17. fejezet - Az utolsó oldal

Drága olvasóim!
Tudom, hogy nem számítottatok arra, hogy eljöjjön az utolsó fejezet, de úgy éreztem, hogy felesleges tovább húzni és csavarni, mert egy idő után erőltetetté és unalmassá válna. Hátra van még az epilógus (amit már nagyon-nagyon várom, hogy feltehessek) és egy utolsó búcsú bejegyzés. Sajnos az epilógust nem tudom én magam felrakni, úgyhogy az időzítőre bízom. Köszönöm szépen szerecsendionak az újabb díjat, a búcsúbejegyzéssel együtt kirakom az összeset, és még ezerszer meg fogom köszönni, és igyekszem meghálálni a sok támogatást.
Remélem tetszeni fog nektek ez a hátralévő két fejezet, és megtiszteltek pár sorral.
Ölel benneteket: Leona G.<3

Jake sosem érezte magát ennyire szabadnak, erősnek és boldognak. Tudtam, mert a szobácskájából, amit a lelkem egy részében rejtegettem, csak úgy áramlottak ki a vidám gondolatok, a csodaszép képek. Mindent könnyűnek látott, egyszerűnek. Lett volna min rágódnia, de nem érdekelte már az eddigi élete. Megtalálta azt a lányt, akiért érdemes élnie és küzdenie. Még akkor is, ha én nem kedveltem azt a lányt, de örültem a boldogságának. Most már nem volt mindegy, hogy elkapják, vagy sem. Egyáltalán nem volt mindegy, hogy mit hoz a holnap. Rheával való szökésük napja percről percre közeledett. Mindent elterveztek. Titokban összecsomagoltak, hamis útleveleket gyártottak, és vártak a legmegfelelőbb alkalomra. Will és én pedig követtük minden lépésüket. Nem tudtunk addig nyugodni, amíg vissza nem mehettünk őrizni Jaket. A vége fele már azon kaptuk magunkat, hogy Will percenként megkérdezte, hogy van Jake, én pedig percenként újra és újra levezettem ugyanazon gondolatmenetet, miszerint boldog, de mégis aggódom érte, mert Rhea több mint gyanús nekem. Will nem aggódik Rhea miatt, és arra biztatott, hogy én se aggódjak miatta. Próbáltunk nyomozni utána, de az az undok angyal, aki Rheára vigyázott, állandóan megállított bennünket. Mindig egyfajta sértéssel, így egy idő után ráhagytuk, és úgy csináltunk, mintha nem is látnánk, hogy ott van a szobában. Próbáltam megismerkedni a bandatagok őrangyalaival, de mindannyian elutasítóak voltak velem szemben. Udvariasak, de hűvösek. Először nem értettem, miért, aztán rájöttem,hogy ők a maguk módján próbálják védeni a rájuk kiosztottat. Mivel nem tudnak belefolyni az eseményekbe, de nagyon aggódnak a védencükért, a veszélyes elemeket nem a földön élő emberekben látják, hanem azok őrangyalaiban, mintha mi is ugyanúgy veszélyt jelentenénk. Régebben zavartak volna az ellenséges tekintetek, de mostanra már nem tudott érdekelni. Az elmúlt napokban Clary nagyon sokszor látogatott meg minket, amit Will nem nézett olyan jó szemmel, hiszen erősen hanyagolta Lilyt, akihez ő még mindig ugyanúgy kötődött, mint Jakehez. Néha, egy-egy fél órára felrepültem az anyukámhoz, hogy minél inkább megismerhessük egymást. Nagyon szerettem hallgatni, ahogy beszél. Hogy hogyan látja a világot, milyennek az embereket és hogy a jövőt. Az édesanyámat nagyon sokoldalúnak ismertem meg. Volt egy nagyon komoly oldala, ami szembesíti az embert az elkövetkezendőkkel, aki mindig tiszta fejjel tudott dönteni nehéz helyzetekben is. Ott volt az aggódó anya benne, aki mindig megkérdezte, hogy jól érzem-e magam. Mi a helyzet Will-el? Mint kiderült, észrevette, hogy van köztünk valami. Én pedig boldogan meséltem el neki mindent. Felülmúlhatatlan érzés volt beszélni magamról az édesanyámnak, erről álmodni sem mertem, olyan távolinak tűnt. Mesélt apáról, hogy milyen nagyszerű ember volt, és hogy mennyire szereti.
 - Anya - szólítottam rövid hallgatás után egy ilyen találkozás alkalmával - Miért van az, hogy mindig a legnagyszerűbb emberek mennek el idő előtt?
 - Leonám... Nem tudhatjuk. Az Úr valószínűleg szeretne minket idefent, maga mellett tudni.
Nem volt kielégítő ez a válasz. Nem volt elég életem sok miértjére. Talán bele kéne nyugodnom, el kellene fogadnom, és tisztelnem kéne az Úr döntéseit. Így lenne helyes, és igyekszem így érezni. De mégsem tudok belenyugodni.
Minden egyes nap egyre biztosabb lettem abban, hogy William Morgen a legcsodálatosabb férfi az egész világon. És engem szeretett. Annyira hihetetlen, olyan álomszerű az egész. Már-már bűntudatot éreztem, miközben itt fent jártam a rózsaszín felhőim fölött, pedig a lelkem mélyén nagyon jól tudtam, hogy hajléktalan vagyok, egy reménytelen helyzetben, és valószínűleg az alkoholba fogok belehalni, hogy el tudjam viselni a fájdalmakat. Úgy éreztem magam, mint egy drogos, aki tudja, hogy nem sokára vége lesz a hatásnak, és visszazuhan a mélybe. Éreztem, hogy a könyvem a végét járja. A szerelmesek egymásra találtak, és hamarosan kalandosan megszöknek. Közeleg a happy end, mégsem vártam. Féltem, hogy elszakadok mindentől és mindenkitől akit szerettem. Mi lesz az életemmel Jake, Clary, Audrey és Will nélkül? Mikor meghalok, Audrey-val találkozom majd a mennyben, vagy még mindig ő lesz a vezető? Vagy ők nem is léteznek? Mindez valóban csak egy rossz drog lenne, egy hallucináció, egy álom? És mindez, amit megismertem az elmúlt pár hónapban, nem is létezik? Bárcsak örökre itt maradhatnék! Bárcsak tudnám befolyásolni a történéseket! Nincs ilyen szerencsém. Megízleltették velem a boldogságot, a szeretetet, aztán elveszik. Addig is igyekeztem minél többször, mindenkinek elmondani, mennyire szeretem!
 - Tudod, még nem mondtam el mindent... - szólalt meg Will hosszú csönd után. Mind a ketten hallgattuk Jake és Rhea terveit, vagy beszélgetését, miközben a padlón ücsörögtünk, és a vállára hajtottam a fejem szorosan hozzábújva.
 - Miről nem mindent? - kérdeztem vissza kíváncsian.
 - Emlékszel arra a napra, amikor bevallottam neked, hogy hasonló kölyök voltam régen én is, mint Jake? - arca feszültségről árulkodott, a szavakat nehezére esett kimondania. Bólintottam egyet, biztatva a folytatásra.
 - Tudnod kéne a múltamról. Így lennék teljesen őszinte.
Elmosolyodtam, és megsimogattam a karját, majd összekulcsoltam az ujjainkat.
 - Nem kell elmesélned. Nem számít, hogy mit követtél el háromszázötven évvel ezelőtt. Az a fontos, hogy most milyen vagy. Nem kell háborgatni azokat az időket. Most már nem fontosak - mondtam kedvesen, mire csak rövid, lágy csókot kaptam jutalmul. Szerintem megérte.
Rhea és Jake felálltak az asztaltól, kifizették a számlát (természetesen veszekedtek, hogy ki állja az ebédet, Jake került ki győztesen) majd kiléptek az étterem ajtaján, és megindultak London forgatagában. Ahogy haladtunk az utcán, egy-egy közelebbre tévedt démon felé lőtt Will, persze sikerrel. Mellette úgy érződött, mintha az egész démon-ölés könnyű volna, pedig ez nem volt igaz. Komoly erő és ügyesség kellett ahhoz, hogy ki tudjunk lőni egy nyilat, és pontosan eltaláljuk. Willnek volt ideje begyakorolni. Míg sétáltunk, eljátszottam a tűzzel. Meggyújtottam a tenyeremben, húzogattam, formázgattam alakját. Egyszer úgy nézett ki, mint egy sárkány, máskor mint a felhőpalota, vagy mint egy kecses női alak. Nem éreztem fájdalmat, csak kellemes csiklandós érzést. Elmosolyodtam, feldobtam, majd mielőtt elkaphattam volna, Will utána nyúlt, és elmarta előlem a játékomat.
 - Ez nem volt szép dolog - morcoskodtam miközben nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak.
 - Tőled meg az, hogy nem segítesz a démonok körül - vágott vissza, hasonló hangsúllyal.
 - Úgy láttam elboldogulsz...Amúgy sem jöttek a közelünkbe - vontam meg a vállamat, miközben követeltem vissza a tüzemet.
 - Nem éri meg kockáztatni - ingatta rosszallóan a fejét. Egy pillanatra félrenézett, addig én előhívtam a szárnyaim, és mögé repültem. Már majdnem sikerült kirántanom a kezéből a lángot, amikor hirtelen a hátára rántott, és fölrepült velem. Hasam alatt megéreztem a fehér tollakat, elviselhetetlenül csikiztek. Jake és Rhea andalgó gerlepárosa felé repült velem, míg én igyekeztem visszaszerezni a lángomat.
 - Újat is elő tudsz hívni, ha szeretnél - nevetett Will a fülembe.
 - De nekem az az egy kell! - erősködtem makacsul.
 - Oké - sóhajtott bosszúsnak tetetett hanggal - Tartsd a kezed!
Visszakaptam a kezembe a lángocskámat. Elnézegettem, majd hirtelen egy jól célzott dobással eltaláltam egy száz méterre levő démont. Hörögve felsikított, majd hamuvá porladt szét. Nem látta senki más, csak mi.
 - Ügyes - mondta elismerően - Egyre jobb vagy!
 - Köszönöm - válaszoltam büszkén, majd elengedtem a nyakát, leszálltam a hátáról és visszaszálltam a földre.
 - Milyen cuki - vigyorgott erőltetetten Rhea antiszociális őrangyala rám. Nem igazán tudott érdekelni a puffogása, csak visszamosolyogtam és követtem tovább Jake minden mozdulatát.
Védencem és újdonsült barátnője beléptek a főhadiszállásra, vagyis abba a házba, ahol mind találkozni szoktak taktikai megbeszéléseket tartani, vagy csak összejönni egy kis sörözésre. Mielőtt beléptek volna, messze eltávolodtak egymástól, egymásra sem néztek, és egyszerre minden érzelem eltűnt az arcukról. Újra üresek lettek, szemtelenek és kemények. Bent a nappaliban, amit a közösségnek tartottak fent, iszonyú bűz terjengett. A rengeteg alkohol, különböző hagymás chipsek és a lábszag nem tett jót a helyiségnek.
 - Te jó Istenem, mit csináltatok ti itt? - fintorodott el Rhea köszönés helyett, és azonnal az ablakokhoz futott, hogy kinyithassa őket. Miután azzal végzett, megállt egy kanapénál, amin két pasas illetlenül fetrengett, lábukat az asztalra téve. Olyan szigorúan nézett rájuk, amitől rögtön elment a nevethetnékük, és mind a ketten felálltak. Rheának most már egy egész kanapéja volt leülni. Jake pedig a szoba ellenkező sarkába ment, és hosszú beszélgetésbe kezdett Daviddel, egy fegyvercsempésszel. Nem tudott lekötni a beszélgetésük, és őszintén szólva hallani sem akartam azokról a dolgokról, amiről beszéltek. Értelmetlen bűnöket halmoztak fel nap mint nap, olyan pénzért, amit esetleg becsületes munkával is meg tudtak volna keresni. Talán nem olyan sokat és nem olyan könnyen, de eleget az életben maradáshoz. Amíg ezeknek az embereknek a társaságában voltam, újra és újra megígértem magamnak, hogy szorult helyzetem ellenére sem fogok erre a sorsra jutni. Az angyalok a földön ültek, a falnak támaszkodva, néhányuk lelki testébe belelógott pár valódi, földi végtag is. Számomra minden alkalommal hátborzongató látvány volt, amikor véletlenül átnyúlnak rajtam, vagy nekem kellett átlépnem valamin. Látszólag az angyalokat sem kötötték le a beszélgetések. Halkan társalogtak a szomszédjaikkal, esetleg olvastak, vagy furcsamód fejhallgatóval zenét hallgattak. Úgy tűnt, nem szenteltek ránk több figyelmet egy pillantásnál, de amikor azt hitték nem látjuk, összesúgtak mögöttünk, volt aki még mutogatott is ránk. Én csak Will szemébe néztem, elmosolyodtam, és rájöttem, hogy semmit sem számít hogy mit is gondolnak mások. A földön annyit törődtem azzal, hogy az emberek milyen borzalmakat suttoghatnak a hátam mögött rólam, hogy mennyire senkinek tartanak, és biztosan én vagyok a legszerencsétlenebb lény széles e vidéken. Annyi időt töltöttem szorongással, pedig nem érdemeltek volna egy pillanatot sem. Leültem egy szabad sarokba, elrendeztem magam körül a fehér ruhámat, és továbbra is Will kezét fogva kémleltem körül a szobát. Elábrándoztam azokon a csókokon, amiket Willel váltottunk. Fejemben újra lejátszódott a pár nappal ezelőtti beszélgetésünk Claryvel:
 - Will elég szűkszavú - húzta el csalódottan a száját. A szobájában ücsörögtünk, mind a ketten törökülésben az ő ágyán, miközben igyekezett belőlem minél több információt kihúzni.
 - Mit mondott? - kérdeztem mohón, Clary pedig kénytelen volt nevetni az arckifejezésemen - Csak érdekel, hogy ő mit gondol a dolgokról, ennyi az egész.
 - Nem sokat - sóhajtott Clary - Csak annyit, hogy bevallottátok egymásnak az érzelmeiteket, de hiszen ezt magamtól is sejtettem. A férfiaknak ennyire nem számítanak a részletek?
 - Lehet, hogy csak nem akarta elmondani, mert az indiszkrét lenne... - mentegettem bizonytalanul, Clary pedig nevetve felvonta a szemöldökét.
 - Lana, én téged láttalak már betegen, egészségesen, koszosan és büdösen, szép ruhában, hajléktalanként, hamupipőkeként és meztelenül is. Szerintem ennél indiszkrétebb már nem lehetne a barátságunk.
 - Igazad van, meggyőztél! - nevettem fel, és szóról szóra elmeséltem neki mindent. Clary rendkívül jó hallgatóságnak bizonyult. Az az aranyos fény ott csillogott a szemében végig, sosem szólt közbe, de néha álmodozva felsóhajtott, vagy izgatottságában felsikkantott. Mikor végeztem a történettel, csak ennyit kérdezett:
 - Ugye tudod, hogy ez mit jelent?
 - Mármint mi mit jelent?
 - Hát a csók! A csók! - felelt már-már felháborodottan, amitől muszáj volt nevetnem.
 - Hát...gondolom, hogy szeretjük egymást, nem igaz? - kérdeztem bizonytalanul - De olyan más volt, mint amilyenről olvastam a könyvekben. Mert a könyvek szenvedélyről írtak, vonzalomról, görcsről a gyomorban, torokban dobogó szívről, remegő térdekről...
 - De ez más volt - bólogatott megértően Clary - Olyan, mintha öreg házaspárok lennétek, és már nem a testi vonzalom tartana össze benneteket hanem a puszta szeretet, ugye?
 - Pontosan - mondtam meglepetten.
 - Tudod, egy-egy csók nem gyakran csattan el idefent, főleg Will-el nem. Nem arra gondolok, hogy mindenki kerülte őt, mint a pestist, hanem akkor amikor ő született, nem volt szokás az ilyesmi - mosolyogva szünetet tartott, hogy csak tovább csigázzon - Arról van szó, hogy nagyon-nagyon szeret téged, és veled akarja tölteni az örökkévalóságot.
 - Ez biztos? - sütöttem le a pillantásomat zavartan, miközben majd kicsattantam a boldogságtól.
 - Ezer százalék!
 Ott ücsörögtem egy szobában a világ leggyanúsabb alakjaival együtt, csupa mocskos tervről és bűnről beszélgettek, de valahogy mégsem éreztem rosszul magam. William Morgan ott ült mellettem, rám mosolygott és szeretett. Egyetlen gondolat nem hagyott nyugodni. Ha itt a happy end, mi lesz velem? Ha kidob magából a könyv, és szembesülnöm kell vele, hogy a szeretteim csak őrült képzelőerőm szülöttei, és hogy soha többet nem találkozhatok velük. Mi lesz velem, ha egyedül maradok a kilátástalan helyzetemmel?
Az ég dörrent egyet, én pedig összerázkódtam, ahogy visszatértem gondolataim birodalmából. Hamarosan az eső is rázendített. Az ablakon konokul kopogtak az esőcseppek, egymással versenyt futva gördültek lefele az ablakon, elnyomva a szobában lévők beszélgetését. Egyszer csak kivágódott az ajtó, és a csurom vizes Abe trappolt be rajta. Kopasz fejéről menet közben letörölte a vízcseppeket, átázott bőrdzsekijét a padlóra hajította. Közel ülő fekete szemei lángoltak az indulattól. Nem is lehetett dühnek nevezni, hiszen szája halvány mosolyra húzódott, de azért sütött tekintetéből a rosszindulat. Hangosan becsapta az ajtót, amivel elhallgattatta az egész társaságot. Gúnyosan végigpásztázta a szobát egyik faltól a másikig.
 - Látom mindenki jól mulat - reagálta le a csöndet, majd folytatta - Sikerült a híres akció, Adrian?
Kihívóan rámosolygott Jakere, aki szélesen elvigyorodott, és kisétált az őt körülvevő társai közül, hogy szemtől szemben állhasson Abe-bel, miközben zsebeiből nem vette elő a kezét.
 - Mi közöd ehhez, Abe? Mit szeretnél?
 - Azt, hogy ezek a birkák, akik a fenekedet nyalják, rájöjjenek mi is folyik itt igazából! - az óriást majd szétvetette a düh, nyakán lévő erek kidagadtak, keze ökölbe szorult. A banda többi tagja egy hang nélkül meredt a jelenetre, és semmi pénzért nem állították volna le ezt az izgalmas vitát.
 - Kíváncsivá tettél, Abe. Hallgatunk! - Jake mosolya mintha minden egyes másodperc elteltével derűsebb és szórakozottabb lett volna. De bent, az agyam egy kis szobácskájából hallottam, mennyire nagyon ideges volt. Lehet, hogy kezét csak azért dugta zsebre, hogy leplezze remegését. Rhea pillantását is sikerült elkapnom. Szeme üressé vált, tartása merevvé, és az ajkába harapott.
 - Szerintetek miért nem sikerült a híresen tehetséges Adrian Dentonnak az az egyszerű akció, hogy elhallgattasson egy egyszerű nőt? - fordult Abe a többiek felé fenyegetően.
Egy hanyag hang szólalt meg a bandából:
 - Ő nem egy egyszerű nő. A főnököt börtönbe tudja juttatni, ha életben van.
 - Pontosan - mutatott a srácra lelkesen Abe.
 - A pisztolyaink töltényeit kicserélték vaktöltényekre. Nem gondolom, hogy annyira egyszerű nőről lenne szó - Jake mosolya letörölhetetlen volt, ami egyre jobban dühítette Abet - Valaki a védelmébe vette.
 - Talán te? - Abe kérdése kellemetlenül hasított a szoba csendjébe.
 - Mire akarsz kilyukadni? - Jake könnyedén kérdezte, miközben a fejemben már idegesen tervezgette a következő lépéseket.
 - Arra, hogy neked érdeked átvenni a helyét. Minden téren - mutatta fel a telefonját, amin Jake és Rhea közös fotója állt. A szobában mindenki igyekezett leplezni a zavarodottságát. Érezhette mindenki, hogy most kénytelenek lesznek választás elé kerülni. Michaell vagy Adrian?
 - Mit akarsz, Abe? - ekkor már Jake sem tudta türtőztetni magát. Mosolya lefagyott az arcáról, visszatért az a hűvös, rideg arckifejezés, amitől mindenkit kirázott a hideg. Rheára záporozott a rengeteg rosszalló pillantás, mind azt suttogta: ribanc.
 - Halálodat, Adrian. Azt akarom, hogy mindenki előtt megszégyenülj, hogy ez a sok marha rájöjjön, kit istenítettek olyan nagyon - sziszegte dühösen, majd egy pillanat alatt rárontott Jakere.
Rhea sikolya töltötte be a termet. A könnyeimtől homályosan láttam, csak azt éreztem, hogy Will fogja a kezem, és itt van mellettem. Egyszerre három fickó fogta le Rheát, miközben azt sziszegték:
 - Ribanc, jobban teszed, ha befogod a szádat!
A lány rúgott, karmolt és harapott, mindent megtett, hogy megmenthesse Jaket.
 Abe ökle irányt tévesztett, és a levegőbe ütött, Jake arca helyett. Míg a fiú elhajolt az ütés elől, megkerülte a behemótot, és a hátába mért egy erős ütést, amit ugyan Abe komolyan fájlalt, de nem volt elég a leterítéséhez. A következő mozdulattal elkapta Jaket, és minden erejéből az orrába ütött. Recsegve eltört, és folydogálni kezdett arcából a vér. Szemei zavarodott köröket jártak, de lábai még nem mondták fel a szolgálatot. Ökleivel igyekezett védekezni, de nem találta a célt, szemei előtt összefolyt a világ. A következő csapás a gyomorszáját érte, majd az ágyékát. Jake földre kényszerül, ahol Abe folytatta a verést. Csak rúgta, és ütötte, miközben az emberek csak álltak, és néztek. Senki sem segített, senki sem könyörült. Rhea pedig torka szakadtából sikított. Én pedig csak sírtam, tehetetlen dühömben. A fejemben üvöltött Jake fájdalmában. Éreztem, ahogy az elméje egyre mélyebbre és mélyebbre zuhan, egyre nehezebb megtartani az öntudatát. Már-már kívánta a halált, azt a hívogató sötétséget, amiben nem érzi majd a fájdalmat. Rhea hangja tartotta életben, hogy hallotta, valakinek hiányozni fog. Legszívesebben én is ordítottam volna abban a fájdalomban, amit én is éreztem. Elviselhetetlen volt. Will szemeibe nézve viszont pillanatnyi nyugalmat leltem. Ő tudta, mit éltem át. Ő megértette, és borzasztóan sajnálta, láttam a szeméből. Fogta a kezem, miközben az ő arca is eltorzult a fájdalomtól, hogy a védencét bántják, akin nem tudunk segíteni. Akivel lehet, hogy perceken belül beszélhetünk, és mégsem vágytunk a találkozásra, félve a jövőtől. Jake alig bírt lélegezni, szívverése hol felgyorsult, hol pedig már alig vert. Aztán egyszer csak abba maradtak az ütések. Jakenek nehéz volt kinyitni a szemét, a sok vértől, ami elborította az arcát. Nehezen sikerült képet kivennie abból a káoszból, ami körülötte folyt, de végül megtalálta kínzóját, amint egy pisztolyt szegez a mellkasának. Már nem tudott félni a haláltól. Csak egy pillanatra méltatta Abet, szemei egyből Rhea sírástól eltorzult arcára vándoroltak. Még így is gyönyörű volt. Rámosolygott, pedig fájdalmai nehezen engedték neki, de fontosnak érezte, hogy élete utolsó pillanataiban mosolyogjon arra a személyre, akit itt kell hagynia a világon. Mellkasomból feltört egy mélyről jövő zokogás, miközben Will védelmezően átölelte a vállamat.
 - Itt a vége, fuss el véle! - azzal kibiztosította a fegyvert. De a ravaszt már nem tudta meghúzni. Egy dörrenés zengett fel, majd egy golyó fúródott Abe testébe. A behemót eldőlt, miközben testéből patakként folyt a vér.
 Michaell pisztolya végzett vele.
 - Rhea! - nézett a vergődő lányra nyájasan a főnök - Ha nem haragszol, szívem, én szerettem volna végezni a szeretőddel. Úgy éreztem, így helyénvaló, ha már apám gyilkosát nem én bosszulhattam meg.
Nem volt idő mosolyra, utolsó gondolatra, vagy a szemünk előtt lepergő életre. Nem volt idő utolsó kívánságra, végrendeletre, egy vallomásra. A golyó kirepült a tárból, Jake pedig a padlóra rogyott. Sikítás, sziréna szó, sírás és sóhaj.
 Engem pedig kirántott egy erő Will óvó karjai közül. A világ forgott körülöttem, elhomályosodott minden,

majd csak még élesebb lett. Forgás, és forgás. Hányingerkeltő volt a sebesség. Egyre kisebbnek éreztem magam, miközben minden megnyúlt, és hatalmas lett. Audrey, Clary, Will és Jake hangját hallottam, beszéltek hozzám. Apró testem minden forgásnál más környezetben találta magát. Néha fent a fellegekben, volt hogy a könyvtárban, vagy egy olcsó motelszobában voltam. Szavak és számok peregtek le előttem, mindnek meg volt a maga jelentése, éreztem. Csakhogy nem volt időm minden eltöprengeni. Aztán elfogott az az érzés, hogy átestem valami szűken, mintha újra megszülettem volna. És miután a forgás lelassult, a zajok elcsendesedtek, és megéreztem a kellemetlen hideget.
 Kinyitottam könnyes szemeimet, amik egyből az ölemben heverő könyvre vándoroltak.
"A golyó kirepült a tárból, Jake pedig a padlóra rogyott.
Vége."