Prológus

Semmit sem értek. Nem tudom, hogy kerültem ide, miért. Egyáltalán ki a csuda vagyok én? Mert hogy én nem vagyok angyal, az egyszer biztos! De még is az vagyok! Elhivatottan óvok egy csodálatos emberi lényt. A felhőkön épült mennyországban lakok. Nincs az emberek által megfogható testem, láthatatlan vagyok számukra. Hol kezdődik a képzelet és hol a valóság? Nem vágyok a valóságba, szó sincs róla! Anyám belehalt a szülésbe, így hét éves koromig édesapám nevelt. Nagyon szerettem. Mindig volt ideje velem játszani, a rengeteg házimunka és a munkahelye mellett is. Rákos beteg lett, amit sokáig nem árult el nekem. Feleségül vett egy gyönyörű nőt, hogy miután meghal (mert nem látott esélyt a gyógyulására) legyen ki gondoskodjon a kislányáról. Kedveltem Rebbecát, és azt hittem ő is szeret engem. Mikor meghalt édesapám egy világ omlott össze bennem. Egy éven keresztül minden éjjel sírva szorongatta a halálos ágyán a kezét miközben hangosan zokogtam álmomba. Azóta sem tudtam igazán feldolgozni az elvesztését. Hittem benne, hogy édesapám a felhőkre épült házának ablakából figyeli minden lépésemet, így igyekeztem neki megfelelni. Hamarosan kiderült, hogy Rebbecát erősen félre ismertem. Miután apám meghalt, és a vagyon a markaiba került, és sajnos én is, kegyetlenné és gonosszá változott. Nem látszott rajta gyász, amikor apám szóba került. Dolgoztatott és vert. Rengeteget vert engem, csupán olyanokért, hogy öt perccel később értem haza az iskolából. Sosem dolgozott, mindig nekem kellett takarítani, mosni, vasalni és főzni rá. Tizenhárom évesen dolgozni kezdtem, így volt pénzünk ételre, és a számlák kifizetésére. Olyan luxust, mint a ruhákat, sosem kaptam. Maximum Rebbeca elnyűtt, vagy kidobott ruháit vehettem fel. Emellett rengeteget tanultam az iskolában, mindig is kitűnő voltam.Oda is csak azért vettek fel, mert rengeteget küzdöttem érte. Szülői értekezletre is én jártam, ezzel kivívva mindenki szánalmát. Nem mertem soha senkinek a szemébe nézni. Nagyon féltem mindenkitől, hogy esetleg kinevetnek vagy rosszakat gondolnak rólam. Sok tanár és felnőtt féltett, de nem tettek semmit. Csak szántak, azt meg utáltam. Egyetlen vigaszom volt: a könyvek. Bennük megtaláltam önmagam. Felszabadultam, bátor voltam. Elengedtem a képzelőerőm, és újra és újra szerelmes lettem. Belekerültem a világukba, együtt voltam a szereplőkkel jóban és rosszban. Fél életemet az iskolai könyvtárban töltöttem. Csak itt volt nyugtom. Itt elfelejthettem egy pillanatra a munkát, az iskolát, Rebbecát. Így érthető, hogy nem akarok felébredni ebből a varázslatos, izgalmas, megpróbáltatásokkal és harcokkal teli világból. Ahol engem tényleg szeretnek! És én őszintén tudok szeretni! 

De valóság ez, vagy csak álom? 

Élek-e még a világon? 

Harcoljak, és  szenvedjek? 

Megér-e ennyit a szerelem?

És íme, a blogtrailerem, remélem elnyeri a tetszéseteket!