Epilógus

Drága olvasóim!
Ha a technika is mellettem állt, sikerült feltenni a legutolsó részt, amit én személyesen nem tudtam. Sajnos valószínűleg az előző kommentekre nem tudtam válaszolni, de mindnek nagyon hálás vagyok, utólag is. Nem szeretném szaporítani a szót, csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm szépen, hogy míg írtam, itt voltatok nekem, hogy biztattatok. Minden szép szónak nagyon hálás vagyok. Kíváncsi lennék, hogy hányan követtetek végig, azokra a bloggerekre és bloggerinákra is, akik eddig csöndben meghúzták magukat, kérem írjanak egy utolsó kommentet, igazán örülnék neki.
Nagyon remélem, hogy tetszeni fognak soraim, jó olvasást hozzá!
Ölel, puszil bennneteket: Leona G.<3 

 - Nem, ez nem... - könnyeim megállíthatatlanok voltak, hisztérikusan kapkodtam a levegőt, miközben lapozgattam a könyvet - Nem lehet igaz! Nem... Nem.

A sírás kirobbant belőlem, az üresség elviselhetetlen volt. Most már nem hallom Jake gondolatait. Lehet, hogy Jake meghalt! Will nem fogja meg a kezem többé. Clary nem ugrik a nyakamba vidáman és Audrey nem csókolja meg a homlokomat soha többé az anyai gondoskodásával. Teljesen egyedül maradtam.

Hero összerázkódott félelmében a hirtelen kitörésemtől, és kiszökkent a romház egyik "kijáratán". Én pedig végleg egyedül maradtam. Hallani sem akartam a nyomorult életemről, a nyomorult iskoláról, vagy arról a nyomorult pénzről, amit a gyárban megkereshetek. Meg akartam halni. 

A zokogásom egy idő után elhalt, gyönge pityergéssé szelídült. Arra a Leonára gondoltam, aki a könyvben olyan bátran viselkedett. Aki rögtön szembenézett azzal, hogy meghalt, és várta a jövőt. Aki meg mert nyílni a lelkek előtt, nem zárkózott el, vagy nem bújt el az ágya alá. Arra a Leonára, aki a legutóbbi iskolában töltött nap visszavágott a zsarnokoskodó Stellának, és elég erős volt ahhoz, hogy felkeljen és iskolába, majd munkába menjen. Aztán eszembe jutott Audrey, az édesanyám, aki a hasonló borzalmas helyzetből is ki tudott mászni annyira, hogy megtalálja élete szerelmét, a rövid boldogságot. Még nincs itt az ideje a halálomnak. Az öngyilkosság a gazdagok luxusa, én nem érek rá az önsajnálatra. Fel kellett kelnem, meg kellett mosakodnom, (hiszen borzalmasan viszketett a szalma, és az azzal járó kosz, a por és az izzadtságom keveréke pedig nem keltett valami vonzó látványt) és el kellett indulnom az iskolába, hogy a lehető legjobban sikerüljenek a vizsgáim. Hiszen a remény hal meg utoljára.

 A suliban nem is volt olyan borzalmas, mint amilyenre emlékeztem. Ugyan továbbra is egyedül töltöttem az ebédszünetet, Stelláék továbbra is piszkáltak, de ezúttal volt erőm visszavágni, és versenyre kelni a buta libákkal. Hiszen egy fokkal sem voltak jobbak, szebbek vagy okosabbak nálam. A szüleik pénzével felvághattak, de az nem az ő érdemüket képezte. Már nem vágytam a velem egy idős fiúk figyelmére, a sok éretlen,  kölyök buta, semmit érő bókjaira. Lehet, hogy Will csak egy álom volt, egy nem létező szereplő, de én még mindig szerettem, olyannyira, hogy mást észre sem vettem. Talán a megújult magabiztosságomtól, vagy a kisugárzásomtól, de egyre több kedves mosolyt vettem észre magam körül, amit én is viszonoztam. Be kellett látnom: a dolgok nem olyan borzasztóak, mint amilyenek régen voltak. 

 Munka után őrült tempóban siettem a könyvtárba. Hamarosan bezárt, én pedig mindenképpen utána akartam járni a dolgoknak. Táskámban ott lapult a könyv, amelynek lapjai most már tele voltak írva a gondolataimmal, érzéseimmel és kalandjaimmal. Amikor végre elértem a régi épületet, türelmetlenül vágtáztam el, egészen a pultig, ahol a már jól ismert szigorú könyvtárosnővel találtam szembe magam. 

 - Segíthetek? - kérdezte unottan, én pedig gyors mozdulatokkal előrángattam a táskámból a könyvet.

 - Miféle könyv ez?

 - Az őrangyal - olvasta a címét halkan, majd izgatottan elmosolyodott - De nem kell visszahoznod. 

 - Hogy kerülhetett ez ide? Hogy történhetett ez meg? Hogyan? - tettem fel sorban zavaros kérdéseimet, viszont nagyon úgy tűnt, hogy pontosan érti, mire gondolok. Kiskoromtól kezdve nem láttam mosolyogni ezt a nőt, de most sejtelmesen mosolygott, én pedig csak még inkább összezavarodtam.

 - Elég ritkán van itt ez a könyv nálunk, és mindig más a címe. Ugyanez a borító, ugyanígy nincs se kiadó, se író, csak egy sejtelmes fülszöveg. És mindig azok kölcsönzik ki, akiknek a neve szerepel a könyv hátulján. Mindig ilyen kérdésekkel bombáznak, és sosem adják vissza. Megtartják emlékbe. És valahogy ez a könyv, az üres lapjaival mindig visszatér a könyvtárba - a könyvtáros hangja álmodozó volt, és nagyon kíváncsi.

 - Ön...ön olvasta már? - kérdeztem újra bizonytalanul.

 - Vidd csak haza. Olvasgasd, ha úgy tartja kedved - mosolygott rám halványan, majd arcára visszatért a szigorú maszk - De amennyiben mást nem kölcsönzöl,meg kell kérjelek arra, hogy távozz. Zárunk.

***

Semmit sem értettem, és ez nagyon zavart. Mások is vannak, akik így jártak, ahogyan én? Nem én vagyok az egyedüli? Vajon mások is Willel, Claryvel és Jakekkel találkoztak? Will sok álmodozó lány szerelmévé nőtte ki magát? Nem az enyémek, a lényem részei? De hiszen azt mondta, hogy mindenki más címmel viszi haza...Lehet, hogy mindenki személyre szabott történetet kap? Hazaérkeztem a romházam falai közé. Szomorúan elmosolyodtam, hogy ezt a kupac téglát tekintem otthonomnak. A levegő eléggé lehűlt, ezért a sporttáskámból kihúztam két nagy pulóvert és mind a kettőt felvettem, amitől úgy néztem ki, mint egy hóember, de legalább nem vacogtam. Hamarosan itt lesz a nyár, és akkor majd nem fázom annyira, az esőtől eltekintve persze. Londonban nem volt érdemes hajléktalannak lenni, ez tény. Aztán egyszer csak kopogtattak az ajtó felől, én pedig összerezzentem félelmemben. Elképzelni sem tudtam, ki lehet az, sötétedés után, és vajon mit keres itt? A közeli kocsma részeg szerencsétlenjeire számítottam, ezért nem mertem ajtót nyitni. Majd meghallottam egy fájdalmasan ismerős hangot:

 - Hahó! Leona Davist keresem... Esetleg bemehetnék?

A hang Jake Dearmané volt. Még mindig álmodom? Fáradt agyam szüleménye az egész? Egész testemből remegtem, torkom kiszáradt, levegőt alig kaptam. De valami furcsa erő a bejárathoz húzott. Ellenállni sem tudtam volna, még ha akartam volna, akkor sem. Remegő kezeimmel kilöktem a nehéz ajtót...

 - Szia - mosolygott rám félénken a bátyám - Jake Dearman vagyok.

Jobbját felém nyújtotta, én pedig mint valami idióta, elfelejtettem, hogy hogyan is ráznak kezet a normális emberek. Egy végtelennek tűnő pillanatig a szemeibe meredtem, majd hirtelen a karjaiba vetettem magam, és

olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogyan csak tudtam.

Elnevette magát a reakciómon. Biztosan teljesen idiótának nézett, amiért ennyire örültem a jelenlétének, ezért gyorsan elengedtem, és zavartan lesütöttem a szemem. 

 - De hiszen nem is tudod, hogy ki vagyok - mondta továbbra is kedvesen mosolyogva, miközben az arcomat fürkészte.

 - Dehogynem tudom. Te vagy Jake Dearman.  A bátyám.

***

 Amikor arról kérdezett, hogy honnan tudom, hogy ő kicsoda, azt mondtam, hogy megálmodtam. Furcsállta, de kénytelen volt beérni ezzel a válasszal. Hirtelen zavarni kezdett az a körülmény, hogy kénytelen vagyok egy koszos és büdös romhalmazba beinvitálni Jaket, aki jó illatot árasztott és tiszta ruhában, a szokásos divatos bőrdzsekijében volt, mintha egy híres énekes a videoklipjét forgatná az elhagyatott környezetben.

 - Ez... - elakadtam, valahogy nem jöttek a szavak - Nem az igazi lakásom, csak átmeneti. Vagyis...

 - Tudom, mi a helyzet - szorította meg a kezemet megértően. Furcsa volt tőle ez a gesztus, hiszen tudtam, hogy mennyire kemény és erős fiú, és hogy mennyire nehezen nyílik meg mások előtt. Bár azt is éreztem, mennyire nagyon tud szeretni. A félhomályban is látható volt pár mélyebb seb, ami az arcát, karját és a nyakát is borították. A pólója alól pedig látszott a vállánál egy szoros kötés, amitől nehezebben tudott mozogni és merevebb lett a tartása. 

 - Hogy vagy? - kérdeztem gyorsan, amikor tudatosultak bennem a sérülései.

 - Te...mennyit is álmodtál rólam? - nevetett fel újra, miközben szemöldökei egészen a göndörödő szőke hajáig felcsúsztak a kíváncsiságtól.

 - Megálmodtam Rheát. Ő is létezik?

 - Igen - válaszolt elképedten - Ez hihetetlen! Akkor tudod, honnan jöttem...

 - Elég sok mindent a múltadról. Az édesapáddal találkoztam is álmomban - suttogtam félénken.

Egy pillanatig csönd volt, de nem az a tartalmatlan, kínos csönd, amit csak a kényszeredett fecsegéssel lehet elűzni. Ez az a fajta csönd volt, amire szükség volt ahhoz, hogy a társalgást új erővel folytathassuk, hogy megemészthessük az információt. Végig a szemébe néztem, ő pedig vissza az enyémbe. Végül ő szólalt meg:

 - Azt hiszem nagyon sok mindent kell megbeszélnünk ma este. Nem folytathatnánk egy csésze kávé mellett? Itt kezd hideg lenni.

 - De, persze. Az jó lenne - mosolyogtam, és felkeltem szánalmas fekhelyemről, hogy vendégemmel együtt elhagyhassam a lakásomat.

Út közben megállás nélkül folyt a szó. Jake ragaszkodott hozzá, hogy elejétől a végéig elmeséljem neki az álmomat, én pedig boldogan beszélni kezdtem. Vágytam már arra, hogy valakinek feltárjam azt, hogy min is mentem keresztül. Willnek vagy Clarynek sem árultam el, hogy hogyan is érkeztem abba a világba és boldog voltam, hogy Jakenek mindent elmondhattam. Miközben meséltem, megérkeztünk egy non-stop kávézóba, ahol Jake rendelt nekünk kávét, miközben folyamatosan hallgatta őrült történetemet. Féltem, hogy bolondnak tart, és egész egyszerűen otthagy majd, de ez nem történt meg. Figyelmesen hallgatott, és úgy nézett ki, hogy hitt nekem.

 - De tudod, mit nem értek? - kérdeztem, amikor végére értem a mesémnek - Egy átlagos ember bolondnak tartana, amikor a bemutatkozás helyett a nyakába borultam, ennek ellenére még itt vagy. Aztán pedig teljesen őrültnek, amikor előadom neki, hogy álmomban tudakozódtam a gondolatai, az ismerősei és az emlékei felől is. No meg, hogy meghaltam... Te tényleg hiszel nekem?

 - Persze, hogy hiszek! - mondta komolyan Jake, majd értetlen arcom láttán folytatta - Én is attól féltem, hogy őrültnek tartasz, vagy félni fogsz tőlem, amikor előadom majd, hogy honnan jöttem és hogy a bátyád vagyok. Igaz, hogy a történeted lehetetlennek tűnik, de van is rá bizonyíték. Az a könyv, amit mutattál. Akármilyen ijesztő, de tényleg le van benne írva minden, amit elmeséltél.

Elmosolyodtam. Ezek szerint jó ötlet volt megmutatni neki a könyvet. 

 - Most te következel! Hallani akarom a te őrült sztoridat is...Persze az után, hogy Michaell rád lőtt. És azt is, hogyan találtál meg engem! - mosolyogtam rá kíváncsian. 

Jake összeráncolta a szemöldökét, ivott egy utolsó kortyot a kávéjából, majd rendelt nekünk még egyet, és belevágott:

 - Rheával számítottunk Michaell érkezésére. James, az egyik tag figyelmeztetett minket, hogy Abe készül valamire, és sejtettük, hogy van valamije kettőnk ellen, így felkészültünk minden eshetőségre. Ez akkor történhetett, amikor fent voltatok Willel mind a ketten, és amikor visszacsöppentél egy napra a való világba. Miután Rheával elhatároztuk, hogy szökni fogunk, sorra vettük, hogy mit akarunk megtartani a mostani életünkből, és rá kellett döbbennünk, hogy semmit. Én már nem akartam az örökségemet, Rhea nem akarta a pénzt és a sok hazudozást, a börtönről már nem is beszélve, így mind a ketten elmentünk a rendőrségre. Azt mondtuk, hogy feldobjuk mindkét bandát, ha tanúvédelmi programban vehetünk részt. Elutazhatunk mind a ketten, új életet kezdhetünk, esetleg segítsenek anyagilag tiszta lappal indítani. Amikor Abe belépett a szobába, én pedig hosszú időn át a zsebemben tartottam a kezem, éppen egy riasztást adtam le a rendőrségen, akik körülvették a házat. Bénák voltak. Csak akkor értek fel, amikor engem már meglőttek.

Jake a jobb vállánál lehúzta a dzsekit és a pólót, látni engedve a nagy kötést a lőtt sebbel együtt, majd folytatta:

 - A kórházba kerültem, ahol nagyjából rendbe tettek. Még most sem vagyok fényesen, de élek és ez a lényeg. Rheával is találkoztam. Miután feldobta a bandát, találkozhatott a szüleivel. Nem haragszanak rá, minden rendben közöttük. Boldognak tűnt. Viszont máris el kellett utaznia, ugyanis van még pár ember, akit nem sikerült elfogni,ők pedig vadászhatnak rá. Végül nem sikerült együtt utaznunk, de nem bántam meg. A kórházban meglátogatott az én bandám főnöke, az a hájpacni. Annyit tudott, hogy sikerült ellehetetlenítenem a konkurenciát, így irtó büszke volt rám. Adott egy levelet, apám végrendeletével, és pár hozzám szóló levelével.

Előhúzott a kabátja belső zsebéből egy köteg levelet, de nem bontotta ki őket.

 - Megírta, hogy mit vár el tőlem, hogyan vezessem a bandáját, és ölésre buzdított. Szörnyű volt beismernem magamnak, de az apám egy szörnyeteg volt. Csak abban reménykedem, hogy anyánk rendes.

 - Nagyszerű volt - bólogattam megértően - Nagyon-nagyon szeret téged. 

Jake elmosolyodott, majd folytatta:

 - Az apró betűs részben, a levélpapír alján megírta apám, hogy van egy húgom, Leona Davis. Azt írta, reméli sosem találkozom majd veled, de mástól már amúgy sem tudnám meg, legalább legyen meg a lehetőségem. Leírta a címet, ahol a szüleiddel laktatok. Odamentem, de valami Rebecca nyitott ajtót. 

 - Jézusom, te találkoztál vele? - hüledeztem.

 - Igen, és eleinte nem is akarta elárulni, hogy közötök van egymáshoz. Egy kicsit meg kellett fenyegetnem... - vigyorodott el Jake, én pedig hangosan felnevettem.

 - Tudni akarom, hogy mivel fenyegetted meg?

 - Szerintem nem - mondta Jake, majd folytatta - Végül kibökte, hogy elzavart a háztól, de azt nem tudta, hogy hova mentél. Rokonokról vagy barátokról nem tudott semmit, így azt mondta valószínűleg valamelyik sarkon állsz, hogy meg tudd keresni a kenyérre valódat. Az iskoládat viszont sikerült kiszedni belőle. Szóval odamentem, de nem találtalak ott, csak valami...nem is tudom hogy hívták. Stella! Az az!

 - Szegénykém, te tényleg összetalálkoztál a két legnagyobb hárpiával a világon - mondtam elképedten.

 - Igen. Elég sok türelmembe került kinyomozni, hogy merre vagy. De nem tartott sokáig kifaggatni. Leírt, hogy hogyan nézel ki, csupa förtelmet mondott rólad, de éreztem, hogy csak féltékenység beszél belőle. Te gyönyörű vagy. Aztán addig vártam, amíg vége nem lett az óráknak, és Stella rád nem mutatott, hogy te vagy az. Azt hitte randira viszem. Tévedett, szegény.

Kénytelen voltam nevetni ezen. Olyan szívesen megnéztem volna Stella arcát, amikor az én jóképű bátyám magára hagyta, és a csúnya, szegény hajléktalan Leonát kezdte követni.

 - Tudom, elég furának fog tűnni, de követtelek egész délután. Nyugodt helyen szerettem volna beszélni veled, mert nem mertem csak úgy, nap közben rád rontani, letámadva azzal, hogy a bátyád vagyok, és meg kell hallgatnod engem. És el akartam mondani neked valamit...

 - Micsodát? - kérdeztem kíváncsian, szemeimet tágra nyitottam, és visszafojtott lélegzettel vártam a szavára.

 - Lenne kedved...Szeretnél? - dadogott, nem találta a szavakat - Szeretnél velem Amerikába költözni a tanúvédelmi programmal?

***

 A ház nem volt óriási, inkább csak meghitt. Egy kis, családi ház volt, sárga falakkal, és halványpiros tetővel, hálószobából nyíló kicsike terasszal és medencével a hátsó kertben. Az alsó szinten helyet kapott egy tágasabb konyha, egy kicsike étkező, és egy nem túl nagy nappali egy szűk wc-vel. Az emeletre barna faberakásos lépcső vezetett fel, itt pedig két hálószoba volt és egy nagyobb fürdő. New York egyik külvárosának a kertvárosi részében volt a ház, körös körül zöld pázsitos, rózsabokros kertekkel, és rendezett házakkal.

 - Tény, hogy nem nagyon keresnének minket egy ilyen családias környéken. De nincs annyi cuccunk, hogy feltöltsünk ennyi helyet - mondta nekem Jake, én pedig egyetértően bólogattam. Jake pénze elég az önfenntartásunkhoz, de mind a ketten egy-egy bőröndnyire elegendő ingósággal rendelkeztünk.

 - A ház teljesen be van bútorozva, és egy bizonyos összeget a tanúvédelmi program a rendelkezésükre bocsájt, hogy talpra állhassanak. Tanulhassanak, ruházkodjanak, vagy bármi hasonló - darálta unottan a sofőr, akivel együtt repültünk, majd autóztunk órákon át.

 - Köszönjük - mosolyogtam rá hálásan kettőnk helyett is.

Hihetetlennek tűnt, hogy új életet kezdhetünk együtt, megismerhetjük egymást, és bepótolhatjuk mindazt, ami kimaradt az életünkből. Ruhákat vehetek, felsőbb oktatásban vehetek részt, és megismerhetek újabb embereket. Az ölemben Hero izgett-mozgott, alig tudtam visszatartani attól, hogy megint bebújjon az egyik ülés alá. Szegény átvészelte a dobozban a hosszú utazást, nem volt szívem ott hagyni a ketrecében. Ölembe vettem, és automatikusan simogattam. Kiscicám azonnal megszerette Jaket, bátyám azonban még bizalmatlan volt irányába. Sosem szerette a macskákat.

 - Az első hónapokban igyekezzenek minél kevesebbet mutatkozni - figyelmeztetett minket újra és újra, amit már mind a ketten nagyon untunk.

A csomagtartóhoz lépve vállunkra kanyarítottuk táskáinkat, és elindultunk új lakhelyünk ajtaja felé, ahol Rhea ácsorgott sugárzó mosollyal. Gyönyörű volt. Egy rojtos aljú farmernadrágban, és egy színes, virágos lenge pólóban volt. Amint meglátta Jaket, arca felderült, és eszeveszetten futott felé, majd a nyakába ugrot, és szenvedélyesen megcsókolta. Olyan jó volt látni, hogy ennyire szeretik egymást. Hero már nagyon ficánkolt a kezemben, úgyhogy inkább leraktam a földre, miközben fogtam a pórázát. Egy darabig még nem szabad engednem, mert nem talál haza.
 - Rhea, ő itt Leona - mutatott be Jake, miután szétváltak.
 - Az új barátnőd? - nevetett boldogan Rhea, majd kedvesen átölelt - Örülök, hogy megismerhetlek.
 - Én is nagyon örülök - mosolyogtam rá szélesen, majd amikor láttam, hogy kíváncsian Hero felé vándorol a tekintete, gyorsan őt is bemutattam - Ő pedig Hero.
 - De édes! - guggolt le hozzá, és gyengéden megsimogatta a feje búbját.
 - Megnézzük a házat, húgi? - fordult felém Jake, én pedig követtem, Heroval együtt. A pórázát odakötöztem egy székhez. Majd később ő is felderítheti a terepet. Az egész alsó szint szépen ki volt dekorálva. Halvány kiwi zöld nappaliban fehér kanapé, a barna dohányzóasztalon fehér horgolt terítő, könyvespolcokon szép dísztárgyak és könyvek sorakoztak. Az élénksárga függöny pedig egy tolóajtót rejtett, ami a hátsókertbe nyílt. A konyha is teljesen fel volt töltve edényekkel és eszközökkel. Minden szeglet csillogott a tisztaságtól.
 - Igyekeztem minél otthonosabbra berendezni a házat, mielőtt megérkeztetek. Lefestetem a falat, meg bevásároltam egy csomó mindent, ami kellhet - mondta büszkén Rhea - Kivéve a szobádat, úgy gondoltam, azt te rendezd be úgy, ahogy szeretnéd!
 - Nagyon szép lett! - ámuldoztam - Te egyedül csináltad?
Rhea szerényen bólintott, miközben Jake átkarolta, és a hajába fúrta az arcát. Nem akartam őket zavarni, volt egy csomó-csomó dolog, amit meg kellett beszélniük, amióta nem találkoztak.  Felmásztam a lépcsőn, és beléptem új szobámba. Egy fehér ágytakaróval letakart franciaágy, és egy nagy, fehér gardróbszekrény egy íróasztal és egy laptop társaságában ácsorgott a szobában. A széles tolóajtón át, ami egy kis erkélyre nyílt, áradt be a napfény. Lepakoltam a táskámat a földre, majd azzal a lendülettel kicipzároztam, és elkezdtem kipakolni. A könyvet az íróasztalomra tettem, a fényképalbummal együtt. Aztán kinyitottam a gardróbomat, hogy belerámolhassam elnyűtt rongyaimat, amiket már annyira le szerettem volna cserélni, és akkor megláttam az egyetlen vállfán csüngő szépséges ruhát. Egy mellben húzott, piros nyári ruha volt, aminek áttetsző anyaga hátul leért a sarkamig, elöl pedig csak a térdemet verdeste. Szélesen elmosolyodtam, majd elkiáltottam magam:

 - Jake! Jake!

 - Mi a baj? - sietett fel a lépcsőn aggódva, majd meglátta kezemben a ruhát és szélesen elmosolyodott.

 - Ezt tőled kaptam? - kérdeztem elképedve.

 - Láttam rajtad, hogy zavarnak a ruháid, és megkértem Rheát, hogy mire ideérjünk, itt várjon rád. Tetszik? Nem tudtam, hogy a te méreted-e... - belé fagyasztottam a szót egy szoros öleléssel.

 - Köszönöm szépen. Ez tökéletes - teljesen meghatódtam.

Gyorsan magamra kaptam a gyönyörű ruhát, majd kimentem a kertbe. Mezítláb sétáltam a kora nyári napon a medence mellett, és gondolataimba temetkeztem. Lehet, hogy a könyv mégsem átok volt, hanem egy erőt adó remény. Arra biztatva, hogy sosem szabad feladni, sosem lesz vége addig, amíg fel nem adom. Hogy minden jobbra fordulhat. Már nem izgatott, hogy hogyan és miért találtam meg aznap a könyvtárban. Megtaláltam, és csak ez a fontos. Aztán egyszer csak megakadt a tekintetem a szomszéd kerten. Pontosabban nem a kerten, hanem egy fiún. Nagyon jól ismertem ezt a fiút. Két méterhez közelítő magasságát, széles, izmos vállát, éj fekete haját, kék szemeit, és féloldalas mosolyát.

 - Szia! - köszönt nekem Will.

 - Szia! - üdvözöltem én is, igyekezve leplezni zavaromat és megdöbbenésemet.

 - Én Will vagyok. William Morgan. Örülök a találkozásnak!

 - Leona Davis - mosolyogtam rá szélesen - Én is örülök.

 - Most költöztetek ide, ugye? - lépett közelebb a kerítéshez, én viszont igyekeztem visszatartani magam, nehogy a nyakába boruljak. Neki nem akartam előadni őrült történetemet az álmomról. Ő látszólag nem volt halott, nem élte át ugyanazokat, amiket én. Ő csak egy srác volt, akit megálmodtam, hogy be fog lépni az életembe.

 - Igen, a bátyámmal meg a barátnőjével - válaszoltam, miközben tovább sétáltam a ház felé. El kellett mosolyodnom, amikor megláttam a festékfoltokat a pólóján.

 - Ne haragudj, hívhatlak Lanának? - kérdezte még mindig féloldalas mosolyát viselve. 

 - Persze - bólintottam, majd megfordultam és a ház felé vettem az irányt. Biztosan nem bírtam volna megállni, hogy hirtelen el ne mondjak neki mindent.

 - Találkozunk még? - kiáltotta utánam, én pedig sugárzó mosollyal csak ennyit feleltem:

 - Igen. Biztosan.