16. fejezet - Boldogság

 Drága Olvasóim!
Ahogy ígértem, megérkeztem (életemben először időben) az új résszel. Meg szeretném köszönni az újabb díjat Vivienn-nek, és a kedves szavakat az előző fejezetem alá. Emellett meg szeretném köszönni a csodás designt Sophie-nak! Egyszerűen gyönyörű lett, imádom! Emellett megújult a szereplők oldala, annyi változással, hogy az általam készített rajzok kerültek be a színészek helyére. Remélem tetszik majd nektek!:) Ez a rész sokkal vidámabbra sikeredett, mint ahogy a címből rájöhettetek, remélem tetszeni fog nektek, és hagytok pár sort magatok után.
Ölel benneteket: Leona G.<3

Sűrűn kellett pislognom, elvakított a fény. A földön, a koszos kis barlangomban nem szoktam hozzá ehhez a tiszta és ragyogó világossághoz. Megnyugtatott, hogy körülölel, úgy  éreztem, vigyáz rám. A csöndön élesen hasított át az a jól ismert hang.

 - Lana! - szakadt ki a nevem megkönnyebbült sóhajjal Will szájából. Nem volt időm szemügyre venni, azonnal a karjaiba kapott, és szorosan átölelt. Átöleltem a nyakát, és szorosan belefúrtam arcom a széles vállába. Ebben a pillanatban úgy éreztem, ott vagyok, ahol lennem kell. Ott, ahol boldog lehetek örökre. 

 - Hogy ijeszthettél meg ennyire? Hogy csinálhattad ezt? Halálra aggódtam magam! Mi lett volna, ha többet fel sem ébredsz? - hangja neheztelő volt, miközben érezhető volt benne a szeretet. Hálásan elmosolyodtam, miközben egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Csöndesen eltolt magától, hogy szembe nézhessen velem, és hatalmas tenyerével letörölte azt a kósza könnycseppet:

 - Miért sírsz? Fáj valami?

 - Csak olyan rossz volt...álmomban. És most olyan jó, hogy itt lehetek megint. Veled... - a hangom akadozott, szavaim érthetetlen összevisszaságban követték egymást, miközben arcomon félénk mosoly vette át az uralmat. Meg akartam érinteni, megsimogatni az arcát, de egyszerűen nem mertem. Az arca elkomorult, nyelt egy nagyot majd újra szólásra nyitotta ajkát:

 - És Jake?

 - Tessék? - ráncoltam a szemöldököm értetlenül.

 - Te Jaket szereted...nem igaz? - arcán látszott, hogy fájt kiejtenie a szavakat, lesütötte a szemét.

Hirtelen megértettem mindent. Sóhajtottam egyet mosolyogva, közelebb húzódtam hozzá, és két kezem közé fogtam azt a gyönyörű arcát. Megnéztem újra, minden egyes szegletét. Az éles állvonalát, a száját, amit olyan gyakran húzott féloldalas mosolyra. A gödröcskéjének a helyét, majd a csodaszép kék szemeit.

 - Persze, hogy szeretem - szélesen rámosolyogtam, majd gyorsan folytattam, mielőtt az arca a legsötétebb komorságot öltötte volna fel - Hiszen a bátyám. 

Hatalmasat sóhajtott, majd ő is elmosolyodott. Nevethetnékem támadt ettől a megkönnyebbült sóhajtól.

 - Hogy hihetted azt, hogy szerelmes vagyok a bátyámba? - nevettem el magam a képtelen ötlettől.

 - Csak mostanában tudtad meg, és akkor is nagyon-nagyon rosszul fogadtad. Azt hittem, talán ez az oka... - magyarázkodott már ő is nevetve. Az a gyönyörű mosoly a helyére került, és újra elkapott egy teljesen ismeretlen érzés. Semmi köze nem volt a vonzalomhoz, mint ahogy a könyvekben olvastam. Csak az a tiszta szeretet, ahogy az ember sose tudott szeretni. Türelmes, jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, rosszat föl nem rója, mindent eltűr, elhisz, mindent remél és elvisel. 

 - Szeretlek, Lana - mondta halkan, de nagyon jól hallhatóan Will, miközben tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Egy hang nélkül közelebb húzódtam, feltekintettem az arcára és ezt mondtam:

 - Én is szeretlek.

Hirtelen történt, egy pillanat alatt, hogy Will ajka megtalálta az enyémet, és összeforrtak eggyé. Onnantól nem létezett ő és én, csak mi. Csukott szememen belül minden ragyogott és izzott. Minden fényes volt, gyönyörű és tökéletes. Ez volt az a pillanat, aminek sohasem szabadott volna véget érnie. Ez a csók nem csak egy csók volt, ami a mennyekben gyakori a fiatalok között. Ez a csók...olyasmi lehetett, mint a földön a házasság. Tiszta érzelmek vezérlik, örök életre összekötik az ő és én fogalmát.

 - Egy ideig nem szabadulsz meg tőlem, te lány! Amerre mész, követni foglak...Még abba a fura álomba is, ahol voltál! - húzta féloldalas mosolyra az ajkát, miközben csillogó szemeivel az arcomat pásztázta.

 - A fene egye meg, pedig azt hittem, lerázhatlak! - bosszankodtam látványosan.

 - Így jár az, aki későn őszinte - nevetett rám, majd újra megcsókolt. Aztán újra, és újra...

 Rhea virágos mintájú platformos cipője ritmusosan kopogott London koszos utcakövén. Az alacsony lány magabiztosan, komoly arccal hasított át a szürke tömegben színes szoknyájában, maga után lobogó szőke

hajzuhatagával. Sorra utána bámultak a férfiak, de ő még csak egy pillantásra sem méltatta őket. A telefonja megcsörrent, ő pedig azzal a lendülettel fel is vette.

 - Szia, Jake - szólt bele a telefonba halkan - Igen, követem. Éppen az irodába igyekszik, ha le akarja rövidíteni az utat, amit le fog, hiszen két perc múlva oda kell érnie az értekezletre, akkor a sikátor felé kerül. Igen, látom. Leteszem. Szia.

Előtte pár lépéssel egy alacsony, kövérkés lány sétált. Kötött pulóvert és farmert viselt, Rhea és csapata még azt is tudták, hol vásárolta őket. Barna hosszú haját a tarkóján fogta össze fájdalmasan szoros copfban. Egy kis kávéért szaladt le a közeli kávézóba mielőtt folytatódnának az értekezletek, így is késésben volt. Ő volt Johanna Southwood, az egyetlen szemtanú, aki lebuktathatta volna Michaellt és az egész csapatát, és akinek meggyilkolása első számú feladata volt Jakenek és Rheának. Ahogy a szőkeség megjósolta, Johanna lekanyarodott a kis utcába, onnan pedig abba a sikátorba, ahol minden el volt tervezve. Rhea észrevétlenül gyorsított a léptein, a hatalmas sarkak mintha fel sem tűntek volna neki, úgy kerülgette az embereket. Johanna sietősen a kis utcába kanyarodott, Rhea viszont került egyet, és a másik oldalról közelítette meg a sikátort. Útja közben mellé szegődött Jake, akivel egymásra sem néztek, csak hangtalanul baktattak egymás mellett.

 Egyszerre fordultak le a sikátorba, mögöttük pár lépéssel lemaradva jöttek a többiek. Egyenesen velük szemben Johanna igyekezett eljutni arra az értekezletre, de a csapat útját állta.

 - Elnézést, el szeretnék itt menni, sietek - nézett neheztelően a csapatra, de mikor senki sem mozdult, elfintorodott, és visszafordult, hátha hamarabb eljut a munkába, ha nem kell veszekednie. 

 - Az nem fog menni, hölgyem.

Jake megállította a karjánál fogva, majd intett Jamesnek és Marknak, hogy fogják le, majd mikor elhaladt Pete mellett, kiadta a parancsot:

 - Öld meg!

Pete száját összeszorítva lépett ki a többiek közül, szigorú arcán semmi érzelem nem tükröződött. Előhúzta a fegyverét, és a rémült nővel szemben állította. Johannát lefogták, szájába rongyot tuszkoltak, így csak az arcán tükröződött a halálfélelem. Szemeiben már-már látszott, ahogy elhomályosul a tér, és lepereg előtte az a rövid élet. A fegyver egyszer csak eldördült, fülsiketítő hangjába belerezgett a környék. Aztán felhangzott a rendőrautók szirénájának zenéje.
 - Mennünk kell, Rhea - súgta a fülébe Jake, majd maga után húzva éppen akkor léptek ki a sikátorból, amikor előttük egy hangos egyetemista társaság elvonult. Még épp időben sikerült beolvadniuk, mielőtt a rendőrök berohanhattak volna a kis utcába. Rhea még az utolsó pillanatban megpillantotta, ahogy Johanna sérülés nélkül, eszeveszetten sikított, és ahogy James magán kívül üvöltötte:
 - Vaktöltények? A jó életbe, Pete! - azzal a saját fegyverével rálőtt a rendőrökre... szintén vaktölténnyel.
 - Hogy mi a...? - káromkodott eszeveszetten a bűnözőcsapat, mielőtt elfogták volna őket.
 Jake és Rhea tovább sétáltak az utcán, mint akiknek semmi közük sincs a történtekhez, majd mikor elég messze kerültek, csak akkor szólalt meg a lány:
 - Vaktöltények? Hogyan, és mikor?
 - Már mondtam. A bandámnak az az érdeke, ha megakadályozzák a merényletet... Hát megakadályozták - nevetett fel Jake jóízűen - És így egy darabig Michaell sem jön haza.
 - Zseniális vagy - fordult vele szembe a lány büszkén, majd szenvedélyesen szájára tapasztotta az övét.
 - Ha ezt a főnök megtudja... - mosolygott ravaszan Abe, a boldog gerlepár mögött. Felemelte a telefonját, és lefotózta, ahogy kézen fogva a buszmegálló felé sétálnak. Ő nem volt benne az akcióban, viszont igazán szeretett volna hibát találni Jake csapata munkavégzésében. És aki keres, az talál... Két pillanatba került elküldenie a főnöknek a képet.
 - Na ezek után legyen nagy az arcod, Adrian!

 A mosoly levakarhatatlan volt az arcomról. Will átölelt, szorosan és nem engedett el. Míg lent voltam, az előző életemben, mindig azon tanakodtam, mi az ami a leginkább hiányzik az életemből. Játékok, ruhák, szülők, lehetőségek, törődés, szeretet, barátok... Annyi mindenben nélkülöztem, annyi mindent eltűrtem. Úgy éreztem a szeretet az, ami leginkább hiányzott. Will, Clary és Jake... és Audrey.
 - Meddig aludtam? - kérdeztem csendesen.
 - Huszonkilenc órát - válaszolt Will a mély, férfias hangján amit úgy imádtam.
 - És Audrey eljött látogatóba?
 - Egész este itt ült az ágyadnál, de aztán üzentek neki, hogy több mint negyvenen állnak sorban, várva az ítéletüket, úgyhogy el kellett mennie. Nagyon szeret téged. Végig fogta a kezed, imádkozott és sírt.
 - Adnom kéne neki még egy esélyt - szólaltam meg hosszú csönd után - Az előbb nem engedtem neki, hogy elmondjon mindent.
 - Elkísérjelek?
 - Nem kell, köszönöm. Jobb, ha négyszemközt tudunk beszélni - mosolyogtam bele az aggódó szemeibe.
 - Oké - húzta féloldalas mosolyra a száját, majd közelebb vont magához, és gyengéden megcsókolt.
Mikor elszakadtunk egymástól, lesütött szemekkel megfordultam, és a kijárat felé vettem az irányt. Will utánam kiáltott:
 - Jake hogy van?
 - Elég hangos. Boldog - mosolyodtam el őszintén, majd kiléptem a szobám ajtaján.
Zavartan a hajamba túrtam, boldogságomat nem tudtam palástolni, így csak egyszerűen mosolyogtam, ahogy csak bírtam. Öles léptekkel nyargaltam a folyosókon, a csarnokokon át,  gyanakvó, aggódó és értetlenkedő tekintetek kereszttüzében. Néhányukat hallottam sugdolózni a hátam mögött, mind azt tárgyalták, hogyan is lehetséges, hogy én több mint egy napot átaludjak, amikor ez lehetetlen. Nem zavart, hogy kitárgyalnak, nem számított. Viszont volt egy kiváltképp hangos angyal, akinek a hangja igenis érdekelt:
 - Ki ez a lustaság? Több mint egy napot átaludni? Nem szép dolog - kiáltott rám Clary hangja, mire én nevetve körbekémleltem, merre is van a barátnőm, majd amikor megpillantottam, a karjaimba zártam.
 - Clary! Annyira hiányoztál! - mormogtam a vállába boldogan.
 - Nekem is, Lanám! De komolyan kérdezlek, hogy hozhattad ennyire ránk a frászt? Halálra aggódtam magam miattad! - szidott le kedvesen gyönyörű barátnőm.
 - Sajnálom, nem tehetek róla - vontam meg a vállam.
 - Álmodtál valamit? - kérdezett rá az idefent képtelenségnek tűnő dologra.
 - Igen. Azt, hogy újra életben vagyok, s visszatérek a suliba. Nagyon rossz volt, úgyhogy visszajöttem - húztam el a szám, mire megértően bólintott egyet. Ő tudta, hogy mit értek azon, hogy az életben rossz.
 - Mitől vagy ennyire boldog? Szinte ragyogsz! - mosolygott rám szélesen Clary.
 - Hát már boldog sem lehet a lélek? Már az is túl gyanús? - tetettem felháborodást, majd elgondolkozva azon, hogy huszonkilenc órával ezelőtt milyen állapotban voltam, már nem tűnt olyan furcsának a kérdés.
 - Persze, hogy lehetsz boldog, örülök neked! De valami csak történt... - puhatolózott, majd hirtelen megragadta a karom, és lelkesen felsikkantott - Willel kapcsolatos, ugye?
 - Honnan tudtad? - kérdeztem ámulva - Nem tudtam, hogy gondolatolvasó vagy!
 - Nem tudtam, tippeltem. De nem is ez a lényeg! Mesélj el mindent! - szorította meg a kezem, míg egy félreeső pad felé húzott.
 - Most nem lehet, éppen Audreyhoz igyekszem. Beszélnem kéne vele - mondtam egy kicsivel kevésbé lelkesen, majd cinkosan rámosolyogtam - Faggasd ki Őt!
 - Kit, Audreyt?
 - Nem, Willt!
 - Oké, Lana. Ha menni kell hát menni kell! - búcsúzott tőlem egy kicsit csalódottan a lány, majd nagy valószínűséggel Will nyomába eredt, hogy kifaggassa mindenről. Én pedig tovább baktattam az édesanyám szobája felé.
"Kopp, kopp" - kopogtam a nagy, fehér ajtaján, amikor hirtelen kinyílt, és egy ismeretlen, szomorú szemű néni lépett ki rajta, majd tűnt el a tömegbe belekeveredve.
 - Gyere be! - kiáltott ki fáradtan az irodából Audrey, én pedig tétován beléptem a birodalmába.
 - Szia! - köszöntem neki, megállva az asztala előtt. Megkönnyebbülten rám nevetett, és látszott szemein, hogy oda akar jönni hozzám, megölelni, de nem mert. Ott maradt a hatalmas székében.
 - Szia, Leona! - örömkönnyek csillogtak a szemében, amelyeket visszanyelt, nehogy végigszánthassák gyönyörű arcát, elárulva gyengeségét - Felébredtél?
 - Fel - válaszoltam tömören. Még mindig bennem volt a harag mérges fullánkja, még akkor is éreztem, amikor már nem fájt annyira.
 - Hál' Istennek! - sóhajtott egy hatalmasat, és boldogan elmosolyodott, majd arcára visszatért a gondterheltség - Mi történt?
 - Nem tudom. Itt akartam hagyni mindent - hazudtam zavartan, de szerencsére nem vette észre.
 - Az a fontos, hogy jól vagy! - sóhajtott újra és újra a megkönnyebbüléstől.
Bosszantott, hogy nem mondott semmit. Csak fürkészően nézett, tetőtől talpig, miközben mosolygott. Ilyen lehet, amikor az ember anyukája büszkén végigméri? De én sem szóltam, vártam, hogy ő kezdje. Szemeimmel valószínűleg hidegen kémlelhettem, mert szomorúan lesütötte a szemét, az asztallal szemben lévő puha fotel felé intett, majd megszólalt:
 - A legutóbb nem mondtam el mindent, amit el szerettem volna.
 - Igen? - késztettem folytatásra.
 - Azt gondolod, hogy én csakis Jaket szeretem, míg téged csak kihasznállak...
 - Miért, hát nincs okom ezt gondolni? - vágtam a szavába indulatosan - Hogy csak egy darab voltam a seregben, a titokzatos angyal-háborúdban, amit szintén nem magyaráztál el nekem? Amit letudtál annyival, hogy annyi közöm van hozzá, mint minden máshoz is. Vagyis semmi!
 - A háború veszélye még mindig fennáll, bár egy részét már meg is vívtad, egyedül. Alec olyannyira akarja Jaket, hogy képes elküldeni démon seregeket nem csak Jakehez, hanem szerte a világba.
 - Ezt nem értem... - ráncoltam a szemöldökömet.
Nem válaszolt, csak folytatta előbbi gondolatmenetét.
 - Félre értetted! Én nem akartalak csatarendbe állítani, egész egyszerűen nem volt más, akire nyugodtan rá tudtam volna bízni Jaket - rövid szünet után folytatta - Igyekeztem azt a gyerekemet védeni, aki kiszolgáltatottabb helyzetben van, miközben ugyanúgy szerettem a kislányomat is.
Nem akartam hinni a fülemnek. Hogy nekem valaha is lesz egy édesanyám, aki szeretni fog... Annyira lehetetlennek tűnt! Nekem, a modern hamupipőkének valaha is lehessen a mostoháján kívül bárkije, aki megvéd és megvigasztal?
 - Miért voltál olyan távolságtartó velem? - kérdeztem elérzékenyülten.
 - Azt hittem, hogy sokkal jobb lesz neked, ha nem zúdítok mindent a nyakadba, és csak a feladatra koncentrál mindenki. Hogy megvédjük, aki rászorul, és segít, aki tud. És te olyan erős voltál, pedig olyan szörnyű lehetett odalent...
 - Szörnyű is volt - csordult ki egy nem kívánt könnycsepp a szemem sarkából, amit gyorsan le is töröltem.
A lábaim maguktól mozdultak, az anyukámhoz vittek addig, míg szorosan a karjaimba nem zárhattam vékony testét. Arcomat vállába fúrtam, és hallgattam szapora légzését.
 - Annyira sajnálom! - suttogta könnyeivel küszködve - Nagyon szeretlek, kicsi Leonám!
 - Én is szeretlek, anya! - mormogtam a vállába. Nem tudtam visszatartani az örömkönnyeimet, de már nem is akartam. Ott voltam, anyukám karjaiban, aki szeretett. És én is szívből szerettem őt. Eleresztettem lelkemből minden fájdalmat, minden keserűséget, gondot és bánatot. Végre igazán megismerhetem Linnet Audrey Becker-t, az én csodálatos édesanyámat. Most csak én léteztem a nagyszerű, boldog életemmel a halálom után.
 Anya mindent elmesélt nekem azokról az időkről, amikor mind a kettőnket csak idefentről kémlelt. Nagyon nehéz lehetett neki. Az események csak folynak és folynak, míg ő a legnehezebb döntéshelyzeteket oldja meg percről-percre. Ki érdemli meg az üdvözülést, és kinek kell a pokolban bűnhődnie? Folyamatos koncentrálás, türelem, teljes figyelem és éjjel-nappali munka pihenés nélkül. Összefolytak a napjai, csak úgy érzékelte az idő múlását, hogy ránk nézett, ahogy felcseperedtünk.
 - Nagyon rossz volt, hogy nem szólhattam hozzátok, vagy jelezhettem nektek. Legalább csak annyit, hogy kitartást, ne féljetek, egyszer minden rendbe jön... - mondta szomorkásan belemerülve a történetébe.
 - Miért maradtál itt? Lehet, hogy nagyon-nagyon sokáig nem vált le majd senki! - kérdeztem tőle csendesen.
 - Részben miattatok, de leginkább, mert én tényleg szolgálni akarom az Urat, addig amíg csak lehetséges. Amikor még csak sima őrangyal voltam, hallottam a pletykát Alecről, és hogy új vezére van a pokloknak, és sosem mertem volna itt hagyni titeket, úgy, hogy még ennyi befolyásom se legyen a történtekre, mint amilyen most van. Találkoztam vele...Semmit sem változott - komorodott el dühösen.
 - Mi történt? - kérdeztem tágra nyílt szemekkel - Amikor találkoztatok?
 - Jakere vigyáztam, még csak tizenhárom éves volt akkor, és egyszer csak megjelent a démon-hadseregével. Mind rátámadt Jakere, én pedig csak harcoltam és harcoltam ellenük, egyedül. Aztán az utolsó pillanatban, amikor egy démon már majdnem megérintette, kirobbantottam egy tisztítást.
 - Olyan gyakori ez?
 - Az egyik legritkább jelenség...
 - Akkor hogy lehet, hogy nekem már másodjára sikerült megidéznem egyet? Úgy, ahogy neked is? - faggattam izgatottan.
 - Lehet, hogy köze van a családi kötelékhez... Az érzelmekhez biztosan - felelt eltűnődve, majd inkább tovább folytatta a történetet - Szóval Alecet eléggé megleptem. Azt mondta, hogy nem adja fel, akarja Jaket mint ahogy az életben is akarta, most is meg fogja szerezni. Hűvösen vázoltam neki, hogy Jake ott szenvedne egy örökkévalóságig, míg velem boldog lehetne. Vagyis nem feltétlen velem, hanem a felhőpalotában, egy új eséllyel, majd a mennyben, boldogságban és békességben. De őt nem érdekelte, hogy Jake mit fog érezni. Látszott rajta, hogy magányosnak érezte magát odalent, így a szeretteit is magával akarta rántani abba a borzalmas döntésbe, amit ő választott. Én pedig megígértem neki, hogy semmilyen áron nem hagyom, hogy egy örökkévalóságig kínozza a gyermekem. A földi életét már megkeserítette, tovább nem bánthatja.
 - És háborút üzent?
 - Igen. Azon a napon megesküdött, hogy az ő démonjaival megszerzi, amit akar. És nem csak Jaket akarja, hanem az egész felhőpalotát. Azt mondta, hogy az Úr már régen nem talált méltó ellenfelet magának.
 - És...milyen egy ilyen háború? - kérdeztem elhűlve.
 - Csak egy volt a történelem során...nagyon régen, és az sem tartott sokáig, de annál nagyobb károkat okozott. Ilyenkor a démonok csoportosan, kisebb seregben támadtak egyenként az emberekre, és a gyengébb angyalok nem tudták kivédeni. Az emberi lelkek megromlottak, és amikor meghaltak, automatikusan démonokként éltek tovább. Így gyűjtötték seregüket, és nagyon vigyáztak, minden támadást pontosan beidőzítettek, és sosem mentek egyedül. Aztán előbb-utóbb elérték, hogy az ő lelkeik száma a háromszorosa legyen a mieinknek, és együtt csaptak le az emberekre. Végül pedig elkezdték ostromolni a falainkat. Az angyalok kénytelenek voltak hanyagolni védenceiket, és feljönni, védeni a palotát, míg a démonok másik csapata a védtelen embereket fertőzte. Ördögi kör volt ez, és az Úr segítsége nélkül nem győztünk volna.
 - Hogyan segített?
 - Egy villám csapott a felhőbe, kigyulladtak az égi virágok. A füstjük pedig elemésztette a gonosz lelkeket - félelmetes látvány lehetett, ahogy a tűz végigsöpört az égen - mesélte teljes átéléssel, majd komoran folytatta - Ha most készülnek erre, nem lesz jó vége. Bár ahogy a démonokat elnézem, csak Jake kell nekik. A többiek lézengenek, és néha próbálkoznak, de nem szoktak sikerrel járni.
Csönd borult kettőnkre. Nem a kínos csönd, az a fajta, amikor nem kell megszólalnunk ahhoz, hogy egy téma körül forogjon az agyunk.
 - Hogy szerethetted Alecet? Akkoriban...más volt? - kérdeztem elborzadva.
 - Teljesen más volt. Gondoskodó, szerető, jó humorú, jóképű és okos. Amikor vele voltam, úgy éreztem különleges vagyok...Persze tartogatta a titkait, de megbíztam benne annyira, hogy nem feszegettem őket. Sosem gondoltam volna, hogy milyen is igazából, a lelke mélyén.
 - És apával találkoztál? - tettem fel azt a kérdést, amit már nagyon régen fel akartam tenni.
 - Igen - mosolyodott el anya - Ő a legnagyszerűbb ember a világon. Nem csoda, hogy egyből a mennybe került.
 - Mondott valamit rólam? - kérdeztem lélegzetvisszafojtva. Bárcsak üzent volna nekem valamit!
 - Apád nagyon szeret téged - simított végig a homlokomon - Azt mondta, gyönyörű vagy, okos és nagyon erős. Azt mondta, hogy ha találkozom veled (Istenem, milyen szomorú volt, hogy nem maradhatott még egy kicsit) akkor adjam át neked, hogy nagyon szeret, nagyon büszke rád, és hogy csodálatosabb kislányt el sem lehetett volna képzelni nálad. És hozzátette, hogy reméli nagyon későn látjátok egymást viszont, hogy hosszú, boldog élet után találkoztok majd megint, amikor már unokái is lesznek, sőt dédunokái - visszanyelte a könnyeit, én viszont nem tudtam őket visszatartani. Mintha a könnyek már hozzám nőttek volna... Ennél boldogabb nem is lehettem volna, miközben ennyire szomorú voltam. Látni akartam apát, mindennél jobban. Majd ha eljön az ideje.
 - Nagyon-nagyon szeretem. Mindig is úgy éreztem, mintha sosem ment volna el, és veled együtt várnátok idefent. Az igazán fontos emberek velünk maradnak, azt hiszem - törtek ki belőlem a nagy szavak, amelyeket csak a könyvekben olvashattam, de az én helyzetemre nagyon illett.
Szorosan magához ölelt, míg a hajamat simogatta. A világom kerek volt. Aztán egy kopogás szakított félbe mindent. Egy angyallány lépett be a szobába, aki azt mondta, anyát már várják odakint. Elég sokan. Felálltam, adtam az arcára egy puszit, majd kilépdeltem a szobából. Hagytam dolgozni, másoknak ez életük hatalmas fordulópontja. Nem lehet kellemes ilyenkor várakozni. Egy kis gondolkodás után pedig Will szobája felé vettem az irányt.
Miután átrepültem a fél kastélyt, és miután a fél palota megbámult, és összesúgott mögöttem, én pedig lelombozhatatlanul jó kedvvel meneteltem előre, megtaláltam Will ajtaját, és lenyelve idétlen mosolyomat bekopogtam. Természetesen azonnal visszatért a mosoly, miután meghallottam az én Willem mély, férfias hangját.
 - Belépés csak saját felelősségre!
 - Mit ajánl, kedves idegen, merjek bemenni az oroszlán barlangjába? - állítottam meg egy idős angyalhölgyet, aki csak hevesen rázta a fejét. Hangosan elnevettem magam, majd elszánt hangon folytattam:
 - De mit is tehetne a reménytelen hősszerelmes, ha az oroszlán maga a kedvese is egy személyben? Hát hogyan is kerülhetné el?
Alig bírtam visszatartani a nevetést, de nem akartam komolytalanná tenni a drámát. Óvatosan, lassan lenyomtam egy kilincset, amikor egyszer csak kivágódott az ajtó, és Will nevető alakja tornyosult fölém. Egyből lecsapott ajkaimra, szorosan magához húzott, és reméltem sosem enged el. Beljebb vont a szobájába. Valószínűleg az idős hölgy megbotránkozhatott rajtunk.
 Mikor elszakadtunk egymástól, csak nevettünk. Nem tudtuk volna megmondani, hogy pontosan miért is...csak egyszerűen boldogok voltunk, hogy együtt lehetünk.
 - Minden rendben ment? - kérdezte Will halkan, miközben szorosan tartott.
 - Azt hiszem van igazi anyukám - válaszoltam mosolyogva. Alig hittem el, amit mondtam...furcsán és hihetetlenül hangzott.
 - Csak a te érdekedben nem akarta bevallani, ki ő valójában, igaz? - kérdezte féloldalas mosolyával az arcán.
 - Igen - feleltem boldogan, és a szemébe néztem. Sütött belőle a szeretet... Zavaromban lesütöttem a tekintetemet, és a hajamat kezdtem csavargatni.
 - Mérges leszel rám, ha azt mondom, én ezt végig tudtam?
 - Szólhattál volna! - csaptam a felkarjára gyengén, és igyekezve minél több felháborodottságot csempészni a hangomba.
 - Nem figyeltél volna rám - hagyott egy kis szünetet, és szélesen elvigyorodott - Egyébként meg azzal voltam elfoglalva, hogy féltékenykedjek a bátyádra.
 - Igazán nem volt rá okod - dőltem háttal a mellkasának, hogy együtt emelkedhessek és süllyedhessek a mellkasával - A bátyám. És a védencem. És sosem találkoztunk úgy, hogy ő is látott volna engem.
 - Igazad van. Butaság volt - mondta csöndesen, miközben cirógatta a hajam. Különös, békés érzés járt át, melengetett belülről. Csöndben ültünk, csak a lélegzetünk hallatszott, miközben tekintetemmel körbejártam a szobát. Teljesen megváltozott, azóta, hogy utoljára itt jártam. Régen alig tévedt be ide egy árva fénysugár, az is félve. Sötétbarna faborítás fedte a falakat, fekete szőnyeg a padlót és fekete függöny az ablakot. Komor, sötét bútorok, fegyverek, sötét sarokban pedig képek uralták a helyiséget. Most mintha kicserélték volna. A falak halvány bézsben fürödtek, a padlót pedig halvány barna parketta borította. A függönyök széthúzva őrizték az üvegen túli világot, beeresztve a nap sugarait. A bőrkanapé (amin ücsörögtünk) felett festmények kaptak helyet, melyek közül jó pár sötétebb színeket viselt, emlékeztetve a szobát néhai kinézetére. Szemben egy nagyobb polc egyik felén réginek tűnő könyvek sorakoztak és düledeztek. A másik részét az ecsetek és festékek birtokolták. A falakon még mindig helyet kaptak a csillogó, éles fegyverek, melyeknek tiszta pengéiben láttam a tükörképemet. Az ablak előtt állt a híres festőállvány, körötte pedig a már kész művek gyülekeztek.
 - Mintha egy kicsit megváltozott volna a szobád - jegyeztem meg kérdő hangsúllyal a hangomban.
 - A szobáink a hangulatunk és érzéseink szerint változtatják alakjukat. Én most így érzem magam - válaszolt kedvesen, mire csak rámutattam a fegyverekre.
 - Gyilkosan?
Felnevetett, majd újra szólásra nyitotta ajkát:
 - Boldogan. Most sokkal világosabban látom a világot.
 - Csak el kellett volna húznod a fekete  függönyt - csipkelődtem, majd felpattantam a kanapéról, és a festmények felé mentem - Azt ígérted, megmutatod őket.
 - Az ígéret szép szó, nem igaz? - sóhajtott, majd követett. Felölelt vagy tíz képet a fal mellől, majd a padlóra ülve kirakosgatta az összeset sorba, egymás mellé. Az elsőn alig különültek el a színek. Fekete háttérből alig lehetett kivenni azt a szürke női árnyékot, aminek a jobb oldalát megvilágította a fény, így kirajzolódott csupasz válla és vékony dereka. Az arca nem látszott, csak hosszú, dús barna haja. Gyönyörű volt. Az egész valóságosnak hatott, ahogy a fény megcsillant sima bőrén...elhittem, hogy igazi.
 - Ezt talán tavaly festettem - mutatott az elsőre, amit épp néztem.
 - Kit ábrázol? - kíváncsiskodtam megbabonázva.
 - Nem tudom...Csak a fejemben volt, és nem hagyott nyugodni addig, amíg le nem festettem.
A következő egy csendélet volt, ami teljesen meglepett. Egy koporsót ábrázolt, aminek a tetején egy színes gyerek csörgőke árválkodott. A kép megint csak nagyon sötét színeket öltött. Rossz érzés fogott el, ahogy ránéztem. Ez is olyan valóságosan hatott, mint az előző.
 - Ez micsoda? - mutattam a csendéletre. Sóhajtott egyet, és belefogott a válaszba.
 - Ezt akkor festettem, amikor megkaptam védencnek Lilyt. Akkoriban jöttem rá, hogy mit is vesztettem igazán - egy kis szünetet tartott, majd folytatta - Hogy sohasem lehettem apa, és férj. Most már nem is lehetek az. Ez a kép szimbolizálja az egészet.
 - Szeretnél apa lenni? - faggattam csodálkozva. Sosem gondoltam volna, hogy lennének ilyen kívánságai. Örök fiatalnak látszott, aki nem érzékeli az időt, aki mái napig sem nőtt fel. Persze, ha belegondoltam, hogy már háromszázötvenen is túl van, ezen nincs is mit csodálkozni.
 - Most már akár ük-ük nagyapa is lehetnék. De nem bántam meg, hogy nem nősültem meg.
 - Miért? - csak fürkésztem gyönyörű szemeit, amik őszinteséget sugároztak.
 - Mert akkor az, hogy szerelmes vagyok beléd, tiltott és nagyon bűnös dolognak számítana - halványan rám mosolygott, én pedig újra és újra tudtára akartam adni, mennyire szeretem. Legszívesebben kiálltam volna az erkélyre, és torkom szakadtából üvöltöttem volna, hogy szerelmes vagyok, és szeretve vagyok a világ legcsodálatosabb férfija által. Ehelyett pedig zavaromban csak mosolyogtam, és hosszan, igyekezve minden szerelmemet belevinni, megcsókoltam. Mikor elváltunk egymástól (nem tudom, hogy percek órák vagy napok múlva) újra végig tekintettem a festményeken. Mind sötét volt, leginkább csak a fekete volt az uralkodó szín.
 - Miért használsz általában csak feketét?
 - Jó szín. Titokzatos lesz tőle egy-egy kép. Olyan érzést kelt, mintha eltakarna valamit, gondolkozol rajta, hogy mi lehet mögötte, és végül mindenkinek meg lesz róla a tippje. Jól lehet vele érzékeltetni az éjszakát, az ürességet és a magányt - magyarázta lelkesen. Mosolygásra késztetett, hogy mennyire gyönyörűen, lelkesen és szenvedélyesen csinálja, amit szeret.
 - Nagyon tehetséges vagy, ugye tudod? - szorítottam meg a kezét büszkén.
 - Még sosem mondták, úgyhogy nem tudtam - felelt széles mosollyal az arcán.
A sarokban megláttam egy festményt. Csak egy csokoládébarna szem látszott, a kép többi részét eltakarták más képek. Az a szem nagyon-nagyon ismerős volt. Az én szemem?
 - Az ott... - mutattam oda, majd mielőtt még megállíthatott volna, fürgén kivettem a többi közül. Szembesültem a saját portrémmal. Ez nem volt fekete, mint a többi műve. Fehér volt, fényes és tiszta. A képet a mosolygó arcom uralta, minden egyes vonásom hibátlanul volt lefestve. Mintha csak egy művészien ellőtt fénykép lett volna.
 - Ezt... - nem bírtam megszólalni a csodálkozástól - Ezt mikor?
 - Az első találkozásunk után - felelt zavartan Will - Nem igazán tudtam elsőre megfesteni mindent, úgyhogy tegnap előttig tökéletesítgettem.
Csak néztem, és nem hittem a szememnek. Megfestett volna engem? A jelentéktelen arcomat? Az enyémet? A vásznon mégis olyan szépnek hat. Lágyaknak a vonásaim, csillogó, simának a bőröm, kellemes árnyalatú a hajam, és csillogó barna a szemem. Olyan voltam, mint amilyennek idefent, megszépülve láttak az angyalok. Nyoma sem volt a bántalmazott, meggyötört és elnyomott lánynak, akit odalent ismernek. Ez a lány teljesen más. Vidám, erős és bátor. Jó érzés volt, hogy ezt látják bennem, nem azt a koszos, fázós, utcára kirakott kölyökkutyát.
 - Köszönöm - néztem a szemébe meghatottan, mire ő csak féloldalasan elmosolyodott.
 - De hát miért?
 - Nem fontos.

 Michaellnek érkezett egy képüzenete. Amikor meglátta, hogy Abe küldte, először meg sem akarta nyitni. Sosem kedvelte Abet. Erős volt, de buta. És a buta embereket sosem becsülte sokra. A parton volt két testőrével, és egy pohár társaságában, no meg szép lányokkal múlatta az időt. Ő aztán tudta, hogy kell száműzésben élni. "Élvezd ki a szabadságot, amíg mindenki elrendez körülötted mindent, addig csak pihenj! Megdolgoztál érte!" Hogy hol nyaralt, azt hét pecsétes titok volt, nem bízhattak meg senkiben sem. Michaellt azonban hajtotta a kíváncsiság. "Vajon mit akarhat tőlem ez a mamlasz?" Megnyitotta a fájlt, és türelmetlenül dobolt az ujjaival, míg betöltött. De amikor a kijelzőn kirajzolódott barátnője és az újdonsült bandatag, Adian képe, alig hitt a szemének. Ujjaik egymásba fonódtak, szélesen, szerelmesen mosolyogtak egymásra, miközben épp egy londoni utcán sétáltak. Michaell keze ökölbe szorult, dühből megremegett, amitől rázkódni kezdett a napozóágy. Karját meglendítette, és a tengerbe hajította a telefonját. Egyre csak ez járt a fejében:
"- Ennek az Adriannek igazán kijár a fájdalmas és hosszú halál."