3. fejezet- A halálom napja

A mai rizsám rövidebb lesz, elég legyen csak annyi, hogy köszönöm a két díjat, ha érdekelnek a válaszaim, akkor megtalálhatjátok az oldalon, de mivel sokan a díjas részt átugorjuk, nem untattalak vele benneteket. De nagyon köszönöm azoknak, akitől kaptam, borzasztó jól esett! Köszönöm a kommenteket, a hosszabbakat különösen, köszönöm a sok biztató pipát, és mindent. Köszönöm! Jó olvasást a 3. fejezetemhez, ahol már számotokra érdekesebb események is jönnek. Love you all! Anna:)

De még nem mertem kinyitni a szemem... Elmondhatatlanul féltem, sejtelmem sem volt arról, hogy mi történhetett velem. Éreztem, ahogyan a vizes tincsek az arcomra és a nyakamra tapadnak. Izzadt tenyeremben görcsösen szorongattam valamit, és nem mertem elengedni. Még forgott velem a világ, a hányinger kerülgetett, és mintha a folytonos mozgás sosem akarna elmúlni. De a kíváncsiság úrrá lett a félelmemen, és lassan felnyitottam a szemem. Egy autóban ültem, a volán mögött, kétségbe esetten rángattam a kormányt. Soha életemben nem vezettem, és nem készültem fel rá, hogy valaha kipróbáljam a belvárosi forgalomban, ahol emberek életében tehetek kárt. Vagy a sajátomban. A szélvédőn kipillantva a hóba burkolózott Londont pillantottam meg. Nem volt időm fennakadni azon, hogy miért van hó április közepén, ugyanis azon akadtam fenn, hogy mit keresek egy kocsiban. Vészesen közeledtem az egyik főutcán kígyózó sor végéhez, és majdnem pánikrohamot kaptam, de még idejében rátapostam a fékre, mielőtt még széttörtem volna az előttem lévő autót. Halkan felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől. Teljesen össze voltam zavarodva. Mit keresek én itt? Az előbb még olvastam, most pedig...egy kocsiban ülök a hóval borított London belvárosában. Ebben a pillanatban hiányzott igazán Hero, és az egész kavarodás helyett visszavágytam a nyomorúságos, koszos romházamba. Hallucinálnék? Valaki drogot csempészhetett valamimbe, és csak azért képzelődök hasonlókat? Vagy csak egyszerűen álmodom? Olyan valóságos álom volt...kinéztem az ablakon, és a megszokott kirakati üvegeket láttam a megszokott reklámplakátokkal. A megszokott telefonfülkékkel és a gyönyörű piros buszokkal. Minden ijesztően normális és ugyanakkor hátborzongatóan különös volt magam körül. A sor megindult, én pedig találomra meghúztam a sebességváltót, amitől hirtelen megrándult a kocsi, de döcögve elindult. Hatalmas dudaszót hallottam a bal oldalamról, hát odakaptam a fejem. A szemben lévő sávból egy egy fiatal srác pörgött és csúszott a jégen, egyenesen felém tartva. Az autósok félrekapták a kormányt, ezzel egy picit egymásnak döccenve, de nagyobb kárt nem téve egymásban. Azonban én sehova sem tudtam volna menekülni. Mintha minden lassított felvételen történt volna. Minden zaj eltompult, mintha egy burokban lennék. Halkan hallottam a sikolyokat, a jégen súrlódó kerekek hangját, a féktelen dudaszót. Emberek kiáltoztak, káromkodtak, mindenkiből a félelem beszélt. Én azonban még levegőt sem vettem. Innen nincs menekvés. Lepergett előttem az a silány és borzalmas életem. Nagyon sok boldog emlék jött elő, ami már rég feledésbe merült. Ahogyan együtt játszom apával. Apa, amint mesét olvas nekem, én pedig nyitott szájjal hallgatom a tündérmeséket. Ahogyan apával kézen fogva kirándulunk az erdőben. Amikor a karácsonyfa alatt boldogan filmezte, ahogyan gyermeki mohósággal kibontogatom az ajándékaimat, majd aprókat sikkantgatok örömömben. Amikor először találkoztam Hero-val és szép lassan egyre közelebb engedett magához. Amikor kialakítottam magamnak azt a kicsi búvóhelyet a romházban, és egy egész napon át ott olvastam. Azt a megkönnyebbült érzést, amikor magam mögött hagyhattam Rebbecát. És ezek szerint itt van vége, nekem ennyi jutott. Annyi mindent nem tettem meg, amit meg akartam, annyi mindent nem értem el még az életben. Esélyt sem kaptam a teljes élethez! Nekem kell az az esély, még nem adhatom fel! Lehet, hogy fel kéne, lehet, hogy így lesz a legjobb. Nincs választási lehetőségem. Egy tized másodperc választott el a becsapódástól, aztán már csak érzelem foszlányok villantak, elviselhetetlen fájdalom, és végül fényt láttam. Annak a közepén egy gyönyörű, szőke hajú lány sírt felettem, fénybe öltözve.
Minden utcazaj, amit a becsapódás pillanatában kizártam, újra elöntötte a fülemet. Mentők és rendőrautók szirénazaja töltötte be az egész utcát. Egy egy arcomra hulló könnycseppet éreztem. Felnéztem a gyönyörű szőke hajú lányra. Makulátlan, sima fehér bőrén tökéletesen állt a mellben húzott piros ruha, ami kiemelte kék íriszét.Mintha meg sem érezte volna a téli hideget. Szőke fürtjei göndör tincsekben omlottak a vállára. Némelyiken megcsillant a felhőkön átszűrődő napfény. Hibátlan arca maszatos volt a lecsorduló könnyeitől. Ösztönösen felültem, hogy megvigasztaljam a lányt, mire ő gépiesen mozdult, igyekezett eltakarni előlem valamit. Én mégis megláttam a saját holttestemet. Összetörve, eldeformálódva feküdt az aszfalton az én kis testem az úttest közepén, miközben a mentők igyekeztek újraéleszteni, de már mindenki látta, hogy felesleges. Három mentős kiabált a negyedikkel.

- Hagyd! Őt elvesztettük. Menjünk a többi sérülthöz, rajta már nem lehet segíteni!

Az reményvesztetten bólintott, és továbbindult a következő sérülthöz, átadva a helyét még több embernek, akik szorgosan, munkálkodtak az én összezúzott élettelen testem körül. Egy kövér könnycsepp csordult végig az arcomon. Ez volnék én? Egy roncs, csak egy élettelen csúf test? A lány ölelésre tárta karjait, én pedig elfogadva a gesztust szorosan átöleltem. 

- Ne félj! - súgta nekem még a sírástól remegő hanggal a lány - Minden rendbe jön.

- Meghaltam - suttogtam halkan, miközben újabb és újabb könny cseppent a lány piros ruhájára.

- Igen. De ezzel semminek sincs vége! Neked még lehet egy esélyed! - mormolta a vállamba biztatóan.

- Esélyem mire?

- Hogy újra kezdhess mindent.

- Emberként? 

- Nem. Angyalként. 

- Te is angyal vagy?-kérdeztem, engedve a szorításból, hogy teljesen szembe kerüljek vele.

- A volt őrangyalod - mosolyodott el - Clarissa Felton vagyok.

- Végig velem voltál?

- Fele-fele arányban. Váltottuk egymást a társammal, Lissával. 

- Ő hol van?

- Már a mennyben - mosolyodott el Clarissa - Ő már bizonyított.

- Semmit nem értek. Mi fog történni velem? - intéztem hozzá az egyetlen kérdést, ami jelen pillanatban komolyan foglalkoztatott.

- Nem tudom. Vigyázok rád, rendben? Fel kell mennünk - mondta lassan, és a kezét nyújtotta felém, hogy felhúzzon a véres, és jeges aszfaltról, aminek a hidege fel sem tűnt. Nem éreztem meg. 

- Hova fel? - kérdeztem szüntelen.

- Majd meglátod -kacsintott rám alig észrevehetően, és abban a pillanatban olyan történt, amitől elállt minden kérdésem és szavam. Clarissa hátán két gyönyörű fehér tollakkal borított szárny bukkant elő, de mintha eddig nem lettek volna ott.

- Ez...gyönyörű - ámultam, mire óvatos mosolyra húzta a száját - Még mennyi ennél szebb van a világon, amiről eddig nem tudtál!

Megfogta a kezemet, és elrugaszkodott a földtől. Teljesen súlytalannak éreztem magam, talán mert az is voltam. Félve kapaszkodtam bele Clarissa vékony karjába, aki csak bátorítóan rám mosolygott. Lenéztem a baleset maradványaira, és megláttam a sok összeroncsolódott autót.

- Clarissa? Ugye nem halt meg senki rajtam kívül?

- Nem. És hívj nyugodtan Clary-nek!

Már nem néztem vissza a borzalmakkal teli baleset helyszínére, az eget bámultam. Átadtam magam a szélnek, ami csípősen simogatta könnyektől ragacsos arcomat. Hamar London régi épületei felé kerekedtünk, ahonnan be lehetett látni az egész várost. Gyönyörű volt. Egy madárcsapat röppent el mellettünk, de akármilyen közel merészkedtünk hozzájuk, nem rémültek meg.

- Láthatatlanok vagyunk? - kiáltottam oda Clary-nek.

- A földi élőlények számára igen. És nem is hallanak minket. 

Aprót bólintottam. Túlságosan sok információt kaptam ahhoz, hogy teljes mértékben fel tudjam dolgozni. Az imént történt velem valami, ami miatt úgy néz ki, hogy belekerültem az Őrangyal című könyvbe, aztán meghaltam, most mégis gondolkozom, tehát vagyok, és éppen egy angyallal repülök az égben, valahová, ahol nem tudom mi fog történni velem. Minden kis apró hírfoszlány csak kavargott a fejemben, újra és újra lejátszva az eseményeket a halálom pillanatától a megismerkedésemig Clary-vel. Sűrű felhők között haladtunk át, míg megpillantottam egy gyönyörű, hihetetlen építményt. Felhőkre épült gyönyörű kastély került a látóterembe. Tornyai karcsúan, még magasabb égbolt felé nyújtózkodtak. Falai fehérre voltak meszelve, ezer ablak és erkély nyílott belőle, amin megannyi fehér tollakkal borított szárnnyal repülő angyal tódult ki. A napot már semmi sem takarta el, sugara egyenesen a palotára sütött, aminek az üvegein meg-megcsillant a napfény. 

- Ez...ez egyszerűen - nem találtam a szavakat.

- Gyönyörű, ugye? - kérdezte elmélázva Clary.

- Szebb a gyönyörűnél! - mondtam mosolyogva.

- Mondtam, hogy még sok mindent nem láttál még! - nevetett fel halkan Clary, és a kezemnél fogva közelebb vezetett a palota kapujához. Közelebbről még szebb volt minden. Mikor odaértünk a felhőkhöz, elengedte a kezem, én pedig puhán a talpamra estem.

- Hogy bír el minket a felhő? - kérdeztem kíváncsian.

- Minden amit itt látsz, csak szellemi teremtmény. Csupa gyönyörű mágia. Nekünk nincs testünk, nincs súlyunk, ahogyan ennek a palotának sem. Megteremtette az Úr, azóta ilyen. Ha egy repülő erre száll, simán átrepül mindenen, amit itt látsz, de kárt nem tesz bennünk. Ez a palota rendíthetetlen, menedék - magyarázta Clary teljes átéléssel.

- Hogy van az, hogy neked és nekem már nincs testünk, de mégis látlak téged?

- A lelkem megőrizte a testem kinézetét. A tied is. Mindannyiunké - egy kis szünetet tartott, hogy feldolgozhassam az újabb információkat, majd kedvesen beljebb terelt.

Belülről egy hatalmas csarnokra, vagy reptérre emlékeztetett. Monumentális térben a padló ki volt rakva márvánnyal, makulátlan fehér kőfal vette körbe a tág helyiséget. Középen egy csillár lógott le, több ezer apró gyémánttal. A magasan elhelyezkedő ablakok beengedték a napsugarakat, így az egész csarnok fényárban úszott. Mindenki sürgött-forgott, üzeneteket szállított és keményen dolgozott. Clary csak rám mosolygott, és a kezemnél fogva vezetni kezdett a csarnok túlsó vége felé, ahonnan több száz folyosó nyílt további termek felé adva utat. 

- Audrey-hoz kell először mennünk. Ő az angyalok királynője, az Úr jobb keze. Ő dönt legelőször a sorsod felől. Erre jobbra! - mutatott egy szűkebb folyosó felé, ahova bizonytalanul lekanyarodtam.

- Mi történhet velem?

- Nem hiszel Istenben, igaz?-kérdezte mélyen a szemembe nézve.

- Nem is tudom...én nem igazán hiszek semmiben - mondtam egy kis gondolkozás után. Apával nemigen jártunk templomba, Rebbecától meg nagyon messze állt a vallás és a hit. Nem is nagyon gondolkoztam ilyenen sosem. 

- Figyelj! Vannak olyanok, akik túl fiatalon haltak meg, akiknek nem volt lehetőségük bizonyítani, vagy az utolsó pillanatban megbánták bűneiket. Ők nem elég tiszták ahhoz, hogy a mennybe kerüljenek, de nem is olyan bűnösek, hogy az alvilágba taszítsák őket. Az ilyenek kapnak még egy esélyt. Szolgálniuk kell az Urat, és vigyázni népét. Én ide tartozom. Lissa kétszáz évig volt őrangyal, de bebizonyította, hogy érdemes a mennybevételre. Akik oda kerülnek, örökké boldogok lesznek. Ha azonban olyan bűnös vagy, hogy még a szolgálatra sem vagy méltó, kénytelen vagy az alvilágiakhoz csatlakozni. Náluk kín van, és szenvedés. Ha a szolgálati idő alatt bűnt követsz el, bukott angyallá válsz, és kénytelen vagy elhagyni a felhőpalotát. Most fog kiderülni, hogy hova is kerülsz.

- Velem jöhetsz Audrey-hoz? - kérdeztem félénken, mert rádöbbentem, mi is forog kockán.

- Elkísérlek. Itt leszek melletted, ahogy mindig is! - kulcsolta rá ujjait az enyéimre - Nem hagylak magadra!

- Köszönöm, Clary! El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok! - öleltem át szorosan. 

- Mennünk kell, gyere! - vezetett tovább a labirintus szerű folyosó-rengetegben, majd megtorpant egy apró ajtó előtt, és bekopogott. Egy csilingelő női hang invitált be minket, így benyitottunk. Ebben a szobában szigorú rend uralkodott. Könyvek sorakoztak szürke polcokon katonás rendben, akták hegyei voltak szépen elrendezve. Egy teljesen általános iroda szerűségnek tűnt. Az íróasztal mögül mégis egy nem mindennapi jelenség bukkant elő. Talán már megszokhattam volna, hogy mindenki gyönyörű, de Audrey különösen az volt. Fekete haja fátyolként terült el a hátán. Testét egy hosszú fehér selyemruha borította. Zöld szemei szigorúan kémlelték az arcomat, mintha igyekezne megfejteni. Valószínűleg így is volt. 

- Ülj le! - mutatott az asztalával szemben lévő székre, mire engedelmesen leültem - Leona Davis?

- Igen - bólogattam.

- Te szolgálatra való vagy - mondta egy kis idő gondolkozás után - Clarissa, vezesd el őt William-hez, Jake Dearmant kapja. Egy hét alatt mutass meg neki mindent, és tanítsd! 

- Értettem - bólintott Clary boldogan, és a kezemet megfogva kivezetett a szobából, ahol egymás nyakába borultunk ezen a napon már sokadjára.

- Valóság ez, vagy csak álom?

- Valóság! De még milyen valóság!