1. fejezet - Otthon nélkül

Kedves olvasóim! Sok kedves visszajelzést kaptam, ezen belelkesülve hoztam az első részt. Remélem tetszik, és kapok pár kommentet. Jó olvasást! Anna:)

- Ne! - sikítottam bele az éjszakába, rémálmomból felébredve. Könnyeim áztatták az arcomat, remegtem a félelemtől és a gyásztól. Ebben az álomban is apa gyenge és erőtlen kezét szorongattam, miközben szép lassan végleg lecsukta szemeit. Gyönyörű szemei voltak! Mindig is olyan kék szemeket akartam magamnak, mint amilyen apának voltak. De azokat anyámtól örököltem, apa éppen ezért szerette ezt a legjobban bennem. Minden másban édesapámra ütöttem. Átlagos magasságú, de karcsú alakomat, világosbarna, dús hajamat és a legtöbb arcvonásomat. Apa nagyon sokat mesélt anyáról. Több fényképalbuma volt róla. Apa fotós volt, és a kedvenc elfoglaltsága az volt, hogy anyát fotózza. A képek valóban lenyűgözőek lettek, és nem csak az én lélegzetelállító szépségű anyám miatt, hanem mert apa mindig meglátta a fény és az árnyék művészi vetüléseit, az apró dolgok szépségeit. Ezeket az albumokat el kellett dugnom, mert Rebbeca mindet  kihajított volna. A lehető legtöbb dologtól meg akart szabadulni, ami az egykori Davis családra emlékeztette. Őt csak a nagy ház érdekelte, meg az, hogy milyen színűre fesse a körmét. Azzal már nem törődött, hogy alig van pénz a számlákra, de a körömlakkokra és gyógysamponokra mindig jutott. Én nem használhattam azokat, pedig az én pénzemen vettünk mindent. Minden hónapban egy keveset eldugtam magamnak az olyan fontos dolgokra, mint tankönyv, amit Rebbeca biztosan nem vett volna meg nekem. A sikoltásom felverte álmából a házisárkányt, akit Rebbecának csúfolok, idegbetegen vágta ki a szobaajtómat, és rám üvöltött.

- Fogd be a szád, te kis semmire kellő! Mit üvöltözöl? Mi a fészkes fene bajod van?

Festett szőke haja ide oda szállt, miközben idegesen gesztikulált és csapkodott. Gyönyörű nőnek néztem kiskoromban. Csinos volt, mosolygós. Most nyoma sincsen mosolynak az arcán, inkább vicsorgásnak nevezhető ez az arckifejezés. 

- Apával álmodtam - mondtam vékonyka hangon. Még mindig féltem tőle, pedig mostanában nem bántott. A tizennyolcadik életévemet betöltve ráébredt, hogy vissza tudnék ütni, talán még nyernék is. Persze nekem soha sem fordult volna meg ilyesmi a fejemben. Túlságosan éltek bennem az emlékek a nadrágszíj csattanásáról az arcomon. Nem mernék visszaszólni sosem. Hiszen én csak egy semmirekellő vagyok. Ha sokat hallja ezt az ember (én pedig mást sem hallottam) akárhogy is küzd ellene, de elhiszi. Én már rég óta nem tartom sokra magam. Én már csak reménykedek, hogy Leona Davis (mert hogy így hívnak) egyszer csak kimászik ebből a nyomorból, és belekezdhet a saját életébe. Sikeres lehet, lehet egy nagy családja, egy kertes házban, egy szerető férj mellett, aki óvja őt. Lesütött szemmel vártam a választ. Rebbeca gúnyos kacajt hallatott:

- Apáddal? - nevetett tovább - Felejtsd el apádat! Apád egy csődtömeg volt! Beteg, gyenge! Meg kellett halnia.

Erre a kijelentésre felkaptam a fejem. A düh elborította az elmém, mint egy nagy köd. Nem bírtam semmi másra odafigyelni. Ütni akartam! Azt akartam, hogy érezze azt a fájdalmat, amit én éreztem akkor, amikor vert engem. Azt a fájdalmat, amit most is érzek, amikor apám szent nevét így meri kiejteni azon a mocskos száján! Felpattantam az ágyamról, fenyegetően közel mentem hozzá, és az én általában szerény hangomon fenyegetően ejtettem ki a szavakat.

- Soha többet ne merészelj apáról így beszélni! - szűrtem fogaim között a szavakat, mire gúnyosan elvigyorodott.

- Az én házamban azt csinálok, amit akarok - felelte hasonló stílusban, mint én, mire elmosolyodtam.

- Én ebből a házból hamarosan elmegyek, magammal viszem a fizetésemet is, aztán tudod honnan szerzel pénzt a fodrászra, vagy a számlákra.

- Nem mész te innen sehová - jelentette ki - Te is tudod, hogy nem mehetnél sehová!

- Nem, tényleg nem - mondtam ügyelve a hangomra, nehogy megremegjen - De még az utcán is jobb, mint itt.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha nem tudna mit mondani, aztán rendezte arcvonásait, és fölényesen lezárta a beszélgetést:

- Menj, ha akarsz! Éld úgy az életedet, ahogy jónak látod!

Azzal Rebbeca kilépett a szobámból, és becsapta maga után az ajtót. Elhatároztam, hogy a hirtelen jött bátorságomat nem pazarlom el. Egész idáig erre vártam. Egy lehetőségre, hogy szabaduljak innen. Most Rebbeca mondta, hogy menjek, ahova akarok, kihasználom a lehetőséget! Tudtam, hogy hova fogok menni! Felkapcsoltam a villanyt, mire egy apró villanykörte gyenge pislogása világította félhomályban a szobámat. Semmit nem változott a szobám, mióta apa meghalt. Ugyanaz a kissé kopottas rózsaszín nyuszis tapéta díszelgett a falon, mint régen. Néhol már alig látszott a minta, de én ennek ellenére szerettem. Anya választotta, ez is hozzátartozott az emlékeimhez. Ahhoz a kevéshez, amit Rebbeca nem tudott elmozdítani, és kihajítani a kukába. Egy apró világos fából készült íróasztal volt az ágyammal szemben. Volt egy rozoga polcom is az ágyam fölött, ott tartottam az egyetlen és a kedvenc könyvemet. Egy nagy mesés könyv volt az, amiből anya akkor olvasott nekem, amikor még a hasában voltam, és ennek emlékére apa is mindig ebből  olvasott nekem. A többi könyvünket, (mert elég sok volt) Rebbeca eladta még kilenc éves koromban, amikor még nem tudtam munkába állni. Vett magának egy aranynyakláncot, de az eszébe se jutott, hogy nem engedhetjük meg magunknak az ilyesmit, és mivel amúgy sem szeretett olvasni (szerintem nem is tudott) eladta az összes könyvet. Újabb és újabb okok, hogy elhagyjam ezt a házat. Elővettem egy régi sporttáskát és az iskolatáskaként funkcionáló hátizsákomat, és őrült ütemben pakoltam bele a holmijaimat. A sporttáskába belehajtogattam az összes ruhám, ami nagyjából egy hétre volt elegendő, és gyorsan összepakoltam egy neszeszert. Még gyorsan behajítottam egy esernyőt és két jó nagy takarót. Hidegek a Londoni éjszakák! A hátizsákomba beraktam az összes iskolai könyvem, és minden mást, ami kellhet a tanulmányaimhoz. Bemásztam az ágyam alá, és felhajtottam a meglazult padlódeszkát, hogy feltárjam a kincseim. Ide rejtettem a fényképalbumokat, a naplómat, és a spórolt pénzemet. Összeszámoltam, hogy mennyit gyűjtöttem. 354.85 pound (120000 Ft-ba átváltva). Az rengeteg! Persze semmire sem elég, de ételt tudok venni egy darabig. Gyorsan elsüllyesztettem a táskámba a pénztárcámat, és összehúztam a cipzárokat. Rápillantottam a régi karórámra, amit magam pofoztam ki, hogy működjön. Fél ötöt mutatott. Utoljára felkaptam még két dzsekit, ami majd jól jön, ha hidegebbre fordul az idő, és a táskáim terhével a vállamon kiléptem a szobából. Halkan végiglépdeltem az egykor szeretett ház padlóin, és egy utolsót hátrapillantva kiléptem az ajtón, és gondosan bezártam azt.

Hajnali fél ötkor egy elvetemült lélek sem sétált London utcáin. Olyan voltam, mint egy szomorú szellem. Most már nem csak árva, de még hajléktalan is vagyok! Talán nem kellett volna elmennem. Igaz, szörnyű volt nekem ott, de legalább volt tető a fejem felett! Tudtam, hova akarok menni! Magabiztosabban lépdeltem az utcai térköveken, néhol egy-egy pocsolyát átugorva. Elgondolkoztam a lehetőségeimen. Ha abbahagynám az iskolát, és egész napra munkába állnék, akkor vajon összegyűlne annyi, amiből ki tudom bérelni a legolcsóbb lyukat ebben a városban? Ha nagyon ügyesen beosztom a pénzemet, akkor talán sikerülhet! Ha nem járok iskolába, és nem érettségizek le, nem kapok olyan állást, ami fizetne annyit, hogy kimászhassak a gödörből. Az áprilisi szellő gyengéden végigsimított az arcomon, mintha csak azt mondta volna: Ne aggódj, minden helyre fog jönni! Hamarosan leteszem az érettségit, addig csak kihúzom valahogy. Utána pedig munkát vállalok valahol teljes műszakban. Akár éjjel-nappal. Ezek a súlyos gondolatok cikáztak a fejemben, mígnem odaértem az úticélomhoz. Egy elhagyatott romház volt London belvárosához és az iskolámhoz közel.  Megkerültem a házat, és hátul egy kis réshez lopakodtam, ami olyan fejmagasságban helyezkedett el. Én magam csináltam a cicámnak, hogy ezen tudjon ki-be járni. Igen, van egy kiscicám, aki úgymond nem az enyém, de ő is hasonló kóbor lélek mint én, így hozzám csapódott. Becsúsztattam a kezem a résen, és kihúztam onnan egy drót darabot. Nem messze a réstől volt a hátsó ajtó, aminek a zárját kinyitottam a drótommal. A régi ajtó hangosan megnyikordult, én pedig beléptem rajta, és magam mögött gondosan bezártam az ajtómat. Ez mostantól az én kis házam. Amint bezártam magam mögött az ajtót, megjelent Hero, a kiscicám. Szeretetteljesen a lábamhoz dörgölőzött, mire nevetve ledobtam a táskáim, és ölbekaptam. Megsimogattam a fekete bundáját, és a kis, fehér áll alatti részt, mire hangos dorombolásba kezdett. Körbetekintettem a lakhelyemen, miközben szórakozottan simogattam Herot. Mindent por fedett, tégladarabok és szigetelőanyagok voltak szétszórtan a "lakásban". Tőlem jobbra lehetett az egykori konyha, ezt csak a még roskadozó, de még négy lábon álló asztalból lehetett kitalálni. A konyha melletti helyiség úgy, ahogy van beomlott, onnan folyamatosan jött a hideg levegő. Balra, a lehető legmesszebb a beomlott résztől volt a kialakított lakhelyünk. Az enyém és Hero-jé. Két nagy pokróc volt leterítve egy téglákkal körbepakolt helyen, a pokrócok alá szalmát tettem még annak idején. Hero pokróca a lábam mellett volt, attól nem messze egy kis tálat készítettem oda, hogy Hero-nak abba hozzam az ebédet. Általában ellátta magát, egerészett, de ha kedveskedni akartam neki, akkor hoztam neki otthonról nyers csirke húst. A pokrócaim mellé tettem a táskáimat, és én is leheveredtem, a macskát a hasamra téve sóhajtoztam. Hogy lehet az, hogy hajléktalan vagyok, de ebben a mások számára ijesztően düledező romhalmazban boldogabb vagyok, mint Rebbeca uralma alatt?