15. fejezet - Borul

Drága, drága olvasóim!
Jelentem, kész vagyok, megírtam az utolsó szóig! Nem leszek internet közelben minden héten, de valakit meg fogok kérni, hogy rakja fel helyettem, ha én nem tudom. Így menetrendszerűen minden héten kedden fognak érkezni a fejezetek. Ne haragudjatok rám, amiért a szünet ennyire elhúzódott, igyekeztem, ahogy csak tudtam. 
Hogy telik a szünetetek? Hogy vagytok mostanában? 
Remélem tetszeni fog nektek a fejezet, még ha egy kicsit szomorkásabbra is sikeredett, és megajándékoztok pár sorral:) Jó olvasást!
Ölel benneteket, Leona G. <3

Csak meredtem magam elé. Azt hihették, nem jutott el hozzám a történet, pedig mindent értettem. Mindent

hallottam, de mégsem hittem el. Kerestem a szavaimat, a gondolataimat, de csak  zűrzavart, káoszt találtam. Mit kellett volna tennem? Mit kellett volna mondanom, akkor, amikor megtaláltam a gyökereimet egy világban, amiben én magam sem hiszek. Ez csak egy könyv, nem igaz? Mindez, ami körülöttem van, nem is létezik. Ez csak egy álom, egy rendkívül részletes álom. Fel kéne ébrednem, mielőtt elfelejtem honnan jöttem. Mielőtt én tényleg meghalok, igazán, belülről. A világ forgott körülöttem, szorosan becsuktam a szemem. Tompa hangokat hallottam magam körül. Nyilván Audrey és Will szólongatnak. Biztosan aggódnak miattam. Mit kellene mondanom?
 - Rám nem vigyáztál - bukott ki belőlem az emberi gyarló önzés, miután a forgás megállt, a kép kitisztult, és a hangok nem folytak össze. Butaság volt ezt mondanom. Egy jó ember nem mond ilyet.
 - Tessék? - ráncolta össze a homlokát zavarodottan Audrey. Nyilván nem erre a kijelentésre számított.
 - Jake...Jake, a testvérem - megakadt a hangom, amikor a testvérem szót igyekeztem kiejteni - Rá vigyáztál. Rám miért Clary, és miért nem Te?
Egy jó embernek a szeméből biztosan örömkönnyek csordogálnának. Az arca felragyogna, hogy megtalálta a családját az egyedül töltött gyerekkora után. Szorosan átölelné az anyukáját, és azt motyogná a vállába, hogy sohase ereszti el, hogy nagyon hiányzott neki. Nekem is ezt kellett volna tennem, ahelyett, hogy buta kérdéseket teszek föl.
 - Leona... Teljesen félreérted! - rázta meg a fejét kétségbe esetten Audrey. Lehullott arcáról a magabiztos, kizökkenthetetlen maszk, és sebezhető, érzékeny nőként, anyaként állt velem szemben. Eddig csak a vezért, az összetartó erőt láttam benne. Ez a felállás teljesen elbizonytalanított, és még inkább összezavart.
 - Mit értek félre? - kérdeztem vissza, levegőt kapkodva - Azt, hogy rólam mindeddig tudomást sem vettél addig, amíg rá nem kényszerültél, hogy elmondd nekem az igazságot? Azt, hogy a legkevésbé sem érdekeltelek, addig, amíg engedelmesen vigyázok a bátyámra?
Szememet ellepték a düh és a magány könnyei. Egész testemben remegtem, és fáztam. Hogy milyen hidegtől, nem is tudom, már régen nem éreztem hasonlót. Audrey szorosan lehunyta a szemeit, arca megrándult a fájdalmas kijelentésektől. Láttam, hogy szenved, úgy ahogyan én. Mégsem tudtam abba hagyni. Rázúdítottam minden mérgemet, minden magányos pillanatomat, amit nélküle kellett eltöltenem.
 - Azt, hogy egy kegyetlen játék bábja vagyok, amit rángathatsz, ahogy neked tetszik? - ejtettem ki a szavakat lassan, és halkan - Téged egyáltalán nem érdekelt, hogy én hogy érzek eközben. Sosem kérdezted, hogy akarom-e, hogy mindent a vállamra rakj. Sosem akartál megismerni? Sosem akartad elmondani, ki is vagy valójában? Sosem akartál az anyám lenni?
Az utolsó mondat akár egy pofon csattant az arcán, összerezzent erejétől. A szobában tapintani lehetett a feszültséget.
 - Ezt te nem értheted - szólt Audrey hosszú csönd után.
 - Hát magyarázd el! - vágtam rá egyből.
 - Te sosem voltál veszélyben! - kiáltotta el magát Audrey, mire hátrahőköltem meglepetésemben.
 - Hogy? - szaladt fel a szemöldököm.
 - Szerinted miért van annyi démon Jake közelében? - hosszú szünetet hagyott, hátha megszólalok, de nem tettem, így folytatta - Alec, Jake apja megállás nélkül küldi rá őket. Azt akarja, hogy a fia hozzá kerüljön, és ne hozzám. Másról sem szól az egész, csak a harcról, hogy kihez kerüljön Jake, pont úgy, mint amikor még éltünk. Sosem adja fel, még akkor sem, ha tudja, hogy Jake odalent szenvedni fog. Tudja, nagyon jól, hogy itt sokkal jobb helye lenne neki, mellettem, de nem érdekli. Csak az számít, hogy ő győzzön!
 Itt kellett volna abbahagynom, mégsem tettem.
 - És ezt nekem miért nem lehetett elmondani? - kiabáltam vissza - Miért nem voltál velem őszinte?
 - Mert féltem! - Audrey szemében lángolt a tűz.
A szobában leülepedett a feszült csönd. Zihálva, emelkedő-süllyedő mellkassal bámultunk egymás szemébe. Will pedig ledermedve, csöndben figyelte a jelenetet.
 - Szerinted én nem féltem? - törtem meg a csendet - Szerinted jó volt nekem a sötétben tapogatózni, és minden kérdésemre azt a választ kapni, hogy ez nem tartozik rám?
 - Sajnálom - mondta nemes egyszerűséggel Audrey, szemében tükröződött a mély bánat. Csakhogy ez a sajnálom nem tudta feledtetni azokat a hónapokat, amik alatt hűvösen és szigorúan viselkedett velem, utasított feladataimra, és egy arcrándulás sem árulkodott anyai szeretetéről. Talán csak Jake-ért érzett ilyesmit.
 - Én is - válaszoltam halkan, majd hátat fordítottam neki, és Will kezébe kapaszkodva elhagytam Audrey irodáját.

 - Mit mondasz? - törte meg a csendet Jake Rheával szemben ülve. Mindent elmesélt neki.
Elmondta, ki az apja, hova született, hogy már csak napok kérdése, és megörököl mindent. Elmondta, hogy becsapta őt a kezdetektől fogva, ugyanis egy küldetés keretein belül érkezett, és használt álnevet, hogy aztán bekebelezhesse az ő bandája a Michaellét. Az igazság nehezen jött ajkára annyi hazudozás után, mégis könnyebbséggel töltötte el, hogy kiadta azokat a titkokat, amiket ezelőtt sohasem, senkinek.
 - Jake - nevetett fel könnyedén Rhea, és megszorította a kezét - Én ezt mindvégig tudtam.
 - Hogy? - képedt el a fiú.
 - Georgo csak nekem volt hajlandó beszélni - mosolyodott el ravaszan a lány, de nem folytatta.
 - Senki másnak?
 - Nem, csak nekem. Nem tudja senki más, csak én, ne aggódj!
 - És te ennek ellenére, hogy végig hazudtam, mégis meg tudsz bennem bízni? - kérdezte hitetlenkedve Jake, mire a lány csak keserűen felnevetett.
 - Mindenki hazudik. Nem csak a bandán belül, hanem amúgy is. Itt meg kötelező. Ha nem hazudsz, nem éled túl a következő napot.
 - Akkor... - Jake hangja elakadt, szemeivel izgatottan fürkészte a lány arcát - Végig csináljuk?
 - Igen - mosolyodott el őszintén Rhea, régóta először.
Összekulcsolták ujjaikat, így hagyták el az irodát, majd a sötét épületet.

 Remegő lábakkal trappoltam keresztül a fényes folyosókon, bármelyik pillanatban összeeshettem volna. Úgy éreztem kirántották alólam a talajt, az utolsó biztonságot nyújtó tudatlanságot is. Hevesen kapkodtam a levegőt, akkor is, ha már nem volt rá szükségem. Ajkaimon segítségért kiáltó halk sóhajok szakadoztak ki, ezeket csak Will hallotta meg. Az ő kezét szorongattam, mintha a józan eszembe kapaszkodnék, a maradékba, ami még nem hagyott el. Már nem láttam semmit sem a könnyeimtől, csak mentem előre, amikor Will visszarántott, és egy padhoz vezetett.
 - Ülj le! - utasított gyengéden, de szigorúan, eszembe sem jutott volna ellenszegülni neki.
Csak meredtem magam elé, miközben éreztem, ahogyan egy könnycsepp végiggördül az arcomon. Nem töröltem le, had kövesse az elsőt a többi is. Ajkaim szólásra nyíltak, szájam sarkában megéreztem a könny sós ízét. Nem jött ki hang a torkomon.
Will nem szólt egy szót sem, csak ült mellettem. Megszorította a kezem, összekulcsolta ujjainkat. Megindult bennem valami, ami azt sugallta, hogy ez így jó. Ha a világ megdermedne, és ez a pillanat örökké tartana, egy pillanatig sem lennék szomorú. Megborzongtam tőle, de most nem a hidegtől, és nem a bánattól. Valami mástól, amit eddig soha sem éreztem, de még csak olvasni sem olvastam róla. Ez lenne a szerelem?
Nem, nem lehet az. Nem röpködnek pillangók a hasamban, nem öntötte el pír az arcomat, és nem éreztem semmi olyasmit, amiket a könyvekből olvastam. Könnyeim elapadtak, halvány mosoly készülődött átvenni az uralmat a szám felett. Lopva oldalra pillantottam, egyenesen Will csodaszép szemeibe néztem. Újra megremegtem, majd zavaromban lesütöttem a szemem, és elhúztam a kezem az övéiből. Nem mertem ránézni még egyszer, csak a szemem sarkából láttam, hogy a vonásai szigorúan megkeményedtek.
 - Szereted Jaket, ugye? - kérdezte egy idő hallgatás után.
Nem tudtam mire vélni a kérdést, és túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy a földről felemelhessem tekintetemet. Annak ellenére, hogy a gyerekes irigység felütötte nálam a fejét, nem tudtam megutálni Jaket. Ő nem tehetett semmiről.
 - Igen, persze - válaszoltam apró bizonytalansággal a hangomban.
Will nagyot sóhajtott, majd hirtelen felállt a padról, és csak ennyit mondott:
 - Így már érthető.
Will megfordult, és otthagyott engem az ismeretlen folyosón, amely elég üres volt ahhoz, hogy magányomban elereszthessek még egy könnycseppet.
 Önsajnálatomba merülve nyalogattam a sebeimet, majd újra és újra felszaggattam azokat. Folyton lejátszottam magamban azokat a hónapokat, amikor Audrey hűvösen, és távolságtartóan viselkedett velem. Pedig ő az anyám. Úgy éreztem becsaptak. Apa mindig azt mondta kiskoromban, hogy anyám maga volt a megtestesült jóság és a szeretet. Apa mesélt a mennyországról, hogy anya ott vár minket, forró vasárnapi ebéddel az asztalon, a szép házában, amit a felhőkre épített. Mutogatta a fényképeit, amiken tényleg gyönyörű volt. Mindig vártam a találkozásra. Most eljött, de közel sem olyan volt, mint amilyennek lennie kellett volna. Audrey valószínűleg tudomást sem akar venni rólam, ahogy én se róla. Csak játszott velem, egy szolgát csinált belőlem, akivel csak annyit közölt, amennyi éppen szükséges ahhoz, hogy ne lázadjon. Borzasztóan fájt a tudat, hogy hiába találtam meg az édesanyámat, amikor ő mégsem akar az lenni. Hol vagy, apa? Miért nem vagy te is velünk? Miért nem segítesz most? Újra mélyről jövő zokogásba kezdtem, ott, azon az üres, félreeső folyosón. Miért kellett ennek megtörténnie? Miért kellett belezuhannom ebbe a világba? Ki kell jutnom! Nem maradhatok itt, ezen a helyen, ahol csak szenvedés vár! Széthasított belülről a fájdalom. Ordítani akartam, de a hangom gyenge volt hozzá. Ütni akartam, tépni és törni, minden rosszat, ami bánt, minden fájdalmat, ami hasogatott. De csak ültem ott a padon, és sírtam. Gyenge voltam mindenhez, túl kevés a rossz ellen, túl távol a helyestől. Nem ez lenne a jó út. Fel kéne állnom, és vissza kellene mennem Willhez, hogy kibékítsem, amiért megbántottam, vissza Jakehez, hogy megvédjem, hiszen Kaiel nem tudja! Fel akartam állni, de a lábaim nem engedelmeskedtek a  parancsnak. Lezuhantam a földre. Fejem nem koppant a márványon, nem fáztam a hideg kövön. Szorosan behunytam a szemem, és akkor valami ismerős érzés kerített hatalmába. Kipattantak a szemeim, és furcsa izzást láttam magam körül. A fehér márvány kő aranysárgában remegett alattam, a szemben lévő ajtó görbén tekergett, méretét váltogatva táncolt a szemem előtt. Szemem előtt mint egy film, lepergett a könyvben töltött idő. A pillanat, amikor a fényből kivált Clary, a holttestem látványa, a pillanat, amikor Clarybe kapaszkodva repültük föl a palotába. Amikor megláttam először a felhőpalota pompás alakját. Amikor először találkoztam Audrey szigorú tekintetével, vagy amikor a festék borította Willnek bemutatkoztam. Amikor először találkoztam Jake-kel és az őt körülvevő démonokkal, vagy amikor először repültem a szárnysegédek hátán. Will és Clary harcát, aminek a tétje a tütü volt. Aztán Rhea, majd Michaell és Georgo kivégzése. Az első és utolsó tisztításom, majd Audrey. Mindez egy pillanat leforgása alatt megjelent, majd eltűnt, mintha fényképeket dobáltak volna elém. Az egész világ forgott, mintha csak egy ringlispinen ücsörögtem volna. Kicsinek éreztem magam, mintha beleférnék egy dióhéjba, egy zsebbe, és bárki elveszíthet, ha kipottyanok a kezéből. Egy süvítés és cuppanás, mintha átkerültem valamin. De most már ki mertem nyitni a szemem.

 Audreyt még sohasem kínozta ennél nagyobb bűntudat. Még sohasem látott rá a helyzetre ebből a szemszögből, soha meg se fordult a fejében, hogy esetleg ez úgy tűnhet, mintha csatába indítaná az egyik gyermekét a másikért. Ő sosem tekintett így a dologra. Mindig igyekezett azt tenni, ami a helyes: azt a gyereket óvni, aki veszélyben van, és annak a gyermeknek segítségét kérni, aki a lehető legközelebb áll a védenchez. Nem volt ideje elmerülnie saját önsajnálatában. Visszaült az asztalához, és fogadta a továbblépő lelkeket egyesével. Szemei előtt sorban végigpörögtek az életek: a bűnök, a jó cselekedetek, az erények, és a rossz tulajdonságok, és a hite erőssége. Mindről gondosan, megfontoltan döntött úgy, hogy közben igyekezett nem a saját magánéletét az előtérbe helyezni. Semmi keresnivalója itt a saját problémáknak, senkit nem fog érdekelni az önsajnálat! A lelkek kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de folyamatosan érkeztek, nem igen volt olyan, aki egy percnél tovább várakozott volna. Mindenkinek parancsba adta a pihenést, ő maga azonban sohasem pihent.
 Nagyon régen nem érzett ekkora bűntudatot, mint amilyen kínozta. Sohasem tekintett Leonára úgy, mint egy katonára, de talán mégis úgy kezelte. És még csak az igazat sem mondta meg neki. Pedig első pillanattól kezdve el akarta mondani, de félt a reakciójától. Túl sok lett volna neki, ha rögtön tálal mindent, hiszen csak akkor halt meg, nem szabadott tovább terhelni. Aztán pedig sosem talált rá alkalmat. Felpattant a székéből, és fel-alá járkált a szobában. Lelki szemei elé hívta Jaket, ellenőrizte, hogy nincsenek-e a közelében démonok, majd miután megnyugodott, eleresztette a képet. Majd megpróbálta előhívni Leona képét...de egyszerűen nem találta. Csukott szemhéján belül titokzatos fehér füst gomolygott, de a jól ismert arckép nem bukkant fel mögüle.
 - Lehetetlen - suttogta félelemmel Audrey. Ez a képesség még sosem hagyta cserben.
Újra megpróbálkozott Jakkel. Nála működött. Mi történhetett? Futólépésben csörtetett ki a szobájából, majd mikor a folyosón meglátott egy angyal lányt, futtában odaszólt neki:
 - Zafrina! Ha jön valaki, mond meg, hogy várjon egy kicsit!
Audrey nem várta meg a választ, kikerülte, és a csarnok felé vette az irányt.
 - Akkor nekem most itt kell maradnom? - kérdezte Zafrina magától, és az üres folyosótól, majd miután senkitől nem kapott választ, törökülésben leült a folyosón, és várta az arra tévedőket.
Audrey megszállottan szántotta át a tömeget, majd egyszer csak határozott hangon elkiáltotta magát:
 - Egy kis figyelmet kérek! - a nyüzsgés, az ide-oda rohanás egy pillanat alatt abbamaradt, és minden szempár Audrey-ra meredt. Az angyalok még sosem látták az irodán kívül. Még sosem látták ilyen idegesnek.
 - Köszönöm. Egy nagyon fontos, rendkívüli feladat vár megoldásra. Tegye fel a kezét, akinek nagyon gyorsan mennie kell a védencéhez! - csattant határozottan a hangja, mire körülbelül húsz kéz a magasba lendült - Ti menjetek! A többiek maradjanak.
Audrey behunyta a szemét, elsuttogta az imát, majd a kezében termett képet felmutatva újra megszólalt:
 - Ezt az angyalt kell megkeresnetek! Leona Davisnek hívják. A védence Jake Dearman, akire jelenleg Kaiel ügyel, társa pedig William Morgan. Bármelyikükkel találkoztok, faggassátok ki! Elő kell kerülnie a föld alól is! Nagyon fontos!
Az angyalok közül kiemelkedett egy vállalkozó szellemű fiú, aki szárnyait kitárva a többiek felé magasodva osztotta ki a csapat között a nyugati, keleti, északi és déli szárnyat, azoknak emeleteit, és erkélyeit. Akiknek nem jutott emelet, megkapták az összes mágikus felhőt, amelyiket ismertek. A tavat, a szárnysegédek mezejét... Majd miután felosztották maguk között a feladatokat, szétszéledtek, mindannyian  más irányba. Audrey pedig csak járkált fel és alá, és toborozta a további lelkeket, hogy segítsenek a keresésben. Minden perceben újra ellenőrizte, hátha csak egy pillanatra hagyta cserben a képessége, de nem. Leona még mindig nem volt sehol. Visszatért a főépületbe, vissza indult az irodájához, hogy Zafrinát is a keresésre buzdítsa, amikor egy velőtrázó sikoly hasított a palota nyüzsgésébe. Mindenkit ledermesztett a hang: ilyet még sosem hallottak a felhőpalotában. Audrey azonnal átnyomult a tömegen, vékony alakja fürgén hagyta maga mögött a bámészkodókat. Egy szűkebb folyosó felé özönlött a tömeg, ő pedig csak sodródott velük, parancsoló hangon elsőbbséget követelve magának. Nagyon rosszat sejtett. A sikolyt hangos kiabálás követte, egy nagyon ismerős hang volt. Clary-é.
 Clary a márványpadlón ült és sírt keservesen.
 - Leona! - sikította hisztérikusan - Kelj fel, Leona!
 - Ez lehetetlen... Alszik! - suttogta az egyik angyal férfi aki a tömegben állt.
 - De hiszen az angyalok nem tudnak aludni! - válaszolt egy újabb hang.
 - Nem lehet, hogy ember?
 - A felhőpalotában? Badarság!
 - Lélegzik?
 - Azt hiszem...Igen.
 - Akkor mégiscsak ember, nem?
 - Te lélegzel? Na ugye! Mind lélegzünk, puszta mechanizmusból.
 - De ez akkor is lehetetlen!
Audrey Clary mellé rogyott. Nem akart hinni a szemének. Lehetetlen, egyszerűen lehetetlen! Szemeiből könnyek fakadtak, majd Leona békésen szuszogó testére hullottak. Szorosan megfogta a gyönge kis kezét, és végigsimított dús, barna haján.
A nagy tömeg odavonzotta a bánatos William Morgant is. Kíváncsian állt be a bámészkodók közé, majd amikor meghallotta Clary sikolyát, majd azt a nevet, amit szólongatott rendíthetetlenül...
 - El az útból! - kiáltott rá az angyalokra, akik rémülten húzódtak el. Valószínűleg féltek Willtől. Lana feküdt, csukott szemekkel. Fehér fodros ruhája fodrozódott körülötte, hosszú, barna haja keretezte azt a békés arcot. Szája mosolyra görbült, hallani lehetett a szuszogását.
 - Leona! Kérlek, kelj fel! - kiabált Clary folyamatosan, miközben rázogatta a kezét. Will azonnal csatlakozott a két nőhöz, és védekezően átkarolta Claryt.
 - Shh...Nem lesz baj! - suttogta megnyugtató mély hangján, miközben ő maga is tudta, hogy szavai hamisak. Nem mert Lanára nézni. Még ő is sírna.
 - Leona. Édes kicsi lányom! Ébredj fel - suttogta Audrey megsemmisülten, és utat engedett a könnyeinek.

Dermesztő hideg fogadott a rideg valóságban, a romházamban. A szél besüvített a beomlott tetőn át, felkavarta a törmelék port, megcibálta a szalmaágyamat, és azokat a szalmaszálakat, amelyeket sikerült kikaparintania a többi közül, körbekergette a kövön. A sötétet csak a telihold fehér fénye törte meg, ami besütött a lakhelyembe. Én, és Hero összegömbölyödve vacogtunk a szalmaágyamon, szorosan egymáshoz bújva. 

 - Hero! Kiscicám! - szorítottam magamhoz szegényt, aki ezt kicsit sem díjazta, tekintve, hogy éppen álmából ébresztettem fojtogató szorításommal. Fájdalmasan nyávogott egyet, majd mikor eleresztettem, visszafeküdt a lábamhoz. A sporttáskámért nyúltam, amibe emlékeim szerint belepakoltam pár meleg pulóvert. Miután hat pulóvert magamra rángattam, és úgy néztem ki mint egy dagadt hógolyó, visszaültem az ágyamra, és az órámra pillantottam. Hajnali három órát mutatott. Tüzetesen körülnéztem, és csalódottan állapítottam meg, hogy semmi sem változott, minden maradt a régiben. Ugyanazok az embertelen körülmények fogadtak újra, emlékeztetve reménytelen helyzetemre. Egy mély gödörben találtam magam, ide zuhantam vissza a fényűző kastélyból. Gyönyörű álmom volt szomorú befejezéssel. Bárcsak sikerült volna kerekítenem ebből az álomból egy szép, és már-már sziruposan boldog véget. 

 Úgy éreztem magam, mintha becsaptak volna. Elhitették velem, hogy van kiút, elfelejtették velem, hogy honnan jöttem, hogy ez csak egy álom, csak az agyam szüleménye, aztán visszahajítottak a porba. Lássuk, Leona fel tud-e kelni? Megáll-e a lábán, vagy rákap-e az alkoholra, pénzét elveszítve prostitúcióra kényszerül-e végül nem vetemedik-e öngyilkosságra? Ebben a percben egyikben sem voltam biztos. Kezdtem úgy érezni, hamarosan tönkremegy az életem. 

Kiültem a beszakadt tető alá, ahová a holdfény besütött, és a fizika könyvemet elővéve igyekeztem megérteni az éppen terítéken lévő feladatokat. Miután úgy éreztem, megértettem, elkezdtem a történelmet, majd az irodalmat és a franciát tanulni. Lassan vánszorogtak a percek, míg a könyveim fölött ücsörögtem. Gondolataim máshol jártak, távol, fent a fellegekben. Csak arra tudtam gondolni, hogy vajon tényleg álom volt-e? Létezik a csoda, hogy amit átéltem, tényleg valós volt? Aztán mikor hajnali ötöt ütött az óra, felálltam, elpakoltam a könyveimet a táskámba, elraktam a nesszeszeremet, és kiléptem a londoni utcák sötétjére. Testem dermedt volt az egész éjszakai huzattól, a pulóverek nem védtek meg. Bőröm viszketett a kosztól, a szagom sem olyan volt, mintha egy virágoskertből szaladtam volna ki. Csak abban reménykedtem, hogy a hajamban nem laknak bogarak, a szalmában alvás ellenére sem. Csak ne fájt volna ennyire a hátam!

 Az iskolába érve már nem volt akkora szerencsém, mint a múltkor. A portás bácsi unottan nyammogott a szendvicsén, és kellően értetlenül meredt rám, amikor átléptem a küszöböt.
 - Mit keresel itt ilyen korán? - kérdezte megnyerően és bájosan a kövér, ősz portás.
 - Dolgozatot írunk fizikából, és egy kis csöndre vágytam - hazudtam zavartan, mire csak legyintett egyet. Nyilván elkönyvelte magában, hogy vannak olyan stréberek a világon, mint én, rám kell hagyni. Így folytattam az utamat az öltözők felé. Furcsa volt emberi szükségletekkel foglalkozni a hosszú álom után, ahol semmire sem kellett gondolnunk. Evésre, fürdésre, vagy akár pénzre. Út közben végig Will-en és Jaken járt az eszem. Clary vajon tényleg létezik? Most is vigyáz rám? És Audreyt vajon még mindig nem érdeklem? Kinyitottam az öltöző ajtaját, és mikor csak beértem a fűtött helyiségbe jöttem rá, hogy fáztam. Összébb húztam magamon a kabátom, és a zuhanyzókig meg sem álltam. A tegnapi napon (mintha egy év telt volna el azóta), Stelláék meglátogattak, nem lepődtem volna meg rajta, ha ma megint összefutnék velük. Gyorsan és kapkodva mosakodtam meg, nem hagytam kiélvezni azt a megnyugtató érzést, hogy a szalmaágyon töltött kényelmetlen, és meglehetősen hideg éjszakát kipihenjem. Erősnek kell maradnom, nem szabad, hogy Stelláék megint a földbe tiporjanak! Megtörölköztem, majd gyorsan fel is öltöztem, és egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre. Az a lány, aki visszanézett, nem volt ugyanaz. A ruhák rajta lógtak, nagyon sokat fogyott rövid idő óta. Szemei alatt karikák húzódtak jelezve a nehéz éjszakát. Haja gubancos volt, ezért inkább copfba fogta. De mégsem ezek mutatták a különbséget: a szemei rejtették őket. Fásultak voltak, szomorúak, mégis büszkék és magabiztosak. Még sohasem éreztem ilyet: különb vagyok másoknál. Büszke lehetek a kitartásomra, arra, hogy nem adtam fel. Vállamra kaptam régi táskám, majd elhagytam a testnevelés épületét, és a fizika előadók felé vettem az irányt. Az egész iskolában ugyanolyan szürke csempe volt, a folyosókon fehér szekrényekkel, és jobbról-balról nyíló ajtósorokkal. A folyosók üresek voltak, de már az ablakokon át fény áramlott be, így hamarosan társaságra számíthattam. Mivel az előadók mindig zárva voltak, kénytelen voltam a folyosón leülni, és tanulni. Mire már pont kezdtem megérteni a tananyagot, a sulit elárasztották a diákok. Az osztálytársaim társaságokba verődve várakoztak az előadók kitárására. Bár látszólag nem érdekelte őket az, hogy kinyílik-e az az ajtó, jobban lekötötte őket Stella és az ő társasága, ahogy éppen egy hozzám hasonló helyzetű lányt taposnak el. Mirandának hívták, haja mindig szigorúan össze volt fonva, ez volt az ismertetőjegye. Szemüvege miatt pápaszemnek csúfolták, kockás ingei miatt egyenesen strébernek. Sosem voltam igazán jóba vele. Nem sok közös témánk volt.
 - Jézusom, ez könyv? - vette el tőle a kötetet Stella fitymálóan. Szőke fürtjei lobogtak heves gesztikulációja miatt, de furcsa módon minden tincs a tökéletes helyzetben állt mindig. Arcáról a vakolat ma reggel sem hiányozhatott, valószínűleg smink nélkül már rá sem ismernénk, úgy összenőttek. Miniszoknyát viselt, finoman kivágott blúzzal, ami kellően kiemelte csinos alakját. A csatlósai most sem maradhattak el a nyomából, mind undorodva nézett végig az áldozaton.
 - Ki az a lúzer, aki olvas a szabadidejében? - sóhajtott fel drámaian az egyikük.
 - Az, aki tud olvasni - csattant a hangom gúnyosan, válaszul a kérdésére, miközben Miranda mellé sétáltam. A fiúk felől hangos nevetést hallottam a feleletemre.
 - Na, megjött lúzer kettő - huhogott Mia, aki szintén az észlények táborát erősítette.
 - Én azt nem nevezném lúzerségnek, ha valaki több sütnivalóval rendelkezik, mint egy liba - reagáltam le egyszerűen, majd a döbbent Stella felé fordultam - Két perc alatt sikerült elolvasni a címet?
A fiúk felől egy hangos "húúúú" búgott fel, mire egyre csak felbátorodva húztam ki magam a plázacicák mellett.
 - Meggyőző Érvek - válaszolt még mindig döbbenten Stella.
 - Ügyes! Túlteljesítetted magad! - mosolyogtam rá biztatóan.
Kikaptam kezéből a könyvet, majd visszaadtam Mirandának, aki döbbent, hálás mosollyal fogadta segítségemet. Elfordultam a társaságtól, készültem menni, amikor Stella utánam kiáltott:
 - Még te pattogsz, amikor tegnap rajta kaptunk, hogy a suliban fürödtél? - lassan megfordultam, hogy szembe nézhessek a gonosz kígyóval, és az osztálytársainkkal, akik egyre jobban nevettek a jeleneten - Igen, jól hallották a hölgyek, urak! Ms Senki az iskolában fürdik reggelente! - hangja diadalmas, és ünnepélyes volt, kijelentését további nevetés kísérte - Tegnap a padlón bőgtél matek óra alatt. Komolyan azt gondoltad, hogy kezdhetsz velünk?
 - És ha itt fürdök? - tártam szét a kezeimet - Akkor mi van? Még így is sokkal értékesebb vagyok nálad! Vagy a pincsi kutyáidnál, akik a kedved szerint ugrálnak!
 - Értékesebb? Pfff...Miről beszélsz? - röhögött ki Stella hisztérikusan.
 - Nekem nem az apám pénze a legnagyobb erényem. Én azzal dicsekedem, amim van. És nekem nem az a legjobb tulajdonságom, hogy apuci gazdag. A helyedben keresnék magamnak valami értelmes elfoglaltságot, hogy felnőtt korodra ne egy elkényeztetett kirakatfeleség legyen belőlem, aki a gazdag apuci után egy gazdag férjhez költözik. Nekem más terveim vannak.
 - És mik a te erényeid, Leona? - kérdezett vissza gúnyosan.
 - Okos vagyok, és művelt. Ezerszer több könyvet olvastam, mint te valaha. És kitartó vagyok, tekintve, hogy felálltam arról a padlóról, ahol tegnap bőgtem. És bátor vagyok, hiszen nem hódoltam be neked, úgy, ahogy a barátnőid teszik.
Mire mondandóm végére értem, a tanárnő megérkezett, és kinyitotta nekünk a ajtót. Így kezdődött a mai napom.
 A tanítás alatt békén hagytak, a reggeli jelenetem megtette a hatását. Minél többet gondolkoztam a helyzetemen, annál inkább nem akartam róla tudomást venni. Ebédelni akartam, de féltem, nem lesz elég pénzem rá. Londonban elég nagyok az árak. Ekkor értettem meg igazán, hogy a hajléktalanok miért nyúlnak annyiszor a droghoz és az alkoholhoz. Felejteni akarnak, nem akarnak tudomást venni a világról, az életről, a hidegről és az éhezésről. Legszívesebben én is ezt tettem volna, de nekem volt egy saját drogom: a könyvem. Vissza akartam menni, végig akartam csinálni, felejteni akartam és szeretni. Ott van, oda át, talán egy kitalált világban a családom és a barátaim. Oda kell visszamennem, oda tartozom. Az egész nap lassan vánszorgott, mintha csak bosszantani akarna. Délután munkába mentem, majd este hazaértem. Hero kedvesen dörgölőzött a lábamhoz, és hangos dorombolásba kezdett, amikor megsimogattam az álla alatt, majd a fejé búbjától kezdve végig a hátán.
 - Gyere Hero, keressük meg a könyvem! - mondtam kedvesen a cicának, aki csalódottan nézte, ahogy otthagyom, és sietősen kutakodom a könyv után. Az ágyban nem találtam, így a földet kezdtem pásztázni. De hiába kerestem: szőrén-szálán eltűnt. Körbe néztem többször is az egész környéket, majd a táskáimat néztem át, végül visszatértem az ágyra. Feltúrtam a szalmát, és szerencsére ott találtam belesüllyedve az ágyamul szolgáló fészekbe.
 - Hála az égnek! - sóhajtottam, majd tetszőleges oldalon fellapoztam.
Amíg lapoztam a könyvet, cikornyás betűkkel, néhol tintapacákkal tarkítva megjelent az összes gondolatom, az összes szó, ami elhangzott a kalandom alatt. Ott volt minden, lejegyezve. Ámulva lapoztam és lapoztam a könyvet, ami minden apró részletet megőrzött. De engem nem a leírott sorok érdekeltek, hanem azok a lapok, amiken még nem szerepel a történet, amit még átírhatok. Automatikusan lapozgattam, míg meg nem találtam az első üres oldalt.
 - Ideje visszatérni! - suttogtam halkan, miközben magával ragadott az a már jól ismert érzés...
Furcsa izzás, remegés és forgás, majd összezsugorodás, cuppanás. És megint kinyitottam a szemem...