üres volt ahhoz, hogy magányomban elereszthessek még egy könnycseppet.<br />
Önsajnálatomba merülve nyalogattam a sebeimet, majd újra és újra felszaggattam azokat. Folyton lejátszottam magamban azokat a hónapokat, amikor Audrey hűvösen, és távolságtartóan viselkedett velem. Pedig ő az anyám. Úgy éreztem becsaptak. Apa mindig azt mondta kiskoromban, hogy anyám maga volt a megtestesült jóság és a szeretet. Apa mesélt a mennyországról, hogy anya ott vár minket, forró vasárnapi ebéddel az asztalon, a szép házában, amit a felhőkre épített. Mutogatta a fényképeit, amiken tényleg gyönyörű volt. Mindig vártam a találkozásra. Most eljött, de közel sem olyan volt, mint amilyennek lennie kellett volna. Audrey valószínűleg tudomást sem akar venni rólam, ahogy én se róla. Csak játszott velem, egy szolgát csinált belőlem, akivel csak annyit közölt, amennyi éppen szükséges ahhoz, hogy ne lázadjon. Borzasztóan fájt a tudat, hogy hiába találtam meg az édesanyámat, amikor ő mégsem akar az lenni. Hol vagy, apa? Miért nem vagy te is velünk? Miért nem segítesz most? Újra mélyről jövő zokogásba kezdtem, ott, azon az üres, félreeső folyosón. Miért kellett ennek megtörténnie? Miért kellett belezuhannom ebbe a világba? Ki kell jutnom! Nem maradhatok itt, ezen a helyen, ahol csak szenvedés vár! Széthasított belülről a fájdalom. Ordítani akartam, de a hangom gyenge volt hozzá. Ütni akartam, tépni és törni, minden rosszat, ami bánt, minden fájdalmat, ami hasogatott. De csak ültem ott a padon, és sírtam. Gyenge voltam mindenhez, túl kevés a rossz ellen, túl távol a helyestől. Nem ez lenne a jó út. Fel kéne állnom, és vissza kellene mennem Willhez, hogy kibékítsem, amiért megbántottam, vissza Jakehez, hogy megvédjem, hiszen Kaiel nem tudja! Fel akartam állni, de a lábaim nem engedelmeskedtek a parancsnak. Lezuhantam a földre. Fejem nem koppant a márványon, nem fáztam a hideg kövön. Szorosan behunytam a szemem, és akkor valami ismerős érzés kerített hatalmába. Kipattantak a szemeim, és furcsa izzást láttam magam körül. A fehér márvány kő aranysárgában remegett alattam, a szemben lévő ajtó görbén tekergett, méretét váltogatva táncolt a szemem előtt. Szemem előtt mint egy film, lepergett a könyvben töltött idő. A pillanat, amikor a fényből kivált Clary, a holttestem látványa, a pillanat, amikor Clarybe kapaszkodva repültük föl a palotába. Amikor megláttam először a felhőpalota pompás alakját. Amikor először találkoztam Audrey szigorú tekintetével, vagy amikor a festék borította Willnek bemutatkoztam. Amikor először találkoztam Jake-kel és az őt körülvevő démonokkal, vagy amikor először repültem a szárnysegédek hátán. Will és Clary harcát, aminek a tétje a tütü volt. Aztán Rhea, majd Michaell és Georgo kivégzése. Az első és utolsó tisztításom, majd Audrey. Mindez egy pillanat leforgása alatt megjelent, majd eltűnt, mintha fényképeket dobáltak volna elém. Az egész világ forgott, mintha csak egy ringlispinen ücsörögtem volna. Kicsinek éreztem magam, mintha beleférnék egy dióhéjba, egy zsebbe, és bárki elveszíthet, ha kipottyanok a kezéből. Egy süvítés és cuppanás, mintha átkerültem valamin. De most már ki mertem nyitni a szemem.<br />
<br />
Audreyt még sohasem kínozta ennél nagyobb bűntudat. Még sohasem látott rá a helyzetre ebből a szemszögből, soha meg se fordult a fejében, hogy esetleg ez úgy tűnhet, mintha csatába indítaná az egyik gyermekét a másikért. Ő sosem tekintett így a dologra. Mindig igyekezett azt tenni, ami a helyes: azt a gyereket óvni, aki veszélyben van, és annak a gyermeknek segítségét kérni, aki a lehető legközelebb áll a védenchez. Nem volt ideje elmerülnie saját önsajnálatában. Visszaült az asztalához, és fogadta a továbblépő lelkeket egyesével. Szemei előtt sorban végigpörögtek az életek: a bűnök, a jó cselekedetek, az erények, és a rossz tulajdonságok, és a hite erőssége. Mindről gondosan, megfontoltan döntött úgy, hogy közben igyekezett nem a saját magánéletét az előtérbe helyezni. Semmi keresnivalója itt a saját problémáknak, senkit nem fog érdekelni az önsajnálat! A lelkek kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de folyamatosan érkeztek, nem igen volt olyan, aki egy percnél tovább várakozott volna. Mindenkinek parancsba adta a pihenést, ő maga azonban sohasem pihent.<br />
Nagyon régen nem érzett ekkora bűntudatot, mint amilyen kínozta. Sohasem tekintett Leonára úgy, mint egy katonára, de talán mégis úgy kezelte. És még csak az igazat sem mondta meg neki. Pedig első pillanattól kezdve el akarta mondani, de félt a reakciójától. Túl sok lett volna neki, ha rögtön tálal mindent, hiszen csak akkor halt meg, nem szabadott tovább terhelni. Aztán pedig sosem talált rá alkalmat. Felpattant a székéből, és fel-alá járkált a szobában. Lelki szemei elé hívta Jaket, ellenőrizte, hogy nincsenek-e a közelében démonok, majd miután megnyugodott, eleresztette a képet. Majd megpróbálta előhívni Leona képét...de egyszerűen nem találta. Csukott szemhéján belül titokzatos fehér füst gomolygott, de a jól ismert arckép nem bukkant fel mögüle.<br />
- Lehetetlen - suttogta félelemmel Audrey. Ez a képesség még sosem hagyta cserben.<br />
Újra megpróbálkozott Jakkel. Nála működött. Mi történhetett? Futólépésben csörtetett ki a szobájából, majd mikor a folyosón meglátott egy angyal lányt, futtában odaszólt neki:<br />
- Zafrina! Ha jön valaki, mond meg, hogy várjon egy kicsit!<br />
Audrey nem várta meg a választ, kikerülte, és a csarnok felé vette az irányt.<br />
- Akkor nekem most itt kell maradnom? - kérdezte Zafrina magától, és az üres folyosótól, majd miután senkitől nem kapott választ, törökülésben leült a folyosón, és várta az arra tévedőket.<br />
Audrey megszállottan szántotta át a tömeget, majd egyszer csak határozott hangon elkiáltotta magát:<br />
- Egy kis figyelmet kérek! - a nyüzsgés, az ide-oda rohanás egy pillanat alatt abbamaradt, és minden szempár Audrey-ra meredt. Az angyalok még sosem látták az irodán kívül. Még sosem látták ilyen idegesnek.<br />
- Köszönöm. Egy nagyon fontos, rendkívüli feladat vár megoldásra. Tegye fel a kezét, akinek nagyon gyorsan mennie kell a védencéhez! - csattant határozottan a hangja, mire körülbelül húsz kéz a magasba lendült - Ti menjetek! A többiek maradjanak.<br />
Audrey behunyta a szemét, elsuttogta az imát, majd a kezében termett képet felmutatva újra megszólalt:<br />
- Ezt az angyalt kell megkeresnetek! Leona Davisnek hívják. A védence Jake Dearman, akire jelenleg Kaiel ügyel, társa pedig William Morgan. Bármelyikükkel találkoztok, faggassátok ki! Elő kell kerülnie a föld alól is! Nagyon fontos!<br />
Az angyalok közül kiemelkedett egy vállalkozó szellemű fiú, aki szárnyait kitárva a többiek felé magasodva osztotta ki a csapat között a nyugati, keleti, északi és déli szárnyat, azoknak emeleteit, és erkélyeit. Akiknek nem jutott emelet, megkapták az összes mágikus felhőt, amelyiket ismertek. A tavat, a szárnysegédek mezejét... Majd miután felosztották maguk között a feladatokat, szétszéledtek, mindannyian más irányba. Audrey pedig csak járkált fel és alá, és toborozta a további lelkeket, hogy segítsenek a keresésben. Minden perceben újra ellenőrizte, hátha csak egy pillanatra hagyta cserben a képessége, de nem. Leona még mindig nem volt sehol. Visszatért a főépületbe, vissza indult az irodájához, hogy Zafrinát is a keresésre buzdítsa, amikor egy velőtrázó sikoly hasított a palota nyüzsgésébe. Mindenkit ledermesztett a hang: ilyet még sosem hallottak a felhőpalotában. Audrey azonnal átnyomult a tömegen, vékony alakja fürgén hagyta maga mögött a bámészkodókat. Egy szűkebb folyosó felé özönlött a tömeg, ő pedig csak sodródott velük, parancsoló hangon elsőbbséget követelve magának. Nagyon rosszat sejtett. A sikolyt hangos kiabálás követte, egy nagyon ismerős hang volt. Clary-é.<br />
Clary a márványpadlón ült és sírt keservesen.<br />
- Leona! - sikította hisztérikusan - Kelj fel, Leona!<br />
- Ez lehetetlen... Alszik! - suttogta az egyik angyal férfi aki a tömegben állt.<br />
- De hiszen az angyalok nem tudnak aludni! - válaszolt egy újabb hang.<br />
- Nem lehet, hogy ember?<br />
- A felhőpalotában? Badarság!<br />
- Lélegzik?<br />
- Azt hiszem...Igen.<br />
- Akkor mégiscsak ember, nem?<br />
- Te lélegzel? Na ugye! Mind lélegzünk, puszta mechanizmusból.<br />
- De ez akkor is lehetetlen!<br />
Audrey Clary mellé rogyott. Nem akart hinni a szemének. Lehetetlen, egyszerűen lehetetlen! Szemeiből könnyek fakadtak, majd Leona békésen szuszogó testére hullottak. Szorosan megfogta a gyönge kis kezét, és végigsimított dús, barna haján.<br />
A nagy tömeg odavonzotta a bánatos William Morgant is. Kíváncsian állt be a bámészkodók közé, majd amikor meghallotta Clary sikolyát, majd azt a nevet, amit szólongatott rendíthetetlenül...<br />
- El az útból! - kiáltott rá az angyalokra, akik rémülten húzódtak el. Valószínűleg féltek Willtől. Lana feküdt, csukott szemekkel. Fehér fodros ruhája fodrozódott körülötte, hosszú, barna haja keretezte azt a békés arcot. Szája mosolyra görbült, hallani lehetett a szuszogását.<br />
- Leona! Kérlek, kelj fel! - kiabált Clary folyamatosan, miközben rázogatta a kezét. Will azonnal csatlakozott a két nőhöz, és védekezően átkarolta Claryt.<br />
- Shh...Nem lesz baj! - suttogta megnyugtató mély hangján, miközben ő maga is tudta, hogy szavai hamisak. Nem mert Lanára nézni. Még ő is sírna.<br />
- Leona. Édes kicsi lányom! Ébredj fel - suttogta Audrey megsemmisülten, és utat engedett a könnyeinek.<br />
<br />
<div>
Dermesztő hideg fogadott a rideg valóságban, a romházamban. A szél besüvített a beomlott tetőn át, felkavarta a törmelék port, megcibálta a szalmaágyamat, és azokat a szalmaszálakat, amelyeket sikerült kikaparintania a többi közül, körbekergette a kövön. A sötétet csak a telihold fehér fénye törte meg, ami besütött a lakhelyembe. Én, és Hero összegömbölyödve vacogtunk a szalmaágyamon, szorosan egymáshoz bújva. </div>
<div>
- Hero! Kiscicám! - szorítottam magamhoz szegényt, aki ezt kicsit sem díjazta, tekintve, hogy éppen álmából ébresztettem fojtogató szorításommal. Fájdalmasan nyávogott egyet, majd mikor eleresztettem, visszafeküdt a lábamhoz. A sporttáskámért nyúltam, amibe emlékeim szerint belepakoltam pár meleg pulóvert. Miután hat pulóvert magamra rángattam, és úgy néztem ki mint egy dagadt hógolyó, visszaültem az ágyamra, és az órámra pillantottam. Hajnali három órát mutatott. Tüzetesen körülnéztem, és csalódottan állapítottam meg, hogy semmi sem változott, minden maradt a régiben. Ugyanazok az embertelen körülmények fogadtak újra, emlékeztetve reménytelen helyzetemre. Egy mély gödörben találtam magam, ide zuhantam vissza a fényűző kastélyból. Gyönyörű álmom volt szomorú befejezéssel. Bárcsak sikerült volna kerekítenem ebből az álomból egy szép, és már-már sziruposan boldog véget. </div>
<div>
Úgy éreztem magam, mintha becsaptak volna. Elhitették velem, hogy van kiút, elfelejtették velem, hogy honnan jöttem, hogy ez csak egy álom, csak az agyam szüleménye, aztán visszahajítottak a porba. Lássuk, Leona fel tud-e kelni? Megáll-e a lábán, vagy rákap-e az alkoholra, pénzét elveszítve prostitúcióra kényszerül-e végül nem vetemedik-e öngyilkosságra? Ebben a percben egyikben sem voltam biztos. Kezdtem úgy érezni, hamarosan tönkremegy az életem. </div>
<div>
Kiültem a beszakadt tető alá, ahová a holdfény besütött, és a fizika könyvemet elővéve igyekeztem megérteni az éppen terítéken lévő feladatokat. Miután úgy éreztem, megértettem, elkezdtem a történelmet, majd az irodalmat és a franciát tanulni. Lassan vánszorogtak a percek, míg a könyveim fölött ücsörögtem. Gondolataim máshol jártak, távol, fent a fellegekben. Csak arra tudtam gondolni, hogy vajon tényleg álom volt-e? Létezik a csoda, hogy amit átéltem, tényleg valós volt? Aztán mikor hajnali ötöt ütött az óra, felálltam, elpakoltam a könyveimet a táskámba, elraktam a nesszeszeremet, és kiléptem a londoni utcák sötétjére. Testem dermedt volt az egész éjszakai huzattól, a pulóverek nem védtek meg. Bőröm viszketett a kosztól, a szagom sem olyan volt, mintha egy virágoskertből szaladtam volna ki. Csak abban reménykedtem, hogy a hajamban nem laknak bogarak, a szalmában alvás ellenére sem. Csak ne fájt volna ennyire a hátam!</div>
<div>
Az iskolába érve már nem volt akkora szerencsém, mint a múltkor. A portás bácsi unottan nyammogott a szendvicsén, és kellően értetlenül meredt rám, amikor átléptem a küszöböt.<br />
- Mit keresel itt ilyen korán? - kérdezte megnyerően és bájosan a kövér, ősz portás.<br />
- Dolgozatot írunk fizikából, és egy kis csöndre vágytam - hazudtam zavartan, mire csak legyintett egyet. Nyilván elkönyvelte magában, hogy vannak olyan stréberek a világon, mint én, rám kell hagyni. Így folytattam az utamat az öltözők felé. Furcsa volt emberi szükségletekkel foglalkozni a hosszú álom után, ahol semmire sem kellett gondolnunk. Evésre, fürdésre, vagy akár pénzre. Út közben végig Will-en és Jaken járt az eszem. Clary vajon tényleg létezik? Most is vigyáz rám? És Audreyt vajon még mindig nem érdeklem? Kinyitottam az öltöző ajtaját, és mikor csak beértem a fűtött helyiségbe jöttem rá, hogy fáztam. Összébb húztam magamon a kabátom, és a zuhanyzókig meg sem álltam. A tegnapi napon (mintha egy év telt volna el azóta), Stelláék meglátogattak, nem lepődtem volna meg rajta, ha ma megint összefutnék velük. Gyorsan és kapkodva mosakodtam meg, nem hagytam kiélvezni azt a megnyugtató érzést, hogy a szalmaágyon töltött kényelmetlen, és meglehetősen hideg éjszakát kipihenjem. Erősnek kell maradnom, nem szabad, hogy Stelláék megint a földbe tiporjanak! Megtörölköztem, majd gyorsan fel is öltöztem, és egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre. Az a lány, aki visszanézett, nem volt ugyanaz. A ruhák rajta lógtak, nagyon sokat fogyott rövid idő óta. Szemei alatt karikák húzódtak jelezve a nehéz éjszakát. Haja gubancos volt, ezért inkább copfba fogta. De mégsem ezek mutatták a különbséget: a szemei rejtették őket. Fásultak voltak, szomorúak, mégis büszkék és magabiztosak. Még sohasem éreztem ilyet: különb vagyok másoknál. Büszke lehetek a kitartásomra, arra, hogy nem adtam fel. Vállamra kaptam régi táskám, majd elhagytam a testnevelés épületét, és a fizika előadók felé vettem az irányt. Az egész iskolában ugyanolyan szürke csempe volt, a folyosókon fehér szekrényekkel, és jobbról-balról nyíló ajtósorokkal. A folyosók üresek voltak, de már az ablakokon át fény áramlott be, így hamarosan társaságra számíthattam. Mivel az előadók mindig zárva voltak, kénytelen voltam a folyosón leülni, és tanulni. Mire már pont kezdtem megérteni a tananyagot, a sulit elárasztották a diákok. Az osztálytársaim társaságokba verődve várakoztak az előadók kitárására. Bár látszólag nem érdekelte őket az, hogy kinyílik-e az az ajtó, jobban lekötötte őket Stella és az ő társasága, ahogy éppen egy hozzám hasonló helyzetű lányt taposnak el. Mirandának hívták, haja mindig szigorúan össze volt fonva, ez volt az ismertetőjegye. Szemüvege miatt pápaszemnek csúfolták, kockás ingei miatt egyenesen strébernek. Sosem voltam igazán jóba vele. Nem sok közös témánk volt.<br />
- Jézusom, ez könyv? - vette el tőle a kötetet Stella fitymálóan. Szőke fürtjei lobogtak heves gesztikulációja miatt, de furcsa módon minden tincs a tökéletes helyzetben állt mindig. Arcáról a vakolat ma reggel sem hiányozhatott, valószínűleg smink nélkül már rá sem ismernénk, úgy összenőttek. Miniszoknyát viselt, finoman kivágott blúzzal, ami kellően kiemelte csinos alakját. A csatlósai most sem maradhattak el a nyomából, mind undorodva nézett végig az áldozaton.<br />
- Ki az a lúzer, aki olvas a szabadidejében? - sóhajtott fel drámaian az egyikük.<br />
- Az, aki tud olvasni - csattant a hangom gúnyosan, válaszul a kérdésére, miközben Miranda mellé sétáltam. A fiúk felől hangos nevetést hallottam a feleletemre.<br />
- Na, megjött lúzer kettő - huhogott Mia, aki szintén az észlények táborát erősítette.<br />
- Én azt nem nevezném lúzerségnek, ha valaki több sütnivalóval rendelkezik, mint egy liba - reagáltam le egyszerűen, majd a döbbent Stella felé fordultam - Két perc alatt sikerült elolvasni a címet?<br />
A fiúk felől egy hangos "húúúú" búgott fel, mire egyre csak felbátorodva húztam ki magam a plázacicák mellett.<br />
- Meggyőző Érvek - válaszolt még mindig döbbenten Stella.<br />
- Ügyes! Túlteljesítetted magad! - mosolyogtam rá biztatóan.<br />
Kikaptam kezéből a könyvet, majd visszaadtam Mirandának, aki döbbent, hálás mosollyal fogadta segítségemet. Elfordultam a társaságtól, készültem menni, amikor Stella utánam kiáltott:<br />
- Még te pattogsz, amikor tegnap rajta kaptunk, hogy a suliban fürödtél? - lassan megfordultam, hogy szembe nézhessek a gonosz kígyóval, és az osztálytársainkkal, akik egyre jobban nevettek a jeleneten - Igen, jól hallották a hölgyek, urak! Ms Senki az iskolában fürdik reggelente! - hangja diadalmas, és ünnepélyes volt, kijelentését további nevetés kísérte - Tegnap a padlón bőgtél matek óra alatt. Komolyan azt gondoltad, hogy kezdhetsz velünk?<br />
- És ha itt fürdök? - tártam szét a kezeimet - Akkor mi van? Még így is sokkal értékesebb vagyok nálad! Vagy a pincsi kutyáidnál, akik a kedved szerint ugrálnak!<br />
- Értékesebb? Pfff...Miről beszélsz? - röhögött ki Stella hisztérikusan.<br />
- Nekem nem az apám pénze a legnagyobb erényem. Én azzal dicsekedem, amim van. És nekem nem az a legjobb tulajdonságom, hogy apuci gazdag. A helyedben keresnék magamnak valami értelmes elfoglaltságot, hogy felnőtt korodra ne egy elkényeztetett kirakatfeleség legyen belőlem, aki a gazdag apuci után egy gazdag férjhez költözik. Nekem más terveim vannak.<br />
- És mik a te erényeid, Leona? - kérdezett vissza gúnyosan.<br />
- Okos vagyok, és művelt. Ezerszer több könyvet olvastam, mint te valaha. És kitartó vagyok, tekintve, hogy felálltam arról a padlóról, ahol tegnap bőgtem. És bátor vagyok, hiszen nem hódoltam be neked, úgy, ahogy a barátnőid teszik.<br />
Mire mondandóm végére értem, a tanárnő megérkezett, és kinyitotta nekünk a ajtót. Így kezdődött a mai napom.<br />
A tanítás alatt békén hagytak, a reggeli jelenetem megtette a hatását. Minél többet gondolkoztam a helyzetemen, annál inkább nem akartam róla tudomást venni. Ebédelni akartam, de féltem, nem lesz elég pénzem rá. Londonban elég nagyok az árak. Ekkor értettem meg igazán, hogy a hajléktalanok miért nyúlnak annyiszor a droghoz és az alkoholhoz. Felejteni akarnak, nem akarnak tudomást venni a világról, az életről, a hidegről és az éhezésről. Legszívesebben én is ezt tettem volna, de nekem volt egy saját drogom: a könyvem. Vissza akartam menni, végig akartam csinálni, felejteni akartam és szeretni. Ott van, oda át, talán egy kitalált világban a családom és a barátaim. Oda kell visszamennem, oda tartozom. Az egész nap lassan vánszorgott, mintha csak bosszantani akarna. Délután munkába mentem, majd este hazaértem. Hero kedvesen dörgölőzött a lábamhoz, és hangos dorombolásba kezdett, amikor megsimogattam az álla alatt, majd a fejé búbjától kezdve végig a hátán.<br />
- Gyere Hero, keressük meg a könyvem! - mondtam kedvesen a cicának, aki csalódottan nézte, ahogy otthagyom, és sietősen kutakodom a könyv után. Az ágyban nem találtam, így a földet kezdtem pásztázni. De hiába kerestem: szőrén-szálán eltűnt. Körbe néztem többször is az egész környéket, majd a táskáimat néztem át, végül visszatértem az ágyra. Feltúrtam a szalmát, és szerencsére ott találtam belesüllyedve az ágyamul szolgáló fészekbe.<br />
- Hála az égnek! - sóhajtottam, majd tetszőleges oldalon fellapoztam.<br />
Amíg lapoztam a könyvet, cikornyás betűkkel, néhol tintapacákkal tarkítva megjelent az összes gondolatom, az összes szó, ami elhangzott a kalandom alatt. Ott volt minden, lejegyezve. Ámulva lapoztam és lapoztam a könyvet, ami minden apró részletet megőrzött. De engem nem a leírott sorok érdekeltek, hanem azok a lapok, amiken még nem szerepel a történet, amit még átírhatok. Automatikusan lapozgattam, míg meg nem találtam az első üres oldalt.<br />
- Ideje visszatérni! - suttogtam halkan, miközben magával ragadott az a már jól ismert érzés...<br />
Furcsa izzás, remegés és forgás, majd összezsugorodás, cuppanás. És megint kinyitottam a szemem...</div>
<div>
<br /></div>
<br />
<br /></div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com9tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-21860158471464208822014-02-23T07:01:00.000-08:002014-02-23T07:01:21.008-08:00Drága olvasóim!<div style="text-align: center;">
Drága olvasóim!</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data2.whicdn.com/images/102659991/large.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="http://data2.whicdn.com/images/102659991/large.jpg" height="320" width="320" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
Rég hallhattatok rólam, megint eltűntem egy kicsit, de ha jól sejtem, ezzel senkit sem leptem meg... Én már csak így írok. Viszont most nem csak magánélet/suli vagy egyéb bajok miatt nem jelentkeztem, hanem egy kicsit csalódott vagyok a blogomat illetően. Ugyanis már nagyon régóta építgetem a bonyodalmakat, beütemezem a csavarokat, azoknak a megoldásait, és mondhatni az ösztönzött az írásra, hogy az első nagy-nagy kérdőjelemet felfedhessem előttetek, és lássam a reakciótokat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nos, az első leleplezést már megírtam, közzé tettem, de a reakciók elmaradtak. Eddig sem volt több komment (csak néha), de mindig arra ösztönöztem magam, hogy majd ha eljutok ehhez a részhez, majd a csöndes olvasók sem tudják megállni, hogy ne írjanak nekem egy-két szót. Természetesen, aki írt, annak nagyon-nagyon örültem, hálás vagyok a szavaikért, és azok tényleg sokat jelentettek nekem! De azért nem tartotok telhetetlennek, ha egy kicsit keveslem a három kommentet a nagy csavar alá, ugye? </div>
<div style="text-align: justify;">
Sokáig gondolkoztam, hogy abba hagyom, és a végét csak magamnak írom, és a számító gépem memóriájának, de aztán eszembe jutott, hogy mielőtt elkezdtem volna, elhatároztam, hogy be is fejezem. És ha már ennyi mindent megosztottam veletek, akkor miért hagynám abba közel a célhoz? Meg hát... van egy-két olvasóm, akik tényleg szeretik, amit csinálok, őket pedig nem akarom elszomorítani. Már érezhetitek, hogy közel a tetőpont, és közel a megoldás (ne aggódjatok, vannak még érdekességek a tarsolyomba, nem maradtok rejtélyek nélkül). De úgy döntöttem, hogy inkább előre megírom az összes részt a végéig, hogy utána hetente, rendszeresen hozhassam nektek. <u><span style="color: #38761d;"><b>Két</b></span></u><b style="color: #38761d; text-decoration: underline;"> szóval: szünetet tartok!</b> </div>
<div style="text-align: justify;">
Nem tudom megmondani, mennyi ideig fog ez tartani, lehet, hogy nagyon elhúzódik... De úgy érzem szükségem van időre, hogy úgy írhassam meg a végét, hogy amikor befejezitek, azt érezzétek, hogy nem bántátok meg azokat a perceket/órákat amit az olvasással töltöttetek. </div>
<div style="text-align: justify;">
Addig, amíg eltűnök hagyok nektek egy ask linket, amin elérhettek (<a href="http://ask.fm/LeonaGoldwin" target="_blank">katt</a>). Írjatok bátran, nagyon szívesen beszélgetek/ismerkedek bárkivel. Spoilerezni nem fogok, bocsi:)</div>
<div style="text-align: justify;">
Addig, amíg szünetelek, hátha megjönnek az olvasók (ha igen, talán egy kicsit hamarabb visszatérek)! Remélem nem reménytelen, hogy egyszer csak megárad a komment tenger ezen a kis oldalon!</div>
<div style="text-align: justify;">
Ölellek, milliószor puszillak benneteket, akik kitartottatok mellettem, és bocsánatot kérek azoktól, akik már várták a folytatást! </div>
<div style="text-align: justify;">
Nagyon szeret benneteket: Leona G.<3</div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-78443006150169660382014-01-27T11:49:00.001-08:002014-01-27T11:49:19.662-08:0014. fejezet - Vallomások<div style="text-align: justify;">
<i>Drága olvasóim!</i><br />
<i>Ismét késtem, bár ezt már megszokhattátok tőlem. Eljött az a rész, amiben majdnem minden kiderül, és tudom, hogy sokaknak nem fog tetszeni a vége, de azért remélem nem keltek hatalmas felháborodást!:) Nagyon szépen köszönöm a kommenteket, az új feliratkozókat, akik megelőlegezték nekem a bizalmat (már 55-en vagyunk, elképesztő) és a díjakat, amiket még mindig nem raktam ki, de ami késik, nem múlik. Remélem a felvételizőknek jól sikerült az írásbeli, és sok sikert kívánok a szóbelihez, vagy a választott gimnáziumba bejutáshoz!:) Jó olvasást! Ölel benneteket: Leona G. </i><br />
<i><br /></i>
Miután Alec köddé vált, egy démon sem háborgatott minket. Nem is lett volna erőnk harcolni. Szorosan<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data3.whicdn.com/images/98316880/large.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" src="http://data3.whicdn.com/images/98316880/large.jpg" height="213" width="320" /></a></div>
lehunyva tartottam a szemem, miközben Will mellkasának dőlve hallgattam egyenletes légzését. Furcsa volt, hogy még háromszázötven év után is megmarad ez a mechanizmus, a légzés. Én mindig úgy képzeltem el, hogy egy év alatt meg lehet feledkezni az emberi szükségletekről. Ez az egyenletes ritmus megnyugtatott, elringatott. Olyan fáradt voltam, hogy nem tudtam nyitva tartani a szemem. Furcsa, kábult állapot volt. Fejemben Jake gondolatai dübörögtek. Nagyon boldog volt, én pedig annyira össze voltam zavarodva, hogy már azt sem tudtam, mit érzek. Audrey? Ki ő valójában? Eltitkolt testvérek? És akkor megszólalt Will, mintha olvasott volna a gondolataimban:<br />
- Lehet, hogy csak megpróbált kibillenteni és összezavarni...<br />
- Igen, lehet - válaszoltam erőtlenül.<br />
Olyan fáradtság honolt bennem, hogy beszélni is alig tudtam. És amikor már azt hittem, hogy eljött a pihenés ideje, fény töltötte be a szobát. Melegséggel töltött el, mint amikor hosszú út után hazaérsz, oda ahova már régóta vártak. Azonnal felismertem Kaielt.<br />
- Kaiel? Te? - kérdeztem halkan, csodálkozva, de a szoba csöndjében tisztán ki lehetett venni a szavaimat.<br />
- Leona? Jól vagy? Mi történt? - kérdései türelmetlenül törtek ki belőle, miközben arcán szokatlan, aggodalmas kifejezés ült.<br />
- Nincs jól - válaszolta meg helyettem Will a kérdést komoran - Audrey küldött?<br />
- Tulajdonképpen igen, de magamtól is jöttem volna - mondta egy kicsivel komolyabban - Azt kérte, hogy menjetek fel mind a ketten. Beszélni szeretne veletek.<br />
- Mind a ketten? - Will szemöldöke az egekbe szaladt - És akkor Jake...<br />
- Nekem kell vigyáznom rá - válaszolt gyorsan Kaiel.<br />
- Egyedül? - hitetlenkedtem felháborodottan - Neki nem elég egy ember!<br />
- Leona, több mint háromszáz démont öltél meg száz méteres körzetben, és úgy ötven körülit meggyengítettél. A vezér már nem igen tud többet rávenni arra, hogy jöjjenek Jake közelébe. Legalábbis pár órán belül biztosan nem - magyarázta tisztelettel a hangjában. Zöld szeme csillogott, furcsa volt. Mintha felnézett volna rám!<br />
- Az szép arány - mosolyodtam el fáradtan - Új rekord?<br />
- Ne legyél abban olyan biztos! Előbb utánajárunk, és majd csak azután könyveld el sikernek! - mosolygott rám Will. Volt valami a hangjában, ami megnyugtatott, és engem is mosolyra késztetett.<br />
- Mennetek kéne. Úrnőm azt mondta sok megbeszélnivalótok lesz...<br />
- De még mennyi! - sóhajtottam, majd megpróbáltam feltápászkodni, de visszazuhantam a földre.<br />
- Ne erőlködj! - mosolygott rám Will újra. A térdhajlatom alá nyúlt egyik kezével, másikkal a hátamat támasztotta, majd felkapott a levegőbe - Kapaszkodj! - figyelmeztetett féloldalas mosolyával, miközben kinyitotta hófehér szárnyait, és elrugaszkodott a levegőbe. Ebben a pillanatban megmozdult valami bennem. Valami, ami örökké ott akart maradni, Will karjaiban. Fáradt szemeimmel néztem Will arcát. Fekete haja kócosan, keszekuszán állt, kék szemébe sütött a felhők közül egy pillanatra előtörő napsugár. Nem hunyorgott, nem kapta el a szemét, hiszen nem érezte vakítását. Kétség kívül gyönyörű volt. Becsuktam a szemem, és mosolyogtam.<br />
<br />
- Magyarázattal tartozom - húzódott el Rhea Jaketől. Letörölte könnyeit, és rendezte vonásait.<br />
- Ha nem akarsz... - kezdte Jake, de a lány hamar félbeszakította.<br />
- De, muszáj - mondta a lány eltökélten - El szeretnék mondani mindent. Te megérdemled az igazságot.<br />
- Michaellel nem fogsz szakítani, ugye? - kérdezte Jake komoran.<br />
- Nem szakíthatok vele - ejtette ki száján fájdalmasan a szavakat - Legalábbis most biztosan nem.<br />
- Hallgatlak! - mondta Jake, és érdeklődve figyelte az apró lányt.<br />
- Két éve történt, hogy a suliban bált szerveztek, amire párokban kellett menni. És hát elég sokan kértek meg, hogy menjek velük. Köztük Michaell is... Ő volt az évfolyamon az egyetlen olyan kitűnő tanuló, akit sosem piszkáltak, sőt, talán még fel is néztek rá. Nagyon csöndes volt, de jóképű, és ezért nekem titkon mindig tetszett. És amikor megkért, egyből igent mondtam. A barátaim nem akartak egyedül hagyni, hiszen veszélyesnek tartották...Utólag kiderült, hogy az is. Táncoltunk, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy csókolózunk.<br />
- Nem biztos, hogy hallani akarom - mondta Jake összevont szemöldökkel.<br />
- Nem az a lényeg, hogy csókolóztunk - szögezte le Rhea, majd folytatta a történetet - Megfogta a kezem, és azt mondta, hogy szüksége van rám valami vicceshez. Nem árulta el, hogy hova megyünk, de követtem, mert a föld fölött három méterrel jártam - hangja megcsuklott a keserűségtől, arcán gúnyt lehetett felfedezni - Elvitt... egy nagyon drága ékszerboltba. Abba, amit most raboltunk ki a vezetéseddel. Már ott állt egy fekete furgon, nem értettem semmit. Aztán kiszálltak belőle maszkos emberek, én pedig futni akartam, de Michaell visszarántott, és a kezembe nyomta a maszkomat. Azt mondta, nagyon jól fogunk szórakozni. Én pedig nem tudtam menekülni, hiába mondtam, hogy én haza akarok menni, nem engedett, hiszen ilyen későn fiatal lányok ne járkáljanak, és hogy meglátom, semmi bajom nem lesz... csak kapok egy nagyon szép nyakéket. És aztán beláttam, hogy ezek nem a falvédőről jöttek le, és ha én elfutok, akár bajba keverhetek mindenkit. Michaell imponálni akart nekem, a többiek pedig nem szerettek volna lebukni. Végül belementem. Berontottunk a boltba, ahol már csak az eladó volt, éppen zárni készült. A fejéhez szorítottak egy pisztolyt, szegény lány csak remegett. Michaell pedig kézen fogva bevezetett a pultok közé, hogy válogassak. Nem választottam semmit, nem voltam hajlandó lopott dolgokat hordani, hozzá sem nyúltam semmihez. Amikor Michaell megelégelte a némaságomat, betörte a pult üvegét, felkapott egy gyönyörű gyémántnyakéket és a kezembe nyomta. Furcsa mód a nekem leginkább tetsző darabot adta nekem. A fejéhez vágtam, hogy hagyjon végre békén. Csak rám mosolygott, és elővillantotta kesztyűs kezét. Tudtam, hogy ez mit jelent: az ő ujjlenyomata nem volt ott rajta, csak az enyém. Most már muszáj volt elvinni az ékszert. Szóval beszálltunk a furgonba, és haza vittek. Megmondtam Michaellnek, hogy nem akarom többé látni, és akkor azt mondta, hogy most körözni fognak minket a lopás miatt, és csak egy valami tűnt el a boltból, azon pedig csak az én ujjlenyomatom van rajta. Megfenyegetett, hogy felad a rendőrségnek... hacsak nem maradok vele, addig, amíg szeretné - hangja elcsuklott, szeme sarkából egy könnycsepp gördült ki - Az apám politikus. Éppen két éve pályázott meg egy nagyon komoly képviselői posztot, és ha ez kiderült volna, örökre tönkre teszi a karrierjét. Egy város nézte volna le miatta, meg hát persze engem is. Nem lehettem olyan önző vele szemben! Szóval elszöktem otthonról, és beköltöztem Michaellhez. Akármivel szemben voltam kelletlen, Michaell elővette a nyakéket, mindig kesztyűs kézzel. Aztán mindig eldugta valahova, én pedig folyton kerestem. De nincs a lakásban, és az épületben sem. Valahova elrejtette, és én nem tudtam megtalálni. A szüleimet nem láttam azóta. Egy éve fejezték be a komoly keresést, addig Michaell hét lakat alatt tartott, mint azt a gyémánt nyakéket. Egy év alatt beletörődtem mindenbe. Annyi halált és borzalmat láttam már, és kénytelen voltam elfogadni mindezt. Én már csak nevetni tudtam az egészen - forgatta meg a szemeit keserűen a lány - Néha hisztérikusan felnevettem egy-egy kivégzésnél. Mindenki őrült boszorkánynak tart itt. Michaellbe is beletörődtem. Olyan, mintha elveszett volna a szabad akaratom, és csak a reménytelenség lenne... Már meg sem fordult a fejemben olyasmi, hogy akár új embereket ismerjek meg, vagy hogy olyanokkal vegyem körül magamat, akiket tényleg szeretek, vagy hogy visszamenjek a szüleimhez. Igyekeztem minél inkább beletörődni, meglátni Michaellben is a jót, és megszeretni. Legalábbis igyekeztem elhitetni vele, hogy megszerettem, hogy bízzon bennem, és szabadon járkálhassak. A legutóbb nekem ajándékozta a nyakéket, mint egy bizalmi ajándékot. Igyekeztem elterelni magamról a figyelmet, és állandóan hordtam... mostanáig. Mikor elbúcsúztunk, még a nyakamba volt, mire felszállt a repülője, már a Temzében úszott. Most jött el az ideje, hogy megszökjem innen... Akár te is velem jöhetnél!<br />
- Arra vagyok jó, hogy legyen útitársad? - kérdezte Jake halkan, mire Rhea hevesen megrázta a fejét.<br />
- Dehogy!<br />
- Akkor én miért kellek? - arcán bizonytalanság ült.<br />
- Mert kedvellek... Tudod, amikor megláttalak, ahogy Georgo vert az utcán, azonnal tudtam, hogy ki kell húzzalak a csávából. És fel kell hozzalak hozzánk, biztonságba. Pedig igazán sok szidalmat kaptam érte, de nem bántam meg... És a tánc - hangja elakadt, arcára ábrándos mosoly kúszott - az is más volt.<br />
- És ez a más...jó? - kérdezte Jake bizonytalanul, mosollyal az arcán.<br />
- A legjobb, ami eddig történt velem - vallotta be Rhea csendesen. Közelebb húzódott Jakehez, ujjait az övé köré fonta, és egy lágy csókot lehelt Jake ajkára. A fiúban borzongás áradt szét, mintha egész testében megremegett volna a boldogságtól.<br />
- Adrian! Gyere velem - kérlelte Rhea - Szükségem van rád!<br />
- Nekem is lenne mit bevallanom - köszörülte meg a torkát Jake elkomorodva, majd erőt vett magán, és belefogott a mesélésbe...<br />
<br />
- Leona! - csendült Audrey aggodalmas hangja, és odarohant Willhez, aki még mindig a karjai között tartott. Úgy látszott Audrey még mielőtt megérkeztünk volna, már azelőtt is csak járkált a szobában fel és alá - Fáj valami?<br />
- Nem, nem fáj semmi - mondtam fáradtan - Csak erőtlen vagyok.<br />
- Add a kezed! - ragadta meg a jobb kezem. Ujjai nyomán valami melegség indult el az ereimben, végig hasítva egész testemen. Talán a mennyei tűz lehetett az, amit használt. Ha jól emlékeztem, Clary azt mondta, hogy a démonok irtására ugyan hatékonyabb a fény a tűznél, de a tűz jó gyógyír minden kimerültségre és fájdalomra. Ugyanaz a súlytalan érzés volt, mint ami a tisztításnál, de most nem nekem kellett mindezt megidéznem.<br />
- Jobban vagy? - kérdezte gyengéden. Zöld szemeivel áthatóan fürkészett, ami kifejezetten zavart.<br />
- Alec azt mondta, hogy te vagy az anyám - mondtam halkan, és lassan. Igyekeztem megemészteni a saját szavaimat, hiszen még én magam sem hittem el - Mi igaz ebből?<br />
Audrey mélyet sóhajtott. Megrohamozták az emlékek...<br />
Linnet Audrey Becker csak húsz éves volt, amikor találkozott a párizsi egyetemen az angol Alec Dearman-nal. Linnetnek különösen jó nyelvérzéke volt, az angol kultúra pedig kifejezetten érdekelte, így szinte anyanyelvi szinten beszélte az angol. Linnet volt az egyetem leggyönyörűbb tanulója. Mindenki megfordult utána, néhányan kétszer is. Hosszú, vöröses-szőke hullámos haja derekáig ért, és sötétbarna szeme volt. A legtöbben a szemét szerették a leginkább. Alecet a mosolya bűvölte el: mikor mosolygott, egy apró gödröcske jelent meg az arcán. Linnet tündéri volt, mindenki imádta, aki pedig nem, az nagyon féltékeny volt rá. Alec pedig mindig is a társaság középpontja volt. Jóképű, magabiztos és jó humorú volt. Sokak szerint ő volt az egyetlen, aki megérdemelte Linnetet. A lányt teljesen elbűvölte a fiú magabiztossága és a humora. Gyorsan egymásra találtak, szerelmük a rózsaszín felhőkig repítette őket. Aztán Alec egy délután megfogta a kezét, és megmondta, hogy haza kell utaznia Londonba, itt kell hagynia az egyetemet és Linnettet is... Hacsak a lány nem jön vele. Linnet közölte a szüleivel, hogy Aleckel együtt Londonba költözik, és ebben semmi sem állíthatja meg. Édesanyja és édesapja ezt nem akarták tudomásul venni, kétségbe esetten érveltek, hogy nincs pénze, mit kezdene ő egy idegen országban, de a lány meg sem hallotta. Összevesztek, majd Linnet két jól megrakott bőrönddel, berakodott Alec kocsijába, és örökre elhagyta az apai házat. Alec autója egy hatalmas fehér luxusház elé parkolt be. Linnet el sem akarta hinni, hogy a fiú ilyen körülmények között élt. A fiú sosem avatta bele az ügyeibe. Mindig azt mondta: apámnak értékes részvényei voltak, onnan a pénz. Linnet terhes lett, Alec pedig sosem volt még annál boldogabb. Az esküvőjükön csak ketten voltak, a pap meg a két tanú. Linnet szüleivel még mindig nem állt szóba, Alec pedig egyetlen rokonáról sem tudott. Linnet mindenképpen tanulni szeretett volna, hogy el tudjon helyezkedni, de amíg terhes volt, ez nem volt lehetséges. Alec azt mondta, hogy amúgy is eltartaná. Aztán megszületett Jake Dearman... Linnet és Alec nagyon-nagyon boldogok voltak. Berendezték a kék kacsás tapétájú gyerekszobát, megvették az összes aranyos plüssmacit, amit csak láttak, rengeteg kisautót és még annál is több pelenkát. Linnet minden éjjel fent volt Jakekel, ringatta, hogy visszaaludjon. A kevés alvás és a sok munka ellenére azt érezte, hogy az anyaságban teljesedett ki igazán. A szüleinek azonban még mindig nem írt.<br />
Egyszer véletlenül felkapta a vezetékes telefont, és kihallgathatta férje beszélgetését. Mái napig nem felejtette el azt a mély basszus hangot, ami csak ennyit mondott:<br />
- Minden készen áll, főnök. Már csak önre várunk.<br />
- Köszönöm, hamarosan ott vagyok.<br />
Linnet karjaiba vette a fél éves gyereket, és miután Alec beült a kocsijába, ő beült a másikba, és észrevétlenül követni kezdte. Linnet kényelmetlenül érezte magát, még sohasem csinált ilyet, Jake viszont láthatóan nem aggódott, békésen szunyókált. Alec autója a város szélén álló elhanyagolt részen parkolt. A régi épületek mind lepusztulva, összefirkált falakkal düledeztek. Linnet sohasem merészkedett még erre a környékre, mindig kirázta tőle a hideg. Az alvó Jakkel a derekán követte Alecet egy sötét épületbe. Miután a férfi belépett egy nehéz rozsdás ajtón, Linnet megvárta, hogy a lépései hangja elhalljon, majd csak az után lökte be ő is az ajtót. Félhomály honolt a koszos épületen, a sötétségbe burkolt sarkok nyugtalanná tették a fiatal lányt. Igyekezett nyugodt maradni, nehogy felriassza babáját. A falhoz lapulva egyre közelebb és közelebb merészkedett a hangokhoz, míg meglátta a férjét. Egy lekötözött ember előtt állt, akinek a fejéhez másik kettő pisztolyt szorított. Alec közel hajolt a férfihoz, fenyegetően közel, mintha valami nagyon fontosat szeretne megtudni. Aztán, amikor felegyenesedett, elhúzta a száját, elmosolyodott, hátralépett, majd az emberei felé bólintott. Mind a ketten egyszerre húzták meg a ravaszt. Linnetnek elakadt a lélegzete, egy hang sem jött volna ki a torkán. Jake azonban felébredt a nagy dörrenésre, és keserves sírásba kezdett. Az egész épületet betöltötte a gyereksírás, és megannyi szempár ragadt a fiatal nőre. Linnetnek földbe gyökerezett a lába, de amikor Alec közeledni kezdett felé, sarkon fordult, és futásnak eredt a síró Jakekel együtt. Nem jutott sokáig, hamar utolérte Alec a feleségét, és megragadta a karját. Linnet pofonra lendítette a kezét, majd a csapás hangosan csattant a férfi arcán. Alec rezzenéstelenül nézte tovább a nő arcát. Linnet szeméből sűrű könnyzápor fakadt, majd gördült végig az arcán. Elfordult a férjétől, és megpróbálta elringatni kisfiát. Sírva dúdolta a kedvenc francia altatódalát.<br />
- Linnet! - szólt gyengéden Alec, majd amikor felesége továbbra is csak énekelt, felemelte a hangját - Linnet! Linnet!<br />
A nő csak szipogott, és énekelt tovább. Jake sírása elhalkult, majd teljesen elcsendesedett.<br />
- Linnet, gyere! Haza viszlek!<br />
A nő nem szólt egy szót sem. Nem tudott volna, hiszen nem is értett semmit. Annyit tudott, hogy Alec teljesen más, mint amilyennek hitte. Teljesen más valaki, mint az, akibe beleszeretett. Amikor odaértek a kocsihoz, Alec a gyerek felé nyúlt, hogy belehelyezze a gyerekülésbe, de Linnet ellökte a kezét, és ő maga csatolta be Jaket. Beült az autóba, és némaságba burkolózott. Így ment ez hazáig. Kiszálltak az autóból, majd Linnet kivette Jaket, bevitte a házba, és lefektette aludni. Egy hang nélkül a hálószobába ment, majd leült a hatalmas franciaágyra. Újra erőt vett rajta a sírás.<br />
- Mon dieu! Mon dieu! - suttogta halkan, egyre kétségbe esettebben.<br />
Alec lépett be a szobába, majd leült Linnet mellé az ágyra.<br />
- Nem mondasz semmit? - kérdezte halkan a férfi.<br />
- Nem tudom mit mondhatnék - szólt pár perc csönd után.<br />
- Mit gondolsz?<br />
- Nem tudom - felelte Linnet őszintén - Nem tudom már, hogy ki vagy. Nem tudom, hogy mit csinálsz, és miért csinálod. És ha már csinálod...mit érzel eközben.<br />
- Ugyanaz vagyok. Alec Dearman. A férjed, a gyereked apja - a férfi kezével végigsimított Linnet arcán. Fagyos volt az arca, nem látszott rajta semmi. Az álla alá nyúlt, és egy csókot lehelt a szájára. Linnet nem hunyta le a szemét, nem csókolt vissza, de nem is lökte el Alecet. Ez talán még rosszabbul esett neki, mintha ellökte volna.<br />
- Nagyon szeretlek, tudod te is - mondta Alec őszintének tűnő arccal.<br />
- Akit én szeretek, nem öl embert. Akit én szeretek, annak fél éves kisfia van, és az a legnagyobb aggodalma, hogy a fia esetleg beüti a térdét járni tanulás közben.<br />
- A két ember, akiről beszélsz, ugyanaz - felelt a férfi nyugodtan.<br />
- Szerinted normális embert ölni? - hitetlenkedett Linnet.<br />
- Van egy bandám. Párizsba is egy küldetés miatt utaztunk. Kellett nekünk valami, és megszereztük. És csak akkor vesznek komolyan, ha keménykezű vagyok.<br />
- Nem válaszoltál a kérdésemre: Szerinted normális embert ölni? Szokványos semmiség, amit túlreagálok?<br />
- Nem kellemes, de muszáj, hogy komolyan vegyenek. És én ebben sikeres vagyok.<br />
- Te beteg vagy! - suttogta megsemmisülten Linnet, majd feltápászkodott az ágyról, és a gardrób felé vette az irányt.<br />
- Most meg hová mész? - kiáltott utána a férje.<br />
- Pakolni - kiáltott vissza a nő, miközben vadul dobálta bele a ruhákat egy nagy bőröndbe.<br />
- Nem mehetsz el!<br />
- El kell mennem - nyomta meg a második szót.<br />
Szó szót követett, egyik vitából a másikba csöppentek. Majd végül Linnet babáját babahordozóba tette és nekivágott a londoni éjszakának. Egy barátnőjénél aludtak aznap éjjel. Linnet hamarosan beadta a válópert. Nem sokára rájöttek, hogy nem tudnak megegyezni Jakeről meg a vagyonról, így a bírósághoz fordultak. Alecnek volt pénze, háza, biztosítani tudta Jake életkörülményeit. Linnetnek ezzel szemben nem volt állása, sem háza. Nem jelenthette fel a rendőrségen, hiszen Alec, amikor kettesben voltak, megfenyegette, hogy megöleti, sőt, még Jaket is megkínozza, ha szájára meri venni azt amit látott. Így Linnetnek hallgatnia kellett és végig kellett néznie, ahogy Jaket az apjánál helyezi el a bíróság. Linnet erős maradt, és minden hétvégén elment a fiáért, hogy azt a heti két napot együtt tölthessék. Közben munkát talált magának egy általános iskolában, helyettesítő tanárként. Az iskolában ismerte meg Caleb Davist, a fiatal földrajztanárt. Caleb rendkívül jó tanár volt, és a titka az volt, hogy szerette a tantárgyát és imádta a gyerekeket. Lelkesedésével megtanította a diákokat élvezni a tantárgy és a térképek szépségét. Caleb kisugárzása Linnetet is elképesztette, és elhatározta, hogy ő is úgy fog viselkedni, ahogyan ő. Egyik nap aztán a férfi elhívta Linntet randevúra, amire kis gondolkozás után igent mondott. Caleb volt az első, akinek el merte mesélni a történetét, beleértve Alec bandáját is. Mesélt a kisfiáról, és arról, az aggodalmáról, hogy egyre kevésé érzi magát a fia élete részesének. Többet akart találkozni Jakekel, de Alec nem engedte. Caleb teljes mértékig felháborodott, és már majdnem ült volna az autóba, hogy feljelentse a rendőrségen, de a lány még idejében megfékezte, nehogy bántódása essen a fiának. Egyre többször találkoztak, egyre jobban megismerték egymást, és egyre inkább egymásba szerettek. Linnet Calebhez költözött, majd nem sokkal később hozzá ment feleségül. Egy évre rá teherbe esett. Amikor ezt Alec megtudta, éktelen haragra gerjedt, és egyáltalán nem engedte Jake közelébe Linnetet. Calebbel együtt ismét a bírósághoz fordultak. A lány boldogságának csak Jake hiánya szabott határt. Míg gyermeküket várták, Jake visszaszerzéséért pereskedtek. Caleb már-már úgy vágyott Jakere mintha saját gyermeke lett volna. Ekkor Jake már négy éves volt. Linnet rendszeresen járt orvoshoz, és együtt berendezték a gyerekszobát. Aztán eljött a szülés napja. Amikor megkezdődtek a fájások, azonnal a kórházba rohantak. Majd amikor megindult a szülés, komplikáció lépett fel. Éppen csak hogy meg tudták menteni a kis Leona Davist. Linnet nem élte túl. Caleb érzelmileg összetört. Életében először, és utoljára történt meg vele a szerelem, az a dolog, amiért úgy gondolta, érdemes élni, de amikor Linnet meghalt, tudta, hogy soha többet nem fog tudni tovább lépni. Igyekezett erős maradni, hogy úgy nevelhesse fel a kislányát, ahogyan megérdemelte. Minden energiáját Leonára összpontosította. Rengeteget játszottak és beszélgettek együtt. Nagyon sokat mesélt neki az anyukájáról... Aztán egyszer kiderült a betegsége, sajnos túl későn. Már biztosan nem tudták volna megmenteni. Akkor találkozott Rebbecával, aki hamar tudtára is adta, hogy több ő neki, mint egy kedves ismerős. Caleb kétségbe esésében óriási hibát vétett: feleségül vette, hogy legyen ki gondoskodjon a lányáról, miután ő már nem lesz. Persze azt nem tudhatta, hogy a kedves nő, akit elvett igazából egy boszorkány, az elkényeztetettebb fajtából.<br />
És hogy mi történt Linnettel? Mikor az akkori vezető elé állt, az a mennyekbe akarta küldeni, de Linnet maradni szeretett volna minél inkább kapcsolatban lenni a két gyermekével, akiknek élete egyre rosszabb fordulatot vett. Akkor a vezető azt mondta, hogy pár évig maradhat, utána ismét választás elé állítja. Mielőtt elkezdte őrizni az első védencét Jaket, teljesen megváltoztatta a külsejét. Barna szemeit zöldekre cserélte, vörös fürtjeit pedig feketékre. Arcvonásait átszabta, szigorúvá, mégis széppé rendezte. Nem akarta, hogy bárki felismerje azok közül, akik ismerhették őt életükben. Új életet akart kezdeni, tiszta lappal. A nevét pedig a második nevére cserélte: Audreyra. Pár év múlva fel tették neki a kérdést:<br />
- Audrey, eltelt pár év, nem igaz? - vezette be a mondandóját Antiry, az akkori vezető - Akkor azt mondtad, hogy maradni szeretnél.<br />
- Igen, Antiry - bólintott alázatosan Audrey.<br />
- Tovább nem maradhatsz, most már ideje tovább lépned. Te vagy az, aki igazán megérdemli azt, hogy a mennybe mehessen! - mosolygott rá kedvesen az angyal, de Audrey csak határozottan megrázta a fejét.<br />
- Nem lehet, a gyermekeim...<br />
- Jó őrangyalt osztok rájuk, ne féltsd őket!<br />
- Ez...bonyolult - hajtotta le a fejét, miközben a cipője orrát vizslatta.<br />
- Nagyon szeretnél itt maradni? - kérdezte együtt érzően Antiry.<br />
- Igen.<br />
- Megteheted... De akkor örökre itt kell maradnod, több lehetőséged nincs. Én akkoriban, ötszáz évvel ezelőtt azt választottam, hogy amíg még lehet, szolgálom az urat. Nem vonzott a mennyország. Szóval én lettem a vezető. Ha itt maradsz, te is az lehetsz, amíg más le nem vált. Biztosan ezt akarod?<br />
- Azt hiszem... - hangja elakadt, arcán zavarodottság látszott, majd végül magabiztosan ezt mondta - Igen, ezt szeretném.<br />
- Nem fordulhatsz vissza...<br />
- Nem is akarok - mondta határozottan. Innentől kezdve lett Audrey az angyalok vezetője.<br />
Ő maradt Jake őrangyala, még akkor is, ha nem maradt mellette. Audrey felfedezte a képességet, ami lehetségessé teszi, hogy a védenc és az őrangyal folyamatos kapcsolatban legyenek. Nem csak, hogy tudta, hogy mi történik a védence fejében, hanem létre tudott hozni egy olyan védőburkot, amely a nap huszonnégy órájában megvédi a bajtól. Audrey agyának egy részével folyamatosan koncentrált és dolgozott, hogy a burkot egy démon se tudja megtörni. Így az agya egy szeglete sosem kapcsolt ki, és az általános tennivalók közepette meg is tudta védeni a fiát. A burok olyan erős volt, hogy a démonok nem próbálkoztak. Messze elkerülték Jaket. Leonára pedig Clary volt bízva, még Antiry osztotta be hozzá, de nagyon lelkiismeretesen és gondosan őrizte a lányát.<br />
Míg Audreyban lepergett az egész élete, észre sem vette, hogy ajkán csak úgy ömlenek a szavak. Szebben, mint ahogy egy szónokló buzdította volna harcra a népet, vagy szebben, mint ahogy a Hollywoodi filmekben bocsánatért esedezik a főhős. Mikor szavai elálltak, csak a csönd és a megdöbbenés maradtak ott, karöltve egymással.<br />
- Én vagyok Linnet Audrey Becker. A lányom vagy, Leona. A testvéred pedig Jake Dearman.</div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com8tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-25921336105179803442014-01-02T12:31:00.001-08:002014-01-02T12:31:18.187-08:0013. fejezet - A poklok vezére<div style="text-align: justify;">
<i><b>Drága olvasóim!</b></i><br />
<i><b>Késve ugyan, de utólag is boldog, sikerekben gazdag új évet kívánok mindenkinek! Ismét késtem, ám most írói válságról szó sincs, csupán megvártam, hogy kész legyen az új designom. Nektek hogy tetszik? Nekem nagyon, DreamyGirl ismét nagyot alkotott! Hamarosan elapasztom a szóáradatot, de előtte egy apróság: a fejezetem most nagy-nagy fordulópontjához érkezett, amit már nagyon vártam, és most kiváltképp kíváncsi lennék a véleményetekre! Hiszen eszméletlen sok feliratkozóm ellenére, nem olvashatok valami nagyon sok véleményt a fejezetem alatt (de azt a három rendszerest nagyon-nagyon boldogan, és pirulós fejjel). Lehet akár negatív kritika, én azt is elfogadom! Nagyon köszönöm azoknak, akik támogatnak, akik írnak, hiszen nagyon sokat jelentenek nekem! Jó olvasást a fejezethez!</b></i><br />
<b><i>Ölel benneteket: Leona G.</i></b><br />
<i><br /></i>
<i>"Minden elmúlik egyszer. A jó idő, a nyár, a boldog napok, és a szomorúak. Elhervad a kis virág a vázában, lehullanak a levelek, ha beköszönt az ősz. A haj elszürkül, a bőr ráncosan feszül, a szem vizenyős lesz. Az ujj görbébb, megfárad a munkától. Gyengébbek leszünk. De van egy árva lány, egy</i><br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<i><a href="http://data2.whicdn.com/images/89878669/large.gif" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="179" src="http://data2.whicdn.com/images/89878669/large.gif" width="320" /></a></i></div>
<i> lélekfoszlány, aki imádná ezt. A kiszolgáltatott öregséget, ugyanis neki nem adatott ez meg. Minden tökéletes pillanat, minden boldogság elmúlt számára, talán örökre. Ő már csak egy apró elfonnyadt falevél volt, melyet lehullajtott az élet fája. Meggyengült a levélke, még az ősz előtt. Minden más levél zölden pompázott a fiatalság gondtalanságában. Nem sejtették, hogy egyszer csak eljöhet az ősz... Az elfonnyadt levélkét pedig csak fújta a szél. Alá kapott, és felrepítette a felhők közé, de ez sem tartott örökké. Eleredt az eső, és a levélke a sárban végezte. Az emberek összetaposták, észre sem vették szegénykét. A levél meg sem érezte, nem érzet semmit már a világban. Tovább vágyott, hogy vége legyen a szenvedéseknek, de ez nem rajta múlott. A többi levél pedig csak tündökölt, és pompázott az esőben és a napfényben. Mindenhogy jól érezték magukat, hiszen a fa tartotta őket, és vigyázott rájuk. A magányos levélkét pedig ismét felkapta a szél, csak sodorta ide-oda. Nem tehetett ellene semmit. Utálta azokat a leveleket, melyekre vigyázott a fa, és nem hagyta magára. Úgy érezte, becsapták és elbántak vele. Pedig milyen csodálatos volt neki azon az ágon! Olyan boldog volt! </i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i> - Minden elmúlik egyszer - susogta a szél a levél fülébe, ám az csak elkeseredett recsegéssel válaszolt. </i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i> - Hiszen itt sincs az ősz!</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Egyszer csak, amikor a szél visszaröpítette a fához, felpillantott régi helyére, és valami különöset látott: egy új, apró levelet. Egy gyönyörűet, mely növekedni vágyik, mely előtt tengernyi lehetőség nyílik. A fa ezt mondta:</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i> - Vigyázz erre az apróra! Ha te nem vagy, megmérgezik, elfonnyad, és azonnal lehullik. De ő már nem fog tudni tovább szállni. Meg fog rekedni, ott ahol vagy: a sárban.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>A levélke elbűvölve nézte a picit. És akkor megnyugodott: érdemes volt lehullani, ha ez az apró kinőhetett a helyén."</i></div>
<div style="text-align: justify;">
Megbabonázva becsuktam Clary könyvét. Most először sikerült kikapcsolnom az agyam, és valami másra koncentrálni, mint Jake gondolatai. Hiányzott az olvasás. Az, hogy elmerülhetek egy világban, amiben teljesen más emberekkel és gondolatokkal találkozhatok. Beléjük szerethetek, elgondolkozhatok, szép lassan megérthetem a döntéseiket. Egyre nehezebb és nehezebb helyzetekbe kerülnek, és igyekeznek megoldani, és a végén, lehet hogy sikerül, de az is lehet, hogy csak rosszabb lesz. Sosem tudni. Ez az az érzés, ami már régóta nagyon hiányzott. Egy hónapja lehet, hogy beszippantott a könyv, és azóta folyamatosan feszült voltam, és csak a kérdésekkel foglalkoztam, melyek egyre inkább csak gyülekeztek körülöttem. Na meg persze Jake körül. Az alvó fiúra pillantottam, és melegen elmosolyodtam. Most egyedül vigyáztam rá, Will már annyira fáradt volt, hogy majdnem összeesett. Egy hete semmit sem pihent, ahogy én sem. Nem szívesen hagyott volna engem egyedül, a nagy démon-támadás után, és a képességemtől is féltett. Azt gondolta, csak több szenvedés forrása, ha első kézből ismerem a gondolatait, talán mégiscsak olyan kegyetlen, mint amilyennek gondoltam, és csak szenvedés lesz nekem hallani a hangját. Újra elmosolyodtam, amikor Willre gondoltam. Azonban aggodalma nem igazolódott be: egyre nyugodtabb és nyugodtabb lettem. Jake csodálatos. Rengeteg borzalomra van rákényszerítve, és sok borzalmat is tesz, de nem romlott. Tökéletesen ép a lelkiismerete van, amely rémálmokat okoz neki. A bűntudat emészti, ami önmagában nem ad örömre okot, de nyugtató abból a szempontból, hogy nem gonosz. Sokat álmodik Rheáról, ami viszont eléggé megijeszt. Féltem tőle, hiszen nagyon kiszámíthatatlan, és tudom, sok fájdalmat okozhat Jakenek. Neki pedig nincs szüksége ennél is több fájdalomra. </div>
<div style="text-align: justify;">
A buli után rögtön komolyabb feladatot kapott. Meg kellett szerveznie London legdrágább ékszerboltja kirablását. Az ügy sikerrel járt: Jake nem mindennapi tervet eszelt ki. Az ékszereket külföldön adták el, és az elképesztő haszon fele mind Jaket illette, a többit elosztották maguk között, annak arányában, hogy kinek mennyi része volt az akcióban. Jake gazdag lett, és a bandatagok felnéztek rá. Michaell nagy becsben tartotta, első embereként bánt vele. A bandatagok sorban megismerkedtek "Adriannel", és szokatlanul alázatosan viselkedtek. Egyesek szerint Adrian akár még a főnöki címet is elmarhatná, ha szeretné, és ezzel ő is tisztában volt. Michaell egyszer meghallott egy ilyen megjegyzést...a fiú nem került elő többet. </div>
<div style="text-align: justify;">
Jake szemmel láthatóan azonban nem törekedett a vezetői posztra. Michaellel jó barátság alakult ki közöttük, bár azt még csak sejteni sem lehet, hogy mennyire színház ez a kapcsolat, és mennyire őszinte. A pénzből Jake felújította a lakását, és bútorokat vett bele. Azt gondolta, ez a küldetés sokáig fog tartani, talán évekig is, sosem lehet tudni. Póker arcát, üres szemét néha-néha megtöltötte érzelmekkel, melyek a banda egyes tagjait megijesztette, ezzel tiszteletet vívva ki magának, mások pedig megnyílásnak, ez által baráti gesztusnak minősítették. A társaságban erősen érvényesült a hierarchia, melyet senki sem hagyhatott figyelmen kívül. Az alacsonyan állók minden álma volt, hogy egyszer egy komoly feladattal bízzák meg őket, amivel bizonyíthatnak, de ha elbuktak, örökre a porban maradtak. A középrétegben állók igyekeztek a fölöttük állókkal beszélgetni, és minden erejükkel kerülték az alacsonyabb szinten állókat, nehogy bárki is leminősítse őket miattuk. A legfontosabbak pedig csak egymással beszéltek. Egy átlagos ember úgy akarna bevágódni, hogy a kisemberekkel nem beszél, a nagyok pedig le se tudnák vakarni magukról. De Jake nem ezt csinálta. Ő nem a rangot nézte, hanem az észt, vagy az erőt, a lehetőséget. És ehhez mérten lett jóba minden rétegből emberekkel. Sokan utálták, és még többen nem bíztak benne, de voltak nagyon elszánt támogatói. És ami a legelőnyösebb: a legtöbben tisztelték. Rheaval azonban nem volt két szónál komolyabb beszélgetésük a tánc óta. </div>
<div style="text-align: justify;">
Jake megijedt az érzéseitől. Túl hirtelenek voltak, és szokatlanul komolyak. Újra és újra megálmodta azt a táncot Rheával, és akárhányszor felébredt belőle, mindig elmosolyodott. Aztán rendezte vonásait, felkelt az ágyból, és csinálta a szokásos teendőit. Jake minden héten találkozott a főnökkel, teljesen különböző helyeken és időpontokban.Mindig aprólékosan és pontosan beszámolt mindenről. Felsorolta a neveket, a lakcímeket, a munkaköröket és a hierarchikus rendszert. Mindenkiről beszámolt, még azt is elmondta, hogy mi a kedvenc édességük. Egy valakit azonban kifelejtett: az apró lányt, Rheát. Egyszer említette meg, és akkor is csak annyira, hogy nem érdemes vele foglalkozni sem, ő afféle cseléd a házban. Jake nem akart beszélni róla, hiszen tudta, hogy ha a főnök valakit veszélyesnek tart, azonnal megölheti, az apró lányt pedig nem akarta kitenni ennek a veszélynek. A főnök nem vette észre a turpisságot, és elégedett volt a pontos munkával.<br />
Nem is csoda, hogy máson sem jár az eszem, csak Jake Dearman-on. Agyam kis szobájából folytonos hangok hallatszottak ki, néha erőteljesebben, néha halkan. Esténként mindig elcsöndesült. Démonok viszont nem jelentkeztek a legutóbbi támadás óta. Ettől függetlenül Will nem akart magamra hagyni.<br />
- Will, ne aggódj annyit! Nem lesz semmi bajunk, menj és pihenj egyet, mindjárt összeesel! - bizonygattam egyre emeltebb hangon, miután ezredik felszólításomra sem volt hajlandó kiröppenni a falon.<br />
- De, igenis aggódom! Téged tönkre tesz ez az egész! Nem elég, hogy itt volt ez a nagy démon-támadás, és meg kellett idézned egy tisztítást, most még a lelki terhet is te kaptad! Hogy adhatott neked ilyen képességet Audrey? - túrt bele idegesen a hajába, hangja egyre ingerültebben és ingerültebben csengett.<br />
- Nekem kell megvédenem Jaket. És ez csak úgy lehetséges, ha megértem, ő csak segített!<br />
- De hát senki sem érti meg, hogy te ezt nem bírod? Ott mennek a hangok a fejedben! Folyamatosan, nem tudsz másra figyelni, vagy kikapcsolni! Sohasem fogsz tudni már pihenni!<br />
- Tudom. De ez a feladatom - válaszoltam higgadtan a kitörésére. Szemöldökét összeráncolta, és körbe-körbe járt a szobában.<br />
- Te nem vagy robot, Lana!<br />
- De, igenis az vagyok! Nem kell ennem vagy aludnom, minden bizonnyal éjjel-nappali munkára lettem gyártva! És nekem meg kell védenem Jaket!<br />
- De miért mindent te kaptál? - szegezte nekem a különös kérdést.<br />
- Ezt hogy érted? - húztam össze értetlenül a szemöldökömet.<br />
- Azt hittem, te leszel majd a segédem. Én már tapasztalt vagyok, évszázadok óta ezt csinálom, és azt hittem, tudom mi a dolgom. És megkaptam életem legnehezebb esetét, ráadásul egy olyan partnerrel, aki azt se tudja mit higgyen. És most pedig azt veszem észre, hogy szépen lassan tönkre mész, ugyanis Audrey sorra halmozza a válladra a nehézségeket. Én pedig csak segíteni akarok, de nem tehetek mást, minthogy melletted maradok - hangja őszinte volt, arca együttérzésről árulkodott.<br />
Arcomra mosoly kúszott, lábaim magától mozdultak. Mikor odaértem Will mellé, lábujjhegyre ágaskodtam, és egy puszit nyomtam az arcára. Halvány mosollyal pillantott le rám.<br />
- Nem kell engem félteni. Erősebb vagyok annál, mint ahogy Te gondolod! Most pedig nyomás felfelé, pihend ki magad - böktem oldalba a könyökömmel - Fess valami szépet, vagy tárgyalj ki mindent Claryvel! És ha találkozol Vele, mond meg neki, hogy puszilom!<br />
- Megleszel? - kérdezte meg bizonytalanul.<br />
- Persze! És ha jönnének a démonok, majd körbe küldöm őket a tisztításon, hátha megjavulnak!<br />
- Rendben - bólintott, majd sarkon fordult, és kiröppent a falon át.<br />
Szóval most egyedül ücsörögtem Jake ágya mellett, és Clary novellás kötetével ütöttem el az időt. Minden olyan csöndes volt és békés. Persze a fejemben már sosem lesz teljes a csönd, Jake álmai folyamatos háttérzajt adtak. Clary novellája komolyan elgondolkodtatott. Talán pont erről van szó: érdemes volt meghalni, ha megszülethet valaki más helyettem...Zavarodottan megráztam a fejem: úgy látszik hajlamos vagyok megfeledkezni olyan apróságokról, hogy én nem halhattam meg valójában. Összecsuktam a könyvet az ölemben, és a gondolataimba temetkeztem. Mostanában egyre többször kaptam magam azon, hogy igyekszem egyedül lenni, hogy kettesben lehessek a gondolataimmal. Muszáj volt őket rendezni, különben megőrültem volna. Behunytam a szemem, és kinyitottam Jake szobáját. Az ajtón át ezer meg ezer álomkép özönlött ki. Egyesével, apró szúrásonként megragadtak a fejemben, majd tovaillantak: Jake, amint menekült az óriás elől, egy pisztoly, ahogy eldörrent, éppen a fiú szeme előtt száguldott át, egy üres utca, nagyon üres utca, ahol csak Jake lépteinek koppanása hallatszott, apja holtteste a hálószobában. Ez a kép beleégett a fejembe, és csak nagyon nehezen tudtam visszatartani a feltörni készülő sikolyomat. Mielőtt visszazártam volna az ajtót, hogy eltűnjön a borzalmas kép, megjelent a következő: Rhea aranybarna szeme. Jakere mosolygott, majd megfordult, és elszökkent a magassarkújában. Olyan kecsesen mozgott, mintha nem is evilági teremtmény lenne. Néha hátrapillantott, ilyenkor szőke tincseit hátradobta, majd mikor mosolyogva észlelte, hogy Jake követi, elmosolyodott, majd tovább szökkent.<br />
- Rhea! - kiáltott utána boldogan Jake. Sosem hallottam még ekkora örömmel a hangjában beszélni. Mindig rideg volt, és közömbös, de most csak a szeretet csendült a hangjában. A lány megfordult, és apró termete miatt feltekintett a hozzá képest óriásnak számító Jakere.<br />
- Szia, Jake! - a fiút összezavarta, hogy az igazi nevén szólította, összeráncolta a szemöldökét.<br />
- Honnan tudtad, hogy Jake...? - nem fejezhette be a mondatot, mert Rhea a szavába vágott.<br />
- Vannak titkaid, Jake Dearman?<br />
- Nekem nincs titkom - mondta tömören, kötve az ebet a karóhoz. Arcán szeretetteljes kifejezés ült.<br />
- Nagyon is, hogy van - bólintott továbbra is csillogó szemekkel a lány - És egyszer ki fogom deríteni őket.<br />
- A tudás veszélyes - sóhajtotta pimasz féloldalas mosolyát felöltve a lányra.<br />
- Megbirkózom vele, Jake Dearman.<br />
Ez a párbeszéd játszódott le kettejük között, miközben az utcán baktattak Jake koszos motelje felé, mégis más volt. Teljesen más. Rhea annyiszor ejtette ki a fiú nevét a száján, amennyiszer csak lehetősége adódott rá. Ízlelgette a nevet, és látszólag nagyon tetszett neki.<br />
- Szereted Michaellt? - tette fel azt a kérdést, ami már hetek óta nyomasztotta, bár ő sem ismerte volna be magának. Amikor ezt a kérdést feltette magának, azonnal csöndre intette magát, és helyesbített annyival, hogy: Kit érdekel? Pedig Jaket nagyon is érdekelte.<br />
- Téged szeretlek - mondta nemes egyszerűséggel a lány, majd szembe fordult Jakekel, csillogó szemeivel az ő szemébe nézve. Megcsókolták egymást. Én pedig gyorsan bezártam a kis szoba ajtaját. Úgy éreztem magam, mint egy kotnyeles betolakodó.<br />
Sóhajtottam egyet, majd újra kinyitottam a könyvet, és belemerültem a következő novellába...<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
***</div>
<div style="text-align: justify;">
- Adrian! Gyere, ülj le! - mosolyodott el halványan Michaell, majd a hatalmas asztalával szemközti fotelre mutatott. Hatalmas irodája közepén egy mahagóni íróasztalon sorakoztak a papírok, mögötte ült magas háttámlás székében Michaell. Furcsa érzés kerítette hatalmába Jaket, éreztem. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen vézna és gyengécske fiú, aki még ilyen fiatal, képes méltósággal megülni apja székében, és tovább vinni mindazt, amit felépített. Az egész szobát elfoglalták különböző táblák. Egyesen emberek fényképei voltak odaszegezve. A táblán az állt, hogy célszemélyek. Piros madzaggal össze voltak kötve, a madzagokon cetlik lógtak ilyesmi feliratokkal: házastárs, elvált, ellenség, testvér, egyéb rokon... A fényképek alá voltak írva a tartózkodási helyek, rendszeres elfoglaltságok, és általában az, hogy mit akartak megszerezni tőle. Elakadt lélegzettel sétáltam végig a táblák előtt, és olvastam a neveket. A leghatalmasabb táblán egy térkép volt kifeszítve. Egyes helyeket pirossal megjelöltek, másokhoz fényképeket és jegyzeteket tűztek. Általában nevek voltak ezek kereskedőkkel vagy bérgyilkosokkal. Megborzongtam arra a gondolatra, hogy ennyi egy emberi élet. Egy fénykép a táblán, amit csak le kell x-elni egy piros filctollal, és már vége is. Jaket nem zavarta a környezet, már megszokta a táblák jelenlétét. Ő is egy ilyennél dolgozta ki az ékszerrablás tervét. Michaell lényegesen jobban megbízott Jakeben mint bármelyik másik emberében. Tetszettek a meglátásai és az ötletei. El sem tudta képzelni, hogy hogyan ilyen tapasztalt, amikor nem tudott róla, hogy benne lett volna egy másik csapatban is. Michaellt talán nem igazán érdekelte Jake múltja, hiszen akkora hasznot hajtott neki.<br />
- Zack mondta, hogy vársz - mondta látogatásának okát Jake, Michaell pedig csak türelmetlenül bólintott.<br />
- Nagyon fontos dologról van szó - szögezte le Michaell.<br />
- Halljuk! - mondta halvány mosollyal az arcán Jake, mintha szórakoztatnák a kihívások, és hátradőlt a fotelben.<br />
- El kell hagynom az országot egy időre - mondta komoly arccal Michaell. Jake meglepődött.<br />
- Miért? - Jake előrébb támaszkodott a székben, minden figyelmét Michaellre összpontosította.<br />
- A rendőrség rám talált. Az egyik kémünk jelentette, hogy van egy szemtanú, aki bizonyíték lehetne ellenem. Az ékszerrablás estéjén látott meg, mikor már a furgonnál voltunk, és levettük a maszkot. Nagyon pontos személyleírást tudott adni.<br />
- Ha elhagyod az országot, a vádakat nem ejtik - mondta Jake komolyan, mire Michaell bólintott.<br />
- Tudom. De ha keresnek, az elhúzza a dolgokat egy ideig... Amíg el tudjuk hallgattatni a szemtanúnkat. Ha nincs bizonyíték, nincsen tárgyalás.<br />
- Ki a célpont?<br />
- Johanna Southwood - mutatott a célszemélyek tábla legközepére - A táblán megtalálsz mindent. Zack, John, Rhea és Te lesztek benne az akcióban. Majd mindent megbeszélhetsz Rheával. Csak azt akartam, hogy tudd, mennyire fontos ez az egész.<br />
- Értettem - bólintott Jake komolyan, majd halvány mosolyra húzta a száját - Hova mész nyaralni?<br />
- Olaszországba. Mindig el akartam menni oda - mosolyodott el ő is.<br />
- Jó utat! - fogott vele kezet Jake, majd elhagyta a szobát.<br />
Szótlanul követtem Jaket. Nem is lett volna kivel beszélni, Will még nem jött vissza. Örültem, hogy ki tudja pihenni magát. Jake átszáguldott a hosszú fehér folyosón. Az emberek oda-oda köszöntek neki, ő pedig türelmetlenül visszaintett. Már majdnem kiért az épületből, amikor szembe találta magát Abe-bel.<br />
- Hova futsz, Adrian? Csak nem kidobott a főnök? - kérdezte gúnyosan, de Jake csak pimaszul rávigyorgott.<br />
- Álmodik a nyomor - ennyit fűzött hozzá, majd elegánsan kikerülte az óriást, és kicsapta a bejárati ajtót. A hideg miatt összehúzta magán a bőrdzsekijét.<br />
<br />
- Lám-lám! Az utánozhatatlan Jake Dearman! - nevetett fel erőltetetten Jake valódi főnöke - Azt hittem, hogy már meg is feledkeztél a te famíliádról!<br />
Ugyanabban a koszos és büdös kocsmában találkoztak, ami a romházam közelében állt. Mindig itt találkoztak.<br />
- Ja - nyögte ki pimaszul ezt az egy szótagot, ami miatt látszott, hogy a főnöknek nagyon vissza kellett tartania magát, hogy ne kezdjen balhéba - Itt vagyok.<br />
- Mi újat tudtál meg? - dőlt előre a székében, és közben pedig italt rendelt mindkettejüknek.<br />
- Michaellnek el kell hagynia az országot, mert a rendőrség talált ellene bizonyítékot. Johanna Southwood a szemtanú, aki ha életben marad, rács mögé kerül Michaell. Most az az új feladatom, hogy meg kell ölnöm Johannát.<br />
- De hisz ez nagyszerű! - lelkendezett a főnök. Kövér arca kipirult az izgalomtól - Akkor megkereshetjük Olaszországban és elvághatjuk a torkát.<br />
- Én nem tenném, főnök - jegyezte meg Jake, mire a hájas ember komolyan gondolkodóba esett, hol bukott az ötlete.<br />
- Miért nem? Sokkal védtelenebb lenne egy idegen országban, emberei nélkül...<br />
- És sokkal nagyobb lenne annak az esélye is, hogy lebukok! Egyetlen túsz a mieink közül elárulhatja, hogy ki vagyok. És most már annyira megbíznak bennem, hogy nem hagyom, hogy ezt felborítsák!<br />
- Miből gondolod, hogy lennének túszok? Egyedül csak nem sikerülne neki...<br />
- Miből gondolod, hogy egyedül lesz? - tette fel a kérdést Jake ismét megszégyenítve a főnököt saját butasága miatt - Ez a banda nem csak egy pár fiatalból összeszedett csapat, akik lázadni akarnak. Ez egy egész hálózat, ami külföldön is ugyanúgy kereskedik, mint itthon. Nem egy, nem kettő szövetség fűzi komoly bérgyilkosokhoz vagy szállítókhoz. Véleményem szerint nem tönkre tenni kéne ezt, hanem hozzácsatolni a mienkhez.<br />
- Rossz ötlet - mondta egyből makacsan a főnök - Az embereink képtelenek lennének együttműködni.<br />
- Én ebben nem lennék olyan biztos. Meg amúgy sem kéne barátoknak lenniük, és a hazafiasság sem kötelező. Csak annyi, hogy az ő erőik messze meghaladják a mieinket. Mi járunk jobban, ha bővíthetjük a bagázst.<br />
- Akkor mit javasolsz? - dőlt hátra a székében fásultan.<br />
- Azt, hogy vegyétek védelmetekbe Johanna Southwoodot. Tegyétek ezt mindennél előrébb a listán. Az én csapatom igyekszik majd eltenni láb alól. Minden erőmet bele fogom vetni, olyan ötleteim lesznek, hogy látszólag lehetetlenség volna ezeket kivédeni. De mindig megüzenem, hogy mivel készülök, így meg tudjátok akadályozni. Ti majd beküldtök a rendőrségre Anonymus egy levelet, amiben benne lesz Michaell pontos tartózkodási helye. Michaell nem fog tudni tovább menekülni. A rendőrség elfogja, a tárgyalást megtartják, Johanna beszélni fog, Michaellt pedig akár életfogytiglan is leültetik... - <i>és akkor majd átveszem mind a kettő banda fölött az irányítást, </i>ám ezt már nem mondta hangosan. A főnök el volt ragadtatva az ötlet nagyszerűségétől. Agyán átfutott, hogy igen, az apjára ütött. De a világért sem mondta volna ki. Az olyan lett volna, mint beismerni egy jóval fiatalabbnak, hogy igen, győztél. Ennyi erővel át is adhatta volna a banda irányítását. Tudta, hogy el fog jönni a nap, amikor majd fel kell adnia. De nem szívesen vette tudomásul ezt az undok tényt.<br />
- Így lesz - felhörpintette az időközben megérkezett sör utolját, majd feltápászkodott, és elköszönt - Menj vissza, mielőtt még gyanús leszel.<br />
Jake köszönés nélkül felállt, és maga mögött hagyta a bűzölgő kocsmát.<br />
- De hogy jó modora nincs, az egyszer biztos - dörmögte az orra alatt bosszúsan a főnök.<br />
<br />
- Tönkre teszi magát! Egyszerűen nem hiszem el, hogy képes volt ezt tenni vele! - emelte fel a hangját Will Audrey íróasztala előtt.<br />
- Én pedig azt nem hiszem el, William, hogy képes vagy ilyen hangot megütni velem szemben! Mit gondolsz, kivel beszélsz? - válaszolta bosszantóan nyugodtan Audrey - Az ő döntése volt. Nem erőltettem rá semmit.<br />
- És most jön az a rész, hogy csak segíteni akart? - csattant fel Will újra és újra.<br />
- Nem kértem, hogy megértsd, mit miért teszek. Nem is kell megértened. De ha kíváncsi vagy rá, igen, tényleg segíteni akartam, és segítettem is.<br />
- Mivel jobb neki, ha nem pihenhet, nem kapcsolódhat többé ki, mert egy hang folyamatosan motoszkál a fejében? Arra nem gondolt, hogy ez megőrjíti?<br />
- Az ő esetében nem célszerű szeretni a védencet. Létfontosságú - szavai súlya meghökkentették Willt, ezt a csöndet Audrey kihasználva így szólt - Most inkább pihenj. Ha jól látom, nem Leonát készíti ki Jake Dearman. Hanem téged.<br />
<br />
- Clary, mit keresel itt? - lelkendeztem, amikor megláttam angyalbarátnőmet. A nyakába borultam.<br />
- Nagyon hiányoztál, gondoltam meglátogatlak! - mosolygott szélesen Clary - Vártam, hogy mikor jöttök pihenni, és akkor majd találkozunk, de mivel Will se volt nagy beszélgetős hangulatban, én viszont annál inkább, lejöttem!<br />
- Jól tetted!<br />
Jake egy megbeszélésen ült. Zackkel, Johnnal és Rheával éppen stratégiákon törték a fejüket. A táblánál érzékeltették mondanivalójukat, és felemelt hangon vitatkoztak, ha valamiben eltért a véleményük. Amíg Clary nem volt itt hallgattam is őket. Jakenek voltak jó ötletei...már ha jó ötletnek lehet nevezni egy gyilkosságot...<br />
- Melyikük Jake? - kérdezte Clary vidáman.<br />
- A szőke, hullámos hajú, sötétkék szemekkel, bőrdzsekiben.<br />
- Nem ilyennek képzeltem el...<br />
- Milyennek képzelted? - vontam fel kíváncsian a szemöldökömet.<br />
- Veszélyesebbnek. Úgy néz ki, mint egy kisangyal.<br />
- Jó is lenne - nevettem fel - Egyébként a könyved zseniális!<br />
- Komolyan? Tetszik? - hüledezett csillogó szemekkel Clary, mire csak elnevettem magam.<br />
- Hát persze! Miért vagy ennyire meglepve?<br />
- Mert még sosem mutattam meg senkinek... És nagyon érdekelt a véleményed. Tudod, te kis könyvmoly létedre már meg tudod mondani, hogy melyik a jó könyv és melyik a kevésé.<br />
- Hát a tied nagyon jó - biztosítottam mosolyogva.<br />
- Köszönöm.<br />
- Lily hogy van?<br />
- Jól, Emily vigyáz rá - bólintott halványan mosolyogva továbbra is - Nekünk nincsenek ilyen izgalmas sztorijaink mint nektek.<br />
- Addig jó.<br />
- Jakekel mi a helyzet?<br />
- Most dolgoznak egy ártatlan nő élete kioltásán, mivel rosszkor volt rossz helyen - soroltam komolyan.<br />
- És te jól vagy? - kérdezte aggodalmasan barátnőm.<br />
- Miért hiszi azt mindenki, hogy én ezt nem bírom?<br />
- Mert mi nem bírnánk.... De nem is ez a lényeg! Arra vagyunk kíváncsiak, hogy tényleg jól vagy-e.<br />
- Vagyunk?<br />
- Will, Emily és Kaiel is nagyon aggódnak miattad - válaszolta Clary, én pedig hálásan elmosolyodtam.<br />
- Tényleg nem kell aggódni! Semmi bajom - öleltem meg a barátnőmet megnyugtatásképp.<br />
- Akkor jó - mosolygott rám kedvesen, majd elhúzta a száját - Ne haragudj, de mennem kell. Emilyre sem passzolhatom a munkát örökre. Már egy kicsit neheztel rám.<br />
- Ne várakoztasd meg! Jó munkát! - intettem a távolodó alakjának.<br />
- Jó munkát!<br />
Azzal Clary kiröppent a falon. Ha nem csak egy lélek lenne, hanem esetleg egy falevél, a nagy-nagy hóviharban össze-vissza taszigálta volna a nagy szél.<br />
Will késő délután érkezett meg. Szemén látszott a kipihentség, ami miatt egy kicsit az én kedvem is jobb lett. Addigra Jake csapata már ki is találta , hogy pontosan mikor és hol legyen az első gyilkossági kísérlet, aminek már kevésbé örültem.<br />
- Megjöttem! - mosolygott rám, én pedig vissza rá.<br />
- Látom. Mitől vagyunk ilyen vidámak?<br />
- Semmi különöstől. Csak jól esett egy kis semmit tevés - vonta meg a vállát.<br />
- És mit is csinálsz, amikor semmit teszel? - érdeklődtem kíváncsian.<br />
- Csak a szokásosat: festek. Bár ez nyilván nem egy izgi válasz - töprengett magában.<br />
- És mi szépet festettél?<br />
- Árnyakat meg színeket - legyintett, lezártnak tekintve a témát - Mi a helyzet Jakekkel?<br />
Belekezdtem a mesélésbe. Jake és Rhea egyedül maradtak a táblákkal teli irodában.<br />
- Segítenél? - fordult Jake felé az alacsony szőkeség miközben a papírokra mutatott - Michaell a lelkemre kötötte, hogy tartsam rendben a papírokat. Egy sem veszhet el, mert ezek pénzt vagy életeket jelentenek, és ha nem tartom őket, csak hátráltatom, bla, bla bla...<br />
- Oké - sóhajtott, majd leült a Rhea melletti székre, és a papírokat kezdte átfutni szemeivel. Látszólag csak annyit mondott, hogy ez egy megrendelés, még novemer 20-ai, vagy ehhez hasonlók. De ennek ellenére komolyan megjegyzett minden fontos dolgot a papírokról.<br />
- Most, hogy az én dolgom rendben tartani az egész bagázst egy kicsit szétszórtabb vagyok a papírmunkában - mosolygott zavartan a lány. Miközben meséltem Willnek, hallottam a fejemben hangosan, ahogy Jake szíve megdobban Rhea mosolya miatt. Legszívesebben elmondta volna neki, hogy mennyire gyönyörű, de nem merte.<br />
- Hamarosan visszajön Michaell - szánta nyugtatásnak Jake, miközben melegen mosolygott a lányra.<br />
- Igen. Hamarosan visszajön - mondta szomorkásan, amit Jake annak tudott be, hogy hiányolja a szerelmét, de Rhea újból megszólalt - Bárcsak ne tenné! Maradna ott, ahol van! Kezdene új életet egy libával, aki már-már zavarba ejtően dögös, és felejtene el engem, örökre!<br />
Jake nagyon megdöbbent. Hallottam a reményteljes kiáltozásait a fejében.<br />
- És akkor találkozott a főnökével, akinek elmesélt... - folytattam a történetet Willnek, aki észre sem vette, hogy Jake és Rhea közt komoly beszélgetés folyik.<br />
- Nem is tudom, hogy miért mondom ezt el neked... Valószínűleg mindent elszúrtam azzal, hogy eljárt a szám - sütötte le a szemét zavartan, továbbra is mosolygott. Selymes szőke haja előre hullott, miközben igyekezett lenyelni előtörő könnyeit.<br />
- Nem mondom el senkinek. Nyugodtan elmondhatsz bármit - felelte gyengéden.<br />
- Nem is számít. Nem fontos - legyintett mosolyogva könnyes szemekkel - Felejtsd el!<br />
Ebben a pillanatban dördülést hallatszott. Elnémultam, és Will elkerekedett szemekkel hátra nyúlt, és leakasztotta a válláról az íjat és a nyilakat. Gyorsan megidéztem én is az íjamat és a nyilaimat. Az övem felé nyúlva ott lógott a sok-sok éles kés... Hideget éreztünk, rémisztő, fagyos csöndet. Majd mint egy robbanás, feljajdult a halál zenéje, ami betöltötte az egész szobát. Minden irányból, tömérdek mennyiségű démon tódult a falakon át, lassan, hörögve közeledtek Jake felé. Olyan volt, mintha hidegen hagyta volna őket Rhea jelenléte, de szerencsére ez Rhea őrangyalának nem tűnt fel. Elkerekedett szemekkel, ösztönösen nyúlt a fegyveréért és pánik helyzethez méltóan az első három nyila, amit egy pillanat alatt lőtt ki, célba talált. Én és Will már összeszokott csapatot alkotva Jake és Rhea köré húztam pajzsomat, miközben Will és Rhea őrangyala irtották a gonosz lélekfoszlányokat. A démonok viszont nem akartak fogyni. Csak jöttek és jöttek. Foszladozó bűzük, hörgésük félelmet, rettegést keltett bennem. De nem én féltem tőlük, hanem Jaket és Rheát féltettem. Kétségbe esetten próbáltam megidézni a Tüzet. Egy démon a pajzsom falát kaparászta fekete körmével. Hátát egy nyíl döfte keresztül, mielőtt még össze eshetett volna, porrá hullott szét. Mire gondoltam, amikor megidéztem? Az igazságtalanságra, ami ezzel a csodálatos fiúval történhet, ha nem sikerül megvédenem? Átrágtam magam ugyanazon a gondolatmeneten, miközben folyamatosan tartottam a pajzsot. Egyre meginghatatlanabb lett a pajzs, egyre távolabb tartotta a gonosz lelkeket. De a Tűz nem jelent meg. Mindez egy pillanat alatt játszódott le, a lelkek súlytalan gyorsaságában.<br />
- Sohasem fogom tudni elfelejteni, amit most mondtál - mondta halkan Jake, arcán ott ült a halvány mosoly.<br />
A démonok pedig csak jöttek és jöttek. Elöntötték a termet, csak egy kis körön belül nem merészkedtek, oda, ahova a pajzsot húztam. Elhajítottam két kést, mind a kettő célba ért. Majd még egy kést, és még egy kést. Minden mágiám a pajzsra összpontosítottam, ezért nem tudtam használni a fényt, csak azt a kevés fegyvert, amit megidéztem.<br />
Rhea meglepetésében elejtette a papírokat, amelyeket a kezében tartott, mind a földön landolt. Zavartan felnevetett, és leült a földre, hogy újra a kezébe vegye a papírokat. Jake is lekuporodott a földre mellé. A démonok csak közeledtek és közeledtek... Öten elérték a pajzs szélét, mind kaparták a körmükkel. Imádkoztam, hogy sikerüljön a tisztítótűz. Nagyon akartam, hogy sikerüljön! Jake és Rhea egymásra mosolyogtak. Szívükből jövő mosoly volt, igazi, őszinte. Jake arcába szökött a vér, remegett. Ezelőtt sohasem érzett ilyet. Kilőttem két nyilat. Az idegesség miatt az egyik célt tévesztett. Előhúztam az utolsó késem, és azt is elhajítottam. Jake megfogta Rhea kezét. Olyan apró volt az övéhez képest, szinte elveszett benne. Apró kéz, hosszú, kecses ujjakkal, és rózsaszínre lakkozott körmökkel. Jake csak gyönyörködött benne, majd amikor felnézett, a lány gyengéd pillantásával találkozott. Az ajkára nézett vágyakozóan. Jake ujjbegyétől a feje bújáig megborzongott. A pajzsom falát tizenöt foszladozó kéz kaparta, hörgésük visszacsattant a falba ütközve. A harc egyre elkeseredettebbé vált. Will nyila célt tévesztett, és elporladt. A pajzsom egyre erőtlenebbül pislákolt, ahogy a karmok felsértették. A fiú és a lány becsukta a szemét, arcuk egyre közeledett egymáshoz. Addig, amíg az ajak megtalálta a párját, és összeforhattak. Fejemben üvöltött a hang, kitörve a szobácska üvegablakait, kirobbantva a szobácska ajtaját. Fejemet elözönlötték a képek, a boldog, szerelmes gondtalanság. Nem láttam tőlük semmit, elvesztettem az érzékeimet. Átadtam magam annak a szerelemnek és odaadásnak, amik a fejemben játszódtak, és megláttam azt a két embert, akiért érdemes harcolni, érdemes elkárhozni: Jake és Will. És akkor kitörtem...<br />
Nem éreztem semmi fájdalmat, semmi gyengeséget, sem boldogságot vagy megkönnyebbülést. Nem éreztem semmit, csak a fényt. Körülölelt, vigyázott rám. Tetszett ez a súlytalanság... Ha akartam volna, lekicsinyülök, és elrepülök. Ha úgy tartotta volna kedvem, átváltozom azzá, amivé akarok lenni. Vagy csak fürödhetek ebben a fényes semmiben, amibe belekerültem. Aztán kinyitottam a szemem, és megláttam azokat, akikért érdemes elkárhozni: Will és Jake. Utóbbi nem tudhatta, hogy létezem, hogy éppen mit tettem érte. Valószínűleg ha tudta volna, akkor sem érdekelte volna, hiszen az ő Rheáját csókolhatta. Fejemben visszahúzódtak az intenzív képek, és az ajtó is bezárult. De persze a törött cserepeken keresztül hallottam az érzéseket. Szépek voltak, gondtalanok, és szerelmesek. Will ölében ébredtem, karjait védelmezően körém fonta. Arcomat a mellkasának döntve mosolyogtam.<br />
- Sikerült, Will? - hagyták el ajkamat halkan a szavak.<br />
- Sikerült, Lana - nevette el magát fáradtan Will - Megmentettél mindannyiunkat.<br />
- Hiszen csak Jaket és Rheát védtem meg... Az nem is olyan sok - mosolyogtam álmosan.<br />
- Azt hiszed, ha őket megszállják, a mi életünk nem menne tönkre?<br />
Nem válaszolhattam a kérdésére, mert a történések belém fojtottak minden szót. Feketeség jelent meg ott, ahol ültünk, sűrű, tömör ködhöz hasonlított. Sohasem láttam ilyet azelőtt, de ahogy Will szemén láttam, ő sem. Egy hang nélkül feltámogatott a lábamra, és arrébb húzott, oda, ahová már nem ért el a feketeség. Borzalmasan szédültem, alig bírtam megállni a lábamon. Csak forgott velem a világ, és csak Will volt a biztos pont, amiben megkapaszkodhattam. Szorosan fogtam a kezét, ő pedig az enyémet. Aztán a fekete ködből kivált egy férfi. Magas volt, de alacsonyabb Willnél, izmos alkata volt, de nem annyira, mint Jakenek. Lényéből sütött a hatalmasság a kegyetlenség, de ez nem a testi erejében mutatkozott meg. Álla erőteljes csontozatú volt, borosta fedte. Szája vékony vonalú, ravaszan mosolygott. Szeme fekete, de vonala ismerős volt. Mintha láttam volna már ezt a szempárt. Szőkésbarna hajában volt egy-két hullám.<br />
- Alec - suttogta sápadtan Will, majd ösztönösen előrántotta az íját, és kilőtt egy nyílvesszőt. A nyíl a férfi <br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://26.media.tumblr.com/tumblr_m2p3umIxwP1r6d8amo1_500.gif" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="279" src="http://26.media.tumblr.com/tumblr_m2p3umIxwP1r6d8amo1_500.gif" width="320" /></a></div>
felé repült, és a hasába fúródott, de mintha meg sem érezte volna. Kihúzta a nyílvesszőt, bosszúsan elmorzsolta tenyerében, majd egy hanyag lendítéssel Will felé intett. Angyal társam arca kisimult, és egy katonás vigyázz állásban dermedt. Szeme döbbenten mozgott köztem és Alec között. Felsikítottam. Nem illett ez a kétségbe esett hang a fejembe, ahol olyan boldog képek kergették egymást. Csakhogy azok nem az én képeim voltak, hanem Jakeéi. Megfogtam Will hideg kezét, és a szemébe néztem. Vissza nézett rám.<br />
- Csak zavaró tényező lett volna - jegyezte meg derűsen a férfi.<br />
- Mit tett vele? - sikítottam vele szemben, mire csak megint elmosolyodott.<br />
- Ne aggódj, csak gondoskodtam róla, hogy ne zavarja a beszélgetésünket. Még vissza kapod a partneredet - körbe nézett a szobán, vidám kíváncsiság csillant fekete szemeiben - Alec vagyok. A pokol boldog vezére.<br />
- Tudom ki maga - ejtettem ki a szavakat undorodva - Miért van itt?<br />
- Hogy megnézzem, hogy végezte az én démon hadseregem - válaszolt pimaszul. Zsebre tett kézzel körbe-körbe járt a szobán, és a hamukupacokat kereste. Egyet sem talált, mind elégett a Tűzben.<br />
- Jól elbántál velük - mosolygott egyre szélesebben - Szép munka!<br />
- Miért küldte őket? - kérdeztem színtelen hangon.<br />
- Hiba volt, lebecsültelek.<br />
- Nem ezt kérdeztem - legyintettem türelmetlenül - Mi volt a célja mindezzel?<br />
- Ez elég személyes, és nem is rád tartozik. Csak talán részben - mosolyodott el ravaszul - Van valami, amit akarok. Nagyon. És meg fogom kapni. Nem fogsz tudni örökre a Tűzzel játszani. Egyszer megégeted magad... És akkor majd megkapom amit akarok.<br />
- Ne szórakozzon velem! - csattantam fel hidegen - Mondja meg, miért kell magának Jake?<br />
- Tiszta anyád vagy - jegyezte meg tűnődve - Talán meg kéne kérdezned édesanyátokat erről arról... Tudod, eltitkolt testvérekről, vagy hasonlókról.<br />
- Az édesanyánk? - kérdeztem elhűlve.<br />
- Audrey. Hát ezt is eltitkolta volna? - nevetett fel ravaszul Alec - Viszlát, Leona!<br />
Nem jutottam szóhoz, lefagytam. Úgy, ahogy az előbb Will. Most megragadta a kezem, mielőtt a földre rogytam volna. Óvatosan ültetett a földre, ő pedig mellém telepedett. Nem tudtam felocsúdni döbbenetemből. Csak néztem magam elé szüntelen, és igyekeztem értelmezni Alec, a poklok vezére szavait. Jake sohasem volt ennél boldogabb. Szorosan átkarolva tartotta Rheát, akár az álmaiban. Sokkal szebb volt, mint az álmaiban. Érezhette az illatát, simogathatta selymes haját, belenézhetett aranybarna szemébe anélkül, hogy arcvonásait hideg maszkba bugyolálta volna. Szíve sebesen dobogott. Rhea könnyes szemeit a mellkasába temetve takarta el, csak ennyit szólt:<br />
- Köszönöm, Adrian.<br />
<br />
<br />
<br /></div>
</div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com7tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-80135245379344331422013-12-14T13:56:00.001-08:002013-12-29T11:50:13.051-08:0012. fejezet - Kétségek<div style="text-align: justify;">
<i>Drága olvasóim!</i><br />
<i>Talán már lemondtatok rólam, és nem is vártátok, hogy hozom egyáltalán a részt, ekkora késés után. Teljesen megértem, ha csalódtatok bennem, és azt is megértem, ha leiratkoztok (ahogyan már négyen leiratkoztak) de azért remélem nem vettem el minden kedvet a blogomtól. Egy kisebb írói válságon mentem át, de nem untatnálak benneteket a részletekkel. A másik, amit szeretnék kihirdetni, hogy napvilágot látott az első személyes blogom, amit inkább rám jellemző kis szösszenetekkel fogom megtölteni. Ami titeket érdekel, az a novellaverseny, amit ígértem: </i><a href="http://main-page-leona-g.blogspot.hu/">http://main-page-leona-g.blogspot.hu/</a>. Remélem sokan jelentkeztek, nagyon örülnék neki!<br />
Jó olvasást az extra hosszú részhez!:)<br />
<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data3.whicdn.com/images/86584656/large.gif" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="241" src="http://data3.whicdn.com/images/86584656/large.gif" width="320" /></a></div>
Nem gondoltam volna soha, hogy képes leszek ilyen rosszul érezni magam. Nem engem ért a sérelem, nem esett baja az én Jakemnek, de még csak nekem sem lett semmi bajom. Mindez egy másik embernek, és az őt védő angyalpárosnak jutott. A két angyal tudatáig még nem jutottak el a történtek. Nem tudták feldolgozni ezt a borzalmat, azt, hogy a védencük halott. Álltak, egymásba kapaszkodva és csak döbbenten meredtek a holttestre. Gyorsan kapkodták a levegőt, végül a lány felzokogott. Hangosan, és szívszorítóan. Férfi társa átkarolta, merev arcán egy apró könnycsepp szaladt lefele. </div>
<div style="text-align: justify;">
Emlékeztem arra a napra, nem is volt olyan régen. A halál csupán egy apró pillanat volt, egy villanásnyi fájdalom és kétségbeesés, és már vége is volt. Emlékeimben élt a pillanat, amikor a fénybe öltözött Clary sírva átölelt, és minden erejével azon volt, hogy megnyugtasson, bár ő sem volt nyugodt. Az angyal tudja, hogy a halál nem rossz, csupán továbblépés: meg is tapasztalta. Ám a változás még úgy is rémisztő marad, ha az új helyet nem takarja homály. Az őrangyal attól fél, hogy védence esetleg rosszabb helyre kerülhet, és legnagyobb álma, hogy a mennyekben tudhassa, még akkor is, ha még egy jó ideig nem találkozhatnak. Gyönyörű dolog az angyali önzetlenség. Csak az számít, hogy az, akit szeretsz, biztonságban legyen, és boldogságban éljen. A halál perce pedig mindent megváltoztat. Ilyenkor értelmet nyer az eddigi munka, a sok küzdelem a gonosz ellen. Ez a leszámolás pillanata. És ha még a védenc jó helyre kerül, akkor is előttünk áll a kérdés: kire fogok vigyázni? Talán én is befejezhetem a sok munkát, és tovább léphetek? </div>
<div style="text-align: justify;">
Georgo elszámolása pedig igazán rémisztő jövőt festett le. Egy olyan embernél, aki ennyi szörnyűséget tett, sosem lehet tudni, mi van a szívében, belül. Hitt-e bármiben, szeretett-e valakit? Sosem lehet tudni, mit tartogat egy ilyen ember számára a jövő. Láthattam a csodát, ahogy a testtől elválik a lélek. Fény borította be az apró helyet, megvilágította a véres betont. A fényből kivált Georgo lelke, amint összegömbölyödve, akár egy kisgyermek, döbbenten mered a saját testére. Arcán sűrűn folyó könnyek jelentek meg. Mielőtt keserves zokogásba kezdett, szorosan átölelte az angyallány. Georgo kétségbe esetten a lányba kapaszkodott, kapkodó lélegzetvétele betöltötte elmémet. Ismertem a helyzetet: Clarybe ugyanígy kapaszkodtam. Ismertem ezt a félelmet, amit most a férfi érzett, teljesen átéreztem a helyzetét. Az angyalférfi letörölte a könnyeit, és esetlenül átölelte a nála kétszer nagyobb Georgot. </div>
<div style="text-align: justify;">
Különös fájdalom volt tudomásul venni, hogy ezt a sok fájdalmat és borzalmat pont az én Jakem osztotta. Hidegvérűen kegyetlenül, és habozás nélkül. Fájt a tudat, nem akartam elhinni. Nem lehet, hogy az én Jakem szörnyeteg! Gonosz, szívtelen ember, aki egyetlen apró rezdülés nélkül képes volt kioltani egy emberi életet. Hogy védhetnék egy ilyen embert? Hiszen ő egy szörnyeteg! Nem tudnék szeretni valakit, aki ilyen hidegvérűen, és gondolkodás nélkül képes az ilyesmire! Jake lenézett a kezére, amiben a pisztolyt tartotta. Szemei ijesztően üresek voltak. Nem lehetett kiolvasni belőlük semmit, egész egyszerűen csak szemek voltak, de nem voltak mögöttük sem gondolatok, sem érzelmek. Márpedig a szemeket az teszi emberi szemekké, hogy olvasni lehet belőlük. De ezekből a sötétkék, már-már fekete szemekből nem lehetett olvasni. Meredten bámulta Georgo holttestét, de nem mozdult vagy szólt. A könnyeim pedig csak folytak, ahogy néztem ezt a hideg szörnyeteget, akit nem tudtam szeretni. Felpillantottam a mellettem tornyosuló Willre. Bátorítóan, de csöppet sem boldogan halvány mosolyt küldött felém. Zongorista ujjai rázárultak az én kis kezemre. Így álltunk, kéz a kézben és csöndesen figyeltük az eseményeket. </div>
<div style="text-align: justify;">
A banda körében nem volt akkora dolog a halál. Csak olyan dolog, ami nap, mint nap megtörténik, de azért egy pillanatra elgondolkodtat mindenkit. A falak mellett az emberek megmozdultak a holttest felé. Talán az ő dolguk volt elvégezni a további munkálatokat: megsemmisíteni minden nyomot, ami a bűnt követte. Még egy árny lépdelt a test felé: Michaell. Megállt a test fölött, Jake mellett és undorodva elhúzta a száját. Michaell gyilkosa fölött állva bizonyára diadalt érezhetett. Nem tudtam volna biztosat mondani, hiszen az ő arcáról sem lehetett leolvasni semmit.<br />
- Pontos lövés - mondta egy kis idő után - Túl pontos is... Többet kellett volna szenvednie, tovább kellett volna tartania...<br />
Szavai hallatán borzongás futott rajtam végig. Rhea szemében együttérzés csillant, átkarolta Michaell derekát, ő pedig ugyan nem nézett rá, de viszonozta az ölelést.<br />
- Hát, megtettem. Ez elég bizonyíték nektek? - tette zsebre a kezét Jake, arca merev maszkban várta a választ. Michaell megköszörülte a torkát, pillantását elfordította a testről, a düh elhagyta a tekintetét.<br />
- Üdv a bandában! - mondta szárazon, és kikerülte Jaket.<br />
A fiú értetlenül tekintett a főnök után, akinek azonban semmi kedve sem volt vele foglalkozni. A fal mellett állók némán dolgozni kezdtek a test körül. Fekete zsákba tették, a vért egy ronggyal feltörölték. Jake szórakozottan kifelé indult a komor teremből, Michaell és Rhea után.<br />
- Szívélyesebb fogadtatásban reménykedett - súgta halkan Will a fülembe, mire bólintottam. Tényleg úgy tűnt. Egy pillanatig sem látszott szerencsétlennek, de nem igazán tudta, mit kezdjen magával. Kilökte a vasajtót, és a szűk sikátorban találta magát. Mi követtük. Rágyújtott egy cigarettára, mi pedig letelepedtünk a koszos utca kövére.<br />
- Szörnyeteg - mondtam halkan, de Will meghallotta.<br />
- Szörnyeteg? - ráncolta a szemöldökét - Jake?<br />
- Igen - válaszoltam, hangom bizonytalan és zavarodott volt - Kegyetlen, gonosz és hidegvérű gyilkos.<br />
- Én nem ilyennek látom - szólt mosolyogva, én nem értettem, mi ezen a mosolyogni való.<br />
- Milyennek látod? - fordultam teljes testemmel felé, érdeklődve vártam válaszát.<br />
- Megkeseredettnek, reményvesztettnek és olyan srácnak, aki előtt rengeteg elvárás van, és kénytelen volt beletörődni egy olyan sorsba, amit nem is ő választott magának. Nyugtalan, és szeretetéhes - sorolta kedvesen, hangjában együttérzést és szeretetet véltem felfedezni.<br />
- Te ezt honnan tudod róla?<br />
- Én is ugyanilyen srác voltam, mint ő, háromszázötven évvel ezelőtt - mondta mosolyogva, a szemeim pedig elkerekedtek erre a kijelentésre - Nekem is fagyos volt az arcom, én is kegyetlen voltam. Valójában ezerszer rosszabb voltam, mint Jake, hiszen ő most rá volt kényszerítve a gyilkosságra. Én nem voltam, mégis megtettem - egy kis szünetet tartott, majd folytatta - De mindezt csak azért, mert nem volt senki, aki szeretett volna, vagy valaki, akinek számított volna, hogy mi a helyzet körülöttem. Ha lett volna egyetlen ember, aki törődött volna velem, talán más lett volna minden. De nem volt, így az embereken akartam megbosszulni azt, amit sohasem kaptam meg. Furcsa, hogy ezt elmondom... Még soha sem mondtam el senkinek.<br />
Will arcán zavart félmosoly jelent meg, szemeit lesütötte. Tudtam, hogy a mosoly ismét csak egy álca. Nem felejtettem el azt, amikor azt mondta:" Soha sem fogom tudni megbocsátani magamnak, amiket tettem."<br />
Ujjaimat az övéire kulcsoltam, és megszorítottam azokat. Will hálásan rám mosolygott.<br />
- De ti nem ugyanazok vagytok... Te más vagy. Jake, egész egyszerűen egy test, melyből hiányzik a lélek! Hát nem láttad a szemét? Nincs benne semmi! A tiedben van - mondtam zaklatottan, a levegőt sűrűn kapkodva, még akkor is, ha már nem volt szükségem levegőre. Csak egy megszokott mechanizmus volt.<br />
- Megváltoztam - vonta meg a vállát, szemeit a betonba ragadt rágógumikon tartva.<br />
- Sajnálom - mondtam halkan, megtörve a csendet.<br />
- Én is - továbbra is arcán volt a keserű mosoly, amit le szerettem volna törölni, hogy helyette valódi öröm- előidézte mosolyt láthassak.<br />
- Nem akarod megkérdezni tőlem, hogy én milyen züllött életmódot éltem?<br />
- Te nem éltél züllött életmódot - válaszolta reflexből, mire csúnyán néztem rá, és megismételtem kérésemet.<br />
- Nem akarod megkérdezni tőlem, hogy én milyen züllött életmódot éltem?<br />
- Milyen züllött életmódot éltél, Lana? - kérdezte újra felöltve a féloldalas mosolyát, amit én úgy imádtam.<br />
- Belekerültem egy kocsiba, ami nem is az enyém volt, én vezettem, szóval valószínűleg elkötöttem, és mivel nem emlékszem, hogy ez mind hogy történt, nyilván be is voltam drogozva. Mondjuk az univerzum bosszút állt, az első züllésemet követően, ott is hagytam a fogamat - mondtam ki a teljes képtelenségnek tűnő gondolatot, mellyel az egész könyves kalandom indult. Will hangosan felnevetett a képtelenségen, egy pillanatig sem gondolta, hogy ez igaz lehet. Nevetésén felbátorodva folytattam a mesélést:<br />
- Ugye a drognak köszönhetően azt hallucináltam, hogy belekerülök egy mesés könyvbe, és a végén már a fő utcán száguldottam egy lopott autóban!<br />
Mesém végére nekem is nevetnékem támadt. Will letörölte a vidámság könnyeit a szeme sarkából.<br />
- Nem lehet igaz, nem is vall rád! - lökte meg a vállamat, afféle "ne szórakozz!" stílusban.<br />
- Ne aggódj, én sem hiszem el - nevettem önfeledten.<br />
- Köszönöm, Lana! - szólt Will, én pedig kedvesen visszamosolyogtam rá.<br />
- Nincs mit, Will.<br />
- Ideje lenne követni Jaket, nem igaz? - pillantott fel védencünkre Will, aki már eltaposta a csikket, és befele igyekezett.<br />
- Gyerünk! - pattantam föl ültemből, és magammal rántottam társamat is.<br />
Jake hanyagul belökte az ajtót, és a már ismerős sötét előtérben találta magát, de nem volt egyedül. Michaell és Rhea romantikus csókot váltottak, majd mikor észrevették, hogy közönségük akadt, lassan szétváltak.<br />
Jake arca hűvös mosolyt öltött, amelyet hátborzongatóbbnak találtam, mint eddig bármelyik arckifejezését. Mintha valamit görcsösen akarna takarni, amit eddig nem.<br />
- Elnézést a zavarásért - hangja viszont szívélyesen csengett, nem érződött belőle semmi negatív érzelem.<br />
- Semmi baj - mosolygott rá Rhea, majd Michaell is halvány mosolyra húzta száját.<br />
- Azt hiszem tartozom egy bocsánatkéréssel, amiért nem volt rendes fogadtatásod. Szép lövés volt - dicsérte meg újra a főnök Jaket, aki csak bólintott. Magára erőltetett egy halvány mosoly félét, de nem látszott úgy, mintha büszkeséggel töltötte volna el a dicséret. Tudomásul vette, és kész.<br />
- Köszönöm.<br />
- Michaell, ne tartsunk egy üdvözlő bulit, Adrian tiszteletére? - kérdezte Rhea, miközben átölelte a férfi derekát, és felnézett az arcára.<br />
- Tarthatunk. Mit gondolsz, Adrian? - kérdezte felvont szemöldökkel a főnök.<br />
- Nem szükséges fáradozni miattam... - szabadkozott udvariasan Jake.<br />
- Nem csak miattad, amúgy is szokás egy beavató bulit tartani. Egyenesen bűn lenne elmulasztani - legyintett hanyagul.<br />
A beszélgetés további udvarias hangnemben folytatódott. Talán ez volt a legfurcsább, amit életemben hallottam: a kedves mosoly mögött egyértelműen a feszült figyelem volt jelen, ami minden egyes porcikába belelát, megvizsgálja az összes hajszáladat, minden a helyén van-e. És ha talál valamit, nem szól, elraktározza magában, hogy később fegyverként használhassa. Igazán kellemetlen volt. Úgy ítéltem meg, hogy ennél a beszélgetésnél nem feltétlenül kötelező jelen lennem, így Will felé fordultam.<br />
- Te meg tudod fejteni a gondolatukat? - kérdeztem tőle halkan, mire elgondolkodva elhúzta a száját.<br />
- Többnyire igen. Ismerem a fajtáját.<br />
- Abe-től tartanunk kéne?<br />
- Nem, talán tőle a legkevésbé - mondta egy kis szünet után, arcán féloldalas mosollyal folytatta az elméletét - Abe tipikusan a rossz játékos. Jó lapjai vannak, de nem tudja kihasználni őket. Olyan alkata van, hogy bárkit legyőzne a verekedésben, azonban rosszkor használja fel ezt a kártyát. Előhúzza, amikor abszolút felesleges, dühből nekiront bárkinek, holott okosabb lenne nem elárulni az ellenségnek, hogy milyen típus is ő, milyenek a lapjai. Minél több érzelmet mutat, annál gyengébb és sebezhetőbb. Abe legyengítette magát egy nap alatt, és Jake úgy el fogja tudni intézni, hogy majd csak leshet.<br />
- Azt mondod, hogy az a jó játékos, aki nem mutatja meg senkinek a lapjait?<br />
- Vagy aki úgy mutatja föl a lapjait, hogy teljes zűrzavar és káosz legyen az eredménye: pont annyit, amennyi elegendő ahhoz, hogy mindenki bizonytalanná váljon - magyarázta türelmesen, és halkan, hogy közben fél füllel a beszélgetést is hallani lehessen.<br />
- És szerinted Jake jól játszik? - kérdeztem újra. Will bólintott.<br />
- Ő a legjobb játékos, akit valaha láttam.<br />
Willben mintha valami büszkeségféle villant volna át. Ám szerintem ez a büszkeség nem is annak szólt, hogy az adottságával mit kezd, inkább az eszének. Újabb és újabb kérdések merültek fel bennem, és sorban fel is tettem őket.<br />
- Szerinted ki az, akitől tartania kéne? A legjobb játékos?<br />
- Kire tippelnél? - kérdezett vissza azzal a kíváncsi félmosolyával, én pedig töprengőbe estem.<br />
- Talán... Michaell, nem igaz? - mondtam ki végül egy kis szünet után.<br />
- Igen, ő ügyes. De engem mástól ráz ki a hideg - arca egy kicsit elkomorult, tekintetét a beszélgetőkre függesztette.<br />
- Kitől? - kérdeztem újból. Az az igazság, hogy el sem tudtam volna képzelni, hogy Willben bárki is félelmet kelthet. Will maga volt a bátorság és az erő.<br />
- Rhea - bökött az apró lány felé a fejével - Nála nagyobb boszorkányt el sem tudnék képzelni.<br />
Ekkor Will egy kicsit halkított a hangján, hiszen a Rheát óvó angyallány barátságtalan tekintete szigorúan kísérte minden szavát.<br />
- Miért pont Rhea? És honnan veszed, hogy boszorkány? - csodálkoztam a válaszán, ez nem kétséges. A nagy és erős Will pont ettől az apró lánytól tartson? Furcsának találtam, az egyszer biztos.<br />
- Láttad a reakcióját, amikor Georgo meghalt? - némán megráztam a fejem - Csak mosolygott!<br />
Döbbenten kimeresztem a szemem, Will pedig folytatta.<br />
- Számomra ez a mosoly mindent elárul róla. Egy normális lány reakciója az lenne, ahogyan te tetted. A sikoltás és a sírás. A férfiak sem viselték nyomtalanul, a teremben mindenki a cipője orrát bámulta, pedig nap mint nap látnak halált. Még így sem tudták elrejteni az undorukat. Milyen ördögfajzat képes mosolyogni eközben?<br />
- Lehet, hogy csak színészkedett... - vetettem fel, miközben komor tekintetemmel legszívesebben leolvasztottam volna arcáról az ártatlan mosolyt.<br />
- Akkor nagyon jó színésznő - válaszolt, de hangjából kihallatszott, hogy nem hisz benne.<br />
Én sem hittem benne. Forró düh kapott lángra a mellkasomban. Elhatároztam, sokkal jobban fogok ügyelni a lányra.<br />
Ebben a pillanatban vészjósló hörgésre kaptam fel a fejem. A levegő megdermedt a démonok gyors és nesztelen közeledtére. Foszladozó húsuk alól fénylett a csupasz csont. Egész lényük a bűnt és a bűnhődést hordozta. Színtelen pupillájuk Jake arcára tapadt, éhesen felé nyújtották a karjaikat. Én és Will a másodperc tört része alatt reagáltunk. Will már ki is lőtte a nyilat, ami a Jakehez legközelebb álló démon testébe fúródott. A nyilak csak úgy szárnyaltak, sorra megtalálva a célpontot. Én sem maradtam tétlen. Különböző szent átkokat küldtem feléjük, hol a tüzet, hol a fényt, amelyektől elporladtak, néma sikolyra nyitva szájukat. Nem voltak olyan sokan, mint a múltkor, olyan húsz körül lehettek. Összehangoltabban dolgoztunk, mint azelőtt bármikor. Fél szavakból is megértettem Will utasítását, és egy pillanat múlva teljesítettem is. Rhea őrangyala törökülésben, szórakozottan figyelte a jelenetünket, de segíteni nem segített.<br />
- Akkor szólok Jamesnek, hogy szervezze meg az estét - zárta le a témát Michaell, majd Rheára pillantott - Körbe vezeted Adriant, Rhea? Biztosan örülne egy kis idegenvezetésnek.<br />
- Persze - mosolyodott el még szélesebben a lány - És neked mi a terved mára?<br />
- Beszélnem kell egy szállítóval. Már egy hete késik, és ha így folytatja, nem lesz jó vége.<br />
- Sok sikert a tárgyaláshoz! - fordult Michaell felé csillogó szemekkel, átkarolta a nyakát, és egy illendőnél hosszabb csókkal ajándékozta meg.<br />
- Meglesz. Jó mulatást!<br />
- Kösz - intett fagyos mosollyal az arcán Jake, és addig néma maradt, amíg Michaell hallótávolságon kívül nem esett.<br />
- Szerintem először forduljunk a cuccodért, azt lepakoljuk a házban. Míg megyünk, beavathatlak titkokba, és amikor odaértünk, bemutathatom a házat - sorolta lelkesen Rhea, csillogó szemekkel. Jake csak bólintott.<br />
- Csodás - lelkesen tapsolt egyet, és a főutca felé vette az irányt - Ugye erre?<br />
- Igen - válaszolta továbbra is színtelen hangon.<br />
Kínos csöndben megindultak egymás mellett a forgalmas úton. Mind a ketten keresték a szavakat, mit kellene mondaniuk, majd Jake nem bírta megállni, kinyögte a kérdést:<br />
- Te és Michaell?<br />
- Igen, már egy éve együtt vagyunk - sütötte le a szemeit szégyenlősen, de én nagyon jól sejtettem, hogy semmi szégyenlősség nem volt benne. Ez csak a színház része, ha igaza volt Willnek, az előbb. Szörnyeteg.<br />
- Ilyen fiatalon főnök? Még nem láttam ilyet... - szólalt meg újra Jake, hangja és arca teljesen kifejezéstelen volt.<br />
- Lám, lám! Rátért a tárgyra - vigyorodott el Will, én pedig kérdően felé pillantottam - Most puhatolózik az apja haláláról, és a gyengéjéről.<br />
- Nos, igen. Az édesapját megölték, és ő vette át a helyét - a szemeit továbbra is a magassarkú cipője orrán tartotta.<br />
- Ki tette?<br />
- Az a srác, akit te ma lelőttél. Georgo.<br />
- Komolyan? - egy kis szünet után Rhea bólintott, Jake pedig folytatta a vallatást - Nem is tudtam.<br />
- Ha tudtad volna, meg kellett volna ölnünk. Ez volt a lényege az egésznek. Ha közöd van Georgohoz, azt elmondta volna, de nem mondott semmit. Valójában nem is kellett volna megölnöd, elmondta volna, ha ismer. A gyilkosság inkább egy lelki próba volt, és te ötösre vizsgáztál.<br />
- Hát...örülök neki, hogy be tudtam bizonyítani - válaszolta egy csepp bizonytalansággal a hangjában. Georgo nem árulta el? Élete utolsó óráiban nem mondott semmit, csak hogy megvédje?<br />
Egyikünk sem szólalt meg, csak hallgattunk feszülten, az agyam pedig folyamatosan kattogott.<br />
- És nekem mi lesz a feladatom ebben az egész rendszerben? - tette fel az újabb kérdést Jake.<br />
- Előbb apróbb dolgok, mint például a drogdílereknek kiosztani az árut, vagy megfenyegetni egy-két embert. Aztán majd talán besegíthetsz az üzletben. Van egy klubb a negyedik sugárúton. Elég híres...<br />
- Tudom melyik - válaszolt tömören Jake. Nem mutatott túlzott érdeklődést semmi iránt sem. Látszott Rheán, hogy ez nagyon is zavarja, de a lelkesedése nem lankadt.<br />
- Esténként ott szoktunk összegyűlni. Meg hát azt az elvet követjük, hogy adjunk az embereknek minél több szórakozási lehetőséget, akkor a munkára sokkal inkább tudnak koncentrálni.<br />
- Én nem igazán szeretek bulizni.<br />
- Miért nem?<br />
- Az ember elveszíti maga fölött az önkontrollt. Nincs annál gusztustalanabb, mint amikor az ember nincs magánál, és olyanokat tesz, amiket egyébként nem tenne.<br />
- Vagy éppen megtenne, csak ügyesen titkolja - mosolyodott el ravaszan a lány, és hátradobta a fürtjeit.<br />
- Ezt hogy érted? - ráncolta a szemöldökét Jake.<br />
- Te azért nem szeretsz bulizni, nehogy eljárjon a szád. Rengeteg dolog van benned, amit legszívesebben elmondanál, és megtennél, de nem teszed és nem mondod. Az alkohol mindent kiszedne belőled - szélesen elmosolyodott Jake meglepett arcán - Szerinted miért tartunk ilyen gyakran bulikat?<br />
- Lustaságból - vonta meg a vállát - Nekem nincs titkom.<br />
- Nagyon is, hogy van - bólintott továbbra is csillogó szemekkel - És egyszer ki fogom deríteni őket.<br />
- A tudás veszélyes - sóhajtotta pimasz féloldalas mosolyát felöltve a lányra.<br />
- Megbirkózom vele.<br />
- Sok sikert hozzá! - hunyorgott a távolba. Valószínűleg megpróbálta távolról kivenni a piros busz számát, majd halkan hozzátette - Ezt a buszt még el tudjuk érni! Gyerünk! - Azzal futásnak eredt.<br />
Mosolyogva néztem, ahogy Rhea a 15 centis magassarkújában futásnak eredt. De az volt a döbbenet, hogy még ebben a nevetséges szituációban is képes volt elegáns szökkenésekkel tartani a tempót. Éppen sikerült felugraniuk a buszra, mögöttük pedig bezárult az ajtó.<br />
- Repülünk? - fordultam Will felé.<br />
- Repülünk - bólintott, majd kitárta szárnyait. Szégyenlősen elkaptam a pillantásom, és én is felröppentem, társammal együtt. Feltűnt, hogy bár hallatszott a démonokat kísérő halálhörgés, valahogy elkerülték a buszt, húsz méteres körzetben minket is elkerültek.<br />
- Mi történt? - kiáltottam hátra Willnek, aki csak megvonta a vállát, és visszakiáltott.<br />
- Valószínűleg most másra vadásznak.<br />
De én nem hittem ebben azok után, hogy láttam, egyszerre mennyi démon támadt Jakere abban a pillanatban, hogy mi lettünk az őrangyalai.<br />
- Biztos vagy benne? - kérdeztem újra, mire megrázta a fejét.<br />
- Nem, nem vagyok biztos benne. De addig nincs baj, amíg nem zaklatnak minket.<br />
Ebben mondjuk igaza volt.<br />
A szél kegyetlenül tombolt, és fújta a leesett havat a járókelők szemébe. Igazán kellemetlen lehetett kinn lenni ezekben az órákban. Elméláztam azon, hogy ilyen időben mihez kezdenék az én kis romházamban Heroval. Biztos kibírnánk, egymáshoz bújnánk, és magunkra terítenénk az összes pulcsit, amit csak elhoztam otthonról. Talán még tüzet is raknék.<br />
Furcsa volt, hogy nem éreztem semmit abból, ami körülöttem zajlott. Mindig a fejemben kellett tartanom, hogy ez csak egy átmenet. Én már nem tartozom ide. Igazán kellemetlen volt a tudat, hogy itt már csak egy halk árny vagyok, aki ugyan véd, de senki sem tudja a nevét. Felelősségteljes munka, de nyomasztó, és igazi lelki megpróbáltatás. Főleg, ha nem szereted azt, akit védened kell.<br />
- Jól vagy? - éreztem meg egy hatalmas kezet a csuklómon, Will ujjai szorosan ráfonódtak. Féloldalas mosolyában aggodalmat véltem felfedezni.<br />
- Minden rendben, csak elgondolkoztam - vontam meg a vállam, és szégyenlősen lesütöttem a szemem. Alattunk a busz éppen indulni készült - Gyerünk!<br />
Talán még háromnegyed órán keresztül repültünk. A londoni forgalom fájdalmasan lassan vánszorgott a többsávos utakon. Az autók feltorlódva, tömött sorokban dudáltak egymásra, és az a bizonyos busz, ami Jaket és Rheát szállította, csigalassúsággal haladt.<br />
Willel végig beszélgettük az időt. Faggattam a festésről, és nagyon szívesen mesélt nekem róla:<br />
- Nekem ez egyfajta önkifejezés. Nem igazán értettem soha a művészetekhez, de jó érzés odaállni, és a színekkel azt csinálni, ami éppen jól esik - magyarázta hevesen, én pedig figyelmesen hallgattam.<br />
- És melyikek a kedvenc színeid?<br />
- A fekete.<br />
- Miért pont az?<br />
- Egyszerű, de mégis bonyolult. Olyan titokzatos. Sok mindent elfed és elrejt - felelt ismét.<br />
- Megmutatod őket? - kérdeztem ismét, arcomon mosoly terült el. Szerettem volna minél többet megtudni Willről, és sejtettem, hogy a festményeiben benne van a legtöbb érzése.<br />
- Igen. Talán - mondta egy kis gondolkozás után, és játékosan rám kacsintott.<br />
- Mi az, hogy talán?<br />
- Lehet, hogy igen. De lehet, hogy nem... - fejtette ki a nyilvánvalót, mire én felhorkantam.<br />
- Mi az, hogy nem biztos? - méltatlankodtam továbbra is.<br />
- Mögötted - mosolyodott el kedvesen, mire ijedten hátrakaptam a fejem. Egy foszladozó démon úszott el mellettem a levegőben, Will épp idejében szólt. Egy gyors átokkal véget vetettem a hörgésnek.<br />
A busz újból megállt, és az ajtókon kiszökkent a két fiatal. Hangosan nevettek valamin, a buszon ülő idősek nagy örömére.<br />
<br />
Az egész nap hallgatással telt. Sétáltunk mögöttük és hallgattuk a történeteiket. Nem sok számunkra érdekest hallhattunk. A bandáról sem mondott sokat. Elmondta, hogy hol és mikor kötelező megjelenni, hogy hogyan üzennek egymásnak, de semmi személyeset, vagy olyasmit, amivel közelebb kerülhettünk volna a kapcsolatokhoz vagy a viszonyokhoz. Rhea elmondta, hogy kifejlesztettek egy új mobilalkalmazást, amivel egy pillanat alatt körbe lehet küldeni minden adatot, úgy, hogy semmilyen hálózatnak nem lehet hozzáférése. Elmesélte, hogy ez a társaság nem csak pár amatőr bűnöző, hanem egy egész hálózat, ami beszövi a várost. A drogdílereknek ők szolgáltatják az anyagot, mindenkinek pontosan kimérve, szigorúan ellenőrizve szedik össze a hasznot. Bolti rablásokat szerveznek, és a pénzt különböző bankokba beépített emberek segítségével mossák tisztára. Ezen kívül még leánykereskedelemmel is foglalkoznak, de arról Rhea elég keveset beszélt.<br />
Őszintén szólva rosszul voltam, miközben ezeket hallgattam. Bár ahhoz képest, ami Georgoval történt, ez semmi sem volt. Szokatlanul csöndes voltam, inkább gondolataimba merültem. Eszembe jutott a hajnali beszélgetésem Claryvel. Azt mondta, hogy egy megtestesült tökéletességet kapott védencül, de mégsem tudja szeretni. Én egy igazi kihívást kaptam, és azt mondtam, szeretem. De egyre inkább úgy éreztem, hogy ez nem igaz. A gyönyörű arca félelmet váltott ki belőlem. A már-már fekete szemei egyre üresebbek és üresebbekké váltak, én pedig féltem. Elviselhetetlen bűntudatot éreztem, hiszen Will láthatóan szerette Jaket. Annak ellenére, ami kiderült róla, annak ellenére, amit tett. Még az üres szemek mögött is meglátta az érzelmeket, amiket én nem találtam. A mellkasom egyre nehezült, és düh öntött el, legfőképpen Audrey iránt. Miért helyezett ilyen helyzetbe? Miért nem mond semmit? Mi a szerepem ebben a színjátékban? Elegem volt az egész játékból, melyben én voltam a bábu, melyet csak úgy madzagon lehet rángatni. Nem kértem belőle többet.<br />
Jake beköltözött a lakásba, ami annyiból állt, hogy a hálószobába tette az egyetlen sporttáskáját. Rhea megígérte neki, hogy fel fogják újítani a lakást, mihelyt lebeszéli a festőkkel, és megígérte, hogy nagyon otthonos helyet varázsolnak majd belőle. Jaken látszott, hogy nem igazán izgatja, de azért mosolygott. Rhea a lelkére kötötte, hogy pontban este tízre érkezzen meg a negyedik sugárúti klubba, Jake pedig megfogadta, hogy nem késik. Nem is késett.<br />
Belépett a klubba, ahol már javában tartott a buli. A pultoknál komoly tumultus keletkezett, a tánctéren egymásnak nyomódott testek tömege villódzott a fényben. Volt egy kis emelvény a tánctér fölött, ott ült pár fontosabb ember, de csak Michaellt és Rheát ismertem fel közülük. Jake elkerülte a pultokat, és a táncteren is átküzdötte magát komolyabb akadály nélkül. Látszólag az emelvény felé sietett határozott léptekkel. Mikor felért a lépcsőn szívélyes fogadtatásban részesült.<br />
- Pontban tíz óra. Ügyes - mosolyodott el szélesen a lány, és hátradobta arany göndör fürtjeit.<br />
- Hogy tetszik ez a hely? - érdeklődött mosolyogva Michaell.<br />
- Szép - válaszolta zsebre tett kézzel Jake.<br />
- Ez a központ. Természetesen járnak ide csupán szórakozni vágyó fiatalok is, de nekik fogalmuk sincs a háttérről - magyarázta tovább Rhea, mire Jake bólintott.<br />
- És mennyire balhés ez a hely? - kérdezett vissza Jake.<br />
- Semennyire. A kidobóknak ki van adva, hogy aki nagyon részeg, vagy túlságosan konfliktus kereső, azonnal dobják ki a klubból.<br />
- És nekem mi ma a feladatom?<br />
- Az, hogy szórakozz! Menj táncolni! Ismerkedj! - mosolygott fel rá szélesen Rhea.<br />
- Nem tudok táncolni - mondta Jake, miközben Rhea arcát fürkészte.<br />
- Gyere velem! - ragadta meg a karját az apró lány, és a tömeg felé húzta. Michaellen nem látszott semmi féltékenység, egyáltalán nem aggódott. Teljesen megbízott Rheában.<br />
Az egész termet uralta a Jazz megnyugtató, lassú dallama. A párok szorosan egymáshoz simulva lassúztak. Így tett Jake és Rhea is. Az apró lány fejét Jake mellkasának döntötte, miközben lépkedtek a lassú zene ütemére. Jake kezébe vett egy szőke hajtincset, és azt csavargatta, miközben táncoltak. Egyikük sem szólalt meg egy szót sem, csak mosolyogtak. A szám végén Jake egy puszit nyomott Rhea homlokára, majd megfordult, és elhagyta a táncteret. Rhea kezébe vette a hajtincset, amivel a fiú babrált, és szélesen elmosolyodott. Majd felindult az emelvényre, és szenvedélyes csókcsatába kezdett Michaellel, a barátjával.<br />
Jake kivágta az ajtót, és hazafelé indult a sötétben. Mi pedig hangtalanul követtük. Közel volt a lakás, így hamar odaértünk. Jake ágyba vetette magát, és rögtön hangos horkolásba kezdett.<br />
- Will, vigyáznál egy pillanatra helyettem is, kérlek? - kérdeztem halkan, mire csak bólintott.<br />
Átléptem a falon, és a konyha részlegbe mentem. Ott leültem a padlóra, és ezt suttogtam: - Kaiel, kérlek szépen gyere ide!<br />
Azonnal megjelent az angyalfiú a kérésemre. Jellegzetes sötét bőréből világított zöld szeme.<br />
- Miben állhatok szolgálatodra? - kérdezte udvarias mosollyal az arcán, mire csak halkan, szinte suttogva feleltem.<br />
- Audreyval szeretnék beszélni. Nagyon fontos lenne.<br />
- Azonnal szólok neki - azzal köddé vált.<br />
A konyhapadlón kuporogtam, miközben egy könnycsepp gurult végig az arcomon. Audrey nagyon hamar ideért. Megjelent, fehér fény vette körül, ami bevilágította az egész szobát, megnyugvást hozva a sötétségbe.<br />
- Mi a baj, Leona? - kérdezte gyengéden. Felpattantam ültemből, és vártam, hogy kirobbanjon belőlem mindaz, amit bent tartottam. De nem robbant semmi. Túl fáradt voltam hozzá.<br />
- Nem tudom tovább csinálni - mondtam fakó hangon, fáradt szemeimet a padlón tartva - Nem szeretem Jaket. Nem ismerem, és nem engedi, hogy megismerjem. Nem értem, hogy mi a dolgom, és nem is látom értelmét, hogy itt legyek. Nem szeretem Jaket.<br />
- Muszáj szeretned azt, akit védesz! - mondta megnyugtató hangján, mire én felhorkantam.<br />
- Hogy is szerethetném! Ma láttam, amint hidegvérűen gyilkolt! - hangomba kétségbeesés vegyült.<br />
- Segíthetek neked ebben - válaszolta egy kis idő után. Értetlenül felkaptam a fejem.<br />
- Bele akarsz nyúlni a fejembe?<br />
- Adhatok neked egy képességet, amitől majd bármikor, ha szeretnél, beleláthatsz a fejébe. Megértheted a múltját, az érzéseit és a tetteit. Muszáj ismerned ahhoz, hogy tudd szeretni!<br />
- Szeretném ezt a képességet - döntöttem halkan, de magabiztosan.<br />
Audrey kedvesen bólintott. Kezeiből fény tört elő, amely körülölelt. Átjárta a belsőmet, minden porcikámat elérte. Borzongás futott végig rajtam, kellemes elektromosságot éreztem az ujjaimban...És akkor meghallottam egy halk hangot a fejemben. Olyan volt, mintha egy kis szobában ülne, és beszélne. Nem volt hangos, de bármikor hallhattam, amikor akartam. Amikor érzések törtek fel belőle, a hangok tiszták voltak, és képek társultak hozzá. Ha kinyitottam az ajtót, az elmémet elárasztották a képek. De ha éppen máshova akartam figyelni, bezártam a szobát, és a kis hang csendben mormogott. Most nagyon csendes volt. Csak a tudatalattija dolgozott, miközben álmokból szőtt színes sálat. Hosszút, melynek egy-egy részletére már nem is emlékezünk. De a színesek, a gyönyörűek, vagy a sötétek, az ijesztőek megmaradnak. Élénken élnek álmaink színes sáljába dolgozva. Jake színes álmai gubancában.<br />
<br /></div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com6tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-68645475543415914462013-10-29T04:58:00.000-07:002013-10-29T04:58:45.789-07:0011. fejezet - Gyilkos<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Drága olvasóim!</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Szokásomhoz híven késtem, nem is kicsit. Nagyon sajnálom! Túl vagyok egy nagy-nagy dolgozathullámon, ami nem sikerült valami fényesen, de szerencsére túl vagyok rajta, és a szünetnek köszönhetően jutott egy kis idő megírni a részemet. Elég tekintélyes mennyiségűre sikeredett (14.5 oldal) remélem egy kicsit elégtételt veszek. Nagyon-nagyon köszönöm az eddigi sok támogatást, a díjakat, amiket ha lesz időm, szép sorjában kiteszem mindet, és a szépséges kommenteket, amik újabb erőt adnak a folytatáshoz. Remélem ehhez is kapok egy-két véleményecskét, hogy tudjam, mit csinálok jól és rosszul. Jó olvasást! Ölel.: Leona G.</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Ui.: A versennyel kapcsolatban annyit, hogy túl vagyok az ötven (!!!!!!) feliratkozón, így minden képen meg lesz rendezve, azonban nem ezen a blogon, hiszen ide nem is illene. Fogok nyitni egy saját blogot, amire az én kis jelentéktelenebb gondolataimat és cikkeimet fogom feltenni,és természetesen az ígért versenyt is meg fogom hirdetni. Még egyszer jó olvasást a fejezethez! :)</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data2.whicdn.com/images/83205169/large.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="179" src="http://data2.whicdn.com/images/83205169/large.gif" width="320" /></a></div>
<br />
<br />
Soha sem voltam még ilyen fáradt, vagy feldúlt! Mintha kiszippantottak volna belőlem minden pozitív gondolatot, minden reményt, minden életerőt. Hiányzott az alvás. Az, hogy lehunyjam a szemem, és amikor felébredek, mindent elölről kezdhessek. Hogy egy pillanatra elengedhessem a rideg valóságot, és elmerüljek az álmaim rózsaszín mezejében, vagy éppen a legborzalmasabb félelmeimmel találjam szembe magam, amihez képest a való élet maga a paradicsom. Bevetettem magam a puha ágyamba, és szorosan lehunytam a szemeimet. <i>"Kérlek, Uram! Add, hogy álmodhassak! Add, hogy álmodhassak!"</i> De az álom csak nem jött a szememre. Messziről elkerült engem, rám bízva, hogy szőjek magamnak álmokat. <i>"Talán ezért van meg majdnem minden angyalnak a saját kreatív elfoglaltsága? Hogy képesek legyenek álmodni? Majd érdeklődök erről Clarynél. " </i>Újra és újra gondolataimba férkőzött Jake Dearman. Holnap reggel meg kell gyilkolnia a bandatársát. Georgot, akit ugyan utáltam, amiért bántotta Jaket, de soha sem kívántam volna neki ilyen szörnyűséget. Egy olyan embernél, aki ilyen fiatalon ilyen durva dolgokat követett el, soha sem lehet tudni, hogyan döntenek az égiek, hogyan dönt Audrey. Még ha az angyalok soraiba kerül, akkor is komoly megrázkódtatás a halál. A tudat, hogy ezt Jake fogja kiosztani számára, elviselhetetlen volt. Fejemre húztam a takarót, gyerekesen reménykedve abban, hogy a csúnya dolgok, amiket nem akarok látni, nincsenek is ott. Eltűnnek, mint idővel a szörnyek az ágy alól, akik leharapják annak a kisgyermeknek a lábujját, akik nem takaróznak be rendesen. Eltűnik, mint ahogy a félelem a sötéttől, és az ismeretlentől. Mint amikor a halál után rádöbben az ember, hogy a halál nem a vég, hanem a kezdet. A földi élet egy próba volt, eltörpült az örök élet hosszúsága mellett. De a csúnya dolgok nem tűntek el, úgy, ahogy a szépek sem. Mélyet sóhajtva rá kellett ébrednem, hogy nem vagyok már gyerek, nem viselkedhetek úgy, mintha az lennék. Lassan emelkedett és süllyedt a mellkasom. Tudtam, hogy nincs szükségem a légzésre, Clary elmagyarázta, hogy működünk mi, lelkek. Semmire sincs szükségünk. Nem kell ennünk, mert sosem vagyunk éhesek, nem kell fürdenünk, mert mindig tiszták maradunk. Levegőre sincs szükségünk, és ruhára sem volna, hiszen sosem fázunk. Azonban, ha úgy élünk, mint életünkben, könnyebben megbarátkozhatunk a többi változással. Ha valaki világ életében főzött, és szereti a hasát, meg van a lehetősége, hogy főzzön, és egyen. Ugyan csak lélek által létrehozott alapanyagok állnak rendelkezésére, és ha sokat eszik, nem is hízik meg, de ízlelni még így is tud. Évek milliói alatt ez a kastély magában hordozta az ősemberek barlangrajzain át egészen a középkor festészetén át az ókori görög tudósok matematikai elméleteikig mindent. Clary megígérte, hogy egyszer elvisz engem a kastély könyvtárába, ahol ezek a kincsek sértetlenül megtalálhatóak. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Néha elgondolkozom rajta, milyen érdekes itt élni - fecsegett szórakozottan Clary két edzés között, mire kedvesen rámosolyogtam, hogy folytassa - Tegnap éppen kedvem támadt ebédelni, mert már el is felejtettem a paradicsomszósz ízét, úgyhogy lerepültem az ebédlőbe. Éppen magamra borítottam a levest, mikor a semmiből előbukkant Kaiel. Hamarosan találkozol vele, Ő Audrey jobb keze. Nagyon aranyos egy srác...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Talán megtalált a szerelem? - piszkálódtam, ugyanis már pár napja folyamatosan azt bizonygatta, hogy nekem mennyire tetszik Will. Nem foglalkozott a megjegyzésemmel, csak folytatta a mondanivalóját:</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, szerintem aranyos, de semmi több. Szóval találkoztam vele, hívtam, hogy ebédeljen velem, ő pedig csatlakozott. Nagyon jól elbeszélgettünk. Elmesélte, hogy Indiában lakott, és hogy aznap délután Audrey adott neki egy kis kimenőt, így hazalátogatna. Elgondolkoztam azon, hogy mennyire egyformák is az emberek. Persze nem teljesen, de nem határoz meg minket az, hogy hol éltünk, milyen nyelvet beszéltünk, melyik pártra szavaztunk... Annyira nem számít! És mégis mennyit harcoltunk a földön egymás ellen. Neked sötét a bőröd, ezért utálunk, neked vörös a hajad, téged sem szeretünk. Semmi értelme!</div>
<div style="text-align: justify;">
A történetéből azonban egy részlet megragadt, így gyorsan rákérdeztem:</div>
<div style="text-align: justify;">
- Clary? A felhőpalota London fölött van? </div>
<div style="text-align: justify;">
- Ezt így nem mondanám...elég bonyolult.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy érted? - húztam össze a szemöldököm.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A felhőpalota igazából minden város, ország vagy rét felett húzódik. Ahol éppen vagy. Mindig csak fel kell repülnöd, és megtalálod. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez hogy lehetséges?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Varázslattal - mosolyodott el rejtélyesen Clary.</div>
<div style="text-align: justify;">
- És ez azt jelenti, hogy a palota maga is végtelen nagy? Senki sem tudja, hogy hol az utolsó terem?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem végtelen, de mindig bővül. Ha éppen sok angyalnak kell helyet biztosítani, hozzá adódik egy-két szoba. Ha az angyal tovább lép, a terem üresen marad addig, amíg új lakója nem akad - elgondolkozva tépkedte az illatos virágok szirmait, amik beborították a rétet - Egy időben kísérleteztem, amikor nem volt dolgom, vagy társaságom. Körberepültem az egész palotát, és bejártam minden termet, persze a hálószobákon kívül. Úgy terveztem, hogy térképet rajzolok magamnak, ugyanis pocsékul tájékozódtam, vagyis még mindig pocsékul tájékozódom, de nem volt türelmem, még csak strigulákat sem húzni, olyan elképesztően sok terem van a palotában.<br />
- Hogy lehet, hogy nem volt társaságod? - kérdeztem nevetve, mire csak értetlenül rám meredt.<br />
- Hogy lehet, hogy mondok neked valamit, és te természetesen annak egy apró, picike részletén vagy fennakadva?<br />
Értetlenségemet teljesen jogosnak véltem, ugyanis soha sem láttam nála közvetlenebb angyalt. Majdhogynem az egész palota ismerte (bár ez erős túlzás) és mindenki odavolt érte. Nincs is ezen mit csodálkozni, Clary gyönyörű, okos, bájos és kíváncsi volt. Nála sosem merült fel a kínos hallgatás gondolata. Beszédéből hiányzott a rosszindulat, a pletykák vagy a rágalmak. Mindenkinek volt egy kedves bókja, ami feldobta az illető napját, így érthetően mindenki szeretett a társaságában lenni.<br />
Gondolataim, szokás szerint elkalandoztak, de nem bántam. Örültem, hogy éppen nem Jaken járt az eszem, hogy nem kell megint a kusza gondolataim legmegfejthetetlenebbikével foglalkozni. Az ajtó kicsapódott, és becsörtetett rajta Clary, majd fáradtan levetette magát az ágyra, mellém.<br />
- Milyen volt a napod? - kérdeztem fáradtan.<br />
- Nehéz...hihetetlen nehéz - hangja megremegett, szája lefele görbült. Felkönyököltem, és a kigördülni készülő könnycseppet letöröltem az arcáról.<br />
- Mi történt?<br />
- A kislány egész egyszerűen tökéletes! - fakadt ki Clary, mire értetlenül összehúztam a szemöldököm.<br />
- Igen? És ez miért baj?<br />
- Szörnyű lélek vagyok! Szörnyű, borzalmas! - ostorozta magát szüntelen, míg nem szavába vágva átöleltem.<br />
- Te vagy a legnagyszerűbb lélek, akit ismerek! Nem vagy szörnyű, közel sem vagy az! Ne sírj, semmi baj!<br />
- De igenis van! Valami baj van velem... Nem érzem azt, amit egy őrangyalnak éreznie kellene - kétségbeesetten kapaszkodott a vállamba, de már nem rázta sírás. Mélyeket lélegzett, ezzel nyugtatva magát.<br />
- Ezt hogy érted? - kérdeztem halkan, értetlenül.<br />
- Nem tudom úgy szeretni Lilyt, ahogyan megérdemelné! Imádnivaló, okos, szép, és könyörgöm, csak hét éves! Én pedig nem tudom úgy szeretni, ahogyan téged szerettelek, amikor az őrangyalod voltam. Egyszerűen idegen, nem kötődöm hozzá! - sorolta kétségbe esetten, miközben szorosabban ölelt magához, mintha elszállhatnék, otthagynám könnyes arccal a rideg valóságban.<br />
- Semmi baj, ettől még nem vagy romlott lélek! Talán csak egy kis időt kellene adnod magadnak! Az eleje mindig nehéz!<br />
- Te szereted Jaket? - szegezte nekem a kérdést, miután kibontakoztunk az ölelésből.<br />
- Igen - vallottam be szégyenlősen.<br />
- Na látod!<br />
- De ez nyilván más...nekem ő az első! Neked pedig a második, és idő előtt hunytam el, fel se tudtál készülni az egészre!<br />
- Talán igazad van - mondta halkan, de arcán látszott a vigasztalhatatlan bűntudat. Le akartam törölni minden szomorúságra utaló jelet a gyönyörű arcáról. Egy ilyen nagyszerű angyal nem lehet szomorú!<br />
- Adj magadnak időt, légy türelmes! - biztattam mosollyal az arcomon, mire ő is mosollyal válaszolt.<br />
- Így lesz majd! Köszönöm.<br />
- Nincs mit köszönnöd, Clary! Bármikor.<br />
- És milyen volt a te napod? - kérdezett vissza Clary, mire sóhajtottam egyet, és ülő helyzetbe tornáztam magam.<br />
- Nagyon-nagyon fárasztó.<br />
- Ezt hogy érted? - kérdezte a szőkeség, mire újat sóhajtottam, és belefogtam a mai napom elregélésében. Clary arca egyre döbbentebb és döbbentebb lett, majd miután befejeztem a történetem, percekig meg sem szólalt.<br />
- Mit keresett ott annyi démon?<br />
- Bár tudnám - húztam a számat - De utána messziről elkerültek minket.<br />
- A démonok tudnak kommunikálni egymás között...talán megérezték a tisztítótüzet - tűnődött Clary.<br />
- Ez a dolog... ez a lélektűz tényleg olyan ritka? Mármint... Will nagyon kiakadt rám emiatt - hebegtem-habogtam zavaromban, Clary pedig rögtön bólintott kérdésemre.<br />
- Eszméletlen ritka - apró szünetet tartott, szinte hallottam, ahogy kattognak a fogaskerekei, majd ismét megszólalt - Én sem értem, hogy voltál rá képes... az első napodon! Bár az edzéseken is nagyon ügyes voltál, de azt gondoltam, csak egyszerűen igyekszel, de most már nem tudom mit gondoljak.<br />
- Kérlek, egész egyszerűen ne gondolkodjunk ezen! - fakadtam ki fáradtan - Elegem van abból a rengeteg kérdésből, amire senki sem tud választ adni. Pedig igazán igényelném a válaszokat...<br />
- Minden rendben? Ne haragudj, hülyeséget kérdeztem, semmi sincs rendben... - Clary idegesen beharapta az ajkát, és újra a gondolataiba merült. Nem sokáig bírt csöndben maradni, újra szólásra nyitotta a száját:<br />
- És akkor Jake megteszi? Vagyis...Adrian a neve, vagy Jake?<br />
- Igazából Jake, de Adrianként mutatkozott be. És igen, valószínűleg holnap megteszi.<br />
- Basszus, Lana! Nem hiszem el, hogy Audrey képes volt pont őt hozzád beosztani! Hát semmire sincs tekintettel? Tönkremész ebben a sok kételyben hosszútávon! - kelt ki magából Clary, amit én csak csöndben hallgattam. Tudtam, hogy igaza van, de nem voltam hajlandó elismerni. Jaket semmi áron sem cserélném le. Még akkor sem, ha sokkal egyszerűbb lenne az életem.<br />
- Ne aggódj, Clary! Megbirkózom vele - mosolyodtam el halványan.<br />
- De neked folyton csak meg kellett birkóznod a dolgokkal...te ennél jobbat érdemelsz - mondta halkan, mire meghatódva átöleltem.<br />
- Tényleg ne aggódj! Csak szeretnék egy picit nem ezekkel a problémákkal foglalkozni... Clary? Nincs kedved megmutatni nekem a könyvtárat?<br />
- Persze - bólintott azonnal, majd feltápászkodott az ágyamról, és az ajtóm felé sietett, én pedig követtem. Bármit elkövettem volna annak érdekében, hogy egy kicsit kikapcsolhassam a gondolataimat, amik mindig visszatértek a védencem irányába.<br />
- Egyébként... Találkoztál ma Kaiellel? - kérdeztem sejtelmesen barátnőmet, mire értetlenül rám nézett, majd elvigyorodott és lesütötte a szemét.<br />
- Igen, találkoztam, ha épp tudni akarod... - válaszolt lassan és megfontoltan.<br />
- És megkérte a kezed? - szívattam, mire hangosan felnevetett, és gyengén a vállamba boxolt.<br />
- Idióta! Dehogy!<br />
- De kár... pedig már az étkészletet is kiválasztottad!<br />
- Te nem vagy normális - ingatta a fejét nevetve, majd egy kis idő után hozzátette - Egyébként meg, nem is tudnánk összeházasodni. A házasság szentsége csak az élőkre vonatkozik. Mármint... tehetünk egymásnak hűségi fogadalmat, de az nem ugyanaz.<br />
- Valld már be, hogy tetszik neked! - nyaggattam fáradhatatlanul, de ő csak mosolygott, és a cipője orrát vizsgálgatta.<br />
- Miért olyan fontos ez?<br />
- Mert a barátnőm vagy, és kíváncsi vagyok a lelki világod rejtelmeire! - nevettem fel hangosan. Tekintetét felemelte a cipője orráról, és zavartan megtorpant. Arcára pír költözött, így ejtette ki a száján a vallomást.<br />
- Oké... talán. De nem biztos, csak talán.<br />
- Tudtam! - nevettem diadalittasan.<br />
- Halkabban! Mindenki minket bámul! - tapasztotta be a számat barátném. Együtt, rázkódó vállakkal röppentünk ki az erkélyen.<br />
Clary a nyugati szárny felé vette az irányt. Ahogy lenéztem a magasból, egyből a mennyvirágok borította mezőre siklott tekintetem. Mindig megdöbbentett a gyönyörűség, ami ezekben a virágokban lakozott. Olyan aprók, mégis olyan értékesek! Egy pegazuscsorda legelészett békésen a réten és egy angyalpáros simogatta őket udvarias mosollyal arcukon. A nyugati szárny egyébként nem különbözött a többitől. Ha nem figyeljük meg eléggé, úgy tűnhet, semmi összefüggés nincs a tornyok magassága vagy egymáshoz viszonyított távolsága között. De ahogy jobban megfigyeljük, rájövünk, minden torony egyenlő távolságban, kisebb háromszögeket megformázva állnak. Ezért is olyan nehéz eligazodni ebben a hatalmas palotában: ugyan minden torony másmilyen, mégis nehéz őket megkülönböztetni. Claryvel beröppentünk a teraszon, majd elengedtük a szárnyainkat, hogy ne ütközzünk a felénk sodródó angyaltömeggel.<br />
- Előre figyelmeztetlek, hogy ne ájulj el annyira! - mondta mosolyogva, mire én csak nevetve bólintottam.<br />
- Nyugi, nem fogok!<br />
- Én ebben nem lennék olyan biztos... - válaszára felvontam a szemöldököm, majd hirtelen megtorpant egy hatalmas kétszárnyú ajtó előtt. Megragadtuk a kilincset, és húzni kezdtük magunk felé, hogy aztán beléphessünk a gyönyörű könyvtárba. Sohasem hittem volna, hogy ennyire ledöbbenhetek. Hatalmas, beláthatatlanul hatalmas terem volt, és a padlószegélytől a magas, harminc méter magas plafonig érően sorakoztak a könyvek. A falakat tarkába vonták a könyvek gerincei, azokon cikornyás arany betűk hirdették a kötet címét. Kis táblák lógtak a sorok között, hogy segítsenek a megtalálni a keresett könyvet.<br />
- Az elején még ókori emberek irományait lehet olvasni. Arra a tudományos irodalom, erre a szépirodalom. Azt gondolnád, hogy Homérosznak csak az Illiász és Odüsszea volt, de ebben a könyvtárban van még ezen kívül öt műve. Igazán szépek, és érdekesek - magyarázta Clary, mire még ennél is jobban elkerekedett a szemem.<br />
- Ezek azok a könyvek, amelyeket az emberek haláluk után írtak?<br />
- Természetesen. Az az igazság, hogy itt nincs olyan könyv, amit a földön már publikáltak, itt csak az az utáni művek vannak. Bár így is elég tekintélyes a gyűjtemény. Arra van a középkori irodalom - mutatott messze, előre, miközben tovább sétáltunk a hatalmas polcok mellett - És erre vannak a mostaniak - mutatott egy egészen más irányba - Ha segítségre van szükséged, kérd meg Teresát, ő a könyvtáros angyalunk. Minden könyvet úgy ismer, mint a tenyerét. Bámulatos memóriája van. És minden könyvet számon tart, nem tanácsos késve visszahozni a kikölcsönözötteket.<br />
- Nem jutok szóhoz! Ez csodálatos! Mennyi könyv, Istenem! - motyogtam magamban, nem tudtam levenni a szemem a hatalmas, plafonig érő polcokról. Az angyalok felröppentek a pocok legtetejére, olyan magasra, hogy a végén csak apró kis pontoknak látszottak, majd kecsesen landoltak, könyvvel a kezükben. Állva olvasgatni kezdték a műveket. Clary széles mosollyal nézte ámuló ábrázatomat, majd otthonosan megindult, az egekbe nyúló polcsorok között, én pedig követtem. Lépten-nyomon olvasgattam a kis, kacskaringós betűtípusú táblákat. Ókori görög mitológia. Ókori görög tudomány, matematika, filozófia, fizika, számtan, csillagászat. Ókori görög életrajzok. Ókori görög festészet, szobrászat. Római építészet. Ókori római könnyű irodalom. Kínai művek. Perzsa művek. Török művek. Amit tudni kell az iszlámról.<br />
Sorban faltam a megdöbbentően régi, de mégis újnak látszó könyveket. Vajon hogy nyomtatnak idefent, a felhő palotában? Ezt is csak kérni kell? Régi szokásomnak hódolva végighúztam ujjaimat a könyvek gerincén. Szinte éreztem azt a sok csodát, amit egy ilyen alkotás rejt. Gondosan bele van csomagolva a fájdalom, az öröm, a boldogság, a szeretet és a gyűlölet. Bele van rejtve a kalandvágy, a bátorság és a gyávaság, szép jellemek, nehéz életek, sírás és nevetés. Pozitív és negatív karakterek, ahogy aztán kibomlik a végkifejletnél, és akkor értelmet nyer az a sok olvasással töltött óra. És nem bánod meg, hogy azt a maréknyi idődet erre fordítottad. Az iskolában ciki volt olvasni.<br />
"- Olvas a fene! Nincs nekem annyi időm, hogy ilyesmire pazaroljam! Brendon minden időmet kitölti - felelt Stella arra a kérdésre, hogy elolvasta-e a kötelezőt. Természetesen nem állta meg, hogy ne villogjon új fiújával, aki szintén nem tartott tovább egy hétnél. Utána unalmassá vált, és kidobta - Az ilyesmit csak a Leona Davishez hasonló lúzerek csinálnak. A kis stréber - nevetett ki szokásosan, és pedig szégyenlősen lehajtottam a fejem, és magamhoz szorítottam a könyvemet, nehogy kilökje a kezemből. Volt már rá példa, hogy egy könyvtári kötet a sárban végezte Stella jóvoltából."<br />
- Nézd csak, Lana! Ez itt az én könyvem - mutatott rá egy vékony, pasztell rózsaszínű könyvre, amelyre cikornyás, fehér betűkkel volt ráírva: Clarissa Felton: Levél a szélviharban. Egy apró novellás kötet.<br />
- Gyönyörű! Hú, de kíváncsi vagyok rá! Azonnal kikölcsönzöm - hadartam izgatottan. Nagyon érdekelt, mit alkotott Clary. Leemeltem a polcról a könyvet, majd a kezemben forgattam, hogy minél többet tudhassak meg róla.<br />
- Kiveszed? - hallottam meg egy mély női hangot a hátam mögül. Erős de ja vu érzésem támadt. Otthon mindig ugyanezt kérdezte tőlem a könyvtárosnő, ugyanígy a hátam mögül. Megfordultam, és udvarias mosollyal az arcomon, bólintottam. Teresa egy alacsony, csúnyácska nő volt. Görbe orra, és kis, vágott szemei voltak, keskeny ajkakkal. Lehetett volna szép is, ahogy minden angyal szebb volt mint életében. Hiszen a kinézetünket is mi változtatjuk. De Teresa valamiért nem tette. Nem akart sem fiatalabbnak sem szebbnek tűnni. Ekkor jöttem rá, mennyire szimpatikus nekem Teresa. Nem akart másnak látszani, elfogadta magát olyannak, amilyen. Talán Isten miatt, talán saját maga miatt, de nem akart semmin sem változtatni, ami hozzátartozott önmagához. Áradt belőle a magabiztosság: Ez vagyok, fogadd el, hiszen én is elfogadom magam! És ez nagyon tetszett, irigyeltem ezt a képességét. Én sosem tudtam ilyen büszkén felvállalni magam, sosem volt valami nagy önbizalmam. Ettől függetlenül mosolya kedves volt, szemeiből bölcsesség áradt. És ez szebbé tette az egész lényét, szebbé, mint bármelyik másik gyönyörű angyal.<br />
- Igen, kiveszem - bólintottam, mire kedvesen elmosolyodott, és a nagy bejárat felé mutatott.<br />
- Akkor hozd oda a könyvet, és elvégezzük az adminisztrációt.<br />
- Rendben.<br />
Clary elgondolkozva nézett Teresa után.<br />
- Ugye, milyen különös?<br />
- Micsoda? - kérdeztem vissza összeráncolt szemöldökkel.<br />
- Teresa annyira más, mégis szereti őt mindenki. Ha a földön más vagy, kitaszítanak.<br />
- Nem minden mást taszítanak ki... A más, az különleges. Csak vannak olyan mások, akiket nem ismernek el különlegesnek - mondtam a számomra is értelmetlen érvemet, de Clary mégis megtalálta benne a jelentést.<br />
- Igen. Teresa ilyen.<br />
Világot megváltó nagy gondolataink kifejtése után megindultunk a pulthoz, és lediktáltam az adataimat. Kaptam egy kis olvasójegyet, vele együtt Clary irományát.<br />
- Mennyi az idő? - kérdeztem Clarytől, a felkelő napot vizslatva. A nap vöröses foltokat jelenített meg az ég alján, melyek azt az érzést keltették az emberben, mintha éppen egy-egy hanyag tintapaca volna. A havazás elállt, már csak a földet borító vékony fehér réteg árulkodott a tegnapi nagy viharról.<br />
- Hajnali hat. Miért? - kérdezett vissza Clary, de már nem tudtam neki válaszolni. Sebesen elröppentem mellette, száguldva a Londoni kislakás felé, amelyben még talán ott van Jake és Will, akit csúnyán otthagytam. Szemeimet behunytam repülés közben, csak Jaket kerestem,<br />
" - Kérlek Uram, segíts megtalálni Jake Dearmant! Kérlek Uram..."<br />
Egy koszos raktárépületben állt, körülötte a csapattal, előtte ült hátrakötözött kézzel Georgo. Szárnyaim sebesen csattogtak, miközben le és föl ereszkedtek. Hajam lobogott, belekuszálódott szárnyaim tollazatába. Az angyali harci felszerelésből repülés közben elővettem az íjamat, és felfeszítettem rá egy nyilat. Rekordidő alatt értem be a raktárépületbe, lendületesen átrepültem a falon, majd botladozva megálltam.<br />
Az egész termet rejtélyes félhomály uralta. Sok ember volt jelen, mégsem lehetett őket látni. Ott voltak, meghúzták magukat a fal mellett az árnyék rejtekében. Mind síri csöndben álltak és nézték az eseményeket. A fényben állt Jake, arcán semmi érzelmet nem lehetett felfedezni. Kezében egy fekete pisztolyt forgatott hanyagul, ám mozdulataiból érződött, hogy nem könnyelmű, csupán a feladatot érzi nevetségesen egyszerűnek. Michael és Rhea mellette álltak, és várták a fejleményeket. Georgo velük szemben ült egy székben, amelyhez hozzá volt kötözve. A fegyver kattant...<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
***</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Igazán nem volt oda a feladatáért Jake, de kénytelen volt teljesíteni azt. Utálta Georgot. Ez az utálat többek között Johnnyhoz köthető, de még így sem tudta bosszúnak felfogni a gyilkosságot. Rengeteg halálnak volt már szemtanúja, de egyet sem ő osztott, csak azt látta, ahogy egy társa végzi. Úgy érezte, ez hozzá tartozik az élethez. Vannak szerencsétlenek, akiknek lejárt az idejük és menniük kell. Ez puszta érdek, de ettől függetlenül borzalmasnak tartotta a gyilkosságot. Mindig is irtózott tőle, és attól, aki élvezettel osztotta ezeket a büntetéseket. Véleménye szerint nem az ember dolga ítélkezni, de nem volt mit tenni. Ha olyan helyen nő fel az ember, ahol nap mint nap szembesülnek a halandósággal, nem válik szokásává lázadozni. Jake tisztában volt vele, hogy miután főnök lesz, ezzel kénytelen lesz megbarátkozni. Egyszer majd talán ül az irodájában, elé hoznak egy szerencsétlent akinek ideje mennie, és hidegvérűen le fogja puffantani. Még csak fájdalmat sem fog érezni. Mikor reggel felébredt, elhatározta, hogy nem fogja felfedni semmi áron sem az érzelmeit. Ez a küldetés az életébe és a tekintélyébe került, és már régen megfogadta magának, hogy meg fogja nyerni ezt a csatát. Ha ezért egy csapattársa életébe kerül, akkor a csapattársnak ideje imádkozni. Georgot amúgy is utálta, tiszta szívéből gyűlölte. Talán nem is volt olyan nehéz dolga, nem volt olyan nehéz meghoznia ezt a döntést.<br />
Korán reggel ébresztették az első napsugarak. Sohasem tudott hosszan ágyban maradni. Mindig csinált valamit, dolgozott, ritkán pihent. Nem is igen szeretett pihenni, kellemetlenül érezte magát a szabadidejében, hiszen nem volt mit csináljon. Csak ballagott az utcákon, néha betért egy-egy étterembe, vagy kocsmába. Ücsörgött és figyelt. Megfigyelte az emberek átlátszó hazugságait, a kedves mosolyokon túl rejlő titkokat. Más nem vette ezeket észre, csak Ő. Talán ennek a csendes tevékenységnek köszönhette, hogy nagyszerű megfigyelő volt. Egyetlen apró részlet sem kerülte el a figyelmét, és ő ugyanígy, egyetlen apró részletet sem fedett fel magáról. Arcáról semmit sem lehetett leolvasni, ami az embereket rend szerint nyugtalanná tette. Olyan, mintha egy feneketlen, fekete tóba bámulnál. Elbűvöl a gyönyörűsége, de a rémisztő ismeretlent tárja eléd. És ha engedsz a csábításnak, szépen lassan elmerülsz az ismeretlen, hátborzongató sötétjében. És talán nem térsz vissza. Jake azonban jó színész volt, és ezt belecsempészte az arcmimikájába. Mindig úgy alakítgatta a reakcióját, ahogy azt a közönség várta, vagy meglepetésként érte. Az alvilági személyekkel szemben pókerarcot, vagy pimasz vigyort alkalmazott, a hölgyekkel szemben sármos félmosolyt. Ilyenkor kevésbé tűnt hátborzongatónak a szemei mögötti fekete üresség, és a közönség nyugodt volt.<br />
Jake kelletlenül kitakarózott, és feltápászkodott. Sóhajtott egyet, majd a fürdő felé vette az irányt. Miután letusolt, megszárítkozott és felöltözött. Fogat mosott, és magára fújt egy pici dezodort. Kilépett a parányi és mocskos fürdőszobából, és az éjjeliszekrényéből kivette a pisztolyát, és a kabátja belső zsebébe csúsztatta. Kopogtak az ajtaján, de nem várták meg, amíg kinyitja azt. Egyből belépett a szobába Abe, amitől Jake arcára ösztönösen pimasz vigyor kúszott az arcára. Természetesen ettől pedig Abe-ben felment a pumpa.<br />
- Ideje teljesíteni a próbát, Adrian Denton - mondta komoran, mély basszus hangján.<br />
- Rendben, én készen állok, Abe - mondta ki könnyedén, mintha csak arról folyna a társalgás, hogy megnéznek-e a moziban egy filmet. De sajnos nem erről folyt a szó, és Abe egyre idegesebb lett a pimasz ismeretlentől. Valóban nyugtalanította őt a tapasztalatlannak, de mégis megfontoltnak látszó fiú. Zavarta, hogy nem tudja, ki ő, honnan jött...<br />
- Még meggondolhatod magad...<br />
- Örülnél neki, mi? De tudod mit? Nincs neked ekkora szerencséd! - vigyorgott Jake, mire Abe-ből kitört, amit eddig visszatartott.<br />
Mint egy oroszlán, ugrott az áldozatára. Ujjait Jake torkára kulcsolta, dühtől zihálva feszült neki a mellkasa Jakének, akiből kiszorította a levegőt.<br />
- Tudd meg ki az úr a háznál! - mondta eltorzult, fojtott hangján Abe. Jake fent tartotta az áthatolhatatlan maszkját, amit Abe nem tudott megkerülni. Hiába fájt neki, nem mutatta, egy rezdüléssel sem árulta el, mi folyik benne.<br />
- Így kell bánni egy vendéggel? - kérdezte gúnyosan Jake, majd egy megszokott kattogó hang után fordult a kocka. Jake fegyverének a csöve egyenesen Abe mellkasának volt támasztva. Abe elfelejtett levegőt venni.<br />
- Velem te ne szórakozz, megértetted? - szűrte fogai között a szavakat Jake halkan, kigördült Abe alól, és eltette a fegyvert - Amatőr - motyogta magában szórakozottan.<br />
<br />
Az út még a szokásosnál is szótlanabbul telt. Jake és Abe beültek egy furgonba, és bámultak kifele az ablakon. Jake nem ismerte ezeket az utcákat, amelyek elúsztak mellettük, de különösebben nem volt kedve koncentrálni, mélyen a gondolataiba temetkezett. A pisztoly ott pihent, a mellkasának nyomódva. Megnyugtatta a közelsége, észrevehetetlenül mélyet sóhajtott. Az autó megállt, Abe pedig szó nélkül kiszállt az autóból, Jake pedig követte a példáját. Reggeli szürkeség borította a koszos sikátort, aminek kövein ritmusosan koppantak lépteik. Abe megtorpant egy vastagnak és nehéznek tűnő ajtó előtt, és háromszor rákoppantott arra. Egy pillanat múlva kinyílt az ajtó és a két férfi besietett rajta.<br />
- Gyertek! - mosolygott Jakere Rhea, ő pedig viszonozta azt. Talán Rhea volt az egyetlen nő, akire őszintén, ösztönösen mosolygott. Továbbra is csöndesen ballagtak a poros, sötét épületben, majd a csöndet Rhea törte meg.<br />
- Menj előre Abe, kérlek! Lenne egy kis megbeszélnivalónk - Rhea elbűvölő aranybarna szemeivel rámosolygott az óriásra, mire az bizonytalanul bólintott, belökte az ajtót és eltűnt mögötte.<br />
- Hazudsz, Adrian? - szegezte a kérdést Jakenek, mire az csak féloldalasan elmosolyodott.<br />
- Nem, Rhea. Nem hazudok.<br />
- Rendben. Ne haragudj, ezért a nevetséges próbáért, én próbáltam lebeszélni őket...<br />
- Semmiség, ne aggódj. Ha ez kell, ahhoz, hogy bebizonyítsam, legyen - válaszolta könnyedén, mintha nem számítana. Mintha nem fájna neki már csak a gondolata is, hogy embert kell ölnie.<br />
- Rendben - mosolyodott el Rhea, és belökte a nehéz ajtót - Már várnak rád.<br />
A teremben vágni lehetett a levegőt, érezni lehetett benne a feszültséget. Komor szempárak sokasága figyelt csöndesen, senki sem szólt egy árva szót sem. Nem látszottak, csak árnyak voltak a fal mellett, akár a csöndes szellemek figyelték az eseményeket, de ellenük tenni nem tudtak, vagy nem akartak. Az egész terem akkora volt, akár egy kosárpálya. Bizonytalan félhomály uralkodott az egész helységen. Elég világos volt ahhoz, hogy ellásunk az orrunk hegyéig, de sötét ahhoz, hogy pontos részleteket látnánk. Jake kivette a sok árnyék közül Rheáét, aki megtorpant Michaell mellett, és várakozva Jakere nézett. A terem falain, magasan apró ablakok, kis réseken át szűrődött be egy kis fény. Egy ilyen fénycsík közepében foglalt helyet Georgo széke, amihez szorosan neki volt kötözve. A száján egy vastag ragasztócsík terpeszkedett. Jake hűvös arckifejezéssel a székhez lépdelt. Léptei súlyosak voltak, lassan koppantak. A halálos ritmus mindenki fülében ott dübörgött, ahogy várták az ítéletet. Jakebe fájdalom nyilallt, elviselhetetlen fájdalom. Mintha üvöltött volna odabent, mélyen: Nem akarok szörnyeteg lenni! De elnyomta magában. Fel kellett nőnie a feladathoz, fel kellett nőnie apja hírnevéhez. Meg kellett tennie, különben ő fog ott ülni, abban a székben, és az ő fejébe dörren majd a fegyver gyilkosan. Tudta, hogy ha ő ülne ott, nem akarna sokáig félni az elkövetkezendőktől: gyors halált akarna. Azt, hogy mielőtt végiggondolhatná nyomorult életét, lesújtson, és fájdalom nélkül ragadná el oda, ahonnan nincs visszaút. Jake egy pillanat alatt előkapta a pisztolyát, felemelte, és egyenesen Georgo fejére célzott. Meghúzta a kibiztosított fegyveren a ravaszt. A golyó sebesen szántotta a levegőt, majd végül Georgo homlokában ért célba. Georgo azonnal meghalt. A vére vörösen csillogott a poros betonpadlón. A teremre síri csönd telepedett, csak egy árva hang sikított fájdalmasan, elborzadva a szörnyűségtől. Leona Davis, egy apró, láthatatlan lélek sikolya töltötte be a helyiséget, összefolyva a sűrűn folyó könnyeivel.</div>
</div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com8tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-40781979452405636742013-09-30T10:24:00.000-07:002013-09-30T10:24:09.881-07:0010. fejezet - Tehetetlenség<div style="text-align: justify;">
<i>Drága olvasóim!</i><br />
<i>Újra elnézést kell kérnem késésemért, azonban szerencsére most nem késtem olyan nagyon sokat, mint általában. Hihetetlen boldogsággal tölt el ez az eszméletlen támogatás. Minden egyes kommentet ünnepelek, minden pipának, díjnak, oldalmegjelenítésnek, chatben írt kis üzenetnek örülök. A feliratkozóim száma eszméletlen nagy, mindjárt elérem az ötvenet! (Azt szeretném kérdezni, hogy ha elérem az ötven feliratkozót, lenne e kedvetek pályázni egy olyan novellaversenyre, amilyenre eddig sehol sem jelentkezhettetek, és egy kicsit kapcsolódik a blogom témájához. Ha nem, akkor nem indítom el feleslegesen.) </i><br />
<i>Remélem ez a fejezet is elnyeri tetszéseteket, és kifejtitek véleményeteket kommentben. </i><br />
<i>Ölel titeket: Leona G.</i><br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data3.whicdn.com/images/79768410/large.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="211" src="http://data3.whicdn.com/images/79768410/large.jpg" width="320" /></a></div>
<br />
"Nem, nem nem! Hagyja békén! Segítsen már valaki! Fáj neki, hagyja abba!" - a fejemben üvöltött, tombolt az a kis hang, de már nem volt erőm kiáltani. Meredten, remegő lábakkal álltam, és néztem a betont, aminek Jake feje újra és újra neki csapódott. Néztem a fájdalomtól eltorzult arcát, amint felsérti azt a tökéletes bőrt Georgo gyűrűinek egyike, néztem a tehetetlen testét, amint már nem is próbálkozik kiszabadulni a szorításból. Gyengének éreztem magam, nem tudtam segíteni. Pedig ezért vagyok, nem igaz? Hogy segítsek annak az embernek, aki mellé beosztottak. De most csak álltam, és néztem ahogy szenved. Fájt, nagyon fájt, és nem volt ott Will, hogy kisírhassam magam a vállán. Vagyis ott állt, közvetlen mögöttem, de amióta kitört belőlem a varázslat, amivel elpusztítottam minden démont, egy szót sem szólt hozzám. </div>
<div style="text-align: justify;">
Will hitetlenül fürkészte az arcomat, de én nem néztem a szemébe, csak Jaket figyeltem. Őrangyaltársamról sütött a feszültség, az íját egy percre sem eresztette le, de csak hangtalanul koncentrált. Pedig nagyon jól jöttek volna Will kedves, biztató szavai. Én egész egyszerűen csak fáradt voltam. Nem is, inkább végtelenül kimerült, de tartottam magam, és a megmaradt erőmmel Jakere koncentráltam. Kétségbeesetten próbáltam megfejteni tettei miértjét, hogy feltérképezhessem jellemét, és megtudjam miben mesterkedik. Azonban sajnos nem sok mindent sikerült kiderítenem. Jake hűvös, és kifejezéstelen arca szinte semmit sem árult el. El sem tudtam képzelni, hogyan nőhetett fel, hol, kiket szeretett, szeretett egyáltalán valakit, kik a szülei... Semmi fénykép a szobában, egy rokoni név sem a telefonban. Én mégis szerettem. Nem tudtam volna megmondani, miért, egész egyszerűen csak szerettem, és semmilyen áron nem adtam volna fel a harcot érte, akár ezer démon ellen sem. Azonban egy démonnal sem futottunk össze a továbbiakban, mintha messziről kerültek volna minket. Őszintén nem bántam! Most már nem féltem a foszladozó, gonosz lelkektől. Kirázott tőlük a hideg továbbra is, de már nem féltem. Már csak egy dologtól féltem: hogy Jakenek baja esik. Gyűlöltem a főnököt, amiért ilyen veszélyes feladatot bízott rá. Tudtam, hogy nem szabad ezt éreznem, de nem tehettem ellene. A tudat is fájt, hogy a konkurencia karmai közé kelljen bemerészkednie, védtelenül, egyedül. Nem voltam megbékélve a tervükkel sem, nem bíztam Georgoban. Azzal meg végképp nem voltam megbékélve, hogy eszméletlenre verje az a behemót Jaket. Legszívesebben ordítottam volna, bele az őrangyalai képébe, hogy állítsák le, mit képzel?! De nem tettem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egyszer csak megpillantottam egy szőke lányt, aki határozott léptekkel a verekedők felé tartott. Pont úgy nézett ki, ahogy én mindig is akartam. Alacsony volt, és karcsú, hátát bársonyos szőke haja verdeste. Nagy, aranybarna szemeiben magabiztos fény csillant, tökéletes orra és telt ajka is irigylésre méltóak voltak. Vastag, fekete bőrkabátot viselt színes farmerral és olyan magassarkúval, amiben művészet lehetett nem elesni. Őt az őrangyala követte, akin nem látszott aggodalom, mintha naponta menne ez a lány verekedő férfiak közelébe. Talán egyszer én is meg fogom szokni. Georgo mögött állt meg, ott pedig erőteljesen megragadott a férfi tarkóján egy ideget, ami miatt ökölbe szorult, ütésre kész ökle elernyedt, majd erőtlenül hullott oldala mellé. Szemhéjai lecsukódtak, a következő pillanatban pedig eszméletlenül gördült le Jake testéről, hogy a sáros aszfalton elterülve végezze. </div>
<div style="text-align: justify;">
Jake arca kisimult, már nem sütött róla a kínzó fájdalom, és lassan kinyitotta a szemét. A lány szórakozottan fölé hajolt, ajkán mosoly bujkált, amint kimondta ezeket a szavakat:</div>
<div style="text-align: justify;">
- Önvédelem lexikon kezdőknek, első fejezet.</div>
<div style="text-align: justify;">
Megkönnyebbülten felsóhajtottam és elmosolyodtam. Jake pár másodperc elteltével felfogta, mit jelentenek ezek a szavak, és eleresztett egy apró félmosolyt, és feltápászkodott a sáros betonról.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönöm. Hogy sikerült így kiütnöd? - kérdezte őszinte kíváncsisággal a hangjában.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Talán később elmesélem. A helyzet az, hogy van pár szemtanúnk, és nem lenne szerencsés, ha ránk találnának. Fel kellene jönnöd hozzám, addig jönnek a többiek, és elviszik a pasast. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben - mondta, miközben egy pillanatra bizonytalanság futott át a szemén, valószínűleg azt mérlegelte, hogy elképzelhető, hogy ő az a lány a függöny mögül, akit eddig sosem látott. A többiek kifejezés erre utalhatott. Azonnal visszahívta a nyugodt félmosolyt az arcára, és bólintott.<br />
- Merre indulunk?<br />
A lány egy szó nélkül hátat fordított neki, és a pár méterre lévő emeletes ház felé vette az irányt, Jake pedig követte. Kíváncsiság kerített hatalmába. Ő az a lány az ablakból? Ő a konkurencia része? Ez az egész csapda? Csak Jakenek ne legyen baja! Követtem a párost, Will pedig az utcán maradt. Mikor észrevette, hogy értetlenül hátrapillantok, csak ennyit mondott:<br />
- Megnézem ki viszi el Georgo testét, azt hiszem követem őket. Kiderítem, hogy mi a helyzet.<br />
- Rendben - bólintottam bizonytalanul.<br />
- Este találkozunk.<br />
- Szia - mondtam mosoly nélkül.<br />
- Szia - köszönt ő is, majd megfordult, és a fekete kocsit nézte, ami megállt a háztömb előtt, felemelték az eszméletlen testet, majd tovább is hajtottak.<br />
Én pedig átléptem a vastag falon, és követtem a védencemet. Az út síri csöndben telt, csak a lépteik kopogása hallatszott. A lány a második emeleten lakott, a lépcsőhöz közelebbi lakásban. Elfordította a kulcsot, és miután a zár kattant, sietősen becsörtetett a lakásba, és miután Jake is átlépte a küszöböt, gondosan bezárta az ajtót. Egy igényesen berendezett, otthonos kis lakás volt a lány otthona. A bejárat egyből a nappaliba nyílt, ami egyben volt a konyhával, a két részt az étkező asztal választotta el. A bézs színeibe öltözött nappaliban helyet kapott egy, a praktikusnál világosabb barna sarokkanapé, ami a TV állvánnyal, és a polcsorral szemben foglalt helyet. A polcokon fényképek, apró díszek és szuvenírek sorakoztak. Több film és zene volt, mint könyv, ám ezekből elég jelentős volt a gyűjtemény. A konyhapulton sorakoztak a koszos edények és poharak, látszott, hogy régóta nem nyúltak hozzájuk. Jake arcáról szokás szerint semmit sem tudtam leolvasni, csak annyit, hogy egy pillanat alatt feltérképezett mindent, ám hogy ne legyen feltűnő a vizsgálódása, egy pillanat alatt elkapta tekintetét a helyiségről, és arcán félmosollyal a szőke lányt nézte. Az levette a kabátját, és lustán ráterítette egy szék háttámlájára, majd elkérte Jake kabátját is. Jake nem zavartatta magát, lehuppant a kanapéra, a lány pedig követte.<br />
- Rhea Brightley - nyújtotta ki kezét Jake felé a lány.<br />
- Adrian Delton - fogadta el a felé nyújtott jobbot.<br />
- Mi közöd van Georgo-hoz? Mi történt közöttetek? - kérdezte Rhea egy pillanatra elkomorodva, majd újra magára öltve a halvány mosolyt. Jake rezzenéstelen arccal ejtette ki száján a szavakat:<br />
- Volt egy kis konfliktusunk nem rég.<br />
- Miféle konfliktus? - a lány kíváncsian előre dőlt, gyönyörű szemei ki voltak élezve minden apró rezdülésre.<br />
- Legyőztem pókerben, egész szép összeget vesztett el. Nyilván egy kicsit mérges volt rám - húzta féloldalas mosolyra a száját, Rhea pedig egy pillanatig úgy tűnt, hogy nem hiszi a mesét, de aztán ő is elmosolyodott, és feltápászkodott a kanapéról.<br />
- Kérsz valamit?<br />
- Ásványvíz jól esne.<br />
- Akkor egy ásványvíz rendel - mormogta magában Rhea, miközben kitöltötte a vizet, majd visszament Jakehez a kanapéhoz. Egyszerre kortyoltak bele az italba.<br />
- Elárulod, mit csináltál Georgoval, ami miatt úgy ki lett ütve?<br />
- Titok.<br />
- Titok? - vonta föl a szemöldökét Jake, mire Rhea csak bólintott.<br />
- Majd talán egyszer elárulom, miután megtudtam bízhatok-e benned.<br />
- És, mi a te történeted? - kérdezett vissza Jake, témát váltva.<br />
- Nincs történetem. Ebben a lakásban élek, aktív munkakeresésben vagyok...<br />
- És mi a valódi? Mi rejlik e mögött? Kik azok a többiek? - vágott a szavába Jake, mire Rhea csak még szélesebbre húzta a mosolyát.<br />
- A többiek bármelyik percben megérkezhetnek. Nem szeretném elrontani a meglepetést.<br />
- Nem igazán szeretem a meglepetéseket - húzta el a száját Jake.<br />
- Elég róluk annyit tudni, hogy szerencsés, ha tisztelettel beszélsz velük. Kisember vagy hozzájuk képest.<br />
- Én ebben nem lennék olyan biztos.<br />
Ebben a pillanatban kattant a zár, nyílt az ajtó. Sorban érkeztek erős testalkatú férfiak, komor arccal. Mindet alaposan végigmértem, és hamar arra a következtetésre jutottam, hogy ezek a férfiak tipikusan olyan fajták, akikkel nem szívesen futnék össze egy sötét sikátorban...meg egyáltalán nem futnék velük össze szívesen. Velük egyidőben jött még egy legalább olyan magas és erős férfi, akinek viszont nagyon örültem: Will. Arca nem sok jóról árulkodott, feszülten ráncolta a szemöldökét. Eddig nem igazán volt alkalmam megismerni erről az oldaláról, és igazán hiányzott a laza, humoros Will. Kérdően rámeredtem, de ő csak ennyit mormogott:<br />
- Majd később elmesélem, és majd te is beszámolsz. Most koncentráljunk!<br />
- Nem hiszem el, hogy beengedted ezt a patkányt a lakásodba! - vált ki a férfiak közül egy nagyon magas, talán még Willnél is magasabb fickó. Bőrdzsekijét ledobta az egyik székre, látni engedve tetoválásokkal sűrűn televarrt karját. Kopaszra borotvált feje, és fekete szemei voltak, amik még rémisztőbbé tették egész lényét. Arca undorról és mérhetetlen dühről árulkodott, és ez mind a törékeny testalkatú nőre, Rheára irányult, aki felpattant a kanapéról, és kecses léptekkel egészen a férfi elé lépdelt. Közvetlen közel megállt, magabiztos tekintettel a fickó szemébe nézett, majd szép lassan, tagoltan ejtette ki a szavakat:<br />
- A neve Adrian Delton, Abe! Nem szemét. Tudom mit csinálok.<br />
- Jobban járnál, ha nem hinnél el minden mesét, Rhea. Nem bízhatunk benne! A rohadt életbe, senkiben sem bízhatunk! - csattant fel Abe, és idegesen Jaket fürkészte.<br />
- Mi van, ha igazat beszél? - Rhea nem tágított, magabiztosan állta a dühös pillantásokat, amelyek nem csak Abe felől érkeztek, aki figyelmen kívül hagyta a kérdést, és szavait már egyértelműen Jakenek címezte.<br />
- Mi a neved?<br />
- Adrian Delton, mint már Rhea is említette - válaszolt türelmesen, arcán félmosollyal Jake. Talán élvezte is, hogy a feszült társaság arcába mosolyoghatja a hazugságot, ami nem csengett hamisan a hangjából.<br />
- Hány éves vagy?<br />
- Húsz leszek.<br />
- Foglalkozásod? - érkezett a kérdés egy újabb ember szájából, akit eddig észre sem vettem. Alacsonyabb volt, mint a többiek, és nem is lehetett olyan erőfölényben, mégis körüllengte valamiféle tisztelet, amit a többiek tanúsítottak iránta. Sötétbarna, rövid haja kesze-kuszán állt, szemüveget viselt.<br />
- Ezzel-azzal foglalkozom - legyintett Jake, mintha valami olyan téma került volna terítékre, ami szót sem érdemel - Alkalmi munkákból élek, még nem igazán sikerült megtalálnom a nekem való munkát. Bármit megcsinálok, amire alkalmaznak.<br />
- Mi közöd Georgo-hoz? - kérdezett ismét az alacsonyabb srác.<br />
- Nem igazán sok. Talán a múlt héten találkoztunk egy pókeresten, és kihívott játszani. Rengeteg pénzt feltettünk mind a ketten, én pedig megnyertem mindent. Azóta egy kicsit zabos rám.<br />
- Hol pókereztetek?<br />
Aggodalom kerített hatalmába, amikor arra gondoltam, tíz gyanakvó férfi figyeli árgus szemekkel minden rezdülését. De Jake profinak bizonyult: arca rezzenéstelen maradt, természetes hangsúllyal adta meg a választ.<br />
- A vérvörös csillag -ban.<br />
- Az egész jó hely - bólintott az egyik férfi.<br />
- Jól játszol? - tette fel az újabb kérdést az alacsony, figyelmen kívül hagyva a megjegyzést.<br />
- Egész jól - bólintott.<br />
- Majd meglátjuk - a fiú halvány mosolyra húzta vékony ajkát - Michaell vagyok.<br />
Kinyújtotta jobbját, amit Jake azonnal megragadott, és megrázott.<br />
Ismételgettem magamban a nevet: Michaell, Michaell, Michaell... Aztán eszembe jutott, hol hallottam ma: ő Marcus, a főnök fia, a banda új vezetője.<br />
Meglepett, hogy ő lesz az új főnök: nem látszott veszélyesnek. Ha megkérdeztek volna, talán Abe-re tippeltem volna. Jobban megnéztem Michaellt. Nem kifejezetten jóképű, nem is csúnya, de nem jóképű. Olyan száznyolcvan centi magas lehetett, vékony, de izmos testalkattal rendelkezett. Szemüvege mögül csokoládébarna szeme mosolygott, de érezni lehetett mögüle azt az éberséget, ami az idegennel szemben elengedhetetlen volt.<br />
Jake ismét bizonyított: egy rezdülése sem árulta el, hogy mond neki a név valamit.<br />
- Ez itt az én kis csapatom - mutatott körbe a férfiakon.<br />
- Nem is olyan kicsi az - mosolyodott el Rhea.<br />
- Lehetnék a tagja? - kérdezte felvont szemöldökkel Jake, mire hirtelen minden mosoly lefagyott az arcról és gyanakodva méregették Jaket.<br />
- Szerintem lehetne - szólalt meg halkan Rhea Michaellnek intézve szavait.<br />
- Semmiképpen sem lehetne - jelentette ki határozottan Abe. A többiek csak halkan szemlélődtek, és Michaell reakcióját figyelték.<br />
- Miért ne, Abe? Jól jönne még egy ember - érvelt Rhea, de Abe figyelmen kívül hagyta.<br />
- Az ég szerelmére! Senkiben sem bízhatunk, ezt nekünk kéne legjobban tudnunk! Egyébként meg semmire sem volna jó!<br />
- Utóbbit megcáfolnám! - szólalt meg hirtelen Jake, mire minden tekintet rá szegeződött - Van gyakorlatom a csapatmunkában.<br />
- Rhea, az aszfaltról kapartad fel, mert laposra verték! - mondta egy kövér, kerek arcú férfi.<br />
- Az egy rossz pillanatom volt - húzta el a száját Jake.<br />
- Nem kaphatna még egy esélyt? - kérdezte Rhea Michaell szemébe nézve. A kérdés egyértelműen neki szólt.<br />
A fiú egy pillanatig csak fürkészte a csapatot, de a gondolatait egy pillanatig sem fedte fel.<br />
- Honnan tudjuk, hogy bízhatunk benned? Mi a biztosíték rá, hogy nem Georgo csapatában játszol? Ki vagy te egyáltalán? - tette fel a kérdéseket halkan, de látszott, hogy nem várt rájuk választ.<br />
- Nem tudom, hogy bizonyíthatnám - tárta szét a karjait Jake.<br />
- Miért akarsz a csapatba tartozni?<br />
- Mert nincs hova mennem.<br />
- És rá akarsz lépni erre az útra? Ha belépsz, nem tudsz majd kiszállni.<br />
- Már régen ezen az úton vagyok. És nem tudok kiszállni.<br />
- Van egy esélyed bizonyítani, Adrian Delton - mondta ki kis idő várakozás után, mire mindenki felkapta a fejét, és Michaellre meredt - Igaz, hogy legszívesebben én tenném, meg de nagylelkű leszek, és átadom neked ezt a feladatot. Saját kezűleg kell megölnöd Georgot. Ez lesz a bizonyíték.<br />
- Micsoda? - sikkantottam fel rémülten, és elborzadva néztem a fiatal fiúra, aki kimondta ezeket a borzalmas szavakat, és még inkább meghasadt a szívem, amikor a mosolygó arcú Jakere néztem:<br />
- Megteszem.<br />
Nem, nem nem és nem! Ismételgettem magamban szüntelen. Nem akartam elhinni, hogy Jake mosolyogva veszi tudomásul, hogy mit kell tennie. Kiontani egy ember életet. Micsoda borzalom, micsoda szörnyűség! A legrútabb tett, amit ember elkövethet... Végül is mit vártam? Egy ilyen bandában bármi megtörténhet. Talán mindennapos egy-egy ember kivégzése, rendszeres, megszokott. Megborzongtam a szörnyűségtől: Jake fogja kiontani Georgo életét, beleegyezett.<br />
- Holnap kerül rá sor. Ma már késő van, és hosszú nap áll mögöttünk - mondta Michaell, majd Rheára nézett és újból megszólalt - Mutasd meg neki a szabad lakást!<br />
- Rendben - bólintott a lány, majd a tűsarkúi kopogása közepette áttört a férfiak képezte falon, mutatva az utat Jakenek, aki követte. Mielőtt kilépett az ajtón, szélesen rámosolygott Abere, aki bosszúsan hátat fordított neki, és inkább egy társával folytatott beszélgetést. A párost hárman követtük, őrangyalok: én, Will és Rhea őrangyala. Az őrangyal leány kifejezetten unott és zárkózott volt. Sötétbarna, rövid haja a szemébe lógott, amik szikrákat szórtak a világra. Egy egyszerű fehér pólót és csőfarmert viselt.<br />
Némán lépkedtek felfelé a lépcsőn, hogy majd a negyedik emeletre érve balra forduljanak, és a folyosóra érve megtalálják a harmadik ajtót. Rhea válláról leakasztotta a táskáját, és türelmetlenül keresgélni kezdett, majd fél perc elteltével diadalittasan mutatta fel a megszerzett kulcscsomót. Leakasztott róla egy kis, zöld bevonatú kulcsot, és Jake kezébe adta.<br />
- Tessék, a tied.<br />
- Kösz - mosolyodott el Jake szélesen. Elfordította a kulcsot, majd kattant a zár, és a fiú elé tárult új lakhelye.<br />
A lakást nem lehetett volna más szavakkal leírni, csak annyival, hogy üres. A falakról kopott, fehér festék hirdetett jobb időket, a padlóra évek alatt összegyűlt por és kosz tapadt. Az ajtó ugyanúgy a nappali és a konyha részlegbe nyílt, ám ezeket a helyiségeket csak a nagy fantáziával megáldott emberek láthatták konyhának és nappalinak. A tágas helyiségben egyetlen kopott kanapé állt, és egy rozoga polc, a konyhában pedig pár koszos konyhapult foglalt helyet, és egy apró hűtő állt mellette.<br />
- Majd ki kell takarítani, és egy kis csinosítás is ráférne - tűnődött Jake.<br />
Nem rökönyödött meg, mint ahogy sok ember tette volna a lakást látva. Talán volt bennünk valami közös: mind a ketten tudtuk becsülni a tetőt a fejünk felett.<br />
- Ha kell valami, szívesen segítek - mondta kedvesen Rhea - Arra van a hálószoba, erre a fürdő. Ha holnap túl leszel a dolgon, majd rendesen beköltözhetsz. Hozhatod a holmijaidat.<br />
- Rendben - bólintott Jake.<br />
- Akkor én itt sem vagyok - szólt Rhea, majd megfordult, aranyló haja lobogott utána - Jó éjt Adrian Delton!<br />
- Jó éjt!<br />
- Minden szava hazugság - szólalt meg hirtelen Rhea őrangyala. Szeméből kifésülte rövid haját, majd szúrósan a szemembe nézett - Remélem nem okoz galibát - azzal sarkon fordult, és átlépett a falon védence nyomába eredve.<br />
Amint bezárult az ajtó, Jake elindult felfedezni az új szobáját, mi pedig követtük. A szoba elég kicsi volt, majdnem egészét kitette egy rozoga franciaágy, amibe Jake bele is vetette magát, és az ágy fájdalmasan reccsent. Az ágyon kívül még helyet kapott egy apró éjjeliszekrény és egy nagyobb ruhásszekrény a sarokban. Az ágy jobb oldalán, az ablak beeresztette a félhomályt. Délután négy felé járhatott az idő, amikor Jake elmerült az öntudatlan álomvilágban. Pár percig csöndben figyeltük a fiú békés szuszogását, majd Will hirtelen megtörte a csendet.<br />
- Mesélj, mi történt, amíg odavoltam? - kérdezte Will, miközben letelepedett az ágy mellé, a földre. Mellé ültem, és mesélni kezdtem:<br />
- Nem sok izgalmas. A lányt Rhea Brightley-nak hívják, Jake Adrian Deltonként mutatkozott be. Elmondta a meséjét, miszerint legyőzte Georgot pókerben, faggatta a fogás felől, amivel leterítette Georgot, de a lány nem mondta el. Nem bízik még benne teljesen, de úgy látszik kedveli, és a csapatban akarja tudni. De te nyilván többet tudnál mesélni...<br />
- A furgon tovább hajtott a Twyford streeten, és apró mellékutcákban kanyargott. Nem tudtam megnézni a nevüket, mivel repülve kellett őket követnem. A rendőrség követte őket egy ideig, de végül lerázták őket. Az utcán a szemtanúk nem mondtak használható információkat, csak fekete maszkos férfiakat láttak, meg hogy elcipelik. Rhea és Jake eltűnt a szemük elől. Aztán egy sikátor előtt állt meg az autó, vártak addig, amíg eltűnt az utolsó járókelő a látótérből, majd elcipelték Georgot egy épületbe, és bezárták egy szobába. Az épület teljesen üres és elhagyatott volt, és ott maradt egy férfi őrködni.<br />
- Értem - bólintottam. Nem lettünk sokkal okosabbak. Hirtelen beállt az a kínos csönd, ami egészen eddig elkerült kettőnket, ugyanúgy, mint reggel. Az érthetetlen düh kerekedett felül rajtam, emelt hangon Willnek szegeztem a kérdést:<br />
- Miért csinálod ezt?<br />
- Mit miért csinálok? - kérdezett vissza értetlenül, mire megforgattam a szemem.<br />
- A hallgatást. A démontámadás óta nem szóltál hozzám!<br />
- Mert valamit te is titkolsz előlem! Azt hittem megosztasz velem olyan fontos információkat, minthogy miért történt meg olyasmi, amit csak több száz éves őrangyalok képesek előidézni!<br />
- Hogy micsoda? - kérdeztem vissza döbbenten.<br />
- Tisztítást hajtottál végre. Azt, amit már jó ideje senki sem tudott megidézni. Hogy csináltad? - Will hitetlenül összeráncolta a homlokát, és egyenesen a szemembe nézett.<br />
- Nem tudtam, hogy mit csináltam...csak úgy megtörtént.<br />
- Mit éreztél?<br />
- Dühöt, és félelmet, hogy bánthatják Jaket.<br />
- Erősen?<br />
- Nagyon intenzíven - bólintottam bizonytalanul.<br />
- Sajnálom - szólt halkan Will, tekintete a földet pásztázta - Nehéz lehetett neked, és nem álltam melletted.<br />
- Semmi baj - válaszoltam még halkabban, de ennek ellenére meghallotta.<br />
- Fáradt vagy?<br />
- Egy kicsit - helyeseltem.<br />
- Akkor pihenj le, én addig vigyázok Jakere!<br />
- Köszönöm! Hamarosan leváltalak...<br />
- Ne aggódj, csak pihend ki magad - mosolyodott el kedvesen, mire hirtelen megszállt a nyugalom, és az én arcomra is mosoly kúszott. Megidéztem a szárnyaimat, és kiröppentem a negyedik emeleti ablakon.<br />
<br />
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com6tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-29941404950892488352013-09-21T01:32:00.000-07:002013-09-21T01:32:39.131-07:00Díjaim<div style="text-align: justify;">
<i>Drága olvasóim! </i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Rengeteg díjat kaptam tőletek, amiért egytől egyig hálás vagyok, és köszönöm szépen, hogy érdemesnek találtok ezekre! Elég régóta nem raktam ki őket, ezért nagyon sok felgyülemlett, így úgy gondoltam, hogy kirakom ide őket, hiszen született egy-két blog ami megérdemli, hogy tovább küldjem. Emellett kaptam két gyönyörű fejlécet Tammytól, amit itt meg is osztanék mindenkivel: </i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Köszönöm, drága Tammy!</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://imageshack.us/a/img20/4619/2r4m.png" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="142" src="http://imageshack.us/a/img20/4619/2r4m.png" width="320" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://imageshack.us/a/img834/4520/973d.png" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="142" src="http://imageshack.us/a/img834/4520/973d.png" width="320" /></a></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Tizenötödik díjamat nagyon szépen köszönöm <a href="http://adeleamedium.blogspot.hu/2013/08/elso-dijam.html" target="_blank">Adél Gellénnek</a>!</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEg6SUmuLCJpEQMrme14DsC3uZa5iH7slFm3oNTRIm8EiwfzNulzl_Qwzsf4nLDESiY1J7P7zckweUPgyH5uplSlaVGuEjEzhvacYLPGT0XHZYdtWs6YxzUX6AQQ-j9HSnehyphenhyphenJF_bXM862Jz/s320/1.di%CC%81j.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEg6SUmuLCJpEQMrme14DsC3uZa5iH7slFm3oNTRIm8EiwfzNulzl_Qwzsf4nLDESiY1J7P7zckweUPgyH5uplSlaVGuEjEzhvacYLPGT0XHZYdtWs6YxzUX6AQQ-j9HSnehyphenhyphenJF_bXM862Jz/s320/1.di%CC%81j.jpg" /></a></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Szabályok: </i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i> • Írj magadról 11 dolgot!</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i> • Válaszolj 11 kérdésre!</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i> • Írj 11 kérdést!</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i></i></div>
<div style="text-align: center;">
<i> • Küldd tovább 11 embernek!</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: justify;">
1. Fáj a torkom és be van dugulva az orrom, mint mindenkinek a városban.</div>
<div style="text-align: justify;">
2. Egy nap alatt eszméletlen kuplerájt sikerül kialakítanom a szobámban.</div>
<div style="text-align: justify;">
3. Tegnap délután a barátnőimmel teaházban voltunk, és imádtuk!</div>
<div style="text-align: justify;">
4. Jelenlegi kedvenc filmem az Eleven testek, és nem tudnám megmondani miért.</div>
<div style="text-align: justify;">
5. Már szereztem két ötöst is a suliban, amire nagyon büszke vagyok.</div>
<div style="text-align: justify;">
6. Gőzöm sincs mit írhatnék, de megerőltetem magam.</div>
<div style="text-align: justify;">
7. Gondolom mindenki hallotta már a The fox című új slágert (az új gangnam stylet). Én tegnap hallottam először...szakadtam, azóta folyton ezt hallgatom.</div>
<div style="text-align: justify;">
8. Most Cassandra Clare Végzet ereklyéi sorozat 4. részét, a Bukott angyalok városát olvasom, és nagyon tetszik.</div>
<div style="text-align: justify;">
9. Kedvenc írónőm J. K. Rowling, mert meg tudott alkotni egy olyan világot, precízen és részletesen, hogy én legszívesebben szedném a cuccaimat, és utaznék Roxfortba.</div>
<div style="text-align: justify;">
10. A nap legjobb része az ebéd, legalábbis nekem.</div>
<div style="text-align: justify;">
11. Ha valaki sütit/csokit, vagy általánosságban kaját hoz nekem, egy életre belopta magát a szívembe.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Válaszaim:</div>
<div style="text-align: justify;">
1.Kedvenc állatod? - <span style="color: #741b47;">A cica.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
2.Kedvenc könyved? - <span style="color: #741b47;">Rengeteg van, nem tudnék kiemelni egyet sem.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
3.Van háziállatod? - <span style="color: #741b47;">Egy cicám és egy kutyám.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
4.Hogy néz ki az álompasid? - <span style="color: #741b47;">Pont úgy, mint Ian Somerhalder.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
5.Szereted a 1D-t? - <span style="color: #741b47;">Szeretem, de már nem rajongok értük olyan őrülten, mint ahogy sokan mások teszik.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
6.Legnagyobb vágyad? - <span style="color: #741b47;">Sikeres lehessek az írói pályán, és hogy majd ha felnövök, boldog családot, és nagyszerű körülményeket teremtsek magam és a családom köré.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
7.Ha lehetne 3 kívánságod, mi lenne az? - <span style="color: #741b47;">Mindenki, akit szeretek és ismerek legyen boldog, hosszú, sikeres élete. Találják meg a rák ellenszerét. És ha lehetne, nem lenne rossz megnyerni a lottót...</span></div>
<div style="text-align: justify;">
8.Kedvenc szín? - <span style="color: #741b47;">Nincs kifejezetten kedvenc szín, minden színt szeretek, de nem minden szín minden árnyalatát. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
9.Kedvenc blog? - <span style="color: #741b47;">Egész sokat olvasok, és nem igazán tudnék kiemelni egyet sem.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
10. Kedvenc elfoglaltság? - <span style="color: #741b47;">Írás, olvasás,táncolás, énekelés, rajzolás...</span></div>
<div style="text-align: justify;">
11.Kedvenc szereplő(SzJG)? - <span style="color: #741b47;">Talán Zsolti, vagy Dave...nem is tudom.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
11 kérdés:</div>
<div style="text-align: justify;">
1. Milyen színű a hajad, a szemed?</div>
<div style="text-align: justify;">
2. Ha beleszipkázódhatnál egy könyvbe, melyik lenne az?</div>
<div style="text-align: justify;">
3. Melyik a legromantikusabb dolog a világon? (Pl. gyertya, rózsa, eső...)</div>
<div style="text-align: justify;">
4. Melyik blognak tetszik legjobban a designja?</div>
<div style="text-align: justify;">
5. Van blogon megismert barátnőd? Ha igen, ki az?</div>
<div style="text-align: justify;">
6. Tudja valaki a közvetlen környezetedből, hogy írsz? Ha igen, támogatnak benne?</div>
<div style="text-align: justify;">
7. Sorolj fel magadról három jó tulajdonságot, és egy rosszat!</div>
<div style="text-align: justify;">
8. Tea vagy kakaó?</div>
<div style="text-align: justify;">
9. Őrült bulik, vagy egy csajos este pizsamákkal, popcornnal, filmekkel és rengeteg tábla csokival?</div>
<div style="text-align: justify;">
10. Melyik az a könyv/blog ami talán egy életre megváltoztatta a világnézeteidet?</div>
<div style="text-align: justify;">
11. Hogy tetszettek a kérdéseim? :))</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
És akinek küldöm:</div>
<div style="text-align: justify;">
<a href="http://lenablanchettesblog.blogspot.hu/" target="_blank">Lena Blanchette</a></div>
<div style="text-align: justify;">
<a href="http://red--carpet.blogspot.hu/" target="_blank">Tammy</a></div>
<div style="text-align: justify;">
<a href="http://loveandotherdrugs-1d.blogspot.hu/" target="_blank">DreamyGirl</a></div>
<div style="text-align: justify;">
<a href="http://gen-dorothylarge.blogspot.hu/" target="_blank">Dorothy Large</a></div>
<div style="text-align: justify;">
<a href="http://barmiisblogger.blogspot.hu/" target="_blank">szerecsendió, kriszty96</a></div>
<div style="text-align: justify;">
<a href="http://iknowiamnotalone1.blogspot.hu/" target="_blank">szerecsendió</a></div>
<div style="text-align: justify;">
<a href="http://oromhozok-emma.blogspot.hu/" target="_blank">Emma</a></div>
<div style="text-align: justify;">
<a href="http://ezertintafolt-electra.blogspot.hu/" target="_blank">Electra</a></div>
<div style="text-align: justify;">
<a href="http://reloadgirls.blogspot.hu/" target="_blank">Reload csapatnak</a></div>
<div style="text-align: justify;">
Azt hiszem elküldtem mindenkinek, akinek szerettem volna, így a többi kérdéshez már nem írok kérdéseket, és nem is küldök tovább többet:)</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
Tizenhatodik díjamat köszönöm <a href="http://elijahkatherine.blogspot.hu/search?updated-max=2013-08-04T04:14:00-07:00&max-results=7" target="_blank">Victoria Wolfnak!</a></div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
<div>
Feladat: Írj 10 dolgot magadról, válaszolj a neked feltett 10 kérdésre, és küld tovább 10 blognak!</div>
<div>
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
10 dolog rólam:</div>
<div style="text-align: justify;">
1. Te jóó ég, gőzöm sincs mit írhatnék!</div>
<div style="text-align: justify;">
2. Most éppenséggel a rock, rap rock, rock'n roll korszakomat élem.</div>
<div style="text-align: justify;">
3. Alig várom, hogy nekilássak a következő fejezetem írásának.</div>
<div style="text-align: justify;">
4. Ez a buta youtube nem működik, úgyhogy nem tudok zenét hallgatni:(</div>
<div style="text-align: justify;">
5. Új egyedi káromkodásom: A huzatba!</div>
<div style="text-align: justify;">
6. Általában olyan szavakat használok, amire ötször is vissza kérdeznek az osztálytársaim, hogy mit is jelent.</div>
<div style="text-align: justify;">
7. Érdekel a görög mitológia, bár mindig elborzadok tőle.</div>
<div style="text-align: justify;">
8. Majdnem minden kötelező olvasmányomat szerettem, egy kettő volt, amivel igazán megszenvedtem.</div>
<div style="text-align: justify;">
9. Néptáncolok (bár lehet, hogy ezt már említettem).</div>
<div style="text-align: justify;">
10. Alig várom a táncvizsgát (amit majd az osztálytársaimmal együtt kell letennünk.)</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<div>
Kérdéseim:</div>
<div>
1. Mi az igazi neved? - Nem tudom, hogy jól teszem, ha elárulom...szerintem maradok a titokzatos Leonánál:)</div>
<div>
2. Mik a terveid a jövőben? - Nem sok újat tudnék mondani.</div>
<div>
3. Hobbid? - Írás olvasás, táncolás, éneklés, rajzolás...</div>
<div>
4. Miért kezdtél el blogot írni? - Ne haragudj, de erre a kérdésre megszámlálhatatlanul sokszor válaszoltam, ha érdekel, keresd ki a díjaim című oldalon, de nem írnám le még egyszer.</div>
<div>
5. Hány éves vagy? - Titkos:)</div>
<div>
6. Ha kívánhatnál egyet mi lenne az? - Hogy mindenki egészséges, boldog és sikeres legyen, akit ismerek és szeretek.</div>
<div>
7. Mit gondolsz a blogomról/ olvasod-e? - Sajnos még nem volt időm olvasni, így nem tudok véleményt nyilvánítani, de ha lesz időm, mindenképpen elolvasom:)</div>
<div>
8. Ha elutazhatnál egy helyre teljesen ingyen hova mennél? - Talán Rómába.</div>
<div>
9. Mikor van a születésnapod? - December 18-án.</div>
<div>
10. Van-e valaki az életedben, akiért mindent megtennél? - A szüleim, húgom, unokatestvéreim, nagyszüleim, nagynénikért és nagybácsikért és a barátnőimért bármit. </div>
<div>
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
Tizenhetedik díjamat nagyon szépen köszönöm <a href="http://iknowiamnotalone1.blogspot.hu/search?updated-max=2013-08-11T15:09:00-07:00&max-results=7&start=4&by-date=false" target="_blank">szerecsendiónak</a>!</div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgNQTf3tD5QcimLTFo0oaUzd2MOpq4z5d5L7kMRWHNkHNTT9bWRpwkOqs1g7PYV-JomjIWW8Fd18EvMa1HwnejuFBoiLRR3d2YQ4wH_S6noGGN7jXAq1oRXMJTaBt-2WS4Qp_NteFC9euaN/s1600/d%25C3%25ADj_3.JPG" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgNQTf3tD5QcimLTFo0oaUzd2MOpq4z5d5L7kMRWHNkHNTT9bWRpwkOqs1g7PYV-JomjIWW8Fd18EvMa1HwnejuFBoiLRR3d2YQ4wH_S6noGGN7jXAq1oRXMJTaBt-2WS4Qp_NteFC9euaN/s1600/d%25C3%25ADj_3.JPG" /></a></div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
<div>
Szabályok:</div>
<div>
Írj magadról 11 dolgot!</div>
<div>
Válaszolj 11 kérdésre!</div>
<div>
Tegyél fel 11 kérdést!</div>
<div>
Küldd tovább 10 embernek!</div>
<div>
<br /></div>
<div>
11 dolog:</div>
<div>
1.Van egy saját készítésű SzJG plakát az íróasztalom fölött.</div>
<div>
2. Kaptam egy új dezodort, és fél órája azt fújkálom, mert olyan jó az illata.</div>
<div>
3. Kétszer törtem el a lábam, egymást követő két évben.</div>
<div>
4. Már most visszaszámlálok karácsonyig.</div>
<div>
5. Eddigi legviccesebb testnevelés órámon a lányok focizását néztem, miközben fel voltam mentve. Az egyik osztálytársam (fiú) kameráéval vette a meccset, amin két órája össze-vissza rugdosták a labdát (fejen rúgva egymást) miközben egy darab gól sem született.</div>
<div>
6. Két dologra nem voltam sohasem képes: puskázni és hazudni.</div>
<div>
7. Minden hibámért bocsánatot szoktam kérni.</div>
<div>
8. Gyűlölök futni, a futás az ősi ellenségem.</div>
<div>
9. Unalmamban szemeket szoktam rajzolgatni.</div>
<div>
10. Gőzöm nincs mit írjak, lehet bevezetem azt a rendszert, hogy csak a kérdésekre válaszolok, mert már lehetetlen újakat írni.</div>
<div>
11. ÉÉÉs vége!</div>
<div>
<br /></div>
<div>
Válaszaim:</div>
<div>
<br /></div>
<div>
<div>
<b>Hogyan ismerkedtél meg a legjobb barátnőddel? </b>- Nincs legjobb barátnőm, csak sok nagyon-nagyon jó barátnőm. Nem szeretek választani, mert abból csak a balhé van. Egyébként az osztálytársaim, így a suliban ismertem meg őket és van egy fogadott nővérem, akit pedig születésem pillanatától ismerek, mert a szüleink is legjobb barátnők.</div>
<div>
<b>Szerinted milyen egy tökéletes randi?</b> - Szerintem nem a helyszín, a program számít, hanem hogy kivel vagy. És ha őt szereted, akkor már alapból tökéletes a randi.</div>
<div>
<b>Gyakran látogatod a közösségi oldalakat? </b>- Elég gyakran, de nem lógok rajtuk. Kapcsolattartás miatt használom.</div>
<div>
<b>Van olyan dolog amit szeretsz, de sosem vallanád be, mert cikinek gondolod?</b> - Nem, szerintem nincs ilyen. Még ha hülyének néznek, akkor is mindent megcsinálok, amit szeretnék.</div>
<div>
<b>Mennyire adsz mások véleményére? </b>- Idegenekére semennyit, de akik ismernek, és akiket szeretek, nagyon figyelek a véleményükre.</div>
<div>
<b>Mit gondolsz azokról az emberekről, akik komihatárt szabnak meg?</b> - Nem igazán szeretem ezeket, mert inkább magának írjon az ember, ne a közönségnek.</div>
<div>
<b>Te tettél már ilyet?</b> - Nem, soha.</div>
<div>
<b>Van olyan film, amit már ezerszer láttál, de mégis meg tudnád még nézni? Melyik az?</b> - Most éppen az Eleven testek az, de tuti egyszer csak ráunok.</div>
<div>
<b>Van olyan blog, amit mindenki szeret, te mégsem vagy odáig érte? Melyik az?</b> - Nem szeretném elárulni, nehogy megbántsak valakit.</div>
<div>
<b>Szereted a Colát?</b> - Szeretem:)</div>
<div>
<b>Mi az a becenév, amit már mondtak neked, de nagyon nem tetszett?</b> - Nusi. Nagyon nem szeretem:/</div>
</div>
<div>
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
Tizennyolcadik díjamat megint nagyon megköszönöm <a href="http://iknowiamnotalone1.blogspot.hu/" target="_blank">szerecsendiónak</a>!</div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgNQTf3tD5QcimLTFo0oaUzd2MOpq4z5d5L7kMRWHNkHNTT9bWRpwkOqs1g7PYV-JomjIWW8Fd18EvMa1HwnejuFBoiLRR3d2YQ4wH_S6noGGN7jXAq1oRXMJTaBt-2WS4Qp_NteFC9euaN/s1600/d%25C3%25ADj_3.JPG" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgNQTf3tD5QcimLTFo0oaUzd2MOpq4z5d5L7kMRWHNkHNTT9bWRpwkOqs1g7PYV-JomjIWW8Fd18EvMa1HwnejuFBoiLRR3d2YQ4wH_S6noGGN7jXAq1oRXMJTaBt-2WS4Qp_NteFC9euaN/s1600/d%25C3%25ADj_3.JPG" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div>
Válaszaim:</div>
<div>
<div>
<b>Mit éreztél akkor amikor megkaptad életed első kommentárját?</b> - Hihetetlen boldogságot.</div>
<div>
<b>Miért pont Nina Dobrev a női főszereplőd?</b> - Igazából eléggé elkapkodtam a főszereplő választásomat, mert nem igazán szeretek egy már létező embert a karakteremhez csatolni. Legszívesebben senkit sem választottam volna, de úgy nem lehet fejlécet, vagy szereplők menüpontot választani, így rá voltam kényszerülve. Nincs jelentősége, csak neki is barna, hosszú haja és barna szeme van, mint a főszereplőmnek, akit megálmodtam.</div>
<div>
<b>Mit éreztél amikor bezártátok a többiekkel közös design blogotokat?</b> - Nagyon szomorú vagyok, hogy vége az syf-nek, de így kellett történnie. Elmúlt a lelkesedés, egy tagunk kilépett, és már nem volt ugyanaz.</div>
<div>
<b>Rendszeresen komizol minden történetnél, amit olvasol?</b> - Sajnos nem mindig, van, hogy csak arra tévedek, olvasgatok, feliratkozom, majd tovább lépek. Ezért egy kicsit szégyenlem magam, de nem vagyok a komment írás szakembere.</div>
<div>
<b>Szerinted Fantasyt könnyebb vagy rendes emberekről szóló történetet könnyebb írni?</b> - Rendes emberekről sokkal könnyebb volna, hiszen azokat a szituációkat írnám, amiket átéltem, vagy hasonlóban volt részem, azonban a fantasyt, mint műfajt jobban szeretem, mivel egy saját kis univerzumot tudok megteremteni.</div>
<div>
<b>Milyen volt a napod?</b> - Köszönöm kérdésedet, hétvége lévén nagyszerű.</div>
<div>
<b>Leonanak volt egy kis kedvence Hero, neked van hozzá hasonló állatod? </b>- Igen, nekem is van egy cicám, Marcika. Legszívesebben megzabálnám. Ha beteg vagyok, mindig hozzám bújik, amikor el volt törve a lábam, a gipszemhez dörgölőzött, amikor sírok, megpuszil az orrával, letörölve könnyeimet. Igazán édes egy cicus.</div>
<div>
<b>Mit vársz el a jövődtől?</b> - Nem várok el végül is semmit, csak remélem minden úgy fog alakulni, hogy végül sikeres írónő lehessek, és legyen egy szép nagy családom.</div>
<div>
<b>Mi a legdurvább álmod?</b> - Talán az, amikor életveszélyes társasjátékoztunk a családdal. (El kellett futni egyik oldalról a másikig, úgy, hogy egy futótűz követett.</div>
<div>
<b>Miben érzed magad tehetségesnek (persze az íráson kívül)?</b> - Talán az éneklésben...nem érzem magam kiemelkedőnek, de szerintem nincs olyan rossz hangom:)</div>
</div>
<div>
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
Tizenkilencedik díjamat köszönöm <a href="http://gyerevelem0.blogspot.hu/2013/08/az-elso-dijam.html" target="_blank">Sára Sóvágónak</a>!</div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://3.bp.blogspot.com/-MmbqcZ1XaR4/Ug_ml8EY5tI/AAAAAAAAAZs/hBMS1DtWgzQ/s1600/25_142230_599437_4b3831c1926d61388fa2b6628be10791_bf9a74_301.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="http://3.bp.blogspot.com/-MmbqcZ1XaR4/Ug_ml8EY5tI/AAAAAAAAAZs/hBMS1DtWgzQ/s1600/25_142230_599437_4b3831c1926d61388fa2b6628be10791_bf9a74_301.jpg" /></a></div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<div>
<b>Milyen a zenei stílusod?</b> - Mindenevő vagyok, de mostanában inkább a rock, rap-rock, rock'n roll-ért vagyok oda.</div>
<div>
<b>Milyen fesztiválokon vettél már részt?</b> - Sajnos még egy ilyen rendezvényen sem vehettem részt.</div>
<div>
<b>Mi a véleményed arról, hogy nem Cortez nyerte meg a Könyves Álompasik Párbaját?</b> - Igazából nem rázott annyira meg:) </div>
<div>
<b>Hány aktív blogod van?</b> - Most éppen csak ez az egy, de már készülőben van egy második is, amit majd DreamyGirl-el fogok írni.</div>
<div>
<b>Kedvenc könyveid?</b> - Sorozatokat tudnék említeni: Harry Potter, Végzet ereklyéi. És a burok, ami most nagy kedvenc.</div>
<div>
<b>Kedvenc sorozataid?</b> - Pretty Little Liars, Jóbarátok, Így jártam anyátokkal, Egy rém rendes család, Vámpírnaplók.</div>
<div>
<b>Olvasod a blogomat?</b> - Sajnos még nem volt szerencsém ellátogatni hozzád.</div>
<div>
<b>Szeretsz színházba járni?</b> - Szeretek, de vannak olyan darabok, amiket még nekem is szenvedés végigülni.</div>
<div>
<b>Melyik a kedvenc idegen nyelved?</b> - Az angol és a spanyol.</div>
<div>
<b>Szoktál adományozni a rászorulóknak?</b> - Ha éppen van nálam apró, akkor szoktam.</div>
<div>
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
Huszadik díjamat köszönöm <a href="http://mira-weareoneandthesame.blogspot.hu/" target="_blank">Miranda O. Connornak</a>!</div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjNkikWXk92GZZIq9sbsK37avmL3tw0lsSbv16KLeEgpQyouHhthVAot3ypbvm0eCjpeZLMUAdY7sJ6cDIvjqyuBg17XOQiWY_QCJ9W1QZMfzSf_RHW4MzmIiHsXd1VWhBUhdnBosVxfUE/s1600/4.d%C3%ADj.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjNkikWXk92GZZIq9sbsK37avmL3tw0lsSbv16KLeEgpQyouHhthVAot3ypbvm0eCjpeZLMUAdY7sJ6cDIvjqyuBg17XOQiWY_QCJ9W1QZMfzSf_RHW4MzmIiHsXd1VWhBUhdnBosVxfUE/s1600/4.d%C3%ADj.jpg" /></a></div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div>
<div>
<b>1. Ki a kedvenc énekesed?</b> - Talán Bruno Mars.</div>
<div>
<b>2. Melyik a kedvenc színed? - </b>Nem tudnék választani, nekem nem színek tetszenek, hanem árnyalatok.</div>
<div>
<b>3. Sminkeled magad? - </b>Nem, nem szoktam, szerintem felesleges.</div>
<div>
<b>4. Milyen a kedvenc ruhakombinációd? - </b>Nem tudnám megmondani...talán a türkizkék csőnadrágom, a csipkés pólómmal, a türkiz fülbevalómmal.</div>
<div>
<b>5. Tornacipő vagy szandál? - </b>Nyáron a szandál, télen a tornacipő.</div>
<div>
<b>6. Kedvenc évszakod? - </b>Kettő van: a tél, mert majdnem minden ünnep egy hónapban van, még a szülinapom is, és a nyár, mer nem kell iskolába járni, és a boldog szabadság uralkodik.</div>
<div>
<b>7. Kedvenc állatod? - </b>A macska.</div>
<div>
<b>8. Hány blogot írsz? - </b>Egyet.:)</div>
<div>
<b>9. Mennyi ideje blogolsz? - </b>Lassan egy éve.</div>
<div>
<b>10. Olvasol még blogokat? - </b>Igen, de már elég keveset.</div>
<div>
<b>11. Jellemezd magad 3 szóval! - </b>Kedves, álmodozó, éhes.</div>
</div>
<div>
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
Huszonegyedik díjamat nagyon szépen köszönöm <a href="http://barmiisblogger.blogspot.hu/search?updated-max=2013-09-01T00:12:00%2B02:00&max-results=3&start=3&by-date=false" target="_blank">kriszty96-nak és szerecsendiónak</a>!</div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi1oeIzq8rGYsy_7liPLoOW0pMbBxCVPwN6ZsUt2gf5AyxpKHnMKmxp93nkXWWJtsNDzUv_-dq0C8SJdrHkhNNg9Ar1N33ABWYPea-Hz-Axknja6h_ZfNf8AvqrOtIDV9UqfSideQ8xoPQ/s1600/d%C3%ADj_11.jpeg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi1oeIzq8rGYsy_7liPLoOW0pMbBxCVPwN6ZsUt2gf5AyxpKHnMKmxp93nkXWWJtsNDzUv_-dq0C8SJdrHkhNNg9Ar1N33ABWYPea-Hz-Axknja6h_ZfNf8AvqrOtIDV9UqfSideQ8xoPQ/s1600/d%C3%ADj_11.jpeg" /></a></div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<div>
<b>Volt már olyan, hogy nagyon vártál egy könyvet vagy filmet, de amikor megnéztek, elolvastad, akkor csalódtál benne? - </b>A Harry Potter hetedik és hatodik fimben. Könyvben ezek a legjobbak, de a film nagyon rossz lett a könyvhöz képest.</div>
<div>
<b>El tudod készíteni a kedvenc kajádat? - </b>Még sajnos nem, de dolgozom az ügyön.:)</div>
<div>
<b>Van olyan pillanat amikor rád jön az a bizonyos ötperc? Mit csinálsz olyankor? - </b>Minden marhaságon röhögök, ugrándozok, énekelek, táncolok...mint aki beszívott.</div>
<div>
<b>Hogy bírod ezt a meleget? - </b>Jól:)</div>
<div>
<b>Mivel szeretnéd eltölteni a nyár hátra lévő részét, ha bármit választhatnál? - </b>Elképesztő, hogy milyen régen nem válaszoltam a kérdésekre, és már elmúlt a nyár, így ez a kérdés aktualitását vesztette.</div>
<div>
<b>Sok ember kisebbségben érzi magát a blogok világában. Te hogyan érzed magad? - </b>Szerintem nem kéne, hogy így érezzenek az emberek. Ez csak egy blogos portál, engem nem érdekel/zavar a hierarchia. Tisztában vagyok azzal, hogy nem nekem van a legtöbb olvasóm, és vannak nálam ezerszer jobban író bloggerek is, de én nem érzem magam kisebbségben, mert vannak, akik támogatnak, akik várják a folytatást, és díjakkal ösztönöznek.</div>
<div>
<b>Milyen típusú szerelmes történetek nőttek a szívedhez? A szomorú, de egyben magával ragadó, amely együtt érzést kelt benned? Esetleg az, amikor a karakterek kezdetektől fogva szeretik egymást csak ezeket az érzéseket nem merik felvállalni? - </b>Mindenhol szeretem a happy endet, de egyúttal a szomorú szerelmes sztorikat sem vetem meg, és szívesen elolvasom. Talán az előbbi jobban megragad, ugyanis nem mindig viszonozzák a szerelmet a való életben, mint a könyvekben, így egy kicsit reálisabb.</div>
<div>
<b>Mit tennél/kezdenél egy ajánlattal, miszerint kiadnák a könyvedet? Vagy éppen hogyan reagálnál, mikor a tudtodra hozzák az ajánlatot? - </b>Sikítanék, mint aki megveszett, és természetesen elfogadnám az ajánlatot. Minden álmom, hogy kiadják az irományom, nem vacilálnék egy pillanatig sem.</div>
<div>
<b>Sokan mondják, hogy a férfiakhoz a hasuknál fogva vezet az út. Te mit gondolsz erről? - </b>Én ugyan nem vagyok férfi, de hozzám is a hasamnál fogva lehet eljutni. Teljesen együtt érzek velük:))</div>
<div>
<b>Melyik az a hely, ország ahová szívesen ellátogatnál? - </b>Bárhova szívesen mennék, de Olaszország vagy Spanyolország különösen érdekelne.</div>
<div>
<b>Szoktál regényeket is írni vagy a blogolás teljes mértékben leköti az idődet? - </b>Én inkább úgy fogalmaznék: blogon írom a regényem. </div>
<div>
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
Huszonkettedik díjamat köszönöm <a href="http://viviandfloraa.blogspot.hu/2013/08/6-dij.html#comment-form" target="_blank">Flórának és Vivinek!</a></div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhvuTWuxqd4q_zJ7b3fxNC8JRC9_23NmouALvOhq_FcoYJZVVdk-OQcm5IeBAZQTbYPVflKJMmUFegm0IShrnNtiOOn7hbyVvCVXZKwRNr4Qk4sSiv-gufp4sUjyDZUz5QH0k0Zeq5VDCI/s1600/my%252Bfirst%252Bcup.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhvuTWuxqd4q_zJ7b3fxNC8JRC9_23NmouALvOhq_FcoYJZVVdk-OQcm5IeBAZQTbYPVflKJMmUFegm0IShrnNtiOOn7hbyVvCVXZKwRNr4Qk4sSiv-gufp4sUjyDZUz5QH0k0Zeq5VDCI/s1600/my%252Bfirst%252Bcup.jpg" /></a></div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<div>
<b>- Mi volt az utolsó film amit néztél? - </b>Egy francia vígjáték ment tegnap este a tv-ben, nem emlékszem a címére.</div>
<div>
<b>- Melyik színészt tartod a legtehetségtelenebbnek? - </b>Kristen Stewart-ot. </div>
<div>
<b>- Szereted a teknősöket? - </b>Szeretem, nagyon édesek:)</div>
<div>
<b>- Szereted a marcipánt? - </b>Azt már kevésbé.</div>
<div>
<b>- Ha nyernél a lottón, mit vennél először? - </b>Talán egy gyémántot anyukámnak.</div>
<div>
<b>- Szoktál magyar íróktól olvasni? - </b>Persze, szoktam:)</div>
<div>
<b>- Tavasz vagy ősz? - </b>Egyértelműen tavasz.</div>
<div>
<b>- Mi a véleményed a sok tucat blogról? - </b>Nem szeretem őket, mert az egyediség nagyon fontos egy jó történetben. Ha azt a sztorit már olvastad, nem fogod megint.</div>
<div>
<b>- Mi a kedvenc sorozatod? - </b>Az előzőkben már felsoroltam, de szorgalmas vagyok, így még egyszer: Pretty Little Liars, Jóbarátok, HIMYM, Vámpírnaplók, Egy rém rendes család.</div>
<div>
<b>- Harry Potter vagy Twilight? - </b>Egyértelműen Harry Potter.</div>
<div>
<b>- Mit álmodtál legutoljára? - </b>Egy tökéletes osztálykirándulásról álmodtam, azt hiszem.</div>
<div>
<br /></div>
<div>
<br /></div>
</div>
</div>
</div>
</div>
</div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com3tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-31510381175591549252013-09-19T11:06:00.001-07:002013-09-19T11:06:08.222-07:009. fejezet - Konkurencia<div style="text-align: justify;">
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Drága olvasóim!</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Az évszázad késését sikerült produkálnom, így őszinte bocsánatotokért és türelmetekért esedezem! Úgy érzem, írásban nekem a határidő nem megy, mert ez nekem van, hogy magától jön, erőltetni nem szabad, mert valami borzalom jönne ki belőle. Igyekszem kihozni mindig a maximumot, és nem akarok csak úgy odavágni nektek valamit. Úgy érzem, ebbe a fejezetbe mindent beleadtam, remélem elnyeri tetszéseteket! Egy kicsit más, mint amilyen eddig volt, szóval kíváncsi lennék a véleményeitekre. Jó olvasást!</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Ölel benneteket: Leona G.</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data2.whicdn.com/images/75145310/large.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="284" src="http://data2.whicdn.com/images/75145310/large.jpg" width="320" /></a></div>
<br />
<br />
<br />
<br />
Jake kinyitotta álomtól nehéz szemeit, és percekig csak feküdt mozdulatlanul. Angyal arcán most békés, nyugodt arckifejezés terült el, de ez azonnal megváltozott, ahogy körbetekintett a szobán, és a ki-be csapkodó ablakon. Feltápászkodott, majd bosszúsan becsapta az ablakot, ami engedelmesen bezáródott. Undorodva nézte a lepukkant helyiséget, amiben az elmúlt napokban kénytelen volt élni. De a parancs az parancs, és nem szegheti meg a város legbefolyásosabb bandavezére parancsát. Feladata volt errefelé, és nem kockáztathatta meg, hogy rátaláljanak saját otthonára, vagy a székhelyre. Több mint egy hónapja hagyta ott a lakását, és szállt meg különböző rejtett lyukakban, az éppen aktuális célszemély közelében. Jakenek nem volt ínyére az ilyen fajta piszkos munka, de nem volt más választása. Ha nem teljesít, akkor kizárják és halálra verik. Náluk az volt a szokás. Az instabil szekrényhez lépett, és felrántotta az ajtaját. Előkapott egy egyszerű szürke pólót, és egy kopott farmert, majd miután magára rángatta a ruhadarabokat, belebújt a bőrdzsekiébe. Az éjjeliszekrény felé vette az irányt, ahonnan már rutinosan vette ki a pisztolyát, majd csúsztatta a kabát belső zsebébe. Furcsa, ha az embert egy veszélyes fegyver társasága nyugtat meg, de Jake esetében ez volt a helyzet. A fegyver hatalom, és ha nincs fegyver, halott vagy. Ő jól tudta, mit jelent ez a mondat, nem egyszer került már szorult helyzetbe...<br />
Furcsa és rejtélyes küldetése volt, a legveszélyesebb, amiben eddig részt vett. Pedig Jake kiskora óta teljesítette a parancsokat, már nyolc éves korában meg kellett tanulnia a banda törvényeit. Aki nem teljesít, annak mennie kell. Akinek mennie kell, azt nem védi meg a többi. Akit nem védenek, szabad préda, és ezentúl azt csinálnak vele, amit akarnak. Egyszer már szemtanúja volt egy ilyen esetnek, és tanult belőle. Fájdalmas emlékképek idéződtek fel benne, miközben magabiztosan trappolt le a dohos lépcsőházból kifelé, a szabadságot jelentő utcára.<br />
Johnny a legjobb barátja volt. Jake akkor volt kilenc éves, akkor vitték először küldetésre. Johnny a huszadik életévét töltötte azokban a napokban. Akkor már évekkel azelőtt elszökött otthonról, mert a szülei bántalmazták, és a sors a banda felé sodorta őt. Rátaláltak, ahogy a sötét utcákat róva kereste a helyet, ahol meghúzhatja magát, és befogadták a csapatba. Ő volt az egyetlen, aki tényleg törődött Jakekel, aki vigyázott rá, és beszélgetett vele. Aznap este a főnök behívatta mind a kettejüket, és két különböző küldetésre osztotta be őket. Jake magabiztos tekintettel, hallgatta a feladatokat. Ki kellett figyelnie egy dohánybolt riasztó kódját, és a hátsó ajtó kulcsát kellett ellopnia. A kisfiúnak rengeteg ötlete támadt, rengeteg trükk eszébe jutott, hogyan kerüljön közel a bolthoz, és a riasztó kódhoz. Szörnyű lelkes volt, mégsem adott ki egy hangot sem, de még egy büszke mosolyt sem eresztett el, hiszen már megtanulta: a sikeres bandatag titka a kiszámíthatatlanság, és csak az maradhat kiszámíthatatlan, aki egy percre sem fedi fel az érzelmeit. Johnny ezt azonban még nem tanulta meg igazán, és hagyta, hogy eluralkodjanak rajta az indulatai. Követelte, hogy ne engedjék az ügy közelébe sem a kisfiút, és hogyha ez elkerülhetetlen, akkor legalább engedjék, hogy vigyázzon rá. A főnök csak élvezte a hatalmát, esze ágában nem volt eleget tenni a kérésnek, de még a halálos fenyegetések sem hatották meg igazán. Hűvösen felvonta a szemöldökét, és csak ennyit mondott:<br />
- Ha eleget teszel a parancsnak, elnézem neked a fenyegetéseket. De ha nem, ideje összecsomagolnod.<br />
Johnny csomagolt. A főnök elterjesztette a hírt, hogy eggyel kevesebb szájat kell ezentúl etetni, és finoman jelezte, hogy az a száj esetleg eljárhat a banda viselt dolgaival kapcsolatban a rendőrségen. A fiúk éjnek idején kirángatták a sikátorba, és Jake szemei előtt verték halálra. A fiú lelke mélyén tombolt, üvöltött és zokogott. Siratta az egyetlen barátját, akin nem tudott segíteni. Egy oszlop mögött húzta meg magát, földbe gyökerezett lábbal nézte mereven a durvaságokat, de mégis tartotta magát. Nem sírt, egy könnycseppet sem hullajtott. Már megtanulta, hogy ez a hely nem a könnyeknek való. Igyekezett minél erősebbnek látszani, egyenesen, mereven nézett maga elé, a betonra, amire ráfröccsent Johnny vére...<br />
Azóta, kilenc éves kora óta tiszteletben tartották, és egy újjal sem nyúltak a fiúhoz. Őt sohasem piszkálták, vagy szívatták, tisztes távolságban kerülték a rideg, komoly arcú gyermeket. Ám most ez a gyermek felnőtt, és még veszedelmesebb hírében áll, mint valaha. Testi ereje is rászolgált a hírnevére, de igazán az esze miatt tűnt ki a tömegből. Kilépett az utcára, és hirtelen átjárta a fagyos téli hideg, így összébb húzta magán a dzsekit. Megvetve nézte a lepukkant környéket, a düledező romokat, és undorodva húzta el a száját, amikor megcsapta a csatornaszag bűze. Nem a legtökéletesebb körülmények között nőtt fel, de ilyen mélyre azért sosem süllyedt. A lakáshoz közeli kocsma felé vette az irányt, mikor odaért, hanyagul belökte az ajtót. Egy átlagos kocsmához hűen büdös alkohol szag, és doh járta át a helyiséget, a munka előtt italozni vágyó férfiakat pedig a ragacsos és ezer év koszát hordozó asztalok és pultok fogadták. Jake szívből megvetette az alkoholistákat. Nem egy, nem kettő ilyen bandatagja volt, de semmire sem voltak valóak, hiszen teljesen amatőrök. A józanság megtartása a legfontosabb. Jake nem inni jött, hanem egy találkozóra volt hivatalos. Tekintete szántotta a félhomályba burkolózott termet, keresve a főnököt, akit hamarosan meg is talált. A rég bevált sötét sarok felé vezetett az útja, ahhoz az asztalhoz, amely mellett előző nap is feladatot végzett. Az asztal mellett megtorpant, és unottan várta, hogy a főnök elmondja az újabb fejleményeket.<br />
- Nocsak, nocsak...Kit látnak szemeim! - füttyögött gúnyosan a férfi. Nagyon kövér volt, arcát borosta fedte, kis, mandulavágású szemei, és rövid szempillái mögött rejtőzött seszínű szeme. Magas homloka volt, feje búbja kopasz. Ha nem tudná, ki ez az ember, arra tippelne, hogy egy idősödő, becsületes üzletember. Azonban vicces volna becsületes öregembernek gondolni a város legveszélyesebb és legbefolyásosabb bűnbandájának vezetőjét.<br />
- Látni akartál - felelte hűvösen Jake.<br />
- Ülj le! - utasította Jaket, miközben egy szivarra gyújtott, ő pedig hanyagul lehuppant a székre.<br />
- Nincs sok időm… tudod, a feladatomon dolgozom – mondta lassan, és hűvösen, egész testtartásából sütött a pimasz unalom.<br />
- Éppen erről akarok beszélni veled – komorult el a főnök arca – Még mindig nem kaptunk tőled semmi féle jelentést, pedig már egy hónapja, hogy elkezdted. Tudod, hogy a parancs, az parancs.<br />
- Tisztában vagyok vele.<br />
- Hát mi a fenét csináltál ennyi ideig?<br />
- Kiélvezem az egyedüllétet.<br />
- Azt is tudod, hogy nem értékelem a humorodat – a főnök arca kezdett vörösödni az idegességtől. Jake imádta bosszantani ezt a kövér pojácát.<br />
- Igen, ezt is tudom – válaszolta pimaszul.<br />
- Akkor ideje beszámolnod a terveidről – mondta dühtől remegő hangon. Jake szívből megvetette, és nem érte fel ésszel, hogy lehet ennek az embernek tekintélye, de belátta, hogy ideje komolyabban belekezdenie történetébe.<br />
- Megtaláltam a táborhelyüket, és az elmúlt időben különböző álruhákban kémkedtem, és feltérképeztem a környéket. Egy háztömbben elszórva laknak, és van egy közös lakás, amiben hetente egyszer összegyűlnek, és egyszerre távoznak külön féle irányokba. A főnököt Marcusnak hívják, ötven körüli, ősz hajú…<br />
- Volt – szakította félbe a főnök Jake mondandóját.<br />
- Volt?<br />
- Marcus meghalt. Megölte Georgo, ugye emlékszel még rá?<br />
Jake emlékezett. A legmagasabb, legerősebb férfi volt a csapatban, az egyike volt azoknak, akik halálra verték Johnnyt.<br />
- Emlékszem – mondta tömören, majd folytatta mondandóját – Szóval megöletted?<br />
- Igen. Nem csak te vagy az egyetlen, aki kémkedik.<br />
- Akkor én miért kellek neked?<br />
- Ahhoz neked nincs közöd – legyintett hanyagul, majd várakozva Jakere pillantott – Folytasd!<br />
Talán egy percig néztek farkasszemet, majd Jake újra felöltötte a hideg pókerarcát, megköszörülte a torkát, és újra nekifogott a történetnek.<br />
- Sikerült kiderítenem, hogy ki az örökös. Marcus fogadott fia, Michael.<br />
- Nagyszerű! – főnök arca felderült, szeme felcsillant, és izgatottan összedörzsölte a tenyereit – Itt jön majd a java!<br />
- Mit akar?<br />
- Azt akarom, hogy olvadj be, és tudj meg mindent. Napi jelentéseket akarok, a legapróbb, legszemélyesebb részletekig mindent!<br />
- Értem. De nem fognak olyan könnyen befogadni. Kell valami, amivel bizonyítok annyit, hogy azonnal, gondolkodás nélkül bevegyenek…<br />
- Hallgatlak.<br />
- Van egy ötletem… Azt akarom, hogy támadjon rám Georgo egy nyilvános helyen, hogy legyőzhessem. Tudni fogják, ki ő, és hogy ő ölte meg Marcust, így automatikusan megbíznak bennem a közös ellenség miatt.<br />
- Ez nem rossz… szólok Georgonak.<br />
- Rendben.<br />
- Azt hiszem a találkánknak vége. Jó munkát!<br />
Jake nem pocsékolta az idejét felesleges udvariaskodásra, felállt, és egy szó nélkül elhagyta a büdös kocsmát. Rágyújtott egy cigaretta csikkre, majd csendesen tovább ballagott. Akadt egy kis szabadideje, így úgy döntött, keres egy jó éttermet, és rendesen beebédel. Ösztönösen kanyargott a városban, miközben gondolataiba temetkezett. Tisztában volt vele, hogy ez lesz élete legveszélyesebb küldetése, de nem izgult, tudta, hogy meg fogja csinálni. Besétálni a konkurencia karmaiba nem egy fáklyás menet. Azonban nagyon elege lett a semmittevésből, abból, hogy egész nap nem beszélt egy szót sem, csak csöndben szemlélődött. Alig várta a kihívásokat, hogy bebizonyíthassa, mit tud. Hogy hamarosan mindenki megtudhassa, hogy ki veszi át a vezetői pozíciót. Ugyanis Jake hamarosan átveszi örökségét, ő lesz a banda főnöke, és egy hatalmas birtok gazdája. Nem véletlenül tisztelték őt törpe kora óta a bandában. Amikor az édesapját megölték, csupán nyolc éves volt. Egyik éjjel egy fickó, akit Anthonie-nak hívtak, belógott Jace Dearman hálószobájába, és álmában végzett az életével. Jake talált rá a holttestre. Azok voltak az utolsó pillanatok, amikor hagyta, hogy a mélyről jövő zokogás és fájdalom rázza át a testét. Nagyon szerette az apját, még ha tudta, miben is utazik, akkor sem félt tőle sosem. Jace egyetlen személyre hagyta minden vagyonát: a kisfiára. Az örökségét azonban csak huszadik életévét betöltve vehette át, ezt írta apja a végrendeletbe. Ő volt minden idők legsikeresebb vezetője, az egész országban ismerték a nevét, így tiszteletben tartották a végakaratát. Nem csoda, hogy a főnök utálta, egy visszaszámláló óra idegesítő tik-takját látta Jakeben.<br />
Az utálat kölcsönös volt: Jake kifejezetten utálta a parancsokat, mivel tudta, hamarosan ő fogja osztogatni őket, és jobban fogja csinálni, mint bárki más. Felpillantott a járda kövéről, és próbálta felismerni az utcaképet, amerre jutott. A belvárosban lehetett, hatsávos úton hosszú sorokban álldogáltak és dudáltak egymásra az autók. Az utat szegélyező egekbe nyúló, régi épületekről színes reklámtáblák hirdettek kocsikat, italokat, éttermeket. Jake betért egy ismeretlen gyorsétterembe, majd beállt a sorba és találomra rábökött egy ételre, amit hamarosan meg is kapott. A tálcájával egy szabad asztalhoz ült, majd ösztönösen enni kezdett. Sosem volt az a típus, aki igényelte volna a társaságot. Valószínűleg azért, mert nem a legjobb társaságban nevelkedett, de ettől függetlenül tényleg nem hozta lázba új emberek megismerésének gondolata. Furcsa volt látnia az utcán a boldog családokat. A mosolygós, gondoskodó anyukákat, a vicces apukákat, akik éppen munkából igyekeztek az iskola felé, hogy időben találkozhassanak a gyermekükkel. Talán maga elől is titkolta, de piszkosul irigyelte ezeket a gyerekeket. Olyan apró problémák jutottak nekik, hogy kivel cseréltek el egy-egy matricát, és hogy vajon megérte, vagy jobbakat kellett volna kérnie érte. Neki ennél sokkal nehezebb volt. Az étel egészen elviselhető volt. Talán még vissza fog térni ide, ha éppen ráér.<br />
<div>
Zsebében megrezdült a telefonja, jelezve, hogy valaki igyekszik elérni. Nem gyakran csördült meg a telefonja, szinte soha. A képernyőn egy ismeretlen szám tűnt fel, és Jake kíváncsiságból a zöld gombot nyomta meg.</div>
<div>
- Haló, itt Adrian Denton! - mondta gépies hangon az álnevét. Rengeteget használt, szinte mindenhol máshogy mutatkozott be, és mindegyikhez voltak hamisított iratai. Az igazit nem használta, hiába szerette, nem kockáztathatott, hogy a vezetéknevéről felismerje valaki. </div>
<div>
- Szia Jake Dearman! Georgo beszél - szólt bele a telefonba az ismerős mély hang, amitől titkon mindig kirázta a hideg. </div>
<div>
- A főnök elmondta, mi a terv? - kérdezte fagyosan, tetetett magabiztossággal.</div>
<div>
- Igen - mondta.- Hol és mikor támadjalak meg?</div>
<div>
Jake feszülten az órájára pillantott, ami fél egyet mutatott. Kis habozás után újra a telefonba szólt.</div>
<div>
- Egy óra múlva a Twyford Road-on. Ott lesznek, ne késs!</div>
<div>
- Számíthatsz rám - azzal letette a telefont.</div>
<div>
Amint a vonal megszakadt, Jake ráébredt, hogy túl messze van a Twyford Road-tól, hogy kényelmesen odaérjen, így bosszúsan belapátolta a száján az ételt, visszavitte a tálcát, majd fizetés nélkül távozott. </div>
<div>
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
***</div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A tömegközlekedés utálatos egy dolog, pláne ha ebédidőben próbálunk meg felpréselődni a buszra. De szerencsére végül odaért a Twyford Road-ra, időben, azonban Georgonak nyomát sem látta, pedig ideje lenne, hogy megjelenjen, különben lekésik a jelenetet. Annak a lakásnak amelyet már hónapok óta figyelt, megrebbent a függönye és egy női alak tűnt föl mögötte. Sosem látta ezt a lányt, pedig majdhogynem az egész bandát ismerte látásból, némelyiknek a nevét is tudta, sőt, még a kedvenc italukat is fel tudta volna sorolni. Éppen a zebránál várakozott, hogy ne váljon gyanússá, és mikor zöldre váltott a lámpa, sietősen lelépett az útra. Elment az utca végéig, majd vissza, a háztömb elé, majd újra a zebrához. Semerre sem látta a csapatot, vagy Georgot. Kezdett türelmetlen lenni, így rágyújtott egy cigarettára, és újra beállt a zebrához. Zsebében ismét megrezzent a telefon, így mikor a lámpa zöldre váltott, nem indult el. Georgo smst küldött, így megnyitotta, majd olvasni kezdte:</div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Az újságárus mögött vagyok, egy magazint bújok. Köhögj, ha indulhatok. Ne félj, hagylak nyerni. G.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
Jake ezek után törölte az smst, a híváslistát, majd egy hirtelen gondolat után kitörölt a telefonjából minden változtatást, visszaállítva az alapbeállításokat. Ez egy biztonsági intézkedés volt, ha nem is sikerül a terv, de a telefonjából még ha sikerülne is azt feltörni, ne derülhessen ki semmi. Miután végzett, Jake álcselekvés után nézett, hogy egy pillanatra se tűnhessen gyanúsnak. Az órájára nézett, és várt. Végre valahára a házból kezdtek szállingózni az emberek, mind másfele. Mikor Jake úgy vélte elég szemtanú van, köhintett egyet, majd hétköznapian tovább vonult az utcán, közelebb érve a bandához. Hallotta maga mögött Georgo súlyos lépteit, de úgy tett, mintha nem is vette volna észre. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Nézz szembe velem! - kiáltott utána Georgo, mire merev testtartással megfordult, és dacosan szembe nézett a két méter magas, dühös csoporttársával - Most majd megtanulod, milyen az érzés, amikor már te magad fogsz könyörögni a halálért! - lehelte fenyegetően fölé magasodva. </div>
<div style="text-align: justify;">
Mielőtt bármit is tehetett volna, Jake ökle lecsapott a bandatársa orrára, ami fájdalmas reccsenéssel válaszolt. Georgo arcát vér lepte el, mire az elképedten az arcához nyúlt, és mikor eljutott a tudatáig állapota, rárontott Jakere. Valószínűleg már nem érdekelte, hogy az egész színjáték, csak az érdekelte, hogy fájdalmat okozhasson a fiúnak. Vaskos öklét hátralendítette, látszott, hogy minden erejét beleadja az ütésbe, ám Jake nem várhatta meg, hogy az arcához érjen, valószínűleg elájulna. De ebből a verekedésből győztesen kell kikerekedjen, különben végzetesen elszúrja. Ha kiderül, ki is valójában, megölik. Ezt pedig nem hagyhatja. Fürgén elhajolt az első, második de még a harmadik ütés elől is, amivel csak tovább hergelte a dühös óriást. Jake nem véletlenül került ki a verekedésekből győztesen: kiszámíthatatlan maradt, gyors és okos. De ebben a párbajban nem volt elég a kiszámíthatatlanság ekkora erőfölénnyel szemben. Georgo ütése célba ért, majd a hozzá párosult gyomorszájon rúgás is megtette a hatását: Jake földre kényszerült, Georgo pedig ezzel a lendülettel fölé kerekedve ütötte, ütötte és ütötte. Nem tudta volna megmondani abban a pillanatban, hogy hol van, vagy miért van ott. Agyáig csak a hasogató fájdalom jutott el, ami ellehetetlenítette számára a koncentrációt, amire mindig is támaszkodott. Bőrén meleg folyadékot érzett...talán vért? Valószínű. Aztán egy pillanat alatt vége lett mindennek. Újra levegőhöz jutott, a kellemetlen nyomás legördült a mellkasáról. Az intenzív fájdalom megszűnt, már csak az utóhatása maradt meg. Egy gyönyörű lány hajolt Jake teste fölé. Ovális arcát hátközépig érő dús, arany fürtök keretezték, amik most előre omlottak, majdnem eltakarva arcát. Aranybarna szemeiben szórakozott fény csillant, telt ajkán pedig huncut mosoly bujkált. Két kezét kinyújtotta Jake felé, aki erőtlenül megragadta azokat, és talpra evickélt.<br />
- Önvédelem lexikon kezdőknek, első fejezet - szólalt meg csilingelő hangján, Jakenek pedig percekbe telt, mire felfogta, mit hallott.</div>
</div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com10tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-16596882619284167812013-08-20T09:55:00.001-07:002013-08-20T09:55:43.660-07:008. fejezet - Az első nap<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<i>Drága olvasóim!</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Ismét késtem, bár csak pár napot, elnézéseteket kérem! Mint láthatjátok, meghoztam a nyolcadik fejezetet, ami remélem elnyeri a tetszéseteket! Köszönök minden kommentet, és díjat, hamarosan ki is teszem őket. Jó olvasást! Ölel titeket, Leona G.</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://www.moving-overseas-guide.com/images/Peace-hand-heart-light.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="240" src="http://www.moving-overseas-guide.com/images/Peace-hand-heart-light.jpg" width="320" /></a></div>
<br />
<br />
Kemény, hóviharos nap volt az első nap. A hatalmas, szürke felhők eltakarták a napot, szürkeséggel vonva be a felhőpalota termeit. Fehér üvegein nem sütött át a vakító fény, nem ragyogott az előtérben lévő üvegtető, ez mégsem változtatott semmit a palota hangulatán. Fáklyákba varázsolt mágikus világosság ragyogta be a folyosókat és a termeket, beleértve Audrey szűk mellékfolyosóját is. Az angyalok vezetőjét a pirkadat bosszús hangulatban találta. Éjjel egy pillanatot sem pihent, hiszen nem is szokott, mindig akadt valami fontosabb dolga a lustálkodásnál. Felpattant kényelmes karosszékéből, és idegesen fel-alá járkált a szobájában. Tudta, hogy helyesen fog cselekedni, hiszen jól átgondolta a dolgokat, talán többször is, mint kellett volna, ennek ellenére nagyon izgult. Letérdelt, keresztet vetett, majd elmondta reggeli imáját. Ezek után kinyitotta a Bibliát, és olvasott belőle egy-két oldalt. Bármit megtett volna annak érdekében, hogy minél később kelljen megtennie azt, amit mindenképpen meg kellett tennie. Végül erőt vett magán, és halkan elsuttogta segítője nevét: Kaiel, kérlek gyere ide!</div>
<div style="text-align: justify;">
Alig mondta ki a szavakat, egy középmagas, sötét bőrű angyal fiú állt előtte. Haja fekete tincsekben göndörödött a fején. Sötétbarna bőrén különlegesen hatott természetellenesnek tűnően világoszöld szeme. Ovális arcán, puha arcvonásain udvarias mosoly játszott, telt ajkáról köszöntő szavak hangzottak el:</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó reggelt, asszonyom! Miben segíthetek?</div>
<div style="text-align: justify;">
Audrey igazán kedvelte Kaielt, kedvesen és udvariasan hajtotta végre minden kérését. Végül is ez volt a feladata. A fiúnak különös képessége volt, amit másnál eddig még nem tapasztalt. Pillanatok alatt képes volt magát egyik pontból a másikba varázsolni, így nagyszerűen alkalmas volt Audrey személyi segítőjének, futárnak, és hírnöknek. A különleges képesség nem ismeretlen, másoknak is volt már (mindnek különböző), de ezek igen ritkák.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szólnál Leona Davisnek és William Morgannek, hogy ideje lenne új védencük nyomába eredniük, kérlek? – kérdezte Audrey udvariasan, holott tudta, hogy megteszi.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Természetesen – azzal Kaiel köddé vált, levéve Audrey válláról a terhet, ami egészen eddig kínozta. Milyen egyszerű is volt elküldeni azt az üzenetet, de milyen fájdalmas is. Tudta, hogy Leonában és Willben megbízhat jobban,mint bárki másban. Audrey bánatos volt, de tudta, hogy tovább kell lépnie, és vezetnie kell a palotát, nem omolhat össze! Megköszörülte a torkát, leült az asztala mögé, és nekilátott bokros teendőinek.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Óvatosan az éjjeliszekrényre fektettem a Bibliát, amit egész éjjel olvastam, a szekrényemhez siettem, és kinyitottam. Meglepődve konstatáltam, hogy a szekrényem telis-tele van, mindenféle színű és fajtájú ruhával. A szekrényajtómon egy sárga cetli virított, hirdetve Clary gyöngybetűs üzenetét. „Megtöltöttem neked, remélem, tetszenek. Igyekeztem eltalálni az ízlésedet… a kedvemért hordd őket! Xxx Clary”</div>
<div style="text-align: justify;">
Megmosolyogtatott az üzenet, és kíváncsian vettem szemügyre szekrényem tartalmát. Nem volt köztük sok fehér, mint amilyet a legtöbb angyalon látok, majdnem mind színes darab volt. A felső polcokon rövid, és hosszú ujjú pólók foglaltak helyet, alatta elegáns ruhák fodrai, és csipkéi sorakoztak. Alatta nadrágok és szoknyák helyezkedtek tökéletesen összehajtogatva. A nadrágok között sok volt a színes csőfarmer, mellettük színes, és fehér sortok és szoknyák is helyet kaptak. A legalsó szinten különféle zárt cipők és szandálok álltak. Egy vállfán azonban megakadt a szemem egy különlegesebb ruhadarabon. Sok angyalon láttam már ilyet. Fehér, közel térdig érő hófehér ruha volt. Ujjatlan darab volt, olyan fajta, ami látni engedi a vállakat, a pánt pedig lazán lecsúszik a karokra. A szoknya alján vékony, élénkpiros selyem sáv húzódott. Derék tájon vastag, fekete öv foglalt helyet, amiben különböző kések rejtőztek. Ehhez csatlakozott a tegez nyíl, és az íj. Egy ugyanolyan sárga cetlit pillantottam meg a ruha övére ragasztva, mint amilyen a szekrényajtómon is volt. „Ezt vedd fel! Az első napon az angyalok hivatalos harci viseletét szokás viselni. Nem mellesleg ebben a ruhában biztosan tetszeni fogsz Willnek!”</div>
<div style="text-align: justify;">
Összeszaladt a szemöldököm barátnőm utolsó mondatán, és hitetlenül olvastam újra, mert azt hittem valamit eltéveszthettem. Nem, nem olvastam félre. Bosszúsan gyűrtem össze a papírt, és égettem el a tenyeremben gyújtott mágikus tűzben. Még hogy én tetszeni szeretnék Willnek! Micsoda butaság! Clary azóta piszkált ezzel kapcsolatban, mióta a minap megláttam egy boldog angyal szerelmespárt, akik egymást átölelve csókot váltottak. Halkan kérdeztem meg Clarytől:</div>
<div style="text-align: justify;">
- Clary? Az angyaloknak szabad szerelmesnek lenniük?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy is ne szabadna! A szerelem és a szeretet (ami majdnem ugyanaz, de még is más) a leggyönyörűbb érzelem, amit ember érezhet. Akár élve, akár holtan. Ki tiltaná meg az ilyesmit? Azonban holtan már nem lehet házasságot kötni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Értem – bólintottam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miért kérdezed? – fordult velem szembe Clary pajkos mosollyal az arcán – Tán téged is megtalált a szerelem?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, dehogy is! – tiltakoztam hevesen, de ezzel csak azt értem el, hogy Clary még jobban felbátorodott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De bizony! Tetszik neked Will! Tudtam, hogy tetszik neked! – vigyorgott barátnőm, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy meggyőzzem ennek az ellenkezőjéről.</div>
<div style="text-align: justify;">
Leemeltem a vállfáról a ruhát, majd felöltöttem magamra, és félszegen a tükör elé álltam. Talán először fordult elő velem, hogy elégedett voltam a látottakkal. A ruha valóban csinosan állt, pont ott simult és pont ott bővült az anyag, ahol kellett, és ahol előnyös volt. A fegyverrel teli öv erőt kölcsönzött szelíd vonásaimnak. Egyenes, barna loboncomat a kérsz és kapsz elvén begöndörítettem, így hullámosan omlott a hátamra. Felhúztam egy fehér szandált, és már készen is álltam az első napra. Kopogtatás hangzott az ajtóm felől, így arra felé igyekeztem, és kinyitottam az ajtót. Egy ismeretlen fiú állt az ajtómban. Sötét bőréhez képest nagyon elütő, világoszöld szemei csillogtak. Mosolyra húzódott a szája, és udvariasan köszöntött:</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó reggelt Leona! Kaiel vagyok, és üzenetet hoztam Audrey - tól. Azt üzeni, ideje Williammel felkeresni a védenceteket, eljött az első nap.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönöm – mosolyogtam a fiúra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bár amint látom, felesleges volt szólnom, amúgy is indulni készültél – tette hozzá, mire rögtön biztosítottam, hogy nem volt felesleges a fáradozása. Megköszöntem, majd sarkon fordult, és köddé vált. Megrémisztett a hirtelen eltűnése, de betudtam furcsa „angyaldolognak”, amiket mostanára már igazán megszokhattam volna. Kiléptem a folyosóra, és immár rutinosan vettem az irányt kifelé a labirintusból, ki a csarnokba, ki az erkélyen, kerülgetve a tömeget. Szemeimmel megkerestem a palota száz tornya közül az egyetlent, amelyikben Will lakik, és arra röppentem. Újabb csarnok, újabb folyosók, majd büszkén konstatáltam, hogy sikerült kiigazodnom, eltaláltam Will ajtajáig. Bekopogtam, és miután meghallottam Will hangját az ajtón túlról, benyitottam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia! Ideje indulnunk – közöltem a férfival, aki éppen a festőállványával szemben alkotott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor induljunk! – mondta derűsen, majd egy pillanat alatt megidézte magára a saját harci ruháját. Persze nem szoknya volt, mint a sajátom, helyette egyszerű fehér póló, és fekete farmert viselt, övében a késekkel, vállán az íjjal, és a tegezzel. Elkaptam róla a tekintetem, és a festőállványt néztem kíváncsian, ami úgy volt fordítva, hogy a festményt nem láthattam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Majd egyszer megmutatom neked – mondta, mikor észrevette mit szugerálok olyan kíváncsian – Most mennünk kell!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben – bólintottam, és kihátráltam a folyosóra, ahová Will követett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csinos vagy – dicsért meg kedvesen, mire elpirultam, és lesütöttem a szemem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönöm.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nincs mit köszönnöd - vonta meg a vállát a féloldalas mosolyával együtt, majd lelkesen összeütötte a két tenyerét - Induljunk!</div>
<div style="text-align: justify;">
Szótlanul telt az út, gondolatainkba mélyedve vártuk az első napot. Willen nem látszott idegesség, neki sok védence volt, és megszokta az első napokat. Nekem viszont ez volt az első éles helyzet, amikor rajtam múlik egy ember élete, így természetesen izgultam. Mikor beértünk a városba, gondolataimmal megkerestem Jaket, és meglepetten konstatáltam, hogy a kocsma fölötti poros kis lakásban az igazak álmát aludta. Arca békésen kisimult, miközben ritmusosan szuszogott. Olyan szép... Gondolataimból Will hangja zavart fel, sürgetett, hogy induljunk, mert kifutunk az időből. Egyre szaporábban szedtem lábaimat a rideg utcai kövön. Egyenesen a főutcán, majd egy kanyar jobbra. Megkerülni a kórházat, még egy kanyar jobbra. Lefordulni a kis utcára, majd balra. Befordulni a szűk sikátorba, majd tovább a kocsma felé. Gépiesen tettem a dolgom, rezzenéstelen arccal kémleltem a rideg, fagyos utcát. Belül azonban tomboltak bennem a kérdések és a kételyek. Mi lesz, ha elszúrom, és egy életet teszek tönkre az ügyetlenkedésemmel? Jake Dearman élete... Nem tettem fel a kérdéseimet, hiszen tudtam, nincs rájuk válasz. Lehet, hogy elszúrom, de nem így kell hozzáállni, hanem úgy, hogy menni fog. De jelen pillanatban nem sikerült, így csak csöndben tapostam az utca kövét, igyekezve a bent alvó fiú felé. Felröppentem a második emeleti ablakkal szemben, majd könnyedén átléptem rajta. Körbetekintettem a szobán. A korhadó ajtó mellett egy sötét, magas szekrény állt, melynek az ajtaja le volt szakadva, így mellette, a falnak támasztva foglalt helyet. Tőle jobbra egy olyannyira koszos tükör állt, hogy nem is látszott tőle a tükörkép. Az ablak alatt egy régi, firkákkal és rajzolatokkal sűrűn díszített íróasztal helyezkedett, egy székkel egyetemben. Mellettem állt az a keménynek látszó, koszos lepedővel fedett ágy, amelyben Jake az igazak álmát aludta. Nyugodt, egyenletes szuszogása betöltötte a koszos szobát, szép lassan lecsillapítva nyugtalan gondolataimat. Különös melegséget éreztem, amikor rápillantottam, arcomra mosoly kúszott. Tetszett ez az érzés, bár nem tudtam hová tenni, mi is lehet.<br />
- Lana? Minden rendben? - kérdezte Will halkan, kizökkentve engem a töprengésemből.<br />
- Persze. Jól vagyok - mosolyogtam rá, majd elbizonytalanodtam - Mintha azt mondta volna Audrey, hogy Jake nem sokára nem lesz olyan démonmentes...<br />
- Emiatt nyugtalankodom én is - bólintott, majd a szoba közepére sétálva megállt, és pislogás nélkül, felhúzott íjjal ügyelt minden jelre, ami arra utalhat, hogy támadóink érkeznek. Én a földre kuporodtam, kezembe vettem a késeimet, és keményen koncentráltam, szemeimet kapkodtam az ajtó és az ablak között. Hosszú, idegölő csend vett körül minket, csak a tomboló szél csapkodta a megviselt ablakot, és Jake békés szuszogása hallatszott. Aztán történt valami... felhangzott egy éhes, vérszomjas hörgés. <br />
- Lana! A pajzsot! - súgta nekem feszülten, mire engedelmesen bólintottam, és felhúztam Jake elé a láthatatlan védelmet. Amint ezzel végeztem, már be is törtek a hangok előidézői, a démonok. Tízen, húszan lehettek, sereglettek mind a négy fal felől. Foszladozó testüket átjárta a halál bűze, egész lényükből sütött a bűn, és a bűnhődés. Szürke szemüket végigjártatták a szobán, tekintetük látványától félelem járt át, de most nem foglalkoztam vele, hiszen Jake sorsa múlt a lélekjelenlétemen. Erősebbre húztam a pajzsot az alvó fiú körül, aki meg sem érezte a rá leselkedő veszélyt. Will elképesztő sebességgel lőtte ki sorban a démonokat, ám azok újabb és újabb csapatokban özönlöttek a falakból. A küzdelem kétségbeesetté vállt, a gonosz lelkek egyre közelebbre merészkedhettek Jakehez. Hirtelen elhatározásra jutottam, és felhúztam az íjamat. Tegnap este megígértem Willnek, hogy csak a pajzsot használom, és ráhagyom a harcot. Én mégis kilőttem a nyilamat, ami egy közelebbi lélek szürke szemei között ért célba. A démon azonnal porrá hullott szét. Karomat előlendítettem, és pontos célzás után elhajítottam kedvenc késemet, ami egy újabb ellenség szívébe fúródva végezte a porban. Újabb és újabb nyilak és kések szántották a levegőt, majd mikor elfogytak a nyilaim és késeim, egy pillanatra megálltam. A démonok újabb és újabb csapatai árasztották el a kicsiny szobát,<b> </b>és álltak halálhörgést hallató társaik helyére<b>. </b>Will kétségbeesett harcát egy pillanatra sem hagyta abba. Egy - egy gyors varázslatot küldtem a közelebb tévedt démonok felé, végtelenül kimerültem, de nem adtam fel. Elmémet elöntötte a düh, és az elszántság, ismeretlen erő járt át. Jobb tenyeremben megéreztem a megnyugtató meleget, ami átterjedt a karomra, a mellkasomra, lábaimra, és a bal karomra is. Hirtelen azonban váratlan dolog történt: a fény nem összpontosult, hanem elöntötte a szobát, átjárta a bútorokat, bekúszott a legkisebb sarkokba is, fénnyel bevonva mindent. Éltető remény fénye volt ez, körülölelt minket, és elpusztította a halált és a bűnt, semmivé foszlottak a démonok. Aztán eltűnt a fény, minden irányból áramlott vissza a tenyerembe, míg végül csak pislákoló halvány foszlány maradt, ami hamarosan ki is hunyt. A démonok eltűntek, mind egy szálig, még por sem maradt utánuk. A szobára békés csend telepedett. Will döbbent, tiszteletteljes tekintetével találtam szembe magam. Több, mint egy percig tartottuk a szemkontaktust, aztán felhangzott egy reccsenés. Felszisszentem a hangra, gyorsan fordultam hátra, a hang irányába. Nem találtam ellenséggel szembe magam, csak a mocorgó Jake Dearmant láttam. Félálomban megfordult, alatta hangosan recsegett az öreg ágy, apró nyöszörgést hallatott. Félénken közelebb léptem hozzá, fürkészve néztem gyönyörű vonásait, és a dús, hullámos haját, ami arcát keretezte. Végül kinyitotta sötétkék szemeit, engem pedig hatalmába kerített egy megmagyarázhatatlan érzés: a szeretet. </div>
<div>
<br /></div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com12tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-1704625361285248992013-08-11T10:52:00.002-07:002013-08-11T10:52:29.676-07:007. fejezet - A kiképzés<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Drága olvasóim!</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Ismét orbitális késéssel jelentkeztem (de újra extra hosszú fejezettel igyekezlek kárpótolni benneteket), ezért elnézéseteket kérem. Nyaralni voltunk, két és fél hétig teljesen internet nélkül, így született meg az én fejezetem. Remélem ettől függetlenül elnyeri tetszéseteket, és nem pártoltok el mellőlem. Köszönök minden biztató kommentet, díjat és ajánlást, borzasztó jól esnek, feldobják a napomat. Jó olvasást! Ölel benneteket: Leona G.</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data.whicdn.com/images/62135429/large.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="200" src="http://data.whicdn.com/images/62135429/large.gif" width="320" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Will megértően elmosolyodott, és intett, hogy induljak, ő majd követ. Sarkon fordultam, és kiléptem a büdös kocsmahelységből a szűk sikátorba. Az éjszaka sötétbe burkolt mindent, de most mégsem féltem a sötétségtől. Egy kusza gondolat ragadt meg a fejemben, így kihúztam a kezem a fodros ruhám egyik zsebéből, és rákoncentráltam. Nem csalódtam a fantáziámban, egy apró kis láng jelent meg a tenyeremben, elűzve a sötétséget.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez hogy jutott eszedbe? - kérdezte ámulva Will - Ez egy lélektűz...Ezzel is el lehet pusztítani a démonokat!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sokat agyalok - mosolyodtam el - De ugye ezt nem látják az emberek?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, ezt csak a lelkek - mondta, én pedig tovább indultam a sikátorban a kis romház irányába. Csak sejtettem, hogy csípős, hideg szél fúj, de nem éreztem meg. Sem a sár, sem a kosz nem fogott a cipőmön. Odaértem a kulcsként funkcionáló dróthoz, és már nyúltam érte, amikor mozdulatomat Will hangja szakította félbe.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az nem fog menni - figyelmeztetett, mire értetlenül pillantottam fel rá.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi nem fog menni?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem tudsz megfogni semmit. Próbáld csak meg! - mondta ki azzal a nélkülözhetetlen, féloldalas mosolyával. Összeráncolt szemöldökkel a drótért nyúltam, és ijedten konstatáltam, hogy a kezem egyszerűen átsiklott a tárgyon, és derengő fénnyel a falban maradt. Ledermedtem a félelemtől, és teljes testemben remegtem. Nem bírtam tovább nézni a csonka karomat, ahogy a kézfejem a falba lóg, gyorsan elkaptam onnan a kezem. Mély levegőt vettem, hogy lenyugtassam magamat. Ráharaptam az ajkamra, de semmiféle fájdalmat, és még a vér vasas ízét sem éreztem. Hát persze! Hiszen már csak egy lélek vagyok, nincs se testem, se vérem.<br />
- Jól vagy? - kérdezte aggodalommal telt hangon Will, mire kifújtam a tüdőmbe szívott levegőt, és rá mosolyogtam.<br />
- Persze - mondtam hamis vigyorral az arcomon, de ő továbbra is csak kérdezősködött.<br />
- Biztosan?<br />
- Biztosan - mondtam nyugodtan, majd ismét a falra pillantottam - Akkor most csak úgy átlépünk a falon?<br />
- Pontosan - mosolyodott el, majd kikerült, és könnyedén átlépett a kőfalon, én pedig szorongva követtem. Összehúztam magam, az ütközéstől félve, de a fájdalom elmaradt, semmit sem éreztem, könnyedén átléptem a kőfalon. Körül néztem az én kis házacskámban. Minden ugyanolyan maradt, mint amikor utoljára láttam. A téglakupac az egyik sarokban, a por és a sár a kőpadlón, a beszakadt konyha, ahova beesett a hó, és befújt a szél, és a rogyadozó asztal is ott állt, ahol azelőtt volt. Jobbra tekintettem, ahol a szalmaágyam, a sporttáskám, benne a cuccaimmal ugyanott hevert, mint amikor megérkeztem ide. Kevesebb, mint egy napja történt, de azalatt megfordult velem a világ. Hero ott hevert, az én szalmaágyam lábánál, és békésen aludt. Hangtalanul átvágtam a lakásban, és leguggoltam a cica mellé, aki nagy döbbenetemre felkapta a fejét, és egyenesen a szemembe nézett. Mélyet pislogott, még benne volt az álom a szemében, és nyávogott egy aprót. Elmosolyodtam, szememet könnyek lepték el. Boldog dorombolásba kezdett, és végig a szemembe nézett.<br />
- Hero! Hát te látsz engem? - kérdeztem a sírástól akadozó hanggal, mire nyávogott egyet. Ösztönösen simogatni akartam a puha, fehér, áll alatti részt, amikor átsiklott a kezem az apró testén. Hero megijedt, és újra nyávogott. Majd megszakadt a szívem, hogy megsimogathassam. Csak egyszer. Utoljára - Will, lehetséges, hogy lát engem?<br />
- Igen. Minden állat lát minket, de nem igazán törődnek velünk. Csak arra figyelnek fel, akit ismernek.<br />
- És nekik nincsen őrangyaluk? - kérdeztem még mindig Hero szemébe nézve.<br />
- Nincs, mivel nekik nincs lelkük, amit védhetnénk. Nekik ez az egyetlen életük van a földön - mondta Will csendesen.<br />
- De akkor hogy látnak minket?<br />
- Meg van rá a képességük - mondta titokzatosan. Hero csalódottnak látszott, mintha megérezte volna a változást rajtam, de nem igazán értené, mi is történt. Nem találtam a szavakat, nem is voltam benne biztos, hogy értené őket. Hangtalanul néztem a nagy, zöld szemét, melyben a pupilla hatalmasra tágult. Súlyos könnycseppek csordogáltak az arcomon.<br />
- Nincs rá valami mód, hogy megérintsem? - kérdeztem reménnyel telve, de Will csak szomorúan megrázta a fejét.<br />
- Sajnos nincs.<br />
- Értem - sóhajtottam mélyet, és letöröltem a könnyeimet, majd újra Herora emeltem tekintetemet - Hero! Kiscicám! Én...már nem lehetek itt melletted. Néha talán még találkozunk, de sokkal ritkábban jövök, mint eddig. Nos...én már nem teljesen tartozom bele ebbe a világba. De még meglátogatlak, biztosan látjuk még egymást! Nagyon szeretlek kiscicám! - csuklott el a hangom. Utoljára rámosolyogtam, felálltam, és az ajtó felé vettem az irányt. Will komoly arckifejezést öltve ácsorgott az ajtó mellett, majd amikor látta, hogy indulhatunk, átlépett a falon. Szaporáztam a lépteimet, nem akartam, hogy még egyszer lássa a könnyes arcomat.<br />
- Lana! - gyengéden megfogta a csuklómat, és visszahúzott magával szembe - Sajnálom!<br />
- Én is - mondtam halkan. Kedvesen elmosolyodott, és gyengéden átölelt. Mellkasába temettem az arcom, és csendesen pityeregtem. Szorosan öleltem Willt, mintha az életem múlna rajta. Kezdtem visszanyerni a nyugalmamat, így mély levegőket véve kibontakoztam az ölelésből.<br />
- Sajnálom, hogy így elvesztettem a fejemet - mondtam halkan, mire csak bátorítóan elvigyorodott.<br />
- Semmiség.<br />
- És köszönöm - mosolyogtam rá félénken.<br />
- Bármikor.<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
***</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Megkönnyebbülten zártam magamra új szobám ajtaját, és fáradtan vetettem magamat a puha ágyikómba. Mindent megadtam volna érte, hogy egy pillanatra lehunyhassam a szemem, és elmerülhessek a boldog, gondoktól mentes álomvilágba. Belefúrtam arcomat az illatos paplanba, behunytam a szemem és egy nagyot sóhajtottam. Bárcsak fékezni tudnám a gondolataimat! El sem tudtam képzelni, mi történhetett velem. Meghaltam. Karambolt szenvedtem. De hogyan kerültem autóba, ha nem is volt autóm? Mi az, amire biztosan emlékszem? Eljöttem Rebeccától. Beköltöztem a romházba, majd aznap iskolába mentem, majd munkába és könyvtárba. A könyv...</div>
<div style="text-align: justify;">
Kipattant a szemem, és felültem az ágyban. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Ebben a kötetben egy különleges lány, Leona Davis kalandjait élhetitek át - suttogtam döbbenten - Ez a könyv életeket változtathat meg, örök élményt jelenthet, azonban csak saját felelősségre olvassa! Senki sem vállal felelősséget az elkövetkezendőkért. Azonban kár kihagyni Leona Davis kalandját, nemde? - idéztem szóról-szóra a könyvön olvasható szöveget - Semmi kiadó, semmi nyomda. Az őrangyal a címe. És éppen olvastam, mielőtt ez az egész zűrzavar elkezdődött!</div>
<div style="text-align: justify;">
Az nem lehet! De mi van, ha mégis? </div>
<div style="text-align: justify;">
- Beszipkázott egy könyv - mondtam ki a teljes képtelenséget, a mai napon már a sokadikat. Valamiért mégis ez tűnt a legésszerűtlenebbnek. Van itt bárki, aki tudja a választ a kérdéseimre? </div>
<div style="text-align: justify;">
Egy kis gondolkodás után úgy döntöttem, hogy nem kérdezem meg. Ha tényleg egy könyvben vagyok, akkor a szereplői nem fognak tudni eligazítani a könyvet illetően, amiben szerepelnek, ugyanis nem tudnak róla semmit sem. A szereplők élik az életüket, és igyekszenek leküzdeni azt a tengernyi bonyodalmat, amit eléjük állít az író, és amit végig követ az olvasó, de nem tudják, hogy egy könyvben szerepelnek. Most én vagyok a főszereplő...most én írhatom a történetemet. Ez a gondolat boldogsággal töltött el. Hátravetettem magamat az ágyban, és a plafonra meredtem. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem is olyan fontos, hogy pontosan mi történt - jegyeztem meg halkan magamnak - Az a fontos, hogy itt vagyok. Kaptam egy lehetőséget...lehetőséget arra, hogy én irányítsam a sorsomat, és én írjam a történetemet. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni Jake Dearmanért!</div>
<div style="text-align: justify;">
Tettem egy ígéretet, és eltökélten hittem, hogy nem fogom megszegni. Ha már főszereplő vagyok, rajtam áll, hogy happy end lesz-e a vége, és mindent el fogok követni annak érdekében, hogy boldog befejezése legyen ennek a könyvnek! Feltápászkodtam, és körüljárattam a tekintetemet a szobámon, majd megakadt a szemem egy kis tükrön. Közelebb sétáltam hozzá, és megvizsgáltam a tükörképemet. Dús barna hajam csillogott, súlyosan omlott a vállamra. Csokoládébarna szememben fény csillant, két orcámat egészséges pír fedte. Egész arcom kisimult volt, és sokkal szebb, mint a halálom előtt. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy én is lehetek szép...még ha meg is kellett hozzá halnom, akkor is.<br />
Hátat fordítottam a tükörnek, és kiléptem a szobám ajtaján a folyosóra, és a szomszédos szoba felé vettem az irányt. Udvariasan bekopogtam, és miután felhangzott a” bújj be!” felszólítás, beléptem az ajtón. Az ízlésesen berendezett szobában a bútorok fehér és fekete színű, letisztult stílusú darabok voltak. A falak rózsaszínben virítottak, rajtuk számos polc húzódott, régi, vaskos könyvekkel. Az összképet megannyi festmény és poszter tette teljessé. Legtöbbjük Párizst ábrázolta, egy-két képen azonban az én mosolygós arcom is feltűnt. Az egész szobát az otthonos felfordulás jellemezte. CD-k hevertek a padlón, ruhadarabok és tollak a szoba közepén fekvő rózsaszín szőnyegen. Clary éppen az ágyon ücsörgött, körülötte rengeteg kézzel teleírt papír hevert szerte-szét. Kedves mosollyal az arcomon beljebb sétáltam, és leültem az ágyának arra a részére, amit nem borított el a papírhalom.</div>
-<span class="Apple-tab-span" style="white-space: pre;"> </span>Minden rendben? – kérdezte Clary aggódó pillantásokkal – Mondta Will, hogy eléggé felzaklattak téged az események<br />
-<span class="Apple-tab-span" style="white-space: pre;"> </span>Minden rendben – biztosítottam gyorsan – Csak az a helyzet, hogy elég nehéz megszoknom bizonyos dolgokat. Olyan hirtelen jött minden, és nem volt időm átgondolni, nem volt időm megemészteni ezt a rengeteg újdonságot. Minden teljesen új, és furcsa…<br />
- Attól ijedtél meg, hogy nem tudod megfogni a tárgyakat? – kérdezte együtt érzőn barátnőm.<br />
- Többek között – sóhajtottam mélyet, majd folytattam – Meg ez a kérsz, és kapsz dolog. Tüzet tudtam gyújtani a tenyeremben…A démonokkal sem szívesen találkoznék többet. Az a tudat, hogy már nem tartozom az élők sorában. Hogy nem simogathatom meg többet a cicámat, nem adhatok neki enni. A tudat, hogy el fognak temetni, szörnyű érzés. Ráadásul semmit sem értem el az életben, amit akartam. Eltűntem, és senkinek sem fogok hiányozni! – fejeztem be szomorúan, mire Clary szó nélkül átölelt.<br />
- Jobb lesz neked itt, velünk! – suttogta szomorúan.<br />
- Tudom – mosolyodtam el, és igyekezve témát váltani, a papírokra mutattam – Ezek micsodák?<br />
- A verseim és novelláim – tűrt egy kósza tincset a füle mögé, ami a szemébe lógott.<br />
- Te írsz? – kérdeztem meglepetten, mire mosolyogva bólintott.<br />
- Most ezen dolgozom – nyomott a kezembe, egy hosszú, sárgás papírlapot, én pedig hangosan olvasni kezdtem:<br />
- <i>Mint apró tündér röppent a szélben, s fürdött a holdsütésben.</i><br />
<i> Virágok nyíltak az éjszakában, hajladoztak kecsesen,</i><br />
<i> Hogy mire a nap fölkel, eltűnjenek sebesen… </i>- megálltam egy pillanatra, és barátnőm tengerkék szemébe néztem – Ez gyönyörű!<br />
- Tetszik? – kérdezte bizonytalan mosollyal az arcán. Gyönyörű szemeiben szerény fény csillant.<br />
- Nagyon – biztosítottam.<br />
Egy kopogás szakította félbe ámulatomat, majd belépett az ajtón Will.<br />
- Jó estét hölgyeim!<br />
- Szia Will! – mosolyogtam rá.<br />
- Szia – köszönt immár magabiztosan, ezer vattos mosollyal az arcán Clary.<br />
- Csak azért zavarok, mert gondoltam szólok, hogy indulok Audrey – hoz, és talán velem tartanátok…<br />
- Persze, megyek veled – pattantam fel az ágyról, és kérdően néztem Claryre.<br />
- Szerintem ez a dolog nem tartozik rám. A múltkor is kiküldött Audrey a szobából, amikor beszélt veletek, és most sem akarok zavarni.<br />
- Rendben, megértem – szóltam, majd gyorsan hozzátettem – Addig fejezd be a versedet, látni szeretném egészben!<br />
Will kíséretében elhagytam Clary szobáját, és megindultunk a csendes folyosón.<br />
- Jobban vagy? – kérdezte kedvesen.<br />
- Jobban. Köszi.<br />
- Egyébként elmeséltem a történteket Clarynek. Szerintem joga van tudni a fejleményeket – mondta magabiztosan a férfi, mire csak értetlenül bólintottam.<br />
- Rendben, én is szerettem volna megosztani vele a dolgokat. Végül is átlát rajtam, születésem óta ismer…<br />
- Pontosan.<br />
- Mesélsz nekem Audrey-ról? – kérdeztem hirtelen.<br />
- Mit szeretnél róla tudni?<br />
- Minél többet. Csak hogy képbe legyek vele kapcsolatban.<br />
- Tizennyolc éve halt meg.<br />
- Csak tizennyolc? – hüledeztem, mire bólintott, és folytatta.<br />
- Nagyon tiszta és elhivatott teremtés, és ez a szolgálati ideje alatt is megmutatkozott. Mindössze tizenkét éven át kellett szolgálnia, és az Úr felajánlotta neki az üdvözülést, de elutasította.<br />
- Miért?<br />
- Örökké szolgálni akart az Úrnak. A döntése miatt kinevezte főangyalnak. A vezetői pozíció betöltése határozottabbá és szigorúbbá tette, de régen nagyon gyengéd és kedves volt. Én nem ismerem ezt az énjét.<br />
- Van rá esély, hogy elárulja, amit tudni szeretnénk?<br />
- Halovány. De talán sikerülni fog. Elég nehéz meggyőzni, hogy elárulja a titkait.<br />
- Akkor csak pozitívan – forgattam a szemem. Éppen kiértünk a kanyargós folyosó-labirintusból, amiknek két oldalán újabb és újabb lakóhelyiségek nyíltak, és egy tágas előcsarnokba értünk. A csarnok minden oldalából újabb folyosók nyíltak, melyeknek táblái hirdették, hogy hova is jut az angyal arra barangolva. Nem messze tőlünk állt az erkély, így arra felé vettük az irányt. Előhívtuk szárnyainkat, és kecsesen rugaszkodtunk el a márványpadlóról. Lefelé ereszkedtünk a sötét éjszakát elűző verőfényben, ami a palotából áradt, hogy a főbejáratnál, a hatalmas és díszes kapuval szemben találjuk magunkat. Ebben a késő esti órában a csarnok sem változott: ugyanaz a nyüzsgés jellemezte, mint nappal. Minden angyal sürgött – forgott, kiáltozva kereste a társát, eltűnve egy-egy folyosón, kitódulva a kapun, vagy kiröppenve az erkélyeken. Az üvegtetőt most a csillagos égbolt uralta misztikus ragyogásba borítva a termet, a magas falakon pedig mágikus lámpások adtak fényt az angyaloknak.<br />
- Lenyűgöző – ámultam halkan, Will helyeselt.<br />
- Soha sem lehet betelni vele.<br />
- Te már csak tudod – csipkelődtem vele megint. Én meg ezzel nem bírok betelni.<br />
- Én mindent tudok hölgyem – húzta féloldalas mosolyra a száját.<br />
- Akkor árulja el, Uram, hogy merre fordulunk le Audrey folyosójára?<br />
- Erre, Lana! – mutatott két boltozattal arrébb, majd le is fordultunk az említett folyosón. Az út további részében hangtalanul lépkedtünk egymás mellett. Furcsállva vettem észre, hogy az angyalok két méteres körben kerülik Willt, és aggódva tekintgetnek felém. A tekintetük mintha ezt súgta volna:” Fuss, menekülj és vissza se nézz!” Nem értettem az előítéletek okát, ugyanis Will a legrendesebb férfi, akivel valaha is találkoztam.<br />
- Will! Kérdezhetek valamit? – törtem meg a beállt csendet.<br />
- Persze – mondta bíztatóan.<br />
- Félnem kéne tőled?<br />
- Érdekes kérdéseid vannak, igazi kihívás rájuk válaszolni. Azonban erre nem tudnék.<br />
- Most elbizonytalanítottál – nevettem fel.<br />
- Ehhez értek – helyeselt Will – Kiszámíthatatlan és közveszélyes őrült szeretek lenni, aki őrangyal létét semmibe véve másra sem vágyik, mint hogy rájöjjön, hogyan is kell egy halhatatlan angyaltársa életét kioltani.<br />
- Buta kérdés volt, ne haragudj. Úgy értem… ezek az angyalok olyan féltőn néznek rám, mintha a következő mozdulatoddal ki akarnál nyírni, és nem értem miért.<br />
- Nézd! Gondoljanak, amit akarnak! Remélem te nem tartozol közéjük, mert elég kellemetlen lesz, ha együtt dolgozunk.<br />
- Engem nem tudtál megrémiszteni, Will. Elég gyenge a rosszfiús imidzsed. Még dolgoznod kéne rajta, a mai fiataloknak ennyi nem elég.<br />
Will hangosan felnevetett.<br />
- Akkor még dolgozom azon az imidzsen – tette hozzá féloldalas mosollyal az arcán, majd tovább húzott a folyosón. Nem kellett már sokáig menni, hamarosan elértük Audrey ajtaját. Udvariasan bekopogtunk, majd belöktük az ajtót.<br />
- Leona? Will? Mi szél hozott erre titeket? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel az asztal mögött ülve. Nagy, smaragdzöld szemeiből bölcsesség sütött, ívelt, tökéletes szemöldökét összeráncolva tekintett a párosunkra. Meglepődtem azon, mennyire megszokhatatlanul gyönyörű.<br />
- Lenne pár kérdésünk – kezdett bele magabiztosan Will. Én inkább csak bólogatva támogattam.<br />
- Halljam – sóhajtott nagyot, és közben nem is Willre nézett fürkésző pillantásával, hanem engem célozott meg a zöld tekintet.<br />
- Miért nincs Jake Dearmannek őrangyala? – nyögtem ki a kérdést, közben igyekeztem rezzenéstelenül tartani a szemkontaktust. <br />
- Mert ti vagytok azok – válaszolta frappánsan.<br />
- Miért nem volt eddig? – vette át a szót Will, mire Audrey végre levette rólam a szemeit, és Willre függesztette azt.<br />
- Ezt úgy vélem nem kell feltétlen tudnotok – mondta lassan, megfontoltan.<br />
- Én úgy vélem, fontos volna. Ugyanis nem is sejthetjük, mivel állunk szemben. Jake Dearmant egész egyszerűen kerülik a démonok, pedig nincs őrangyala, és ennek ellenére már-már könyörögtél, hogy nagyon vigyázzunk a fiúra. Miért?<br />
- Ez, mint mondtam már, nem tartozik rátok. Nektek csak annyi a dolgotok, hogy legyetek résen! Feltétel nélküli hit és odaadás szükséges ehhez a munkához, hozzá kéne szoknotok!<br />
- Kérlek figyelj rám! - csattantam föl – Ma haltam meg, még nincsen egy napja sem. Még időm sem volt arra, hogy megszokjam ezt a sok furcsaságot, hogy elfogadjam magamban: van Isten, és hogy megbirkózzak egy háború ötletével, amibe én nagy valószínűséggel belecsöppentem. Mondj el minél több dolgot Jake Dearmanről, hogy legalább ennek a fiúnak a személye tiszta lehessen számunkra!<br />
- Sajnálom, hogy ennyi mindent a nyakadba zúdítottam, Leona! – Audrey arcán őszinte sajnálatot, és együttérzést láttam, amin megdöbbentem – Hiába vagy te teljesen új ebben a világban, mégis úgy vagyok nyugodt, ha te vigyázol Jake-re, meg persze Will. Neked kell vigyáznod rá, így helyes. Hogy miért, nem mondhatom el, bármennyire úgy érzed, ez igazságtalan, ennek így kell lennie. Nem szabad még több mindent a nyakadba zúdítanom, mert abba beleőrülsz. Elég legyen annyi, hogy amint letelik a két hét, Jake környéke már nem lesz ennyire démonmentes. Valószínűleg minden erőtökre szükségetek lesz, ha igazán elhivatottan véditek Jake-et, ugyanis komoly akadályaitok lesznek. Sajnálom, hogy nem árulhatok el többet, de megítélésem szerint így helyes. Nektek meg az lenne a helyes, ha inkább belevetnétek magatokat a kiképzésbe, minthogy velem veszekedtek. Clarissának üzenném, hogy kérjen Emilytől szünetet, amíg segít a tanításban. Most jobb lenne, ha indulnátok – fejezte be mondandóját, mi pedig ösztönösen hátráltunk a folyosóra. Kavarogtak fejemben a gondolatok, a szavak, amik egy perce hangoztak el, és még mindig nem láttam tisztán értelmüket.<br />
- Ugyanott tartunk. Vagyis sehol – sóhajtott Will.<br />
- Miért van az, hogy akárhányszor kilépek ezen az ajtón, a döbbenettől annyiszor nem bírok megszólalni? – tettem fel a költői kérdést.<br />
- Megint csak ne firtassuk az újabb adag furcsaságot? – kérdezte Will, mire bólintottam.<br />
- Az lesz a legjobb - sóhajtottam – Feladom a reményt, hogy valaha is érteni fogom a dolgokat, amik körülöttem zajlanak!<br />
- Pedig a remény hal meg utoljára.<br />
- Végül is... előbb haltam meg, mint a remény – mosolyodtam el fáradtan.<br />
<br />
<br />
<br />
<br />
Egy tetőtől-talpig fehér terem közepén ácsorogtam, egy életnagyságú bábuval szemben. Ökölbe szorítottam mindkét kezem, és erősen behunytam a szemem. Minden erőmmel koncentráltam, és ezt a két szót ismételgettem: „Kérlek Uram!”. A jobb öklömben melegség áradt szét, nyomást éreztem, egy erőt, ami mindjárt széthasít. Nem is a kezemből… a bensőmből, a mellkasomból jött. Erősen koncentráltam, hogy ez az erő szétterjedjen bennem, a fejem búbjától a lábujjamig átjárva egész lényemet. De aztán kinyitottam a szemem, és az egész elmúlt. Kimerülten, és fáradtan rogytam le egy Clary által előidézett fotelbe.<br />
- A csudába! Majdnem sikerült! – tört ki belőlem keserűen sikertelenségem.<br />
- Csak gyakorolni kell! Nem sikerülhet minden elsőre! – vigasztalt Clary, majd kedvesen felhúzott a fotelből – Megmutatom megint.<br />
Felállt az arctalan bábúval szemben, és egy pillanatra behunyta a szemét. De csak egy pillanatra. Tengerkék szemei kipattantak, fénylettek a kezében növekvő energia fényében. Az energia átjárta mindenét, a fénye körülölelte, majd a kezében összpontosulva kegyetlenül csapott le a bábura, ami azonnal porrá hullott. Ravasz mosollyal tekintett a bábu hűlt helyére, majd egy hanyag kézmozdulattal egy újabbat idézett meg.<br />
- Nekem ez sosem fog sikerülni – sóhajtottam elképedten.<br />
- Fog, ne aggódj! – biztatott – Ezt is csak gyakorolni kell. Összpontosíts, és tarts ki, amíg nem érzed idejét annak, hogy elengedd. És még az előtt is célozz, nehogy összezúzzuk a falat!<br />
- Rendben – bólintottam, majd újra a terem közepére sétáltam, és farkasszemet néztem a „démonommal” – Most meg vagy!<br />
Behunytam a szemem, és újra ismételgettem a bűvös két szót: Kérlek Uram! Elképzeltem az energiát, elképzeltem a dühöt a démonok iránt, elképzeltem azt az akaratot, és elszántságot, amit majd a védencem megóvásakor érezni fogok. És mindezt a tenyeremben képzeltem el. Fellobbant a szikra a bal tenyeremben. Szorítottam, nem engedtem tovaszállni az erőt, amit kaptam. Elképzeltem, ahogy továbbterjed. Szép lassan fényben úszik a karom, szép lassan fényben úszik a hasam, majd a mellkasom, átterjed a másik karomra, és a lábaimra. Eljut mindenhová, majd egyszer csak összpontosul… Nem sikerült. Újra kudarcot vallottam. Fáradtan, és lihegve rogytam a földre, a sírásommal küszködve. „Nem, Leona! Nem sírhatsz! Nem lehetsz gyenge, annak már vége! Hagyd abba Leona! Állj fel!” – ösztönöztem magam, és végül sikerült is. Lassan felegyenesedtem, és Clary szemébe néztem.<br />
- Addig nem nyugszom, amíg ki nem nyírom azt a gonosz bábut! – szűrtem a fogaim közt, és újra szembe néztem a biztosan gonosz, de mozdulatlan ellenségemmel. Szívtam egy mély levegőt, és behunytam a szemem. Megjelent előttem a démonok vérfagyasztó alakja, és a tudat, hogy Jakehez érnek… Dühös lettem, elmémet eltöltötte a motiváló harag. „Kérlek Uram!” – suttogtam, és erősen koncentráltam, hogy újra hatalmába kerítsen az új érzés. Megéreztem a tenyeremben a meleget, majd azt, hogy a másodperc töredéke alatt átjárja lelkemet. Öröm párosult a harag mellé. A tudat, hogy képes vagyok védelmezni, és megmenteni egy embert, páratlan boldogsággal töltött el. Éreztem, hogy itt az idő, hogy ez az erő lecsapjon arra a gonosz bábura. Kipattant a szemem, majd a tenyeremet ellenfelemmel szembe helyeztem. Fényes sugár csapott le a „démonomra”, majd boldogan, és fáradtan konstatáltam, hogy győztem. A bábuból már csak a hamu maradt.<br />
- Megcsináltad! – sikkantott fel Clary, és boldogan a nyakamba ugrott – Nekem napok kellettek, hogy meg tudjam csinálni!<br />
- Ügyes – mosolygott az ajtóban Will, aki valószínűleg nemrég érkezhetett – Bár szerintem hasznosabb lenne a pajzsot megtanítani neki, ugyanis mellettem nem kellene harcolnia. El tudom intézni egyedül is.<br />
- Én ebben nem vagyok biztos – húzta fel ravaszon a szemöldökét Clary – Még bábukkal sem bánnál el…<br />
- Ki kérem magamnak! – legyintett a férfi, és folytatta – Játszunk?<br />
- Játszunk – húzta ki magát a szőkeség, bátran állva Will pillantását – Megidézem a bábukat, amik majd egyre gyorsabban közelednek Lanához, ő lesz a védenc. Kifulladásig játszunk!<br />
- Mi a tét? – kérdezte Will vidáman.<br />
- Ha én nyerek, akkor egy hétig rózsaszín tütüben kell lenned. Ha te nyersz… találd ki a büntetésem! – engedte át nagylelkűen a döntést.<br />
- Megkíméllek a kegyetlen fantáziámtól. Nem lesz büntetésed – mondta még nagylelkűbben Will.<br />
- Jól átgondoltad?<br />
- Csak annyi lesz a büntetésed, hogy el kell viselned, hogy veszítettél – vont vállat, mire Clary csak elmosolyodott.<br />
- Ne aggódj a lelki világom miatt, nem fogom magam egy pillanatig sem rosszul érezni. Veszíteni fogsz!<br />
- Kezdjük! – kurjantotta a férfi, és megidézett magának egy tegez íjvesszőt és nyilat, meg három görbe kést, amivel az ujjai között játszadozott.<br />
- Vigyázz vele, Clary! Én láttam mire képes, és nagyon ügyes! Ne kíméld! – súgtam neki, mire csak magabiztosan elmosolyodott, kivillantva hófehér fogsorát.<br />
- Ne félts, Lana! Én sem vagyok semmi – kacsintott, majd távolabb húzódott tőlem, Will pedig közelebb jött, felfeszítve az első nyílvesszőt az íjon.<br />
- Háromra! – kiáltottam fel – Egy-kettő-három!<br />
Amint kiejtettem a számon a hármast, Clary egyszerre tíz keréken guruló bábut idézett meg, amik folyamatosan közeledtek felém. A lány csak úgy ontotta a guruló bábukat, már-már megszámlálhatatlanná téve a számukat. Will-től lehetetlen sebességgel röpködtek a nyílvesszők, súlyosan szántva a levegőt, hogy majd célba érve porrá zúzza a közelebbre tévedt, rám vadászó bábukat. Mind a ketten hihetetlen sebességgel gyártották, és zúzták a „démonokat”, alig tudta követni a szemem. Tíz-húsz perc, vagy talán egy órán keresztül hadakoztak egymás ellen, amikor Clary fáradni kezdett, kiesett a ritmusból, és tízzel kevesebb bábut engedett útjára. Will egyre nagyobb körzetben tudta irtani a környékemre tévedt gonoszokat, így egyértelműen ő állt nyerésre. Clary újra erőre kapott, és húszasával ontotta az újabbakat, de Will továbbra sem engedett közelebb egyetlen bábut sem három méteres körzetben. Hosszas-hosszas harc után azonban Clary végleg elfáradt, és Will kilőtte az utolsó három démont. A lány fáradtan meredt a győzelemtől csillogó szemű Willre, majd legyintett egyet:<br />
- Gratulálok – húzta el a száját, de kezet fogott vele – Megszabadultál a tütütől!<br />
- Köszönöm – vigyorgott Will.<br />
- Öhm… figyeljetek csak! – szólaltam meg a hosszas és izgalmas játszma után – Nem kéne megtanítani nekem azt a pajzs micsodát? Kíváncsi lennék rá…<br />
- Ja, igen – szólt megkönnyebbülten Clary – Természetesen. Most Will a gyakorlati alany. Jól figyelj!<br />
- De jó Willnek! – forgatta a szemét, majd a féloldalas mosolyával együtt leheveredett a fotelbe.<br />
- Willnek nagyon jó, így nem kell kommentálnia… - szúrt oda a lány morcosan. Nyílván bántotta, hogy nem nyert vele szemben – Az egész ugyanúgy fejben történik, mint az előző bűbáj is. Akarnod és kérned kell. Úgy könnyebb koncentrálni, ha elképzeled, mit akarsz, miért… az erős érzelmek segítenek, és motiválnak.<br />
Újra behunytam a szemem, hogy újra megpróbáljam elképzelni a lelki pajzsot. Szép lassan megjelent előttem az áttetsző anyagú pajzs. Fáradhatatlanul próbálkoztam Will elé tartani ezt a pajzsot. Egész éjszaka gyakoroltam a két varázslatot. Reggelre a kitartó gyakorlás eredményeként könnyedén meg tudtam védeni Willt a gonosz bábuktól.<br />
- Nagyszerű! – ujjongott Clary, és a nyakamba ugrott.<br />
- Ügyes – mosolygott Will – De jól sejtem, hogy még csak most jönnek a bonyolultabbak?<br />
- Igen. Miért? – kérdezte vidoran Clary.<br />
- Mert unatkozom, és már idejét érzem a fizikai edzésnek – válaszolta sejtelmesen Will, mire csak egy fáradt sóhajjal reagáltam.<br />
- Nem tarthatnánk egy fél órás pihenőt? Annyit koncentráltam és erőlködtem, hogy az agyam mindjárt elfolyik.<br />
- Mit szólnál ahhoz, ha elvinnélek egy új helyre, és a séta közben kipihennéd magad, aztán ott edzenénk?<br />
- Szeretem az új helyeket – mosolyodtam el szélesen a palota mögötti virágos mezőre, és a pegazusokra visszagondolva – Felőlem mehetünk.<br />
- Okés. Tied a pálya, William Morgan – vonta meg a vállát barátnőm, és az ajtó felé vette az irányt – Lássuk, milyen harcművészet tanár vagy!<br />
- Elképesztően jó harcművészet tanár vagyok – mondta féloldalas mosollyal Will, és kinyitotta nekem az ajtót, majd udvariasan előreengedett. A palotának az alsó folyosójáról - innen nyílt az az edzőterem, ahol az egész éjszakát végiggyakorlatoztam - felfelé lépdeltünk a végtelennek tűnő csigalépcsőkön, melynek a korlátjain gyönyörű fém alakzatok kanyarogtak. Volt közöttük kígyó, alma és szőlőkacsok. Mintha valami történetet akarna elmesélni, talán egy Bibliai történetet… Clary és Will az egész úton végig vitatkoztak. Nem figyeltem rájuk, csak nézelődtem és gondolkoztam. Lelki szemeim előtt újra és újra megjelent Jake Dearman arca. Az a titokzatos fény a szemében, ami sötéten meg-megvillant. Nagyon sötétkék szemei voltak, amik néha feketének tűntek. Tökéletes arccsontjára sötét árnyék vetült, ami még titokzatosabbá tette arcát. Érdekelt a múltja, hogy mi tehette ilyenné. Az emberek nem születnek rossznak, gonosznak. Hajlamosak rá egyesek, de minden nevelés, és környezet kérdése. Hogy milyenné vállunk, milyenné tesz minket a világ. Engem a mostohám zárkózottá, és félénkké tett… elvette az önbecsülésemet. Ki tehette ezt Jake-kel? És vajon miért? Gondolataimból arra eszméltem fel, hogy Will és Clary kérdően bámulnak rám.<br />
- Lana? Szerinted? - kérdezte sürgetően Will.<br />
- Bocsi, nem figyeltem. Elismételnéd?<br />
- Mindegy – legyintett Clary, és tovább vitatkoztak Willel, valami olyasmin, hogy a fegyverek, vagy a varázslat hatékonyabb-e a harcban. Már fel is értünk a csigalépcsőn, egy újabb folyosóra érve. Nem kellett sokáig vándorolni, hamar kiértünk a főkapun, ahol előhívtuk a szárnyainkat, és Will utasítására felröppentünk a magasba. Magasabbra emelkedtünk, mint a palota legmagasabb tornya, de Will csak tovább szállt. Nem mentünk messzire, (pár felhőmezővel magasabbra, mint a palota tornyai) egy hatalmas rétet pillantottunk meg. A mező közepén egy csillogó vizű tó foglalt helyet, közepén egy gyönyörű, fehér kapu állt, melynek tetejéről egy áttetsző, fehér fátyol lógott a vízbe, de mintha nem hatott volna rá az aranylóan ragyogó folyadék. Könnyedén lebegett, táncolt a levegőben, fénnyel körbevonva a díszes fehér kaput. A tó körül fehér virágtenger díszelgett, és pompázott a napfényben.<br />
- Ennél gyönyörűbbet sosem láttam – kikerekedett szemekkel bámultam a hihetetlen látványt, ami elém tárult.<br />
- Ez a mennyek kapuja – magyarázta sietősen Clary – Ha valakinek eljött az ideje továbblépni, Audrey ide hozza, hogy átlépjen a kapun. Akinek még nem jött el az ideje, és úgy lép át a kapun, az valószínűleg sohasem jut a Mennybe. Örökké itt kell maradnia.<br />
- Így tanácsos nem úszkálni abban a vízben – jegyezte meg Will féloldalas mosollyal az arcán.<br />
- Megadjuk a módját az edzésnek – nevettem el magam – Valószínűleg senki sem gyakorolta a démonvadászat rejtelmeit ilyen gyönyörű környezetben.<br />
- Az angyaloknak ez az egyik kedvenc elmélkedő, koncentráló és gyakorló helye, így gondoltam jól jönne neked egy kis inspiráció.<br />
- Megvan – mosolyogtam Willre, mire ő elégedetten bólintott – Akkor akár kezdhetnénk is!<br />
Will megidézett egy sor különféle méretű, és alakú éles kést, majd a már megszokott formájú bábut.<br />
- Mielőtt hajigálni kezdenénk őket, szeretnék mesélni róluk – kezdte Will megfontoltan – Ahhoz, hogy megidézhess egy ilyet, tudnod kell, hogy mit is akarsz, ugyanis egy egyszerű konyhakéssel nem végezhetsz a démonokkal. Egy közös dolog van ezekben a késekben, mégpedig, hogy mind a vas és a mennykő ötvözetéből készültek, és mind át van itatva démonméreggel, ami amint, hogy a démon alakjába fúródik, halált okoz. Amikor meg akarsz idézni egy ilyet, akkor kérésedben pontosan írd körül az anyagát, különben egyszerű acélt kapsz, amivel nem mész semmire. Próbáld csak meg! – szólított fel, és kíváncsian várta, hogy mit lépek.<br />
Gondolataimban megjelent egy vastag pengéjű, éles kés, mely Will elmondása alapján vas és mennykő ötvözetéből készült, és át van itatva démonméreggel. „Kérlek Uram!”Mondtam magamban, és azonnal a kezemben termett egy hasonló kés, mint amilyen Willélben is volt.<br />
- Nagyon jó – mosolyodott el – Ezt a pengéje mérete és alakja miatt, könnyű egyenesen eldobni. Megmutatom!<br />
Kivette a kezemből a fegyvert, fél szemét behunyta, és a bábu felé hajította. A kés egyenesen szántotta a levegőt, mígnem mélyen fúródott a bábu szívébe.<br />
- Ezt fogjuk gyakorolni – biccentett a férfi.<br />
Újra megidéztem ugyanazt a kést, és a bábuval szembe álltam. Fél szememet behunytam, és teljes elmémből a bábura koncentráltam. Lendítettem a karom, és elhajítottam a kést. Szép ívet írt le a levegőben, majd a bábu két szeme közt, a homlokába állt bele a halálos fegyver.<br />
- Wáow – ámuldozott Clary, mire Will büszkén szembe fordult vele.<br />
- Remek harcművészet tanár vagyok, nem igaz?<br />
Az elkövetkezendő napjaim gyakorlással és tanulással teltek. Szépen lassan megismerkedtem az összes késfajtával. Megtanultam, hogy érdemes fogni, milyen szögben kell eldobni, melyiket milyen erővel, hogy célba érjen. Megismerkedtem az íjjal és a nyilakkal is. Az íjjal nehezebb dolgom volt, mint gondoltam. Olyan könnyűnek látszott… Will csak kihúzta az íjjat, és könnyedén ellőtte… aha, hát nem ilyen egyszerű! Willnek hatalmas lelki ereje lehet. Bizonytalanul kezembe vettem az íjjat, kihúztam egy nyilat a tegezből, majd a húrhoz illesztettem a nyílvesszőt.<br />
- Húzd ki magad! Hasat be, mellett ki! – utasított Will, miközben mellém állt, és a hátamra tette a kezét – Most húzd a húrt a füledig – tette kezét az enyémre, mutatva, hogyan csináljam. Közelségétől arcomra pír szökött, zavaromban megremegtem, és lesütöttem a szemem. Igyekeztem egyenesen kihúzni az íjat, de kevés volt hozzá az erőm.<br />
- Na, próbálkozz! Ide is csak akarat kell – mondta a hátam mögül Will, én pedig aprót bólintottam, és újra nekiveselkedtem annak a húrnak. Remegett a kezem, de sikerült kihúznom, majd a bábuval szemben elengedtem. Nem találta el a bábut, de sikerült kilőnöm, így sikerként éltem meg. Will szerint javítani kellett az erőnlétemen, így órákon keresztül futtatott. Két órán át futottam fáradtság nélkül a gyönyörű réten a virágok között. Két óra elteltével azonban halálosan kimerültem, de Will nem hagyott pihenőt. Valószínűleg azért nem fáradhattam el ilyen sok idő alatt, mert már nem volt testem, Will a kitartásomat edzhette, bár ezt pontosan én sem értettem, hogyan működik. Mintha az egész mozgás csak fejben dőlne el, és a fejemben benne maradt, hogy két óra után igenis halálosan el kell fáradni. További két órán át futottam. Mikor végeztem, Will fekvőtámaszokat csináltatott velem. Súlyokat emeltem, megidézett súlyzókkal. És hogy mindez mitől lehetett még ennél is rosszabb? További egy órát futottam. Dühösebb voltam Willre, mint bárki másra az életemben....na jó, Rebeccát leszámítva. Másnap azonban gond nélkül felhúztam az íjat, és kilőttem a nyílvesszőt, ami egyenesen a bábu mellkasába fúródott. Will nagyon elégedett volt magával. Én nem voltam elégedett Willel, de az már más kérdés. Clary sem kímélt. Újabb és újabb, bonyolultabbnál bonyolultabb varázslatokat tanított nekem. Megtanultam használni és a démonok ellen fordítani a tüzet. Egy napon keresztül dobáltam a tűzgolyókat és formáltam futótüzeket, majd oltottam el mindent egy pillanat alatt. Clary megtanította nekem használni a fényt, ami az angyalok legnagyobb fegyvere a démonok ellen.<br />
- A démonokat nehezebb elpusztítani az egyszerű átokkal, de a tűz vagy a fény sokkal hatékonyabb. Ha elég erős a bűbáj, azonnal eltűnnek a démonok. A fény a legerősebb, ugyanakkor azt a legnehezebb megidézni. Ezt fogjuk gyakorolni – magyarázta Clary.<br />
Éjjel – nappal tanultam és koncentráltam. Clary egyik este, amikor egy kis pihenőt tartottunk, bekopogott a szobámba, benyitott, és leült mellém az ágyra. Fáradtan felpillantottam a párnámból.<br />
- Csak gondoltam elhozom neked – nyomott a kezembe egy egyszerű, vaskos, fekete könyvet.<br />
- Mi ez? – kérdeztem kíváncsian, és megfordítottam a könyvet, melynek oldalán cikornyás betűkkel ez állt: Biblia.<br />
- Köszönöm. Olvasni fogom – mosolyogtam rá.<br />
Clary felállt, és kilépett a szobámból, maga után bezárva az ajtót. Kezembe vettem a könyvet és kinyitottam az első oldalon. Ószövetség. A teremtés története. Ádám és Éva. Káin és Ábel. Faltam a történeteket sorban olvastam mindet, és azon kaptam magam, hogy már nem csak történetként tekintek az olvasottakra, hanem tényként értelmezem mindet. Amik megtörténtek, igazak, és fontos, hogy tudjunk róluk. Egy éjszakán át folyamatosan olvastam. Reggel minden visszaállt a rendes kerékvágásban: Will benyitott az ajtómon, hogy elvigyen edzeni. Egy-két órás pihenőket tartottunk, olyankor meglátogattam Herot. Will figyelte Jaket, és várta az első démont, akit majd el kell pusztítani… de nem jött. Egyetlen démon sem merészkedett a közelébe, miközben egyetlen angyal sem védte. Will nagyon feszült volt ettől. Egy pillanat alatt telt el az a két hét, amikor is Audrey üzent nekünk, hogy ideje elindulnunk, hogy nyomába szegődjünk a mi Jake Dearmanünknek.<br />
<div>
<br /></div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com15tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-11599193517674243462013-07-15T01:53:00.001-07:002013-07-15T01:53:40.062-07:006. fejezet - A védenc<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Drága, türelmes olvasóim! </i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Ezer bocsánat a késésért, de most itt van az új rész, és mivel ennyit késtem, kétszer annyi olvasnivalót kaptok, mint amennyit eddig írtam egy fejezetbe. (Eddig egy fejezet 5-6 oldalas volt, ez most kb. 10.) Nagyon remélem, hogy tetszik, ha nem, adjatok hangot a véleményeteknek, és változtatok. Köszönöm a sok-sok feliratkozót, a kommentekez, pipákat, és minden kedvességeteket, amivel írásra buzdítotok! Jó olvasást! Ölel titeket: Leona G.</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://25.media.tumblr.com/bfc9b15bec26b16104d2ca958ebd4111/tumblr_mep30fREGG1qlxvxuo1_500.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="140" src="http://25.media.tumblr.com/bfc9b15bec26b16104d2ca958ebd4111/tumblr_mep30fREGG1qlxvxuo1_500.gif" width="320" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
<br />
<br />
- Hogy fogjuk megtalálni? - kiabáltam a fülébe.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Egy kis angyali adottságot bevetve - kacsintott Will, mire elvigyorodtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Milyen híres angyali adottságaink vannak?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem is gondolnád, hogy milyen sok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, tényleg nem - jegyeztem meg csöndesen. Öt órája még nagyban olvasgattam a romházamban, aztán valahogy, amit nem értek, egyszer csak egy idegen kocsiba kerültem, amit még csak vezetni sem tudtam, és karamboloztam, majd meghaltam, és szembesültem vele, hogy már nincs testem, és hogy angyalok vesznek körül. Feljöttem a felhők közé, és közölték velem, hogy ezentúl angyal leszek, mégpedig xy-ra fogok vigyázni. Repkedtem, és pegazusokat simogattam, és közölték velem, hogy egy nagy háború függ tőlem, ha nem végzem jól a dolgom egy olyan világban, amit nem ismerek, olyan képességeimmel amikről nem tudok, egy halom olyan angyallal körülvéve, akiket egy fél órája ismertem meg. Végig gondoltam az eddig történteket, és egy aprót sóhajtva rájöttem: körülöttem már soha sem lesz semmi normális. Nagyon erős fejfájás és szédülés lett úrrá rajtam, mintegy ütésként érve. Előre kiáltottam Willnek:<br />
- Leszállhatnánk? Nagyon szédülök.<br />
- Rosszul vagy? Azonnal! - mondta, és suttogott valamit a szárnysegéd fülébe, aki aprót bólintott. Abban a pillanatban erős lökést éreztem, a gyomrom mintha dió méretűre zsugorodott volna, a szívem a torkomban dobogott, a szél erősen süvített mellettem. A következő pillanatban már egy sáros réten álltunk a város szélén. Will könnyedén leugrott a lóról, engem pedig udvariasan lesegített, ami nagyon jól jött nekem, ugyanis majdnem leszédültem. Ingatag lábakon ácsorogtam, majd végleg elveszítve az egyensúlyom, összecsuklottam. Szerencsém volt, hogy Will gyorsan a karjaiba kapott, mielőtt a földről kellett volna felkaparni magamat. Óvatosan letett, én pedig fáradtan vetettem hátra magam a vizes füvön. Meg sem éreztem a nyirkos hideget, és a ruhám sem lett sáros.<br />
- Normális ez? - kérdeztem fáradtan, mire megköszörülte a torkát, és belefogott a válaszadásba.<br />
- Igen, az első repüléseknél elég kellemetlen tud lenni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönöm, Mr Morgan! - néztem fel rá hálásan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Lana, mondtam, hogy tegeződhetünk! Nem vagyok olyan vén csont ám! Vannak nálam öregebbek is a palotában! - vigyorodott el kedvesen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak szívatlak...egész jól tartod magad.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Le lehet szállni a koromról! - nevetett felháborodottságot tettetve.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor ezentúl mivel piszkáljalak? - böktem oldalon a könyökömmel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Semmivel se piszkálj, mert a végén még a pokolra jutsz.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Pokolra lehet jutni ennyitől?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Dehogy. Ahhoz nagyobb bűnök kellenek, mint egy kis baráti csipkelődés.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem is tudom... a többi angyal mintha semmi mást sem mondana csak kedvességet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Pontosan! Kiveszett a jó humor. Szörnyű, nem?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az - bólintottam együtt érzőn - Mennyi ideig szoktak általában itt maradni az angyalok?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Olyan kétszáz évig. Nekem már mennem kellett volna.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Lehet pont ezért nem mehettél. Túl csípős a nyelved - jegyeztem meg bölcsen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hé, én rendes gyerek vagyok! </div>
<div style="text-align: justify;">
- Elhiszem! - tettem fel a kezemet "megadom magam" stílusban - Hány védenced volt?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Négy. Az első kettő már lógatja a lábát a mennyországban. A harmadik Emily, a negyedik Lily. Ő még csak nyolc éves. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor általában a volt őrangyal és a védenc együtt szoktak vigyázni valaki másra? - törtem a fejem, és igyekeztem biztos pontokat leültetni a fejembe, hogy jobban megértsem a világot, amiben élek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen. Mindig így van. A mi esetünk ebben is nagyon furcsa.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Még mindig rosszul vagy Lily miatt? - kérdeztem félénken.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Már nem annyira. Ez olyan természetellenes kérés, de amit Audrey mondott, hogy a háború...kezdem elfogadni. Clary és Emily pedig szorgos őrangyal, meg fogják védeni Lily lelkét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Biztosan... - temetkeztem a gondolataimba, majd mikor egy újabb kérdés merült fel bennem, újra szólásra nyitottam a számat - Csak a lelkére? Szóval nem is az életet véditek, hanem a lelkét?<br />
- Az életét nem tudjuk védeni - válaszolta, majd mikor belenézett értetlen tekintetembe, folytatta - Egy karambolt nem tudunk megállítani, nem tudunk változtatni egy fegyveres összeütközésnél a golyó irányán, nem gyógyíthatunk halálos betegségeket, és a végelgyengülést sem tudjuk megakadályozni. Ha beteg a védencünk, akkor könyöröghetünk az Úrnak, hogy segítse meg, és az esetek nagy többségében segít. De ehhez főleg az kell, hogy a beteg is kérje, és a beteg is higgyen.<br />
- És a lelkét mi veszélyezteti? - kérdeztem kíváncsian.<br />
- Az ördög és a szolgái, vagyis a démonok. A vezetőjüket Alec-nek hívják, ő a leggonoszabb teremtmény égen, földön és föld alatt is. Azt beszélik, hogy még életében Audrey férje volt.<br />
- Mit tehetett a földi életében, hogy ezt az utat választotta? - tűnődtem el hangosan.<br />
- A földi életében semmi hatalmasat...ő akart a pokolra kerülni.<br />
- Ki akarhat a pokolra kerülni?<br />
- Ő. Nem volt hajlandó elismerni az Urat.<br />
- És komolyan Audrey férje volt?<br />
- Ez nem biztos, csak amolyan szóbeszéd. <br />
- És a démonok hogyan tesznek nekünk keresztbe?<br />
- Megpróbálják megszállni a lelkeket. Nos, mi azért vagyunk, hogy ez ne történhessen meg.<br />
- Amikor megszállnak egy lelket, akkor gondolatokat tudnak beültetni a fejükbe? - kérdeztem lassan, minden szót bizonytalanul kiejtve.<br />
- Elhitetik az emberrel, hogy az Úr nem létezik, és bűnre csábítják az embereket. Még ha nem is száll meg, de a hangjukat mindig hallhatják. Mi a bűn megakadályozása érdekében csak a lelkiismeretet tudjuk felmutatni, ami általában gyengébb, mint a kísértés.<br />
- Értem - bólintottam aprót, és feltápászkodtam a pázsitról - Akkor a titkos angyali adottságaink segítségével megkeressük Jake Dearmant?<br />
- Természetesen - pattant fel - Repülni vagy sétálni?<br />
- Ha lehet, most az egyszer maradjunk a sétánál! - mosolyogtam rá, ő pedig megértően viszonozta azt.<br />
- Ahogy óhajtja kegyed. Míg beérünk a városba, milyen információ-tömeggel sokkolhatom?<br />
- Mesélj csak a mi angyali adottságunkról!<br />
- Semmi különös, egyszerű megérzés. Próbáld ki! Koncentrálj Jake Dearmanre, és próbálj meg rájönni, hogy hol is van éppen!<br />
- Rendben - azzal bizonytalanul összeszorítottam a szemem.<br />
Kitartóan ismételgettem magamban, hogy mennyire szeretném látni a védencünket, teljes erőmből koncentráltam. Szemeim előtt sűrű, örvénylő köd jelent meg, ami miatt ijedten felpattant a szemem, de a köd nem tűnt el. Képek tűntek elő, majd süllyedtek vissza az ismeretlen ködbe, de végül egy kép mégis kiemelkedett a kavalkádból, egy férfi képe. Hihetetlenül jóképű volt, és egyenesen a szemembe nézett. Elvesztem a sötétkék tekintetben, megigézett a pillantása. Sohasem láttam még ilyen szép szemeket, talán még a Will szemeinél is szebbeket. Világosbarna, néhol szőke haja hullámos tincsekben állt szerte szét. Magas és erős alkatú, széles válla tekintélyt parancsoló volt. Egy falnak támaszkodott neki, miközben gondterhelten egy cigarettát szívott.<br />
- Te látod? - suttogtam elképedten.<br />
- Nem, ezt most csak te - mondta kedvesen Will - Mi az, ennyire jóképű lenne? Kegyednek még a lélegzete is elállt!<br />
- Will, ha kegyednek szólítasz, nagyon nehéz lesz visszafognom a cukkolást a korodat illetően - mondtam kicsit bosszúsan, mire felnevetett, és beismerőleg csak ennyit mondott:<br />
- Ott a pont.<br />
Újra a szemem előtt megjelenő Jakere és a ködre koncentráltam, és meglepődve vettem észre, hogy az a bizonyos köd szép lassan kezd visszahúzódni és kitisztulni. Egy pillanat múlva már fel is ismertem a helyet, és elállt a lélegzetem is.<br />
- Ismerem ezt a helyet.<br />
- Hol van? - kérdezte kíváncsian Will.<br />
- A lakásom közelében - mondtam halkan. A földet koszos és szeméttel teli hó borította, az út mentén bomladozó magas házak düledeztek, komor hangulatot kölcsönözve a szűk sikátornak. A hiányzó téglák kis gödréből sem hiányzott a szemét, ami majdnem mindent ellepett. Elborzadtam a látványtól. <br />
- Remek! Akkor mutasd az utat! - szólt Will lelkesen, én pedig sarkon fordultam, és a város felé vettem az irányt. A nap lemenőben volt az egész eget narancssárgára festette. Séta közben csak néztem, és néztem az eget. Milyen titokzatos, milyen végtelen... Kiskoromban mindig a felhőkön akartam ülni. Találkozni szerettem volna apával és anyával a felhőkön épült házban, hogy újra együtt lehessünk hárman, egy boldog családként. Látni akartam apa mosolyát, meg akartam ismerni az én legendásan szép édesanyámat. Borzasztó, hogy mások mennyire nem becsülik meg a szüleiket, miközben nem is tudják, hogy mit veszíthetnek. Bele sem gondolnak, hogy mennyire fontosak, hogy mennyire szeretik őket. Sóhajtottam egy nagyot. Azt hittem, hogy ha egyszer meghalok, akkor majd találkozom velük...de úgy látszik, hogy még a halálom után sem lehetek együtt velük. Majd ha a mennybe kerülök, akkor majd biztosan. A cipőm orrára szegeztem a tekintetemet, mikor feltűnt, hogy nincs árnyékom. Nem is kellett volna ezen meglepődnöm, hiszen már nincs testem, de mégis olyan nehéz ezt a tényt megszokni.<br />
- Mi a baj, Lana? - kérdezte a mellettem lépdelő Will.<br />
- Csak...semmi - igyekeztem lezárni a témát, nem volt kedvem róla beszélni.<br />
- Csak van valami...<br />
- Hiányoznak a szüleim.<br />
- Ők itt vannak? Keressük meg őket? - kérdezte együtt érzően.<br />
- Nem, már nem. Meghaltak amikor még kicsi voltam.<br />
- Részvétem, igazán nem akartam - szabadkozott Will zavartan.<br />
- Semmi baj! Nem fáj róluk beszélni - bólintottam kedvesen.<br />
- Mi történt?<br />
- Édesanyám a szülésbe halt bele, édesapámat pedig a rák vitte el. Csak hét éves voltam - válaszoltam egy kicsivel halkabban.<br />
- Már biztosan a mennyben vannak - mosolygott rám Will - Ha angyalok lennének, akkor Clary már mondta volna.<br />
- Biztos ott vannak. Csak tudod...abban reménykedtem, hogy miután meghalok, amit nem vártam volna, hogy ilyen hamar, de miután meghalok, majd újra együtt lehetünk.<br />
- Én is ebben a reményben ringattam magam - sóhajtott Will, én pedig fürkészően a szemébe néztem. Annyira titokzatos, én pedig annyira meg akartam fejteni azokat a gyönyörű szemeit.<br />
- Ők is a mennyben vannak, nem igaz?<br />
- Nem. A pokolban - sóhajtott megint, és egy pimasz féloldalas mosolyra húzta tökéletes ajkait -De ezt még nem igen mesélném el neked. Egy igazi horror sztori.<br />
- Ahogy szeretnéd - mosolyogtam rá kedvesen. Sejtettem, hogy borzalmas dolgok történhettek vele, és nem akartam faggatni. Az ilyesmit elmondja majd, ha jónak látja. Egy percre beállt az a kínos csönd, addig a cipőm orrára függesztettem a tekintetem, majd mikor egy újabb kérdés merült fel bennem, megköszörültem a torkomat, és belefogtam.<br />
- Azt mondtad, hogy meg kell akadályoznunk a démonokat abban, hogy megszállják a védencünket.<br />
- Így van - bólintott, majd összeráncolt szemöldökkel várta a folytatást.<br />
- Hogy tudjuk megakadályozni őket ebben?<br />
- Nos...varázslattal vagy varázslattal átitatott fegyverrel el kell küldenünk őket a maguk helyére. Ez a pokol egyik legborzalmasabb bugyra, úgy hívják: a vég. Én a fegyvereket szeretem, de a lányok általában jobban értenek a bűbájhoz, így inkább azt használják.<br />
- Amikor azt mondtad elküldjük, úgy értetted, hogy megöljük? És miféle hely az a vég? - kíváncsiskodtam tovább. Will féloldalas mosolyra húzta a száját, és újra a magyarázatba fogott.<br />
- Emberek így neveznék, én jobban szeretem az elküldjük kifejezést, elvégre így van. Az ember sem hal meg igazán, amikor meghal, hiszen a lelke tovább él, így nevezhetjük tovább menetelnek. Mivel a démonok is emberek lelkéből vannak, ők sem tudnak meghalni még egyszer, inkább csak egy rosszabb helyre kerülnek. A vég a pokol egyik legborzalmasabb zuga. Innen nagyon ritkán kerülnek csak ki a démonok, de azért előfordul, hogy sikerül nekik. Nem tudom, hogy mi lehet odalent, és mi miatt olyan nehéz onnan kikerülni, de nem is akarom megtudni soha.<br />
- Akkor mi sem halhatunk meg megint...de mi hova kerülünk amikor...<br />
- Mi sehova. Bennünk nem tehetnek kárt a démonok, helyettünk a védenceikben igenis kárt tehetnek, ami talán rosszabb, mintha mi kerülnénk a végbe.<br />
- Akkor mi ilyen sebezhetetlenek vagyunk? - kérdeztem felcsillanó szemekkel, mire szélesen elvigyorodott.<br />
Will kezében egy hatalmas kés jelent meg. A lemenő nap sugara megcsillant az éles pengéjén. De szépségében csak egy pillanatot gyönyörködhettem, ugyanis rá egy másodperce Will maga ellen fordította a kést, és magabiztosan a hasába döfte az éles tárgyat.<br />
- Neeeee! - sikítottam ijedtemben. Megrökönyödve néztem Will hangosan nevető ábrázatát, ahogy lazán kihúzza magából a kést. A hasában lévő éktelen seb egy pillanat múltán eltűnt, még egy karcolás sem maradt a hatalmas kés után. Elképedve meredtem Will derűs arcára, majd a döbbenetem átfordult haragba. A kezem reflexből mozdult, egy hangos pofonnal csattant Will szép arcán. Most rajta volt a megdöbbenés sora, és én nevettem derűsen az ő elképedt arcán, amint végig simítja a kezét a nem rég még piros folton.<br />
- Ezt megkaptam - vigyorodott el halványan.<br />
- Megérdemelted. Néha tekintettel lehetnél arra, hogy ma haltam meg, így nem teljesen tudtam megemészteni, hogy bármikor magamba döfhetek egy konyhakést, majd kiröhöghetem azt, aki ezzel a cselekedetemmel nincs teljesen megelégedve - mondtam bosszúsan, mire csak elnevette magát. Hát sosem lehet letörölni a képéről azt a gyönyörű mosolyt?<br />
- Nem vagy a viselkedésemmel teljesen megelégedve?<br />
- Ki tanítana meg mágikus késeket dobálni, ha nem te? - kacsintottam rá, majd otthagytam, és tovább indultam az országúton. Hallottam mögöttem az ütemes lépteit, ahogy igyekszik engem beérni. Gondoltam egyet, és előhívtam a szárnyaimat, majd könnyedén elrugaszkodtam a talajtól, és lomha szárnycsapásokkal a város fölé emelkedtem, ahonnan könnyen kiszúrtam a lakásom környékét.<br />
- Ne szállj el! - nevetett a fülembe Will, mire csak elmosolyodtam.<br />
- Meguntam a tempódat - vontam vállat.<br />
- Semmi baj a tempómmal! - háborgott Will.<br />
- Semmi, persze, hogy semmi! Egy háromszázötven éveshez képest egész gyors vagy!<br />
- Be lehet fogni, még rajta van a tojáshéj a fenekeden! Éretlen vagy!<br />
- Fiatalságnak hívják! - nevettem kedvesen - És nem vagyok éretlen, kikérem magamnak!<br />
Will csak megforgatta a szemét, majd ennyit mondott:<br />
- Inkább mutasd az utat!<br />
Hátat fordítottam neki, és gyorsabb tempóra kapcsolva a lakásom felé vettem az irányt, tekintetemmel Jake Dearmant keresve. Lejjebb ereszkedtem, hogy a szűk sikátorba érve a romházam előtt landoljak. A nap eltűnt a horizont mögött, sötétségbe burkolva a már amúgy is félelmetes környéket. A fehér hóból már csak a sár maradt. A földön cigarettacsikkek, tégla darabok, és mindenféle árván hagyott boros üveg hevert szerte szét. A szűk sikátor két oldalán magas, düledező falak álltak ingatagon, olyan érzetet keltve, hogy mindjárt ránk zuhan az egész épület. Szorongva bámultam a környéket, ahol én laktam. A palotához képest ez a sátán tanyája is lehetne, holott egy napja sincs amikor én ide boldogan beköltöztem. Mellettem kecsesen földet ért Will, és óvatosan megkérdezte:<br />
- Te tényleg itt laktál?<br />
- Elszöktem a mostoha anyámtól, és ide menekültem. Jobb, mint a hajléktalanság.<br />
- Abban én nem lennék biztos - mutatott előre, egy düledező házra, ahonnan füst, alkoholszag és hangos zene szűrődött ki - Ott lesz!<br />
- Angyali adottság? - kérdeztem, mire bólintott.<br />
- Szerencse, hogy meghaltam, különben sosem mernék odamenni - jegyeztem meg halkan, mire csak ennyit mondott:<br />
- Ide holtan is bátorság kell bemerészkedni. Az ilyen helyeken sok démon tanyázhat - válaszolt, és hirtelen megjelent egy íj az egyik vállán, jó sok nyílvesszővel a másikon. A szívem sebesebben kezdett verni, és ösztönösen közelebb húzódtam Will erős alakjához.<br />
- Nincs mitől félned! Nem tudnak bántani! Maradj a közelemben, és jól figyelj! - mondta, majd határozott léptekkel a rom felé vette az irányt.<br />
- "Csak nyugalom! Nincs mitől tartanod! Nem eshet semmi bajod! Légy bátor!Gyerünk, indulás!" - ismételtem magamban, és erőltetett magabiztossággal követtem a férfit. Minden megtett lépés komoly erőfeszítést igényelt, a másodpercek csigalassúsággal vánszorogtak. Odaértünk a kocsma ajtaja elé, ahol tömény alkoholszag csapott meg minket. Will belökte az ajtót, és így szemem elé tárulhatott egy nem mindennapi jelenet. Számítottam részeg emberekre, számítottam hiányos öltözetű pincérlányokra, dohányfüstre, esetleg drogra, bűzre és szemétre. Hiába igyekeztem magam felkészíteni a tényre, hogy egy halom gonosz lélek fog odabent ücsörögni, és egy halom kétségbe esett angyal fog küzdeni ellenük, nem sikerült. A bánatosan, vagy éppen különösen vidáman ivó emberekhez megállíthatatlanul közeledtek a démonok, a kétségbe esett angyalok pedig fáradhatatlanul küldték feléjük a varázslatokat, amik legtöbbször nem találtak célba, legalábbis nem volt elég erős a démon elküldéséhez. A démonok láttán félelem járt át, földbe gyökerezett a lábam, megremegtek a térdeim, és kikerekedett szemekkel bámultam a lényeket. Mind vérfagyasztóak voltak...emberi alakjuk volt, azonban mások voltak. Mintha csak maradványai lettek volna emberi mivoltuknak. Végtagjaikon alig volt hús, egész testükön lógott a bőr, ami egy szürkés árnyalatot vett fel. Fekete foszladozó ruhát viseltek, ami fittyet hányva a gravitációra érdekesen hullámzott a csontos lábaik körül. A szemük áttetsző és üveges volt, pupillájuk szürke. Szürke fejükről hiányzott a haj. Hangtalanul közeledtek az emberekhez, apró mosollyal színtelen ajkukon, ami még rémisztőbbé tette őket. Össze kellett szednem magam, nem mutatkozhatok Will előtt ilyen gyáván! A férfi arcán ugyanaz a letörölhetetlen féloldalas mosoly húzódott, ami mindig. Villámgyorsan hátra nyúlt, és a tegezből kihúzott egy nyilat, amit az íjjal felhúzott, és ellőtte. Izmai megfeszültek, összehúzott szemöldökkel koncentrált. A nyíl célba talált, egyenesen fúródott a legközelebbi démon bordái közé. A lélek színtelen szemei fennakadtak, térdei megrogytak, egy kis harc után megadták magukat, és a földre rogyott. Kinyitotta sötét száját, amiből egy halk sikolyt hallatott, majd porrá hullott a koszos padlón. A jelenetet döbbenten figyelő angyalok és démonok egy pillanatra lefagytak, majd újult erővel támadtak. Will nyílvesszői könyörtelenül szántották a bűzös levegőt, hogy majd mind egy-egy démonba fúródva küldjék őket a helyükre. Egy perc múlva az összes démon porrá hullott szét, az angyalok pedig megkönnyebbülten néztek Willre, akinek ennyi idő alatt sikerült lerendezni azokat a démonokat, akikkel már órák óta viaskodtak. Talán én voltam a legdöbbentebb valamennyiük közül. Will büszke mosollyal a szemembe nézett, majd szó nélkül beljebb vont a kocsmába. Minden angyal-szem ránk szegeződött, követtek minket a pillantások. Tekintetükbe tisztelet és csodálat vegyült. Szégyenlősen lesütöttem a szemem, Will pedig nem is foglalkozott velük, hanem a védencünket kereste a tömegben. Meg is találta. Egy négyszemélyes asztalnál ült egy eldugott sarokban. Fél arcát megvilágította a lámpafény, a másik fele sötétségbe borult. Az asztaltársaságát sem tudtam egykönnyen kivenni, csak a füstöt, ami felőle szállt. A fiú arca gyönyörű volt...gyönyörű, de gondterhelt, és ellenséges. Idegesen szívott egy szál cigit, miközben az asztalánál ücsörgő férfira figyelt.<br />
- Ez nagyon különös... - mondta Will összeráncolt szemöldökökkel.<br />
- Mi a baj? - kérdeztem bizonytalanul.<br />
- Jake Dearmennek nincs őrangyala.<br />
- És nem is szállta meg egy démon sem?<br />
- Nem - mondta egy kis idő múltán.<br />
- Olyan nincs, hogy valakinek ne legyen őrangyala, ugye?<br />
- Soha. Itt valami nincs rendjén. Követelni fogom, hogy Audrey mondja el, ki ez a fiú, miért kerülik a démonok, és mi a szerepe abban a háború dologban.<br />
Ebben a pillanatban felnevetett a sötétségbe borult alak. Gonoszul, és kegyetlenül.<br />
- Jake, Jake, Jake... - támaszkodott fel az asztalra az alak, így felfedve az arcát.<br />
Pufók és ráncos arca volt, kis malac-szemei körül nevető ráncok jelentek meg. Keskeny szájából gonoszan hangzott a neve. Kirázott a hideg tőle.<br />
- Azt hittem ezt megbeszéltük, Mr. Taylor. Nem szolgáltatjuk ki magának az árut fizetség nélkül - mondta unottan Jake, mint aki ezt már ezerszer elmagyarázta az öregnek - Ha nem fizet, nem kap az anyagból.<br />
- Drága fiam! Azt hittem okosabb vagy, és veszed az adást! - ebben a pillanatban elővillant Mr. Taylor fegyvere az asztal alatt, de Jake gyorsabb volt. Hamarabb előkapta a saját fegyverét, egy nagyobb pisztolyt, mint ami az öregnél volt, és egyenesen a férfi szívére szorította azt. Mr. Taylor sóhajtott, és elnevette magát.<br />
- Nem fog lepuffantani engem. Fiatal, és tapasztalatlan ahhoz, hogy megtegye - mondta ravaszan, de Jake arcáról csak a közönyt lehetett leolvasni.<br />
- Nem ismer, Mr. Taylor. Egy rossz mozdulat, és vége a nyamvadt életének. Most nyúljon bele a pénztárcába, és adja át a megbeszélt összeget - utasította hidegen.<br />
Elakadt a lélegzetem, idegesen figyeltem a jelenetet, ahogy Mr. Taylor horkantott egyet, és benyúlt a táskájába. Kelletlenül Jake tenyerébe nyomta a pénzt, a fiú pedig átadott egy hátizsákot, amit az öreg kicipzározott, és elégedetten vette szemügyre a rengeteg zacskó port, ami szép sorban helyezkedett el a táskában.<br />
- Annyi, amennyit megbeszéltünk?<br />
- Pontosan - válaszolta Jake ridegen.<br />
- Helyes. Azt hiszem, vége a találkánknak, nekem mennem kell. Majd szólok a főnöknek, ha kell egy újabb adag.<br />
- Rendben - mondta színtelen hangon Jake, és újat szívott a cigarettából.<br />
- Egy igazi bajkeverőt fogtunk ki, nem igaz? - szólalt meg mellettem Will szórakozottan.<br />
- Az nem kifejezés... - mondtam elképedten. <br />
- Nagyon kell majd rá vigyázni... - állapította meg Will, majd összecsapta a kezeit, és lelkesen folytatta - Még ki kell faggatnunk Audreyt, és alaposan kitanítanunk téged, mielőtt letelik a két hét, és vigyáznunk kell erre a gazfickóra. Menjünk fel!<br />
- Rendben, de nekem még lenne egy kis elintéznivalóm - mondtam egy kis idő gondolkozás után.<br />
- Mi lenne az kisasszony?<br />
- Meg akarom látogatni a cicámat, Herot!<br />
<br /></div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com8tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-33951376625842500622013-07-07T05:53:00.000-07:002013-07-07T05:53:32.452-07:00Drága olvasóim!Drága olvasóim!<br />
<div style="text-align: justify;">
Ne haragudjatok, hogy még mindig nincsen rész, én sajnálom a legjobban, de a nyári jövés menés mellett nincs időm leülni, össze szedni az ihletemet, és megírni egy számotokra elfogadható fejezetet. Egy hét múlva otthon leszek, és akkor komolyan nekiállok. Ha kell, befalazom magam, de akkor is hozom az új részt. Nagyon sajnálom, hogy kések vele, de a megértéseteket kérném, ugyanis nyár van, számomra elég sűrű programmal. Remélem nektek is jól telik! </div>
<div style="text-align: justify;">
Ölel titeket: Leona G.</div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-19752369209412300242013-06-25T12:06:00.001-07:002013-06-25T12:51:56.548-07:005. fejezet - Egy szárnysegéd<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data.whicdn.com/images/64373504/large.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="142" src="http://data.whicdn.com/images/64373504/large.gif" width="320" /></a></div>
<br />
<i>Drága olvasóim!</i><br />
<i> Ne haragudjatok a késésért, de nyáron elég necces összehoznom a fejezeteket. Sosem akarom elkapkodni, így egy kicsit késtem, remélem nem esztek meg érte! Nagyon köszönöm a díjakat, a kommenteket. Ha lehet kérni tőletek ilyesmit, mert elég furcsa kérés: kérlek szépen kommenteljetek! Nagyon jól esnek a dicsérő szavak, vagy az építő jellegű kritikák, és szeretnék egy visszajelzést, hogy mit csináltam jól, és mit kevésbé. Remélem tetszeni fog az új fejezet, amiben már megjelenik a titokzatos angyal srác, Will is. Jó olvasást! I love you all! Leona G. (Mert egy drasztikus váltás következtében írói álnevet váltottam.)</i><br />
<i><br /></i>
Éreztem, ahogy a mindig vidám és magabiztos Clary leblokkolt, és nem volt képes megszólalni, így felemeltem a tekintetemet a parkettáról, és bátorságot erőltetve magamra a gyönyörű kék szemébe néztem. Nem is tudom...ahogy Clary is megmondta. Gyönyörű, de titokzatos, nyugtalanító.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Leona Davis - nyújtottam a jobbomat, mire féloldalas mosolyra húzta a száját.</div>
<div style="text-align: justify;">
- William Morgan - fogadta el a jobbomat - de ezt már nyilván tudod.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ő pedig Clarissa Felton - mutattam be a teljesen zavarban lévő barátnőm, mire William bólintott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Minek köszönhetem a látogatást, hölgyeim? Valószínűleg ti vagytok a háromszázötven évem alatt az elsők, akik bemerészkedtetek a szobámba.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Teljesen új vagyok, nem tudtam, hogy a szörnyeteg barlangjába kerültem - mondtam mosolyogva.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mennyire vagy új? - vonta össze a szemöldökét, amiért valószínűleg a legtöbb lány elolvadt volna.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ma haltam meg - mondtam ki könnyedén a szavakat, mire elhúzta a száját.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az kellemetlen. Részvétem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem kell - legyintettem, mire elkerekedett a szeme.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A legtöbb embert megrázza a saját halála.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem vagyok a legtöbb ember - vontam vállat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Azt látom - jegyezte meg, mire elpirultam, de szerencsémre Clary-nek sikerült összeszedni magát, és kimentett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Audrey Jake Dearmanhez osztotta be veled együtt. Ezért jöttünk igazából - erőltetett természetességet a hangjára. Egészen jól sikerült neki.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az lehetetlen - válaszolt szemrebbenés nélkül - Én Lily Evansre vigyázok, nem másra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De Audrey mondta, és... - kezdett volna magyarázni Clary, de William elviharzott mellette.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Beszélek Audreyval.</div>
<div style="text-align: justify;">
Szótlanul követtük a dühös férfit, közben értetlen pillantásokat vetettem Claryre.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sosem szoktuk cserélgetni a védenceinket, és hatalmas kérés ez egy angyaltól. Az ember születése pillanatától vele vagyunk, és minden apró mozdulatát ismerjük, és nagyon megszeretjük. Előfordul, hogy annyira kötődsz hozzá, hogy az elméd összekapcsolódik az övével, és segíthetsz neki a döntésekben, látod a gondolatait, és igaz, hogy az tilos, de képes vagy gondolatokat küldeni neki. Ha bánata van, így megvigasztalhatjuk szép képeket vetítve elé. Ez egy nagyon erős kötelék, halálig kitart. Elég gyakori a szerelem nálunk. De ez a legfájdalmasabb szerelem, és a legnemesebb szeretet. Borzasztó úgy szeretni valakit az életednél is jobban, hogy az nem is tudja, hogy létezel. Minden nap végignézni, ahogy barátnője lesz, felesége, és gyerekei. Furcsa és komoly kérés magára hagyni egy védencet, amikor olyannyira a szívünkhöz nőtt, és megfogadtuk magunknak, hogy haláláig nem hagyjuk magára. Ez az egész furcsa. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Nagyon furcsa - hangsúlyozta William, aki mint kiderült, hallott mindent.</div>
<div style="text-align: justify;">
Szótlanul telt az út további része, még amikor kiértünk az erkélyre, hogy a főbejárat felé vegyük az irányt, akkor sem szóltunk semmit, én pedig szigorúan nem repültem gyorsan, vagy nem sikoltoztam, esetleg ujjongtam. Csendesen, rendesen követtem Williamet. </div>
<div style="text-align: justify;">
Mikor odaértünk Audrey ajtajához, William minden kopogás nélkül berontott az ajtón, Claryvel pedig zavartan követtük.</div>
<div style="text-align: justify;">
- William! Volnál szíves nem csak így betörni? - kérdezte szigorúan a férfi szemébe nézve.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Majd talán máskor. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi szél hozott erre? - dőlt hátra a székében Audrey, akinek az arcára kiült a fáradtság.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ugye nem gondolta komolyan, hogy Lily Evanst magára hagyom, helyette valaki mást fogok védelmezni?</div>
<div style="text-align: justify;">
- De, pontosan így gondoltam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De ezt nem teheti - mondta dühösen William.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De sajnos megtehetem. Pontosabban meg kell tennem. Erre még kitérek - tartott egy kis szünetet, és Clary felé fordult - Te fogsz vigyázni Lilyre Emilyvel együtt. De addig még rátok bízom Leonát. Két hetetek van arra, hogy megtanítsátok mindenre. Harcra, mágiára, egy kis történelemre, Biblia ismeretre. Vezessétek körbe, mutassatok meg neki mindent.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Két hét alatt? - hüledezett Clary - Az nagyon kevés!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bízom a képességeitekben - zárta le a témát szigorúan - Clarissa, megtennéd, hogy kint megvárod a barátaidat? Nekem még beszédem lenne velük.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben - mondta lassan Clary, sarkon fordult és bezárta maga mögött az ajtót.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi ez az egész? - kérdezte William egyre feszültebben.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jake Dearman nagyon fontos nekünk. Nagy szerep vár rátok egy kitörni készülő háború megakadályozásában, és a legnagyobb feladatotok az, hogy megvédjétek Jake Dearmant. Will, tanítsatok meg mindent Leonának, nagyon fontos, hogy felkészültek legyetek!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Felkészültek mire? - kérdezte a férfi értetlenül.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Háború? - ismételtem meg döbbenten.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem mondhatok többet. Csak annyit, hogy egy pillanatig se gondoljátok, hogy nincs értelme annak, amit csinálok. Vegyétek komolyan a munkát, vigyázzatok Jake-re! Most menjetek!</div>
<div style="text-align: justify;">
Azzal az ajtó felé intett, mi pedig a döbbenettől lassú mozgással elhagytuk a termet. Mikor bezártuk magunk mögött az ajtót Clary árasztott el minket a kérdéseivel, de nem tudtunk válaszolni. Csak néztünk egymás szemébe döbbenten, majd nyeltem egyet, és mosolyt erőltetve az arcomra Clary felé fordultam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem volt semmi különös. Csak leszidta Willt, mert annyit hisztizett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kikérem magamnak, én nem hisztiztem!</div>
<div style="text-align: justify;">
- De igen, hisztiztél! - nevettem rá, mire megforgatta a szemét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szóval be kéne tanítanunk, nem igaz? - nézett a szemembe Will.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nekem el kell mennem megkeresni Emilyt és Lilyt, hogy tisztázzam vele a helyzetet. Addig meg lesztek együtt?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tökéletesen - válaszolta a srác, és hanyagul integetett barátnőmnek, aki bocsánatkérő szemekkel távozott. Amint kikerült a látóterünkből, visszaült az arcunkra a döbbenet.<br />
- Szerintem ne gondolkozzunk a hallottakon - mondtam halkan egy perc néma csend után.<br />
- Az jó lenne - helyeselt Will, majd pajkos fény csillant a kék szemében - Akarsz sétálni egyet?<br />
- Persze - mosolyogtam rá, és követtem a legközelebbi erkély felé. Will eléggé kitűnt a folyosón sétálgató többi angyal közül. Mindenki világos színekbe öltözött, legtöbben fehérbe, mindenki arcán kedves mosoly csillogott, de társam teljesen más volt. A sötétebb színek, és két méteres magassága mindenki figyelmét felhívta rá, és mintha öt méteres körzetben kerültek volna minket. Nem értettem, miért támasztanak előítéleteket vele szemben.<br />
- Akarod látni a szárnysegédeinket? - kérdezte féloldalas mosolyra húzva a száját.<br />
- Szárnysegédek? - húztam fel a szemöldököm, mire csak bólintott.<br />
- Majd meglátod.<br />
Megálltunk az erkély szélén, és előhívtuk a szárnyainkat. Gyönyörűen festett szárnyakkal. Haját összeborzolta a szél, ahogy a tollai is megremegtek. A napsütésben még inkább látszott a kidolgozott felsőteste. Szégyenlősen lesütöttem a szememet, és elrugaszkodtam az erkélytől.<br />
- Erre gyere! - mutatott a palota mögé, ahol eddig még nem jártam.<br />
- Hatalmas ez a palota...nem szoktál eltévedni néha? - kérdeztem mosolyogva, mire nevetve megvonta a vállát.<br />
- Az alatt a háromszázötven évem alatt kitanultam a járást.<br />
- De vén vagy - nevettem el magam.<br />
- Legyél tisztelettudóbb! - rivallt rám Will.<br />
- Hívjalak Mr. Morgan-nek?<br />
- Nem szükséges, tegeződhetünk. Hívj csak Willnek!<br />
- Rendben, Will.<br />
- És én hogyan hívjam kegyedet? - húzta féloldalas mosolyra a száját.<br />
- Engem sosem becéztek...hívj aminek szeretnél!<br />
- Leona - ízlelgette a nevemet, majd mint akinek csodás ötlete támadt, csettintett egyet - Lana leszel!<br />
- Nekem mindegy. Tetszik a Lana - mosolyogtam.<br />
- Hogy-hogy nem becéztek soha?<br />
- Nem igazán volt senkim - válaszoltam halkabban.<br />
- Akkor ebben hasonlítunk - jegyezte meg Will.<br />
- Sosem volt senkid?<br />
- Ezt így nem mondanám - ráncolta a szemöldökét - Mondjuk úgy, senkim sem volt, aki tényleg szeretett volna.<br />
- Itt jobb?<br />
- Jobb - vágta rá kapásból - Itt az embernek van lehetősége tiszta lappal indulnia. A hibák látszólag elfelejtődnek, de csak látszólag.<br />
- Látszólag? - kérdeztem értetlenül.<br />
- Kevés arra háromszázötven év, hogy a bűntudatom csituljon - zárta le a témát keserű mosolyra húzva a száját - De ezt most nem mesélném el neked.<br />
- Rendben - bólintottam, bár majd megölt a kíváncsiság - A szárnysegédek?<br />
- Erre vannak - bólintott, és tovább repült.<br />
Mire felpillantottam a nagy beszélgetésből már a palota déli oldalánál voltunk, a gyönyörű építmény tövében. Egy több mint száz méteres magasságú torony mögül sütött ránk a napsugár. Tökéletesen fehérre festett falai szikráztak. Lent, a felhőket furcsa kis virágok borították. Letérdepeltem a puha felhőre, és leszakítottam egy ilyen virágot. Picike kis szirmai halvány rózsaszínbe öltöztek, zöld szára helyett fehér gyökerek voltak. Beleszagoltam a kis virágba, és bódító illatot éreztem. Leginkább a rózsáéhoz tudnám hasonlítani, de mégis más volt.<br />
- Te mihez tudnád hasonlítani az illatát? - kérdezte tőlem Will, miközben mellém telepedett, és az ujjai között morzsolgatott egy virágot.<br />
- Talán a rózsáéhoz...de van benne egy csokira emlékeztető valami, meg talán...<br />
- Vanilia? - kérdezte, mire mosolyogva bólintottam.<br />
- Miféle virágok ezek?<br />
- Mennyvirágok. Régi mende-mondák szerint az első angyal ezekből a virágokból szőtte a ruháját, ami a bűvös virágoknak köszönhetően mindenféle mágikus képességekkel ellátta. Az angyal, mint az Úr jobb keze felszállt egészen a holdig és fénybe gyújtotta azt a mennyvirág ruhájának segítségével. És a mi kedves szárnysegédeink pont ezt a virágot legelészik.<br />
- Már nagyon érdekelnek azok a bizonyos szárnysegédek.<br />
- Igen? Mert itt vannak - mondta, én pedig kíváncsian a távolba meredtem. Csodálatos látvány tárult a szemem elé. Egy csapat szárnyas ló repült egyenesen felénk. Patától sörényéig tökéletes fehérbe öltözve szántották az eget, gyönyörű, tollakkal borított szárnyaikkal. Megbabonáztak a gyönyörű teremtmények. Puhán landoltak a felhőréten, és békésen legelészni kezdtek. Szárnyukat lustán leeresztették, hosszú nyakukkal igyekezték elérni a bűvös virágokat. Elbűvölve a látványtól közelebb léptem a lovakhoz, odasétáltam az egyikhez, és csendesen megszólítottam.<br />
- Szia! Leona Davis vagyok! Megsimogathatlak, nem zavarlak?<br />
Furcsa ötlettől vezérelve szólítottam meg, de mintha már semmit sem tartottam volna furcsának. A ló mélyen a szemembe nézett, és határozottan bólintott, mire megkönnyebbülten odamentem hozzá, és végigsimítottam gyönyörű oldalán, és nyakán.<br />
- Bátor vagy - hallottam meg magam mögött Will mély hangját, mire széles mosollyal hátra pillantottam a vállam fölött - Honnan tudtad, hogy meg kell kérdezni őket?<br />
- Nem tudtam, csak...nem is tudom - kerestem a szavakat, de inkább elnevettem magam a helyzeten - Gyönyörűek!<br />
- Akarsz repülni velük? - kérdezte kíváncsian, fürkésző tekintetével a reakciómat leste.<br />
- Hát persze!<br />
- Figyeld a mestert! - kacsintott, és a szárnysegéd felé fordult - Tisztelt hölgyem! Volna szíves elvinni bennünket valahová a hátán?<br />
Teljes testtartásából sütött a tisztelet, még egy kicsit meg is hajolt előtte. Ennek láttán igyekeztem magamban tartani a hangos nevetést, ami kitörni készült. Azonban egy kis habozás után, de a szárnysegéd beleegyezett a feladatba, és kecsesen letérdepelt, hogy könnyebben fel tudjunk ülni a hátára.<br />
- Hölgyeké az elsőbbség! - hajolt meg előttem is tisztelettudóan, mire megint csak nevetnem kellett. Ügyetlenül átvetettem a lábam a szárnysegéd hátán, és a szárnya mögé húztam a lábam, hogy ne zavarjam a "hölgyet". Will elém ugrott, majd suttogott valamit a ló fülébe, aki hirtelen felállt, és kitárta gyönyörű szárnyait, majd elrugaszkodott a réttől. Átkaroltam Will derekát, nehogy lezuhanjak a nagy-nagy sebességtől. De aztán rádöbbentem, hogy mindegy nekem, ha lezuhanok, nekem is van szárnyam, így zavartan elkaptam a kezem. A reakciója csak egy féloldalas mosoly volt. Behunytam a szemem, és átadtam magam a szabadságnak, amit eddig csak repülés közben éreztem igazán. Ezekben a pillanatokban legszívesebben felrepülnék a holdig, ahogy Will történetében tette az első angyal, és lángra lobbantanám az égitestet, hogy mindenki lássa, mennyire is vagyok boldog. Mert nagyon boldog voltam. Lábaimmal szorítottam a "hölgyet" miközben széttártam a kezeimet, hogy az ujjaimon át süvítsen a szél. Hangosan felnevettem, de a hangom hamar elveszett a süvítő szélben. Lenéztem az alattunk elröppenő tájra. Zöld mezőt hasított ketté egy tomboló folyó. Zöld erdők szélén apró faházak álltak, kéményükből szállott a füst.<br />
- Hová megyünk? - kiáltottam Will fülébe, aki a válla fölött hátrapillantva válaszolt.<br />
- Londonba.<br />
- Mi dolgunk nekünk Londonban?<br />
- Ellátogatunk a mi egyetlen Jake Dearmanünkhöz!<br />
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com6tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-83572497254434787082013-06-24T02:09:00.002-07:002013-06-24T02:09:57.842-07:00KözleményekSziasztok kedves olvasóim!<br />
<div style="text-align: justify;">
A helyzet az, hogy megszűnik a google reader, ami annyit jelent, hogy minden blognak elvesznek a rendszeres olvasói, és mi sem tudjuk már a bloggeren követni tovább az olvasott blogokat. De van egy új oldal, ami kisegít minket a nehéz időkben, ez a Bloglovin, amit én személy szerint kifejezetten utálok, de kénytelen vagyok beérni ezzel. Ezt Diana Burwin blogjáról másolta Noriici, onnan láttam, de kiteszem ide is a hírt, hogy mindenkihez eljusson. Július elsejéig mindenki regisztráljon, különben a követett blogjai el fognak veszni. Egy kis segítség, hogyan regisztrálj: <a href="http://noriciisblogdesign.blogspot.hu/2013/06/nagyon-fontos-minden-egyes-bloggernek.html?showComment=1372063501796#c7772001588451300237" target="_blank">Katt!</a> </div>
<div style="text-align: justify;">
Az én blogomat itt lehet követni: <a href="http://www.bloglovin.com/blog/8557907/?claim=rx2xqvjnarn" target="_blank">Katt!</a></div>
<div style="text-align: justify;">
Kérlek titeket, hogy kövessetek be, hogy ne vesszen el az eddigi rendszereseim száma! </div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A második közleményem pedig az lenne, hogy megnyertem egy blogversenyt, aminek eszméletlenül örülök, és ki is teszem az oklevelemet.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://2.bp.blogspot.com/-c_J4lPf1C5A/UcSwFdyBzzI/AAAAAAAADmg/4RhI2GvLzeA/s1600/cherryblossomre.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="215" src="http://2.bp.blogspot.com/-c_J4lPf1C5A/UcSwFdyBzzI/AAAAAAAADmg/4RhI2GvLzeA/s320/cherryblossomre.jpg" width="320" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
Nagyon szépen köszönöm a helyezést, nagyon hálás vagyok érte!</div>
<div style="text-align: justify;">
Ma este már hozom az új részt, remélem tetszeni fog! </div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-23067680923802926462013-06-16T04:36:00.000-07:002013-07-19T15:18:22.465-07:004. fejezet - Angyalszárnyak<div style="text-align: justify;">
<i>Kedves olvasóim! Bocsánatotokért esedezem, hogy késtem, de most itt vagyok, és remélem tetszeni fog az új fejezetem. Nem tudom elégszer megköszönni a csodálatos visszajelzéseiteket, az újabb két díjat, a sok-sok feliratkozót, és a rengeteg oldalmegjelenítést. Boldoggá teszitek a napjaimat, nagyon hálás vagyok érte! Remélem tetszeni fog az irományom, és kapok egy-két kommentet, vagy pipát. Szépséges nyári szünetet és jó olvasást kívánok! I love you all! Anna:)</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data.whicdn.com/images/42932895/tumblr_md8ofgzoBb1rubzboo4_250_large.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="http://data.whicdn.com/images/42932895/tumblr_md8ofgzoBb1rubzboo4_250_large.gif" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Mikor kibontakoztunk a szoros ölelésből Clary megkönnyebbült mosollyal az arcán izgatottan hadarni kezdett, aminek az én fáradt agyam a felét sem fogta föl, némán ballagtam mellette a szűk folyosón. Boldog csacsogását a gyenge hangom szakította félbe.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Clary! Ne haragudj, de nem igazán értek most semmit. Nagyon elfáradtam, és le szeretnék pihenni. Nem találhatnék egy ágyat, ahová ledőlhetek aludni?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ágy az van...de aludni nem fogsz tudni. Gyere, megmutatom a szobád - karolt belém, és gyorsabb tempóra ösztökélve haladtunk a palota labirintusában.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy-hogy nem fogok tudni aludni? - kérdeztem értetlenül.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az alvásra csak a testednek volt szüksége, és csak a tested volt képes rá. Mivel az már nincs, így nem tudunk aludni. Pihenésre viszont nekünk is van szükségünk, emiatt váltjuk egymást az őrzői feladatokban - magyarázta türelmesen Clary.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor enni sem szoktunk, mert nincs rá szükségünk? </div>
<div style="text-align: justify;">
- Pontosan - válaszolt vidáman Clary.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Értem - sóhajtottam aprót, miközben egyetlen név zakatolt a fejemben: Jake Dearman - Jake Dearman - mondtam alig halhatóan magam elé, de őrangyalom erre is felfigyelt, és kedvesen rám mosolygott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Őrá kell majd vigyáznod.</div>
<div style="text-align: justify;">
- William Morgannel - mondtam lassan, ízlelgetve a nevét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen. Megérkeztünk - cövekelt le egy kis ajtó előtt, amire kacskaringós gyöngy betűkkel rajta állt a nevem: Leona Davis - Az én szobám itt van melletted, szóval ha gond van könnyű lesz megtalálni!</div>
<div style="text-align: justify;">
Válaszképpen halványan elmosolyodtam, és halkan benyitottam a szobám ajtaján. Nem volt sem kicsi, sem nagy, pont jó volt a szobám mérete. Falai a barackvirág színében pompáztak. Az ajtóval szemben nagy ablak helyezkedett el, ezen áradt be a napfény, ami betöltötte az egész szobát. Az ágyam bal felől állt, takaróját apró narancssárga virágok borították. Az ágy fejénél egy fából készült éjjeliszekrény volt, rajta pár csodás borítójú mesekönyv. Jobb oldalt egy szekrénysoron feszítettek szépen sorban a könyvek. Közelebb sétáltam a könyvespolchoz, és megpillantottam egy keretbe foglalt képet. Anya és apa esküvői fotója volt, pont az a darab, ami az egyik fényképalbum borítóján is szerepelt. Mellette nem messze megtaláltam az albumot is. Elmélázva a kezembe vettem, és fellapoztam. Annál a fényképnél álltam meg, amikor anya és apa Párizsba utaztak ketten, anya már terhes volt velem. Olyan szépek voltak, olyan jók...Egy hirtelen ötlettől vezérelve megszólítottam Claryt, aki a vállam fölött leskelődött.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Találkozni szeretnék a szüleimmel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Azt nem lehet - sütötte le a szemét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miért ne lehetne?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mert ők nem angyalok Leona! Valószínűleg a mennyben vannak, oda meg nincs bejárásunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Biztosan - nyugtattam magam, majd halvány mosolyra húztam a számat - Ez a szoba gyönyörű, egyszerűen tökéletes!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Olyan, amilyet te szerettél volna. Az enyém rózsaszín.</div>
<div style="text-align: justify;">
Belerogytam az én ágyacskámban, Clary pedig bevetődött mellém, mintha már évek óta legeslegjobb barátnők lennénk. Ez részben igaz is volt, ő évek óta ismert engem, az a különbség, hogy én viszont vagy másfél órája...a halálom percétől fogva.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De morbid. Annyira kifárasztott ez az elhalálozósdi - fintorodtam el, de mire felfogtam, hogy mit mondtam, hangos nevetésben törtem ki Claryvel együtt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Meséljek az én halálomról, vagy még inkább fárasztana a dolog? - kérdezte kedvesen, mikor abbahagytuk a hangos nevetést.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Meséld el! - fordultam az oldalamra, hogy jobban halljam a történetet.<br />
- Tizennyolc éve annak, hogy angyal vagyok. Mindenem megvolt, amire csak vágyhattam. Apám bankigazgató volt, így rengeteg pénzünk volt. Minden nyáron nagy, családi nyaralásokat szerveztek anyáék. Bejártuk a világot, vásárolgattunk, és süttettük a hasunkat a napon. Szerettem őket, még most is szeretem őket. Én voltam a gimiben a tökéletesség, mindenki rám akart hasonlítani. A suli legjobb pasijával jártam, minden tökéletes volt körülöttem. Eljött a tizenhetedik születésnapom, én pedig életemben először bulizni szerettem volna. Egy igazi buliba szerettem volna menni, egy olyanba, ahol olyan hangos a zene, hogy semmit nem lehet hallani tőle, a tömeg összepréseli az én testemet a szerelmemével, és ahol életemben először berúghatok. Apáék elengedtek, végtére is betöltöttem a tizenhetet, az már majdnem felnőtt. A fél suli eljött a klubba, hogy az én "menő" társaságommal együtt csápolhassanak a tomboló zenére. Kínáltak alkohollal, de az első pohár után, mivel nem ízlett, nem kértem többet. Letettem a berúgás gondolatáról. A klub hátsó részéhez mentem, a mosdóba rendbe tenni magamat Amikor kiértem egy hangos sikolyt hallottam, és hogy valaki azt üvölti, hogy tűz van. A zenét mintha elvágták volna, a tömeg könyörtelenül megindult. Teljesen bepánikoltam, és sikítottam a barátaim nevét. Megindult velem a tömeg, én pedig csak sodródtam, és igyekeztem talpon maradni, nehogy maga alá gyűrjön a tömeg. Sikítottam, ahogy csak a torkomon kifért. Megéreztük a füstöt. Az emberek áradata még könyörtelenebbül nyomott. Rettegtem. A tömegben megláttam a barátomat, Brandont. A tekintetünk összetalálkozott, a kezét nyújtotta felém, de hiába, mert túl messze volt, már egészen a falnál. Sikítottam egy utolsót, amikor a tömeg maga alá gyűrte gyenge testemet. Egy pillanat volt, és már a saját testem mellett térdeltem, míg az emberek átgázoltak rajtam, mintha észre sem vennének. Biztosan észre sem vettek. Lissa volt az őrangyalom, ő hozott fel ide. Nekem sokkal több időbe telt, mire elfogadtam a tényt, hogy meghaltam, mint neked. Rengeteget sírtam. Hozzád osztottak be Lissával együtt. Odaértünk a születésedre. Amikor megpillantottalak téged, a csöpp kislányt, rögtön értelmet nyert a további életem. Ez előtt azt gondoltam felesleges tovább csinálnom, én már többet nem veszíthetek, még azzal sem, ha bukott angyallá válok. De amikor tudatosult bennem, hogy egy élet múlik rajtam, megbékéltem. Gondolnád, hogy mennyi démon vadászott rád? Honnan is tudhatnád! Minden esetre Lissával együtt megvédtünk tőlük, és ez volt a fontos. Még mostanában is visszalátogatok a szüleimhez, megkeresem Brandont, de nagyjából túlléptem rajta. Te nagyon erős vagy, Leona! Te könnyen elfogadtál az élettől bármit. Borzalmakat éltél át, de mindent eltűrtél. Ebben felnézek rád, Leona. Minden rendben lesz, még ha most úgy is néz ki minden, mint egy zavaros káosz, egy nagy gubanc, egy katasztrófa. Az ember mindent túl él, nem igaz? -mosolyodott el őszintén.<br />
- De, igaz. Mindent túl él - bólintottam halkan. Megrázott a története, nagyon elgondolkodtatott. Ez a lány sokkal többet veszített, mint én. Én szinte semmit. Heronak hiányozni fogok, de rajta kívül senki észre se fogja venni, hogy nem élek. Clarynek volt élete, amit elveszített. Egy kövér könny vándorolt lefelé az arcomon, mire Clary csak szélesen elmosolyodott.<br />
- Nehogy sírj emiatt! - simított végig a hajamon vigasztalás képen.<br />
- Persze, hogy nem sírok! - töröltem le a könnyeimet a kézfejemmel, és egy mosolyt erőltettem az arcomra, mire angyal barátném nevetve elfintorodott.<br />
- Gyakorold még!<br />
- Okés - nevettem ki magam.<br />
- Szeretnél megismerkedni a világoddal? - kérdezte egy hirtelen beállt csönd után Clary.<br />
- Még szép! - pattantam talpra, és hagytam, hogy a lány kézen fogva kivezessen a gyönyörű szobámból, és mutassa az utat.<br />
- A szobád itt van a keleti szárnynál, a negyedik toronyban, a harmadik emeleten, a folyosón jobbra, ötödik ajtó. Megjegyezted?<br />
- Nem. De mivel a te szobád is itt van, majd segítesz nekem - mosolyogtam rá, mire helyeselve bólintott.<br />
- Azt hiszem célszerűbb lenne repülnünk, nem gondolod? - torpant meg egy tágas erkély előtt, ahol rengeteg angyal tódult ki, hogy aztán kecsesen a levegőbe repülhessenek a szárnyaikkal.<br />
- Repülni biztos viccesebb, mint innen lépcsőzni - értettem vele egyet, amikor belegondoltam, hogy milyen magasan is lehetünk - Nekem is van szárnyam?<br />
- Ha szeretnél, lesz - vigyorodott el sejtelmesen, kivillantva tökéletes fogsorát.<br />
- Ezt hogy éred?<br />
- Csak gondolj rá erősen, csak kérd, és kapsz!<br />
- Hát, jól van! - behunytam a szememet, és ezt ismételgettem magamban: Szeretnék szárnyakat, kérlek szépen, add Uram, hogy szárnyam legyen!<br />
Ebben a pillanatban gyenge szurkálás hasított a hátamba, amire felszisszentem, és odakaptam a kezem. A szemeimet összeszorítottam, ahogy megéreztem az első tollpihét, ami lágyan simította végig a bőrömet. Leírhatatlan érzés volt, az a pillanat, amikor megéreztem az új részemet, a szárnyamat. Könnyű, simogató érzés vett hatalmába, boldogság tömény felhője takarta el előlem a gondokat, bajokat. Mohón félre vágtam a lágy, fehér függönyt, és futva indultam neki az erkélynek. Hallottam Clary huncut sikolyát a hátam mögül, de most ő sem tudott megállítani. Eszeveszettül futottam, mígnem elfogyott a talpam alól a talaj, és a szárnyaimra bízva belevetettem magam az ég kékjébe, hogy fürödjek a napsugarak fényességében. Erős szárnyaim megtartottak, és tovarepültem az angyalok forgatagában. Egyesek kedvesen megmosolyogták boldogságomat, senki sem szólt rám. Kezeimet széttárva hagytam, hogy a lágy szél megremegtesse a fehér tollaimat, és a dús, barna hajamat összegubancolja. Behunytam a szememet, és talán most először éreztem magam boldognak a halálom pillanatától kezdve. Hirtelen ötlettől hajtva zuhanórepülésbe vetettem magam, a felhőpalota mellett elterülő felhőmezőket céloztam meg. Nevetve huppantam a puha bárányfelhők közepébe. Hátravetett fejjel kacagtam magamon, a repülésemen, a helyzetemen, mindenen. Minden feszültség, minden bánat és nyomás egy egyszerű, de hangos kacajban hagyta el a torkomat. Nem sokára Clary nevetése is társult hozzám.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te kis őrült! - nevetett ki Clary - Szólhattál volna, hogy repülni óhajtasz, nem tiltottam volna meg!<br />
- Tudom, csak egyszerűen...boldog vagyok - mondtam neki sugárzó szemekkel.<br />
- Ebben rám hasonlítasz. Én is így viselkedtem, amikor először jelentek meg a szárnyaim.<br />
Egy pillanatra beállt a békés csönd, de nem volt kínos. Mintha már ezer éve ismertük volna egymást, nem volt kényelmetlen a csönd.<br />
- Mintha azt mondtad volna, hogy kérsz és kapsz, nem igaz? - kérdeztem kíváncsian.<br />
- Igen, így van...mi jár a fejedben, te lány?<br />
- Kipróbálok valamit - válaszoltam izgatottan.<br />
Lepillantottam magamra. Egy szakadt, koszos farmert és egy bő, zöld pulóvert viseltem. Erősen koncentráltam, összeszorítottam a szemeimet, majd amikor újra kinyitottam, térdig érő, fodros fehér ruha volt rajtam. A hajam fésülten omlott a hátamra, Clarynek pedig egy pillanatra elállt a szava.<br />
- Gyönyörű vagy!<br />
- Ne túlozz. Nem is láthattál ezelőtt ilyennek, nem igaz? - mosolyogtam rá szélesen.<br />
- Kiskorodban voltál hasonlóban - gondolkozott el egy pillanatra - Amikor még apukád...<br />
- Élt? - kérdeztem, mire mosolyogva bólintott. Tud egyáltalán nem mosolyogni? Talán az ő mosolya az a mosoly, amit az ember vagy angyal egy életen keresztül nem felejt el. Ilyenkor szeme csillogott, kivillantak a tökéletes fehér fogai, és mintha beragyogta volna a bánatos napokat.<br />
- Azt hiszem találkoznunk kéne Williammel, nem gondolod? - törte meg a rövid csendet Clary, mire lelkesen bólintottam.<br />
Felálltam, és lassan lépdeltem a felhőmezőkön, követve Claryt. Ámulva pillantottam fel a palotára újra és újra. Nem tudtam betelni a látvánnyal, ahogy a csodálatos, karcsú tornyok teraszairól csak úgy tódultak ki az angyalok, és mindannyian tovarepültek. "Biztosan elindulnak megkeresni azt az embert, akire vigyáznak" - gondoltam. Milyen lesz Jake Dearman? És milyen lesz William? Szeretni fognak engem itt, vagy úgy fognak velem bánni, mint a földön. Eltipornak, és megaláznak, vajon? Nem csodálkoznék rajta, hiszen csak egy hajléktalan vagyok, vagyis voltam. Erről eszembe jutott a könyv, és az autó. Még midig nem értettem, hogy lehetséges ez. És ha én most egy könyvben vagyok, a valóságban nem is haltam meg? Azt akarom, hogy valóság legyen! Nem akarok visszatérni a valóságba! Oda, ahol egyedül voltam, ahol senki sem szeretett, ahol egy eltaposni való bogár voltam. Egy reménytelen romhalmazban laktam egy cicával együtt, ahova besüvített a szél, beesett a hó és az eső. Most viszont boldog voltam, ebben a furcsa világban, amiről el kéne hinnem, hogy valóság...de nem tudom. Nem tudom elhinni, hogy mindez megtörténhetett velem, nem tudom elhinni, hogy ilyen gyönyörű lehet a világ! Nem tudok hinni benne, de ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok boldog benne, és nem szeretek itt lenni. Egy izgalmas, kalandokkal teli élet elé nézhettem, ezekkel a gondolatokkal követtem Claryt, aki egyszer csak megtorpant. Hirtelen elrugaszkodott a felhőktől, és elkiáltotta magát:<br />
- Emily! - mire egy vörös hajú angyal lány odakapta a fejét Clary felé, és kedvesen megkérdezte, hogy miben segíthet. Én pont ekkorra értem fel a szárnyaimmal egy magasságba velük.<br />
- Leona Davis vagyok - nyújtottam a kezem, mire mosolyogva elfogadta a jobbomat, és megrázta azt.<br />
- Emily Bright.<br />
- Örültem a találkozásnak - mondtam udvariasan, mire szélesen elmosolyodott.<br />
- Én is örültem. Miben segíthetek nektek?<br />
- William Morgant keressük. Nem láttad valahol? - kérdezte Clary .<br />
- William? A szobájában van, azt hiszem. A nyugati szárny, első torony, ötödik emelet.<br />
- Köszönjük.<br />
- Szívesen. Ne haragudjatok, de sietnem kell. Szép napot! - mosolygott ránk Emily, majd vörös fürtjeit hátradobva a palota főbejárata felé vette az irányt.<br />
- Mindenki olyan kedves - állapítottam meg halkan, miután Emily eltűnt a látóterünkből.<br />
- Mind emberek vagyunk. Minket is ugyanúgy kísért a bűn. Azonban mind megtudtuk az igazságot: van Isten. Mind szeretnénk jóvá tenni, és kijavítani az ellene tett bűneinket, és bebizonyítani neki, hogy érdemesek vagyunk a mennyországra. Rengeteget olvassuk a Bibliát, és becsületesen szolgálunk neki. Vigyázzuk a népét, ahogy ránk is vigyáztak egykor. Mindannyiunk követett el hibákat, mindannyiunknak vannak titkai, akár csak az embereknek. Csak mi igyekszünk ezeket kijavítani.<br />
- Ha már kaptunk esélyt... - gondolkoztam el a hallottakon - Én azért kerültem ide, mert nem hittem Istenben. Nekem is bizonyítanom kell... - ízlelgettem a szavakat.<br />
- Mindünknek - bólintott Clary - Gyere, arra van a nyugati szárny!<br />
Balra mutatott, mire mind a ketten gyorsabb tempóra kapcsolva repültünk a nyugati szárny első tornya, ötödik emelete felé. Kiterjesztettem a szárnyaim, hogy alá kapjon a felfelé szálló légtömeg. Puhán érkeztünk meg a hatalmas erkélyre, és sietősen besétáltunk a hatalmas boltíven, be a folyosók labirintusrendszerébe.<br />
- Még mielőtt találkozunk vele, el kell róla mondanom egy-két dolgot - kezdte bizonytalanul barátnőm, mire kíváncsian a szemébe néztem folytatásért ösztönözve - Ne nagyon engedd magadhoz közel!<br />
- Ezt nem értem.<br />
- Ő a legijesztőbb angyal széles e vidéken. Nem is tudom...gyönyörű, de veszélyes. Titokzatos, és kiismerhetetlen. Olyan nyugtalanító, hogy is mondjam.<br />
- Ismered? - kérdeztem pár másodperc töprengés alapján.<br />
- Szóbeszédek, és látás alapján. Személyesen nem.<br />
- Akkor még nem kell elítélni.<br />
- Nem ítélem el, csak egyszerűen... - mondta hevesen, mire félbeszakítottam, mert megpillantottam a nevét. William Morgan. Határozottan bekopogtam, mire egy mély, férfi hang válaszolt. Halkan benyitottam. A szoba falát sötétbarna faburkolat fedte, a szőnyeg is hasonló sötét színekben terült el a parkettán. Egyszerű, fából készült ágya volt, amit fekete takaró borított. Az ablaka ugyan olyan nagy volt, mint az enyém, de egy sötét függöny kiszorította a fényt. Valószínűleg ez volt a palota legsötétebb zuga. Hátborzongató látványt keltett. A falra erősítve különböző fegyverek pengéi csillogtak, íjak sorakoztak. A sarokban, az ablak mellett egy festőállvány helyezkedett el, körülötte sok-sok ecset és festékes tubus volt szétszórva. Az előtt állt William Morgan, egy szakadt farmerben és egy festék pacákkal sűrűn borított fehér ingben. Lustán letette az ecsetet, és teljes testével felénk fordult. Fekete haja kócosan, rendezetlenül meredezett az égbe. Csontos arca, tökéletes állvonala volt. Gyönyörű, kék szemében pajkos fény csillogott, amint az én szemembe nézett. Szégyenlősen lesütöttem a szemeim, de még éreztem a tekintetét rajtam. Széles válla, izmos, kidolgozott teste az ingen is átlátszott, talán két méter magas is lehetett. Ő volt a leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam.<br />
- Segíthetek valamiben, hölgyeim? - kérdezte mély, férfias hangján.<br />
<br /></div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com6tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-78559131874203253662013-06-07T15:50:00.000-07:002013-08-10T14:46:59.437-07:003. fejezet- A halálom napja<div style="text-align: justify;">
<i>A mai rizsám rövidebb lesz, elég legyen csak annyi, hogy köszönöm a két díjat, ha érdekelnek a válaszaim, akkor megtalálhatjátok az oldalon, de mivel sokan a díjas részt átugorjuk, nem untattalak vele benneteket. De nagyon köszönöm azoknak, akitől kaptam, borzasztó jól esett! Köszönöm a kommenteket, a hosszabbakat különösen, köszönöm a sok biztató pipát, és mindent. Köszönöm! Jó olvasást a 3. fejezetemhez, ahol már számotokra érdekesebb események is jönnek. Love you all! Anna:)</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data.whicdn.com/images/63874894/large.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="220" src="http://data.whicdn.com/images/63874894/large.gif" width="320" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: justify;">
De még nem mertem kinyitni a szemem... Elmondhatatlanul féltem, sejtelmem sem volt arról, hogy mi történhetett velem. Éreztem, ahogyan a vizes tincsek az arcomra és a nyakamra tapadnak. Izzadt tenyeremben görcsösen szorongattam valamit, és nem mertem elengedni. Még forgott velem a világ, a hányinger kerülgetett, és mintha a folytonos mozgás sosem akarna elmúlni. De a kíváncsiság úrrá lett a félelmemen, és lassan felnyitottam a szemem. Egy autóban ültem, a volán mögött, kétségbe esetten rángattam a kormányt. Soha életemben nem vezettem, és nem készültem fel rá, hogy valaha kipróbáljam a belvárosi forgalomban, ahol emberek életében tehetek kárt. Vagy a sajátomban. A szélvédőn kipillantva a hóba burkolózott Londont pillantottam meg. Nem volt időm fennakadni azon, hogy miért van hó április közepén, ugyanis azon akadtam fenn, hogy mit keresek egy kocsiban. Vészesen közeledtem az egyik főutcán kígyózó sor végéhez, és majdnem pánikrohamot kaptam, de még idejében rátapostam a fékre, mielőtt még széttörtem volna az előttem lévő autót. Halkan felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől. Teljesen össze voltam zavarodva. Mit keresek én itt? Az előbb még olvastam, most pedig...egy kocsiban ülök a hóval borított London belvárosában. Ebben a pillanatban hiányzott igazán Hero, és az egész kavarodás helyett visszavágytam a nyomorúságos, koszos romházamba. Hallucinálnék? Valaki drogot csempészhetett valamimbe, és csak azért képzelődök hasonlókat? Vagy csak egyszerűen álmodom? Olyan valóságos álom volt...kinéztem az ablakon, és a megszokott kirakati üvegeket láttam a megszokott reklámplakátokkal. A megszokott telefonfülkékkel és a gyönyörű piros buszokkal. Minden ijesztően normális és ugyanakkor hátborzongatóan különös volt magam körül. A sor megindult, én pedig találomra meghúztam a sebességváltót, amitől hirtelen megrándult a kocsi, de döcögve elindult. Hatalmas dudaszót hallottam a bal oldalamról, hát odakaptam a fejem. A szemben lévő sávból egy egy fiatal srác pörgött és csúszott a jégen, egyenesen felém tartva. Az autósok félrekapták a kormányt, ezzel egy picit egymásnak döccenve, de nagyobb kárt nem téve egymásban. Azonban én sehova sem tudtam volna menekülni. Mintha minden lassított felvételen történt volna. Minden zaj eltompult, mintha egy burokban lennék. Halkan hallottam a sikolyokat, a jégen súrlódó kerekek hangját, a féktelen dudaszót. Emberek kiáltoztak, káromkodtak, mindenkiből a félelem beszélt. Én azonban még levegőt sem vettem. Innen nincs menekvés. Lepergett előttem az a silány és borzalmas életem. Nagyon sok boldog emlék jött elő, ami már rég feledésbe merült. Ahogyan együtt játszom apával. Apa, amint mesét olvas nekem, én pedig nyitott szájjal hallgatom a tündérmeséket. Ahogyan apával kézen fogva kirándulunk az erdőben. Amikor a karácsonyfa alatt boldogan filmezte, ahogyan gyermeki mohósággal kibontogatom az ajándékaimat, majd aprókat sikkantgatok örömömben. Amikor először találkoztam Hero-val és szép lassan egyre közelebb engedett magához. Amikor kialakítottam magamnak azt a kicsi búvóhelyet a romházban, és egy egész napon át ott olvastam. Azt a megkönnyebbült érzést, amikor magam mögött hagyhattam Rebbecát. És ezek szerint itt van vége, nekem ennyi jutott. Annyi mindent nem tettem meg, amit meg akartam, annyi mindent nem értem el még az életben. Esélyt sem kaptam a teljes élethez! Nekem kell az az esély, még nem adhatom fel! Lehet, hogy fel kéne, lehet, hogy így lesz a legjobb. Nincs választási lehetőségem. Egy tized másodperc választott el a becsapódástól, aztán már csak érzelem foszlányok villantak, elviselhetetlen fájdalom, és végül fényt láttam. Annak a közepén egy gyönyörű, szőke hajú lány sírt felettem, fénybe öltözve.<br />
Minden utcazaj, amit a becsapódás pillanatában kizártam, újra elöntötte a fülemet. Mentők és rendőrautók szirénazaja töltötte be az egész utcát. Egy egy arcomra hulló könnycseppet éreztem. Felnéztem a gyönyörű szőke hajú lányra. Makulátlan, sima fehér bőrén tökéletesen állt a mellben húzott piros ruha, ami kiemelte kék íriszét.Mintha meg sem érezte volna a téli hideget. Szőke fürtjei göndör tincsekben omlottak a vállára. Némelyiken megcsillant a felhőkön átszűrődő napfény. Hibátlan arca maszatos volt a lecsorduló könnyeitől. Ösztönösen felültem, hogy megvigasztaljam a lányt, mire ő gépiesen mozdult, igyekezett eltakarni előlem valamit. Én mégis megláttam a saját holttestemet. Összetörve, eldeformálódva feküdt az aszfalton az én kis testem az úttest közepén, miközben a mentők igyekeztek újraéleszteni, de már mindenki látta, hogy felesleges. Három mentős kiabált a negyedikkel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hagyd! Őt elvesztettük. Menjünk a többi sérülthöz, rajta már nem lehet segíteni!</div>
<div style="text-align: justify;">
Az reményvesztetten bólintott, és továbbindult a következő sérülthöz, átadva a helyét még több embernek, akik szorgosan, munkálkodtak az én összezúzott élettelen testem körül. Egy kövér könnycsepp csordult végig az arcomon. Ez volnék én? Egy roncs, csak egy élettelen csúf test? A lány ölelésre tárta karjait, én pedig elfogadva a gesztust szorosan átöleltem. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne félj! - súgta nekem még a sírástól remegő hanggal a lány - Minden rendbe jön.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Meghaltam - suttogtam halkan, miközben újabb és újabb könny cseppent a lány piros ruhájára.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen. De ezzel semminek sincs vége! Neked még lehet egy esélyed! - mormolta a vállamba biztatóan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Esélyem mire?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy újra kezdhess mindent.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Emberként? </div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem. Angyalként. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Te is angyal vagy?-kérdeztem, engedve a szorításból, hogy teljesen szembe kerüljek vele.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A volt őrangyalod - mosolyodott el - Clarissa Felton vagyok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Végig velem voltál?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Fele-fele arányban. Váltottuk egymást a társammal, Lissával. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Ő hol van?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Már a mennyben - mosolyodott el Clarissa - Ő már bizonyított.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Semmit nem értek. Mi fog történni velem? - intéztem hozzá az egyetlen kérdést, ami jelen pillanatban komolyan foglalkoztatott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem tudom. Vigyázok rád, rendben? Fel kell mennünk - mondta lassan, és a kezét nyújtotta felém, hogy felhúzzon a véres, és jeges aszfaltról, aminek a hidege fel sem tűnt. Nem éreztem meg. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Hova fel? - kérdeztem szüntelen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Majd meglátod -kacsintott rám alig észrevehetően, és abban a pillanatban olyan történt, amitől elállt minden kérdésem és szavam. Clarissa hátán két gyönyörű fehér tollakkal borított szárny bukkant elő, de mintha eddig nem lettek volna ott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez...gyönyörű - ámultam, mire óvatos mosolyra húzta a száját - Még mennyi ennél szebb van a világon, amiről eddig nem tudtál!</div>
<div style="text-align: justify;">
Megfogta a kezemet, és elrugaszkodott a földtől. Teljesen súlytalannak éreztem magam, talán mert az is voltam. Félve kapaszkodtam bele Clarissa vékony karjába, aki csak bátorítóan rám mosolygott. Lenéztem a baleset maradványaira, és megláttam a sok összeroncsolódott autót.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Clarissa? Ugye nem halt meg senki rajtam kívül?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem. És hívj nyugodtan Clary-nek!</div>
<div style="text-align: justify;">
Már nem néztem vissza a borzalmakkal teli baleset helyszínére, az eget bámultam. Átadtam magam a szélnek, ami csípősen simogatta könnyektől ragacsos arcomat. Hamar London régi épületei felé kerekedtünk, ahonnan be lehetett látni az egész várost. Gyönyörű volt. Egy madárcsapat röppent el mellettünk, de akármilyen közel merészkedtünk hozzájuk, nem rémültek meg.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Láthatatlanok vagyunk? - kiáltottam oda Clary-nek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A földi élőlények számára igen. És nem is hallanak minket. </div>
<div style="text-align: justify;">
Aprót bólintottam. Túlságosan sok információt kaptam ahhoz, hogy teljes mértékben fel tudjam dolgozni. Az imént történt velem valami, ami miatt úgy néz ki, hogy belekerültem az Őrangyal című könyvbe, aztán meghaltam, most mégis gondolkozom, tehát vagyok, és éppen egy angyallal repülök az égben, valahová, ahol nem tudom mi fog történni velem. Minden kis apró hírfoszlány csak kavargott a fejemben, újra és újra lejátszva az eseményeket a halálom pillanatától a megismerkedésemig Clary-vel. Sűrű felhők között haladtunk át, míg megpillantottam egy gyönyörű, hihetetlen építményt. Felhőkre épült gyönyörű kastély került a látóterembe. Tornyai karcsúan, még magasabb égbolt felé nyújtózkodtak. Falai fehérre voltak meszelve, ezer ablak és erkély nyílott belőle, amin megannyi fehér tollakkal borított szárnnyal repülő angyal tódult ki. A napot már semmi sem takarta el, sugara egyenesen a palotára sütött, aminek az üvegein meg-megcsillant a napfény. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez...ez egyszerűen - nem találtam a szavakat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Gyönyörű, ugye? - kérdezte elmélázva Clary.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szebb a gyönyörűnél! - mondtam mosolyogva.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mondtam, hogy még sok mindent nem láttál még! - nevetett fel halkan Clary, és a kezemnél fogva közelebb vezetett a palota kapujához. Közelebbről még szebb volt minden. Mikor odaértünk a felhőkhöz, elengedte a kezem, én pedig puhán a talpamra estem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy bír el minket a felhő? - kérdeztem kíváncsian.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Minden amit itt látsz, csak szellemi teremtmény. Csupa gyönyörű mágia. Nekünk nincs testünk, nincs súlyunk, ahogyan ennek a palotának sem. Megteremtette az Úr, azóta ilyen. Ha egy repülő erre száll, simán átrepül mindenen, amit itt látsz, de kárt nem tesz bennünk. Ez a palota rendíthetetlen, menedék - magyarázta Clary teljes átéléssel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy van az, hogy neked és nekem már nincs testünk, de mégis látlak téged?</div>
<div style="text-align: justify;">
- A lelkem megőrizte a testem kinézetét. A tied is. Mindannyiunké - egy kis szünetet tartott, hogy feldolgozhassam az újabb információkat, majd kedvesen beljebb terelt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Belülről egy hatalmas csarnokra, vagy reptérre emlékeztetett. Monumentális térben a padló ki volt rakva márvánnyal, makulátlan fehér kőfal vette körbe a tág helyiséget. Középen egy csillár lógott le, több ezer apró gyémánttal. A magasan elhelyezkedő ablakok beengedték a napsugarakat, így az egész csarnok fényárban úszott. Mindenki sürgött-forgott, üzeneteket szállított és keményen dolgozott. Clary csak rám mosolygott, és a kezemnél fogva vezetni kezdett a csarnok túlsó vége felé, ahonnan több száz folyosó nyílt további termek felé adva utat. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Audrey-hoz kell először mennünk. Ő az angyalok királynője, az Úr jobb keze. Ő dönt legelőször a sorsod felől. Erre jobbra! - mutatott egy szűkebb folyosó felé, ahova bizonytalanul lekanyarodtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi történhet velem?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem hiszel Istenben, igaz?-kérdezte mélyen a szemembe nézve.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem is tudom...én nem igazán hiszek semmiben - mondtam egy kis gondolkozás után. Apával nemigen jártunk templomba, Rebbecától meg nagyon messze állt a vallás és a hit. Nem is nagyon gondolkoztam ilyenen sosem. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Figyelj! Vannak olyanok, akik túl fiatalon haltak meg, akiknek nem volt lehetőségük bizonyítani, vagy az utolsó pillanatban megbánták bűneiket. Ők nem elég tiszták ahhoz, hogy a mennybe kerüljenek, de nem is olyan bűnösek, hogy az alvilágba taszítsák őket. Az ilyenek kapnak még egy esélyt. Szolgálniuk kell az Urat, és vigyázni népét. Én ide tartozom. Lissa kétszáz évig volt őrangyal, de bebizonyította, hogy érdemes a mennybevételre. Akik oda kerülnek, örökké boldogok lesznek. Ha azonban olyan bűnös vagy, hogy még a szolgálatra sem vagy méltó, kénytelen vagy az alvilágiakhoz csatlakozni. Náluk kín van, és szenvedés. Ha a szolgálati idő alatt bűnt követsz el, bukott angyallá válsz, és kénytelen vagy elhagyni a felhőpalotát. Most fog kiderülni, hogy hova is kerülsz.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Velem jöhetsz Audrey-hoz? - kérdeztem félénken, mert rádöbbentem, mi is forog kockán.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Elkísérlek. Itt leszek melletted, ahogy mindig is! - kulcsolta rá ujjait az enyéimre - Nem hagylak magadra!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönöm, Clary! El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok! - öleltem át szorosan. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Mennünk kell, gyere! - vezetett tovább a labirintus szerű folyosó-rengetegben, majd megtorpant egy apró ajtó előtt, és bekopogott. Egy csilingelő női hang invitált be minket, így benyitottunk. Ebben a szobában szigorú rend uralkodott. Könyvek sorakoztak szürke polcokon katonás rendben, akták hegyei voltak szépen elrendezve. Egy teljesen általános iroda szerűségnek tűnt. Az íróasztal mögül mégis egy nem mindennapi jelenség bukkant elő. Talán már megszokhattam volna, hogy mindenki gyönyörű, de Audrey különösen az volt. Fekete haja fátyolként terült el a hátán. Testét egy hosszú fehér selyemruha borította. Zöld szemei szigorúan kémlelték az arcomat, mintha igyekezne megfejteni. Valószínűleg így is volt. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Ülj le! - mutatott az asztalával szemben lévő székre, mire engedelmesen leültem - Leona Davis?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen - bólogattam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te szolgálatra való vagy - mondta egy kis idő gondolkozás után - Clarissa, vezesd el őt William-hez, Jake Dearmant kapja. Egy hét alatt mutass meg neki mindent, és tanítsd! </div>
<div style="text-align: justify;">
- Értettem - bólintott Clary boldogan, és a kezemet megfogva kivezetett a szobából, ahol egymás nyakába borultunk ezen a napon már sokadjára.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Valóság ez, vagy csak álom?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Valóság! De még milyen valóság!</div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com8tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-72360733921939705552013-06-01T10:42:00.000-07:002013-08-10T14:40:22.478-07:002. fejezet- Egy különleges könyv<div style="text-align: justify;">
<i>Drága olvasóim! El sem tudjátok hinni, mennyire boldog vagyok! 9 egész feliratkozó (nem mintha lehetne fél feliratkozó, az egy kicsit morbid lenne) a kattintások és pipák az egekben, van egy rendszeres kommentelőm, és még egy díjat is kaptam! Pedig még csak az első fejezetig volt fent! </i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Köszönöm a blog első díját <a href="http://onedirectionanddina.blogspot.hu/" target="_blank">Dorinaanak és szerecsendionak!</a> <3</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://3.bp.blogspot.com/-rI2C6kEhXnE/UaJCmx2ienI/AAAAAAAAAxM/jdG8tnW_P8g/s1600/d%25C3%25ADj_11.jpeg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="http://3.bp.blogspot.com/-rI2C6kEhXnE/UaJCmx2ienI/AAAAAAAAAxM/jdG8tnW_P8g/s1600/d%25C3%25ADj_11.jpeg" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
Szabályok:</div>
<div style="text-align: justify;">
Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad.</div>
<div style="text-align: justify;">
Tedd ki a képet az oldaladra, majd másold át a kérdéseket a díjátadónak az oldaláról!</div>
<div style="text-align: justify;">
Válaszolj a kérdésekre, tegyél fel kérdéseket!</div>
<br />
<div style="text-align: justify;">
Küldd tovább maximum öt írónak.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Az első kipipálva!</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
szerecsendio:</div>
<div style="text-align: justify;">
1.Kedvenc blogod linkje?</div>
<div style="text-align: justify;">
2.Mit csinálsz a nyáron?</div>
<div style="text-align: justify;">
3.Hány blogod van?</div>
<div style="text-align: justify;">
4.Mióta írsz?</div>
<div style="text-align: justify;">
5.Zárkózott típus vagy, vagy könnyen barátkozó?</div>
<div style="text-align: justify;">
Dorinaa:</div>
<div style="text-align: justify;">
6.Ki a legnagyobb példaképed?</div>
<div style="text-align: justify;">
7.Szereted a vámpírnaplókat?</div>
<div style="text-align: justify;">
8.Milyen céljaid vannak a jövőre nézve?</div>
<div style="text-align: justify;">
9.Gondolkodtál már azon, hogy a blogodat, ne csak interneten lehessen olvasni?</div>
<div style="text-align: justify;">
10.Kedvenc édességed?</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Második kipipálva!</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
1. Hú...ez nehéz kérdés! Mostani szeszélyemnek megfelelően két kedvencem van: <a href="http://criminallove-annavirag.blogspot.hu/" target="_blank">Criminal love</a>, <a href="http://new-city-and-new-life.blogspot.hu/" target="_blank">The fight for true love</a>. </div>
<div style="text-align: justify;">
2. Amikor itthon leszek akkor bőszen blogolok, olvasok, és igyekszem mindenre időt szánni, amire nem ment a kapkodással és rohanással teli hétköznapokban. Csavargok, barátnőzök...Meglátogatom a rokonaimat, nagyszüleimnél leszek egy csomót, vigyázok unokatestvéreimre, és megyünk a Balatonra punnyadni a napon. Meg kirándulunk...mozgalmas lesz! Annyira várom! :)</div>
<div style="text-align: justify;">
3. Három. Egy fanfiction, de azt szüneteltetem, mert nincs hozzá kedvem, van ez, és még egy kritikás blog büszke szerkesztője is vagyok! </div>
<div style="text-align: justify;">
4. Olyan...nyolc éves korom óta? Meséket írtam, és egy "regényt" a sellőkről. Vissza olvasva nagyon vicces gondolataim és stílusom volt, jókat nevettem rajta!</div>
<div style="text-align: justify;">
5. Nagyon könnyen barátkozom, egy nap alatt a szívembe tudom zárni azt, aki nekem szimpatikus!</div>
<div style="text-align: justify;">
6. A legnagyobb példaképem egyértelműen Leiner Laura. Imádom a stílusát, a humorát, az élet felfogását, a munkásságát, a kedvességét...egy szóval: imádom.</div>
<div style="text-align: justify;">
7. Bolondulok érte! Ian Somerhalder forevör!</div>
<div style="text-align: justify;">
8. A célom, hogy sikeres és elismert írónő legyek, de most tökéletesen beérem, ha nektek tetszik az írásom!</div>
<div style="text-align: justify;">
9.Gondolkodni gondolkodtam, de nem hiszem, hogy kiadnák. Bár sosem lehet tudni. Én repesnék az örömtől, hogyha könyv formájában is lehetne olvasni a blogom.</div>
<div style="text-align: justify;">
10. Egyértelműen a csokiszuflé! Egy bögrényi csokis süti, amibe ha beleszúrod a kanaladat, akkor a közepe kifolyik. Folyós csoki...mhmm!</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Sajnos az utolsó két lépést ki kell hagynom, ugyanis nem régiben kaptam egy díjat a másik (szüneteltetett) blogomhoz, és mindenkinek körbeküldtem, akiket én olvasok. (Kivéve a több száz díjjal rendelkező tehetséges design-nal és a kritikákkal foglalkozó blogoknak nem, mert úgy érzem, hogy még egy plusz díj számukra nem jelent sokat.) Mivel a bloggerinák még ki sem rakták a díjat, ezért nem küldenék megint, mert furán venné ki magát. Szóval bocsánat, de akkor ezt kihagynám!</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>És akkor következzen a 2. fejezetem, remélem elnyeri a tetszéseteket, és megérdemlek hozzá egy-két kommentet vagy pipát! Jó olvasást! I love you all! Anna:)</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: justify;">
Nem voltam képes lehunyni a szememet, egész testemet átjárta az adrenalin. Nem sikerült elhinnem, hogy tényleg eljöttem otthonról, és tényleg egy romhalmazban lakok majd mostantól. Ide akkor jártam ezelőtt, amikor olvasni szerettem volna. Borzasztó ritkán jöhettem ide, mivel szinte minden időmet elvette az iskola, a munka és Rebbeca, de azok a ritka délutánok voltak a legcsodálatosabbak, amikor ide jöhettem elmenekülni a való világ elől. Engem csak Hero szeretett! Édesen dorombolt a hasamon, amíg a rothadó, rogyadozó mennyezetet bámultam magam fölött. Rosszabb is lehetne! Van, aki a főtéri padon lakik, és komolyan vágyna egy ilyen menedéket nyújtó helyre. Ilyenkor a legtöbben az alkoholba, cigarettába és drogba menekülnének a helyemben. Ki tudja, lehet, hogy velem is ez fog történni, ha rövid időn belül nem mászok ki ebből a mély és sötét gödörből!<br />
- Mindent megteszek, ami tőlem telik, hallod Hero? Kiszabadulunk innen! Lesz egy lakásunk, egy szép helyre járok majd dolgozni, talán egy nap még egyetemre is járhatok! Lesz egy kényelmes, puha párnád, és garantálom neked, finom macskaeledellel etetlek degeszre!-suttogtam a macskának keserű mosollyal az arcomon. Hero rám emelte nagy, fekete szemeit, és egy aprót nyávogott. Vajon értette azt, amit mondtam neki? Sokkal rosszabb is lehetne, ha nem lenne itt nekem Hero. Nem sok hajléktalan mondhatja el magáról, hogy van egy olyan cicája, akivel tökéletesen megértik egymást. Az ütött-kopott karórámra pillantottam, ami fél hetet mutatott. Csalódottan leemeltem magamról a cicát, és a sporttáskámért nyújtottam a kezemet. Kivettem egy elnyűtt, fehér pólót és egy kopott farmert, ezeket gyorsan magamra kaptam, majd a lábamat belebújtattam egy ősrégi edzőcipőbe. Mosakodni víz hiányában nem tudtam, de a hajamat megtépkedtem egy hajkefével. Valahol fürödnöm csak kell...megvan! Tervként kirajzolódott előttem az iskolai tesi öltöző, ahol van zuhanyzó, tükör és mosdókagyló, mindezt pedig fokozza, hogy még meleg víz is folyik a csapból! Elhatároztam, hogy még mielőtt az iskolát elárasztanák a pénzes, elkényeztetett és mindenek fölött nagyszájú ribancok, még gyorsan belógok fürdeni. Így hát szaporáztam lépteimet a szörnyű, borzalmas és kegyetlen iskola felé. Ez az épület nyaralás lehet a népszerű és gyönyörű tiniknek, azonban egy magamfajtának hosszú-hosszú, egyszer talán véget érő szenvedés. Egy olyan lánnyal, aki úgy öltözködik, mint valami medve, és nem lengi körül a parfümfelhő, még önbizalma sincsen, nem állnak szóba a diákok. Ez van, ezt kell szeretni. Átléptem a suli kapuját, amit az oda állított portás nyilván nem vett észre, ugyanis az asztala mögött horkolt. Reméltem nincsenek sokan, így könnyen átlopakodhatok a tesi épületbe, ami külön volt választva az osztálytermek és az előadótermek épületétől. Szapora léptekkel rohamoztam meg a fürdőt, ahol gondosan bezártam magam mögött az ajtót. Mindent ledobtam magamról, hosszú, barna hajam egy szoros kontyba fogtam, és beálltam a forró víz alá. A testem talán csak most lazult el igazán, azóta, hogy eljöttem otthonról. Sosem gondoltam volna, hogy lesznek idők, amikor ennyire tudom becsülni a meleg vizet. Kétségtelen, én vagyok a világ legjobb körülmények között élő hajléktalanja! Boldog gőzfelhőbe burkolózó gondolataimat hangos vihorászás szakította meg. Ezt a hangot bármikor felismertem volna. A hangos vihogás minden bizonnyal Tinától származott. Ő volt az egyik legnépszerűbb liba az iskolában, a legrosszabb fajta! Van az a fajta népszerű, aki mindenkivel kedves és gyönyörű. Az ilyet mindenki szereti, és így lengi körbe a csodálat. Van, aki gyönyörű, viszont nagyon gonosz a hozzám hasonló lúzerekkel szemben. És van Tina, aki még csak nem is gyönyörű, teljesen átlagos kinézetű, viszont mindenkit eltapos maga körül, ezzel kivívva a tiszteletet és a félelmet. A nála idősebbek is félnek ellentmondani neki, inkább a kedvében járnak. A hangok egyre közeledtek a fürdő szoba csukott ajtajához, ami miatt átjárt a félelem.Gyorsan lerántottam a törülközőmet, és magamra tekertem, vadul próbáltam felszárítani a meleg vízcseppeket a bőrömről. Még pont sikerült magamra rángatnom egy bugyit és egy melltartót, mikor beléptek az ajtón. Tina állt legelöl, körülötte foglaltak helyet a talpnyalói. Lesajnálóan méregetett, majd talán a buta kis fejében leeshetett, hogy mit csináltam.<br />
- Te itt zuhanyozol? - kérdezte lenéző pillantásokat lövellve felém.<br />
- Igen. Talán baj? Szabályt sértettem? - kérdeztem vissza csípősen életemben talán először.<br />
- Soha senki nem zuhanyzik itt! Még nem kezdődött el az első óra sem, vagyis le sem izzadhattál. Mit keresel itt? Olyan szegények lennétek, hogy nincs otthon víz?<br />
- Nem tartozom neked magyarázattal! - mondtam egy kicsit bizonytalanabbul, mint az előbb. Persze ezt Tina rögtön megérezte, és már a karmaiban érezte a győzelmet.<br />
- Milyen szánalmas! - röhögött az egyik csatlósa, mire zavartan odakaptam a fejem.<br />
- Itt fürdesz kisanyám? Otthon nincs fürdőszoba?<br />
- Szerintem a fürdőszoba hiányával lehet a baj, borzalmasan bűzlik a csaj! - fintorodott el az egyik.<br />
Megrogytam a rám nehezedő bántások alatt, és kétségbe esetten próbáltam visszatartani a könnyeimet.<br />
- Nézzétek, olyan mint egy deszka! Rád férne egy kis plasztika, cica! - nyávogta az egyikük, én pedig gyorsan kapkodtam magamra a ruháimat.<br />
- Milyen ruhák ezek? Egy hajléktalanról szedted le őket? - ez Tina egyik legjobb barátnője szájából harsant, ez fájt a legjobban.<br />
- Lányok! - tette fel a kezét Tina, mire mindenki elhallgatott - Hagyjátok azt a szerencsétlen lányt! Látjátok milyen sovány, csúnya, és még szegény is! Igazán nem kell tovább rontanunk szegény helyzetét! Inkább érezzünk együtt! Nekünk legalább vannak szüleink!<br />
Ez fájt a legeslegjobban. Megtalálták a gyenge pontomat, és kicsordult a könny a szememből. Őrjítő lassúsággal folyt végig az arcomon. Minden elcsöndesült körülöttem, pedig a többi lány nevetett, és ömlesztették rám a sértéseiket. A vállamon volt a táskám, egyedül álltam a ribancokkal szemben, akik megint győztek. Harcolni sem tudtam, nem is volt rá erőm. Megszólalt a csengő, mire hajukat hátradobva kilibbentek az öltözőből, én pedig megsemmisülten álltam továbbra is egy helyben. A könnyeim sorba követték egymást, mind új csíkot hagyva maga után a meggyötört arcomon. Lerogytam a földre, és halk zokogásba kezdtem. Mindenem fájt, elgyengültem teljesen. Tináéknak sikerült igazán a lelkembe gázolni, a szavaik újra és újra lejátszódtak bennem, nem tudtam kiverni őket a fejemből. Mérges voltam magamra. Megint nem tudtam megvédeni magam, újra hagytam, hogy porba tiporjanak, majd leköpjenek, és boldogan távozzanak. Ha visszatekerhetném az időt, egy pofont minimum kiosztanék mindenkinek! Miután csillapodott a zokogásom, igyekeztem bátorítani magam, hogy képes legyek bemenni az órára. Apa nem akarná, hogy a lánya összetörve fetrengjen a koszos kövön! Gyerünk, Leona, állj fel! Lábaim engedelmeskedtek, erőtlenül feltápászkodtam a hideg kőről. Vállra vettem a nehéz táskámat, és megindultam a másik épület felé, ahol a matematika órám már javában tartott.<br />
- Miss Davis! Mégis mit képzel? Huszonöt perces késés? Üljön a helyére! - legyintett Mrs Taylor, és folytatta a lehetetlenül hosszú egyenlet megoldását, amit a többi diák meg sem próbált megérteni, látványosan unatkoztak helyette. Papírrepülők és galacsinok röpködtek össze-vissza a teremben, leveleket adogattak a padtársak, telefonon játszottak egyesek. Én pedig megtörten levágtam magam az utolsó székre a sarokba, a lehető legtávolabb a többi diáktól. Előráncigáltam a füzeteimet, és sebesen másoltam a táblán levezetett, félig kész egyenletet. Az egész napom így telt. Mint egy élőhalott elrángattam magam az órákra, ott pedig jegyzeteltem. Senkivel nem beszéltem, senki szemébe nem néztem. Suli után rohantam a gyárba, ahol már kerek négy éve "boldog" dolgozó vagyok. A játékgyárban csupán annyi a dolgom, hogy meghatározott ütemben rakosgassam a barbie babákat a dobozukba. Szörnyen izgalmas! Négy óra szenvedés után szabadultam, boldogan rohantam a könyvtárba. Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, mélyen fellélegeztem. Megkönnyebbülten vettem az irányt a könyvek felé. Elmélázva húztam végig ujjaimat a könyvek poros gerincén, úgy sétáltam, míg meg nem akadt a szemem egy elég vastag és poros példányon. A környezetében minden könyv színes volt, rongyosra olvasott, mégis úgy tűnt, mintha ezt a könyvet életébe nem vette volna senki sem a kezébe. Fekete borítóján néhány fehér füst volt, cikornyás fehér betűkkel volt feltüntetve a címe.<br />
- Az őrangyal - suttogtam magamba.<br />
Óvatosan a kezembe vettem, és a hátlapját fordítottam fel, de csak egyetlen mondat árválkodott a nagy feketeségben.<br />
- Ebben a kötetben egy különleges lány, Leona Davis kalandjait élhetitek át - suttogtam ledöbbenve.<br />
Már éppen nyitottam ki a könyvet, hogy beleolvassak, de megjelent mellettem a szigorú könyvtáros nő.<br />
- Zárunk, Leona! Vedd ki a könyvet, vagy rakd vissza, de haladjunk!<br />
- Kiveszem - válaszoltam halkan, mire egy kicsit kedvesebben bólintott.<br />
Meglepettségemet igyekeztem leplezni, és a pult felé vettem az irányt. Felmondtam a leltári számát, oda adtam az olvasó jegyemet, és magaménak tudhattam három hétre a különös könyvet. Haza felé újult erővel ballagtam. A kíváncsiság hajtott, utána akartam járni a furcsa könyvnek. Lehet végül is más embernek is Leona Davis a neve, de mégis, ez a könyv mintha komoly titkokat őrizne, nyugtalanságot szült bennem. Kapkodtam a dróttal, így nem is sikerült elsőre kinyitni az ajtót, de végül csak bejutottam valahogy. Hero jött üdvözölni, én pedig le is guggoltam mellé megsimogatni, de most nem olyan hosszan, mint hajnalban. A szalmaágyamra vetettem magam, és elővettem a könyvet. Fellapoztam az első oldalt. Semmi könyvkiadó, író vagy forgalmazó nem volt feltüntetve, csak cikornyás fekete tintával írt cím díszelgett az első oldalon. Lapoztam, és hangosan felolvastam a pár szavas előszót.<br />
- Ez a könyv életeket változtathat meg, örök élményt jelenthet, azonban csak saját felelősségre olvassa! Senki sem vállal felelősséget az elkövetkezendőkért. Azonban kár kihagyni Leona Davis kalandját, nemde?<br />
A torkomban gombóc keletkezett, alig kaptam levegőt, mohón lapoztam a következő oldalra. Már éppen olvastam volna az első szót, amikor a könyv remegni és izzani kezdett. Először fakó narancssárga fénnyel, majd szép lassan vakító fehérbe váltott. A könyv lapja hullámzott, és gyűrűk keletkeztek raja, mint a víz tükrén. A betűk összemosódtak, az arcom pedig egyre közelebb került a kötethez. Betűk, majd szavak kavarogtak a szemem előtt, mindhez egy-egy hang, vagy kép párosult. Sikolyokat és boldog nevetéseket , egy énekes madár boldog csivitelését, a szél finom süvítését, vihar hangját hallottam. Felhőket és csillagokat láttam magam körül, és veszélyes békességet éreztem. Aztán mintha a testem egy pillanatra összeszorulna, talán beleférne egy dióhéjba. Süvítés és cuppanás. Mintha átkerültem volna valamin, más lett minden.<br />
De még nem mertem kinyitni a szemem... </div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com8tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-73062759143302429782013-05-25T11:37:00.002-07:002013-08-10T14:41:55.432-07:001. fejezet - Otthon nélkül<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="http://data.whicdn.com/images/37470004/tumblr_ma8fzqqKhI1qg39ewo1_500_large.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="218" src="http://data.whicdn.com/images/37470004/tumblr_ma8fzqqKhI1qg39ewo1_500_large.gif" width="320" /></a></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: left;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Kedves olvasóim! Sok kedves visszajelzést kaptam, ezen belelkesülve hoztam az első részt. Remélem tetszik, és kapok pár kommentet. Jó olvasást! Anna:)</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Ne! - sikítottam bele az éjszakába, rémálmomból felébredve. Könnyeim áztatták az arcomat, remegtem a félelemtől és a gyásztól. Ebben az álomban is apa gyenge és erőtlen kezét szorongattam, miközben szép lassan végleg lecsukta szemeit. Gyönyörű szemei voltak! Mindig is olyan kék szemeket akartam magamnak, mint amilyen apának voltak. De azokat anyámtól örököltem, apa éppen ezért szerette ezt a legjobban bennem. Minden másban édesapámra ütöttem. Átlagos magasságú, de karcsú alakomat, világosbarna, dús hajamat és a legtöbb arcvonásomat. Apa nagyon sokat mesélt anyáról. Több fényképalbuma volt róla. Apa fotós volt, és a kedvenc elfoglaltsága az volt, hogy anyát fotózza. A képek valóban lenyűgözőek lettek, és nem csak az én lélegzetelállító szépségű anyám miatt, hanem mert apa mindig meglátta a fény és az árnyék művészi vetüléseit, az apró dolgok szépségeit. Ezeket az albumokat el kellett dugnom, mert Rebbeca mindet kihajított volna. A lehető legtöbb dologtól meg akart szabadulni, ami az egykori Davis családra emlékeztette. Őt csak a nagy ház érdekelte, meg az, hogy milyen színűre fesse a körmét. Azzal már nem törődött, hogy alig van pénz a számlákra, de a körömlakkokra és gyógysamponokra mindig jutott. Én nem használhattam azokat, pedig az én pénzemen vettünk mindent. Minden hónapban egy keveset eldugtam magamnak az olyan fontos dolgokra, mint tankönyv, amit Rebbeca biztosan nem vett volna meg nekem. A sikoltásom felverte álmából a házisárkányt, akit Rebbecának csúfolok, idegbetegen vágta ki a szobaajtómat, és rám üvöltött.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Fogd be a szád, te kis semmire kellő! Mit üvöltözöl? Mi a fészkes fene bajod van?</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
Festett szőke haja ide oda szállt, miközben idegesen gesztikulált és csapkodott. Gyönyörű nőnek néztem kiskoromban. Csinos volt, mosolygós. Most nyoma sincsen mosolynak az arcán, inkább vicsorgásnak nevezhető ez az arckifejezés. </div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Apával álmodtam - mondtam vékonyka hangon. Még mindig féltem tőle, pedig mostanában nem bántott. A tizennyolcadik életévemet betöltve ráébredt, hogy vissza tudnék ütni, talán még nyernék is. Persze nekem soha sem fordult volna meg ilyesmi a fejemben. Túlságosan éltek bennem az emlékek a nadrágszíj csattanásáról az arcomon. Nem mernék visszaszólni sosem. Hiszen én csak egy semmirekellő vagyok. Ha sokat hallja ezt az ember (én pedig mást sem hallottam) akárhogy is küzd ellene, de elhiszi. Én már rég óta nem tartom sokra magam. Én már csak reménykedek, hogy Leona Davis (mert hogy így hívnak) egyszer csak kimászik ebből a nyomorból, és belekezdhet a saját életébe. Sikeres lehet, lehet egy nagy családja, egy kertes házban, egy szerető férj mellett, aki óvja őt. Lesütött szemmel vártam a választ. Rebbeca gúnyos kacajt hallatott:</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Apáddal? - nevetett tovább - Felejtsd el apádat! Apád egy csődtömeg volt! Beteg, gyenge! Meg kellett halnia.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
Erre a kijelentésre felkaptam a fejem. A düh elborította az elmém, mint egy nagy köd. Nem bírtam semmi másra odafigyelni. Ütni akartam! Azt akartam, hogy érezze azt a fájdalmat, amit én éreztem akkor, amikor vert engem. Azt a fájdalmat, amit most is érzek, amikor apám szent nevét így meri kiejteni azon a mocskos száján! Felpattantam az ágyamról, fenyegetően közel mentem hozzá, és az én általában szerény hangomon fenyegetően ejtettem ki a szavakat.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Soha többet ne merészelj apáról így beszélni! - szűrtem fogaim között a szavakat, mire gúnyosan elvigyorodott.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Az én házamban azt csinálok, amit akarok - felelte hasonló stílusban, mint én, mire elmosolyodtam.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Én ebből a házból hamarosan elmegyek, magammal viszem a fizetésemet is, aztán tudod honnan szerzel pénzt a fodrászra, vagy a számlákra.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Nem mész te innen sehová - jelentette ki - Te is tudod, hogy nem mehetnél sehová!</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Nem, tényleg nem - mondtam ügyelve a hangomra, nehogy megremegjen - De még az utcán is jobb, mint itt.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha nem tudna mit mondani, aztán rendezte arcvonásait, és fölényesen lezárta a beszélgetést:</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Menj, ha akarsz! Éld úgy az életedet, ahogy jónak látod!</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
Azzal Rebbeca kilépett a szobámból, és becsapta maga után az ajtót. Elhatároztam, hogy a hirtelen jött bátorságomat nem pazarlom el. Egész idáig erre vártam. Egy lehetőségre, hogy szabaduljak innen. Most Rebbeca mondta, hogy menjek, ahova akarok, kihasználom a lehetőséget! Tudtam, hogy hova fogok menni! Felkapcsoltam a villanyt, mire egy apró villanykörte gyenge pislogása világította félhomályban a szobámat. Semmit nem változott a szobám, mióta apa meghalt. Ugyanaz a kissé kopottas rózsaszín nyuszis tapéta díszelgett a falon, mint régen. Néhol már alig látszott a minta, de én ennek ellenére szerettem. Anya választotta, ez is hozzátartozott az emlékeimhez. Ahhoz a kevéshez, amit Rebbeca nem tudott elmozdítani, és kihajítani a kukába. Egy apró világos fából készült íróasztal volt az ágyammal szemben. Volt egy rozoga polcom is az ágyam fölött, ott tartottam az egyetlen és a kedvenc könyvemet. Egy nagy mesés könyv volt az, amiből anya akkor olvasott nekem, amikor még a hasában voltam, és ennek emlékére apa is mindig ebből olvasott nekem. A többi könyvünket, (mert elég sok volt) Rebbeca eladta még kilenc éves koromban, amikor még nem tudtam munkába állni. Vett magának egy aranynyakláncot, de az eszébe se jutott, hogy nem engedhetjük meg magunknak az ilyesmit, és mivel amúgy sem szeretett olvasni (szerintem nem is tudott) eladta az összes könyvet. Újabb és újabb okok, hogy elhagyjam ezt a házat. Elővettem egy régi sporttáskát és az iskolatáskaként funkcionáló hátizsákomat, és őrült ütemben pakoltam bele a holmijaimat. A sporttáskába belehajtogattam az összes ruhám, ami nagyjából egy hétre volt elegendő, és gyorsan összepakoltam egy neszeszert. Még gyorsan behajítottam egy esernyőt és két jó nagy takarót. Hidegek a Londoni éjszakák! A hátizsákomba beraktam az összes iskolai könyvem, és minden mást, ami kellhet a tanulmányaimhoz. Bemásztam az ágyam alá, és felhajtottam a meglazult padlódeszkát, hogy feltárjam a kincseim. Ide rejtettem a fényképalbumokat, a naplómat, és a spórolt pénzemet. Összeszámoltam, hogy mennyit gyűjtöttem. 354.85 pound (120000 Ft-ba átváltva). Az rengeteg! Persze semmire sem elég, de ételt tudok venni egy darabig. Gyorsan elsüllyesztettem a táskámba a pénztárcámat, és összehúztam a cipzárokat. Rápillantottam a régi karórámra, amit magam pofoztam ki, hogy működjön. Fél ötöt mutatott. Utoljára felkaptam még két dzsekit, ami majd jól jön, ha hidegebbre fordul az idő, és a táskáim terhével a vállamon kiléptem a szobából. Halkan végiglépdeltem az egykor szeretett ház padlóin, és egy utolsót hátrapillantva kiléptem az ajtón, és gondosan bezártam azt.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
Hajnali fél ötkor egy elvetemült lélek sem sétált London utcáin. Olyan voltam, mint egy szomorú szellem. Most már nem csak árva, de még hajléktalan is vagyok! Talán nem kellett volna elmennem. Igaz, szörnyű volt nekem ott, de legalább volt tető a fejem felett! Tudtam, hova akarok menni! Magabiztosabban lépdeltem az utcai térköveken, néhol egy-egy pocsolyát átugorva. Elgondolkoztam a lehetőségeimen. Ha abbahagynám az iskolát, és egész napra munkába állnék, akkor vajon összegyűlne annyi, amiből ki tudom bérelni a legolcsóbb lyukat ebben a városban? Ha nagyon ügyesen beosztom a pénzemet, akkor talán sikerülhet! Ha nem járok iskolába, és nem érettségizek le, nem kapok olyan állást, ami fizetne annyit, hogy kimászhassak a gödörből. Az áprilisi szellő gyengéden végigsimított az arcomon, mintha csak azt mondta volna: Ne aggódj, minden helyre fog jönni! Hamarosan leteszem az érettségit, addig csak kihúzom valahogy. Utána pedig munkát vállalok valahol teljes műszakban. Akár éjjel-nappal. Ezek a súlyos gondolatok cikáztak a fejemben, mígnem odaértem az úticélomhoz. Egy elhagyatott romház volt London belvárosához és az iskolámhoz közel. Megkerültem a házat, és hátul egy kis réshez lopakodtam, ami olyan fejmagasságban helyezkedett el. Én magam csináltam a cicámnak, hogy ezen tudjon ki-be járni. Igen, van egy kiscicám, aki úgymond nem az enyém, de ő is hasonló kóbor lélek mint én, így hozzám csapódott. Becsúsztattam a kezem a résen, és kihúztam onnan egy drót darabot. Nem messze a réstől volt a hátsó ajtó, aminek a zárját kinyitottam a drótommal. A régi ajtó hangosan megnyikordult, én pedig beléptem rajta, és magam mögött gondosan bezártam az ajtómat. Ez mostantól az én kis házam. Amint bezártam magam mögött az ajtót, megjelent Hero, a kiscicám. Szeretetteljesen a lábamhoz dörgölőzött, mire nevetve ledobtam a táskáim, és ölbekaptam. Megsimogattam a fekete bundáját, és a kis, fehér áll alatti részt, mire hangos dorombolásba kezdett. Körbetekintettem a lakhelyemen, miközben szórakozottan simogattam Herot. Mindent por fedett, tégladarabok és szigetelőanyagok voltak szétszórtan a "lakásban". Tőlem jobbra lehetett az egykori konyha, ezt csak a még roskadozó, de még négy lábon álló asztalból lehetett kitalálni. A konyha melletti helyiség úgy, ahogy van beomlott, onnan folyamatosan jött a hideg levegő. Balra, a lehető legmesszebb a beomlott résztől volt a kialakított lakhelyünk. Az enyém és Hero-jé. Két nagy pokróc volt leterítve egy téglákkal körbepakolt helyen, a pokrócok alá szalmát tettem még annak idején. Hero pokróca a lábam mellett volt, attól nem messze egy kis tálat készítettem oda, hogy Hero-nak abba hozzam az ebédet. Általában ellátta magát, egerészett, de ha kedveskedni akartam neki, akkor hoztam neki otthonról nyers csirke húst. A pokrócaim mellé tettem a táskáimat, és én is leheveredtem, a macskát a hasamra téve sóhajtoztam. Hogy lehet az, hogy hajléktalan vagyok, de ebben a mások számára ijesztően düledező romhalmazban boldogabb vagyok, mint Rebbeca uralma alatt?</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-7382182648651716566.post-825205782567352592013-05-25T02:15:00.000-07:002013-05-25T02:21:48.199-07:00Prológus<div style="text-align: justify;">
Semmit sem értek. Nem tudom, hogy kerültem ide, miért. Egyáltalán ki a csuda vagyok én? Mert hogy én nem vagyok angyal, az egyszer biztos! De még is az vagyok! Elhivatottan óvok egy csodálatos emberi lényt. A felhőkön épült mennyországban lakok. Nincs az emberek által megfogható testem, láthatatlan vagyok számukra. Hol kezdődik a képzelet és hol a valóság? Nem vágyok a valóságba, szó sincs róla! Anyám belehalt a szülésbe, így hét éves koromig édesapám nevelt. Nagyon szerettem. Mindig volt ideje velem játszani, a rengeteg házimunka és a munkahelye mellett is. Rákos beteg lett, amit sokáig nem árult el nekem. Feleségül vett egy gyönyörű nőt, hogy miután meghal (mert nem látott esélyt a gyógyulására) legyen ki gondoskodjon a kislányáról. Kedveltem Rebbecát, és azt hittem ő is szeret engem. Mikor meghalt édesapám egy világ omlott össze bennem. Egy éven keresztül minden éjjel sírva szorongatta a halálos ágyán a kezét miközben hangosan zokogtam álmomba. Azóta sem tudtam igazán feldolgozni az elvesztését. Hittem benne, hogy édesapám a felhőkre épült házának ablakából figyeli minden lépésemet, így igyekeztem neki megfelelni. Hamarosan kiderült, hogy Rebbecát erősen félre ismertem. Miután apám meghalt, és a vagyon a markaiba került, és sajnos én is, kegyetlenné és gonosszá változott. Nem látszott rajta gyász, amikor apám szóba került. Dolgoztatott és vert. Rengeteget vert engem, csupán olyanokért, hogy öt perccel később értem haza az iskolából. Sosem dolgozott, mindig nekem kellett takarítani, mosni, vasalni és főzni rá. Tizenhárom évesen dolgozni kezdtem, így volt pénzünk ételre, és a számlák kifizetésére. Olyan luxust, mint a ruhákat, sosem kaptam. Maximum Rebbeca elnyűtt, vagy kidobott ruháit vehettem fel. Emellett rengeteget tanultam az iskolában, mindig is kitűnő voltam.Oda is csak azért vettek fel, mert rengeteget küzdöttem érte. Szülői értekezletre is én jártam, ezzel kivívva mindenki szánalmát. Nem mertem soha senkinek a szemébe nézni. Nagyon féltem mindenkitől, hogy esetleg kinevetnek vagy rosszakat gondolnak rólam. Sok tanár és felnőtt féltett, de nem tettek semmit. Csak szántak, azt meg utáltam. Egyetlen vigaszom volt: a könyvek. Bennük megtaláltam önmagam. Felszabadultam, bátor voltam. Elengedtem a képzelőerőm, és újra és újra szerelmes lettem. Belekerültem a világukba, együtt voltam a szereplőkkel jóban és rosszban. Fél életemet az iskolai könyvtárban töltöttem. Csak itt volt nyugtom. Itt elfelejthettem egy pillanatra a munkát, az iskolát, Rebbecát. Így érthető, hogy nem akarok felébredni ebből a varázslatos, izgalmas, megpróbáltatásokkal és harcokkal teli világból. Ahol engem tényleg szeretnek! És én őszintén tudok szeretni! </div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
De valóság ez, vagy csak álom? </div>
<div style="text-align: justify;">
Élek-e még a világon? </div>
<div style="text-align: justify;">
Harcoljak, és szenvedjek? </div>
<div style="text-align: justify;">
Megér-e ennyit a szerelem?</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen='allowfullscreen' webkitallowfullscreen='webkitallowfullscreen' mozallowfullscreen='mozallowfullscreen' width='320' height='266' src='https://www.blogger.com/video.g?token=AD6v5dwfBhY0LrDPfgaKNpSRH6xRAGhZCwmdOjdgG4aC_7ptcb-rrrTI2nype5p4EaGMd9_SJr-QnDSO3xYKwcHsTA' class='b-hbp-video b-uploaded' frameborder='0'></iframe></div>
<div style="text-align: justify;">
És íme, a blogtrailerem, remélem elnyeri a tetszéseteket!</div>
Leona Goldwin ∞http://www.blogger.com/profile/06696731388418436181noreply@blogger.com2