5. fejezet - Egy szárnysegéd

Drága olvasóim!
 Ne haragudjatok a késésért, de nyáron elég necces összehoznom a fejezeteket. Sosem akarom elkapkodni, így egy kicsit késtem, remélem nem esztek meg érte! Nagyon köszönöm a díjakat, a kommenteket. Ha lehet kérni tőletek ilyesmit, mert elég furcsa kérés: kérlek szépen kommenteljetek! Nagyon jól esnek a dicsérő szavak, vagy az építő jellegű kritikák, és szeretnék egy visszajelzést, hogy mit csináltam jól, és mit kevésbé. Remélem tetszeni fog az új fejezet, amiben már megjelenik a titokzatos angyal srác, Will is. Jó olvasást! I love you all! Leona G. (Mert egy drasztikus váltás következtében írói álnevet váltottam.)

Éreztem, ahogy a mindig vidám és magabiztos Clary leblokkolt, és nem volt képes megszólalni, így felemeltem a tekintetemet  a parkettáról, és bátorságot erőltetve magamra a gyönyörű kék szemébe néztem. Nem is tudom...ahogy Clary is megmondta. Gyönyörű, de titokzatos, nyugtalanító.

- Leona Davis - nyújtottam a jobbomat, mire féloldalas mosolyra húzta a száját.

- William Morgan - fogadta el a jobbomat - de ezt már nyilván tudod.

- Ő pedig Clarissa Felton - mutattam be a teljesen zavarban lévő barátnőm, mire William bólintott.

- Minek köszönhetem a látogatást, hölgyeim? Valószínűleg ti vagytok a háromszázötven évem alatt az elsők, akik bemerészkedtetek a szobámba.

- Teljesen új vagyok, nem tudtam, hogy a szörnyeteg barlangjába kerültem - mondtam mosolyogva.

- Mennyire vagy új? - vonta össze a szemöldökét, amiért valószínűleg a legtöbb lány elolvadt volna.

- Ma haltam meg - mondtam ki könnyedén a szavakat, mire elhúzta a száját.

- Az kellemetlen. Részvétem.

- Nem kell - legyintettem, mire elkerekedett a szeme.

- A legtöbb embert megrázza a saját halála.

- Nem vagyok a legtöbb ember - vontam vállat.

- Azt látom - jegyezte meg, mire elpirultam, de szerencsémre Clary-nek sikerült összeszedni magát, és kimentett.

- Audrey Jake Dearmanhez osztotta be veled együtt. Ezért jöttünk igazából - erőltetett természetességet a hangjára. Egészen jól sikerült neki.

- Az lehetetlen - válaszolt szemrebbenés nélkül - Én Lily Evansre vigyázok, nem másra.

- De Audrey mondta, és... - kezdett volna magyarázni Clary, de William elviharzott mellette.

- Beszélek Audreyval.

Szótlanul követtük a dühös férfit, közben értetlen pillantásokat vetettem Claryre.

- Sosem szoktuk cserélgetni a védenceinket, és hatalmas kérés ez egy angyaltól. Az ember születése pillanatától vele vagyunk, és minden apró mozdulatát ismerjük, és nagyon megszeretjük. Előfordul, hogy annyira kötődsz hozzá, hogy az elméd összekapcsolódik az övével, és segíthetsz neki a döntésekben, látod a gondolatait, és igaz, hogy az tilos, de képes vagy gondolatokat küldeni neki. Ha bánata van, így megvigasztalhatjuk szép képeket vetítve elé. Ez egy nagyon erős kötelék, halálig kitart. Elég gyakori a szerelem nálunk. De ez a legfájdalmasabb szerelem, és a legnemesebb szeretet. Borzasztó úgy szeretni valakit az életednél is jobban, hogy az nem is tudja, hogy létezel. Minden nap végignézni, ahogy barátnője lesz, felesége, és gyerekei. Furcsa és komoly kérés magára hagyni egy védencet, amikor olyannyira a szívünkhöz nőtt, és megfogadtuk magunknak, hogy haláláig nem hagyjuk magára. Ez az egész furcsa. 

- Nagyon furcsa - hangsúlyozta William, aki mint kiderült, hallott mindent.

Szótlanul telt az út további része, még amikor kiértünk az erkélyre, hogy a főbejárat felé vegyük az irányt, akkor sem szóltunk semmit, én pedig szigorúan nem repültem gyorsan, vagy nem sikoltoztam, esetleg ujjongtam. Csendesen, rendesen követtem Williamet.  

Mikor odaértünk Audrey ajtajához, William minden kopogás nélkül berontott az ajtón, Claryvel pedig zavartan követtük.

- William! Volnál szíves nem csak így betörni? - kérdezte szigorúan a férfi szemébe nézve.

- Majd talán máskor. 

- Mi szél hozott erre? - dőlt hátra a székében Audrey, akinek az arcára kiült a fáradtság.

- Ugye nem gondolta komolyan, hogy Lily Evanst magára hagyom, helyette valaki mást fogok védelmezni?

- De, pontosan így gondoltam.

- De ezt nem teheti - mondta dühösen William.

- De sajnos megtehetem. Pontosabban meg kell tennem. Erre még kitérek - tartott egy kis szünetet, és Clary felé fordult - Te fogsz vigyázni Lilyre Emilyvel együtt. De addig még rátok bízom Leonát. Két hetetek van arra, hogy megtanítsátok mindenre. Harcra, mágiára, egy kis történelemre, Biblia ismeretre. Vezessétek körbe, mutassatok meg neki mindent.

- Két hét alatt? - hüledezett Clary - Az nagyon kevés!

- Bízom a képességeitekben - zárta le a témát szigorúan - Clarissa, megtennéd, hogy kint megvárod a barátaidat? Nekem még beszédem lenne velük.

- Rendben - mondta lassan Clary, sarkon fordult és bezárta maga mögött az ajtót.

- Mi ez az egész? - kérdezte William egyre feszültebben.

- Jake Dearman nagyon fontos nekünk. Nagy szerep vár rátok egy kitörni készülő háború megakadályozásában, és a legnagyobb feladatotok az, hogy megvédjétek Jake Dearmant. Will, tanítsatok meg mindent Leonának, nagyon fontos, hogy felkészültek legyetek!

- Felkészültek mire? - kérdezte a férfi értetlenül.

- Háború? - ismételtem meg döbbenten.

- Nem mondhatok többet. Csak annyit, hogy egy pillanatig se gondoljátok, hogy nincs értelme annak, amit csinálok. Vegyétek komolyan a munkát, vigyázzatok Jake-re! Most menjetek!

Azzal az ajtó felé intett, mi pedig a döbbenettől lassú mozgással elhagytuk a termet. Mikor bezártuk magunk mögött az ajtót Clary árasztott el minket a kérdéseivel, de nem tudtunk válaszolni. Csak néztünk egymás szemébe döbbenten, majd nyeltem egyet, és mosolyt erőltetve az arcomra Clary felé fordultam.

- Nem volt semmi különös. Csak leszidta Willt, mert annyit hisztizett.

- Kikérem magamnak, én nem hisztiztem!

- De igen, hisztiztél! - nevettem rá, mire megforgatta a szemét.

- Szóval be kéne tanítanunk, nem igaz? - nézett a szemembe Will.

- Nekem el kell mennem megkeresni Emilyt és Lilyt, hogy tisztázzam vele a helyzetet. Addig meg lesztek együtt?

- Tökéletesen - válaszolta a srác, és hanyagul integetett barátnőmnek, aki bocsánatkérő szemekkel távozott. Amint kikerült a látóterünkből, visszaült az arcunkra a döbbenet.
- Szerintem ne gondolkozzunk a hallottakon - mondtam halkan egy perc néma csend után.
- Az jó lenne - helyeselt Will, majd pajkos fény csillant a kék szemében - Akarsz sétálni egyet?
- Persze - mosolyogtam rá, és követtem a legközelebbi erkély felé. Will eléggé kitűnt a folyosón sétálgató többi angyal közül. Mindenki világos színekbe öltözött, legtöbben fehérbe, mindenki arcán kedves mosoly csillogott, de társam teljesen más volt. A sötétebb színek,  és két méteres magassága mindenki figyelmét felhívta rá, és mintha öt méteres körzetben kerültek volna minket. Nem értettem, miért támasztanak előítéleteket vele szemben.
- Akarod látni a szárnysegédeinket? - kérdezte féloldalas mosolyra húzva a száját.
- Szárnysegédek? - húztam fel a szemöldököm, mire csak bólintott.
- Majd meglátod.
Megálltunk az erkély szélén, és előhívtuk a  szárnyainkat. Gyönyörűen festett szárnyakkal. Haját összeborzolta a szél, ahogy a tollai is megremegtek. A napsütésben még inkább látszott a kidolgozott felsőteste. Szégyenlősen lesütöttem a szememet, és elrugaszkodtam az erkélytől.
- Erre gyere! - mutatott a palota mögé, ahol eddig még nem jártam.
- Hatalmas ez a palota...nem szoktál eltévedni néha? - kérdeztem mosolyogva, mire nevetve megvonta a vállát.
- Az alatt a háromszázötven évem alatt kitanultam a járást.
- De vén vagy - nevettem el magam.
- Legyél tisztelettudóbb! - rivallt rám Will.
- Hívjalak Mr. Morgan-nek?
- Nem szükséges, tegeződhetünk. Hívj csak Willnek!
- Rendben, Will.
- És én hogyan hívjam kegyedet? - húzta féloldalas mosolyra a száját.
- Engem sosem becéztek...hívj aminek szeretnél!
- Leona - ízlelgette a nevemet, majd mint akinek csodás ötlete támadt, csettintett egyet - Lana leszel!
- Nekem mindegy. Tetszik a Lana - mosolyogtam.
- Hogy-hogy nem becéztek soha?
- Nem igazán volt senkim - válaszoltam halkabban.
- Akkor ebben hasonlítunk - jegyezte meg Will.
- Sosem volt senkid?
- Ezt így nem mondanám - ráncolta a szemöldökét - Mondjuk úgy, senkim sem volt, aki tényleg szeretett volna.
- Itt jobb?
- Jobb - vágta rá kapásból - Itt az embernek van lehetősége tiszta lappal indulnia. A hibák látszólag elfelejtődnek, de csak látszólag.
- Látszólag? - kérdeztem értetlenül.
- Kevés arra háromszázötven év, hogy a bűntudatom csituljon - zárta le a témát keserű mosolyra húzva a száját - De ezt most nem mesélném el neked.
- Rendben - bólintottam, bár majd megölt a kíváncsiság - A szárnysegédek?
- Erre vannak - bólintott, és tovább repült.
Mire felpillantottam a nagy beszélgetésből már a palota déli oldalánál voltunk, a gyönyörű építmény tövében.  Egy több mint száz méteres magasságú torony mögül sütött ránk a napsugár. Tökéletesen fehérre festett falai szikráztak. Lent, a felhőket furcsa kis virágok borították. Letérdepeltem a puha felhőre, és leszakítottam egy ilyen virágot. Picike kis szirmai halvány rózsaszínbe öltöztek, zöld szára helyett fehér gyökerek voltak. Beleszagoltam a kis virágba, és bódító illatot éreztem. Leginkább a rózsáéhoz tudnám hasonlítani, de mégis más volt.
- Te mihez tudnád hasonlítani az illatát? - kérdezte tőlem Will, miközben mellém telepedett, és az ujjai között morzsolgatott egy virágot.
- Talán a rózsáéhoz...de van benne egy csokira emlékeztető valami, meg talán...
- Vanilia? - kérdezte, mire mosolyogva bólintottam.
- Miféle virágok ezek?
- Mennyvirágok. Régi mende-mondák szerint az első angyal ezekből a virágokból szőtte a ruháját, ami a bűvös virágoknak köszönhetően mindenféle mágikus képességekkel ellátta. Az angyal, mint az Úr jobb keze felszállt egészen a holdig és fénybe gyújtotta azt a mennyvirág ruhájának segítségével. És a mi kedves szárnysegédeink pont ezt a virágot legelészik.
- Már nagyon érdekelnek azok a bizonyos szárnysegédek.
- Igen? Mert itt vannak - mondta, én pedig kíváncsian a távolba meredtem. Csodálatos látvány tárult a szemem elé. Egy csapat szárnyas ló repült egyenesen felénk. Patától sörényéig tökéletes fehérbe öltözve szántották az eget, gyönyörű, tollakkal borított szárnyaikkal. Megbabonáztak a gyönyörű teremtmények. Puhán landoltak a felhőréten, és békésen legelészni kezdtek. Szárnyukat lustán leeresztették, hosszú nyakukkal igyekezték elérni a bűvös virágokat. Elbűvölve a látványtól közelebb léptem a lovakhoz, odasétáltam az egyikhez, és csendesen megszólítottam.
- Szia! Leona Davis vagyok! Megsimogathatlak, nem zavarlak?
Furcsa ötlettől vezérelve szólítottam meg, de mintha már semmit sem tartottam volna furcsának. A ló mélyen a szemembe nézett, és határozottan bólintott, mire megkönnyebbülten odamentem hozzá, és végigsimítottam gyönyörű oldalán, és nyakán.
- Bátor vagy - hallottam meg magam mögött Will mély hangját, mire széles mosollyal hátra pillantottam a vállam fölött - Honnan tudtad, hogy meg kell kérdezni őket?
- Nem tudtam, csak...nem is tudom - kerestem a szavakat, de inkább elnevettem magam a helyzeten - Gyönyörűek!
- Akarsz repülni velük? - kérdezte kíváncsian, fürkésző tekintetével a reakciómat leste.
- Hát persze!
- Figyeld a mestert! - kacsintott, és a szárnysegéd felé fordult - Tisztelt hölgyem! Volna szíves elvinni bennünket valahová a hátán?
Teljes testtartásából sütött a tisztelet, még egy kicsit meg is hajolt előtte. Ennek láttán igyekeztem magamban tartani a hangos nevetést, ami kitörni készült. Azonban egy kis habozás után, de a szárnysegéd beleegyezett a feladatba, és kecsesen letérdepelt, hogy könnyebben fel tudjunk ülni a hátára.
- Hölgyeké az elsőbbség! - hajolt meg előttem is tisztelettudóan, mire megint csak nevetnem kellett. Ügyetlenül átvetettem a lábam a szárnysegéd hátán, és a szárnya mögé húztam a lábam, hogy ne zavarjam a "hölgyet". Will elém ugrott, majd suttogott valamit a ló fülébe, aki hirtelen felállt, és kitárta gyönyörű szárnyait, majd elrugaszkodott a réttől. Átkaroltam Will derekát, nehogy lezuhanjak a nagy-nagy sebességtől. De aztán rádöbbentem, hogy mindegy nekem, ha lezuhanok, nekem is van szárnyam, így zavartan elkaptam a kezem. A reakciója csak egy féloldalas mosoly volt. Behunytam a szemem, és átadtam magam a szabadságnak, amit  eddig csak repülés közben éreztem igazán. Ezekben a pillanatokban legszívesebben felrepülnék a holdig, ahogy Will történetében tette az első angyal, és lángra lobbantanám az égitestet, hogy mindenki lássa, mennyire is vagyok boldog. Mert nagyon boldog voltam. Lábaimmal szorítottam a "hölgyet" miközben széttártam a kezeimet, hogy az ujjaimon át süvítsen a szél. Hangosan felnevettem, de a hangom hamar elveszett a süvítő szélben. Lenéztem az alattunk elröppenő tájra. Zöld mezőt hasított ketté egy tomboló folyó. Zöld erdők szélén apró faházak álltak, kéményükből szállott a füst.
- Hová megyünk? - kiáltottam Will fülébe, aki a válla fölött hátrapillantva válaszolt.
- Londonba.
- Mi dolgunk nekünk Londonban?
- Ellátogatunk a mi egyetlen Jake Dearmanünkhöz!