10. fejezet - Tehetetlenség

Drága olvasóim!
Újra elnézést kell kérnem késésemért, azonban szerencsére most nem késtem olyan nagyon sokat, mint általában. Hihetetlen boldogsággal tölt el ez az eszméletlen támogatás. Minden egyes kommentet ünnepelek, minden pipának, díjnak, oldalmegjelenítésnek, chatben írt kis üzenetnek örülök. A feliratkozóim száma eszméletlen nagy, mindjárt elérem az ötvenet! (Azt szeretném kérdezni, hogy ha elérem az ötven feliratkozót, lenne e kedvetek pályázni egy olyan novellaversenyre, amilyenre eddig sehol sem jelentkezhettetek, és egy kicsit kapcsolódik a blogom témájához. Ha nem, akkor nem indítom el feleslegesen.) 
Remélem ez a fejezet is elnyeri tetszéseteket, és kifejtitek véleményeteket kommentben. 
Ölel titeket: Leona G.

 "Nem, nem nem! Hagyja békén! Segítsen már valaki! Fáj neki, hagyja abba!" - a fejemben üvöltött, tombolt az a kis hang, de már nem volt erőm kiáltani. Meredten, remegő lábakkal álltam, és néztem a betont, aminek Jake feje újra és újra neki csapódott. Néztem a fájdalomtól eltorzult arcát, amint felsérti azt a tökéletes bőrt Georgo gyűrűinek egyike, néztem a tehetetlen testét, amint már nem is próbálkozik kiszabadulni a szorításból. Gyengének éreztem magam, nem tudtam segíteni. Pedig ezért vagyok, nem igaz? Hogy segítsek annak az embernek, aki mellé beosztottak. De most csak álltam, és néztem ahogy szenved. Fájt, nagyon fájt, és nem volt ott Will, hogy kisírhassam magam a vállán. Vagyis ott állt, közvetlen mögöttem, de amióta kitört belőlem a varázslat, amivel elpusztítottam minden démont, egy szót sem szólt hozzám. 

 Will hitetlenül fürkészte az arcomat, de én nem néztem a szemébe, csak Jaket figyeltem. Őrangyaltársamról sütött a feszültség, az íját egy percre sem eresztette le, de csak hangtalanul koncentrált. Pedig nagyon jól jöttek volna Will kedves, biztató szavai. Én egész egyszerűen csak fáradt voltam. Nem is, inkább végtelenül kimerült, de tartottam magam, és a megmaradt erőmmel Jakere koncentráltam. Kétségbeesetten próbáltam megfejteni tettei miértjét, hogy feltérképezhessem jellemét, és megtudjam miben mesterkedik. Azonban sajnos nem sok mindent sikerült kiderítenem. Jake hűvös, és kifejezéstelen arca szinte semmit sem árult el. El sem tudtam képzelni, hogyan nőhetett fel, hol, kiket szeretett, szeretett egyáltalán valakit, kik a szülei... Semmi fénykép a szobában, egy rokoni név sem a telefonban. Én mégis szerettem. Nem tudtam volna megmondani, miért, egész egyszerűen csak szerettem, és semmilyen áron nem adtam volna fel a harcot érte, akár ezer démon ellen sem. Azonban egy démonnal sem futottunk össze a továbbiakban, mintha messziről kerültek volna minket. Őszintén nem bántam! Most már nem féltem a foszladozó, gonosz lelkektől. Kirázott tőlük a hideg továbbra is, de már nem féltem. Már csak egy dologtól féltem: hogy Jakenek baja esik. Gyűlöltem a főnököt, amiért ilyen veszélyes feladatot bízott rá. Tudtam, hogy nem szabad ezt éreznem, de nem tehettem ellene. A tudat is fájt, hogy a konkurencia karmai közé kelljen bemerészkednie, védtelenül, egyedül. Nem voltam megbékélve a tervükkel sem, nem bíztam Georgoban. Azzal meg végképp nem voltam megbékélve, hogy eszméletlenre verje az a behemót Jaket. Legszívesebben ordítottam volna, bele az őrangyalai képébe, hogy állítsák le, mit képzel?! De nem tettem.

 Egyszer csak megpillantottam egy szőke lányt, aki határozott léptekkel a verekedők felé tartott. Pont úgy nézett ki, ahogy én mindig is akartam. Alacsony volt, és karcsú, hátát bársonyos szőke haja verdeste. Nagy, aranybarna szemeiben magabiztos fény csillant, tökéletes orra és telt ajka is irigylésre méltóak voltak. Vastag, fekete bőrkabátot viselt színes farmerral és olyan magassarkúval, amiben művészet lehetett nem elesni. Őt az őrangyala követte, akin nem látszott aggodalom, mintha naponta menne ez a lány verekedő férfiak közelébe. Talán egyszer én is meg fogom szokni. Georgo mögött állt meg, ott pedig erőteljesen megragadott a férfi tarkóján egy ideget, ami miatt ökölbe szorult, ütésre kész ökle elernyedt, majd erőtlenül hullott oldala mellé. Szemhéjai lecsukódtak, a következő pillanatban pedig eszméletlenül gördült le Jake testéről, hogy a sáros aszfalton elterülve végezze. 

 Jake arca kisimult, már nem sütött róla a kínzó fájdalom, és lassan kinyitotta a szemét. A lány szórakozottan fölé hajolt, ajkán mosoly bujkált, amint kimondta ezeket a szavakat:

 - Önvédelem lexikon kezdőknek, első fejezet.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam és elmosolyodtam. Jake pár másodperc elteltével felfogta, mit jelentenek ezek a szavak, és eleresztett egy apró félmosolyt, és feltápászkodott a sáros betonról.

 - Köszönöm. Hogy sikerült így kiütnöd? - kérdezte őszinte kíváncsisággal a hangjában.

 - Talán később elmesélem. A helyzet az, hogy van pár szemtanúnk, és nem lenne szerencsés, ha ránk találnának. Fel kellene jönnöd hozzám, addig jönnek a többiek, és elviszik a pasast. 

 - Rendben - mondta, miközben egy pillanatra bizonytalanság futott át a szemén, valószínűleg azt mérlegelte, hogy elképzelhető, hogy ő az a lány a függöny mögül, akit eddig sosem látott. A többiek kifejezés erre utalhatott. Azonnal visszahívta a nyugodt félmosolyt az arcára, és bólintott.
 - Merre indulunk?
 A lány egy szó nélkül hátat fordított neki, és a pár méterre lévő emeletes ház felé vette az irányt, Jake pedig követte. Kíváncsiság kerített hatalmába. Ő az a lány az ablakból? Ő a konkurencia része? Ez az egész csapda? Csak Jakenek ne legyen baja! Követtem a párost, Will pedig az utcán maradt. Mikor észrevette, hogy értetlenül hátrapillantok, csak ennyit mondott:
 - Megnézem ki viszi el Georgo testét, azt hiszem követem őket. Kiderítem, hogy mi a helyzet.
 - Rendben - bólintottam bizonytalanul.
 - Este találkozunk.
 - Szia - mondtam mosoly nélkül.
 - Szia - köszönt ő is, majd megfordult, és a fekete kocsit nézte, ami megállt a háztömb előtt, felemelték az eszméletlen testet, majd tovább is hajtottak.
Én pedig átléptem a vastag falon, és követtem a védencemet. Az út síri csöndben telt, csak a lépteik kopogása hallatszott. A lány a második emeleten lakott, a lépcsőhöz közelebbi lakásban. Elfordította a kulcsot, és miután a zár kattant, sietősen becsörtetett a lakásba, és miután Jake is átlépte a küszöböt, gondosan bezárta az ajtót. Egy igényesen berendezett, otthonos kis lakás volt a lány otthona. A bejárat egyből a nappaliba nyílt, ami egyben volt a konyhával, a két részt az étkező asztal választotta el. A bézs színeibe öltözött nappaliban helyet kapott egy, a praktikusnál világosabb barna sarokkanapé, ami a TV állvánnyal, és a polcsorral szemben foglalt helyet. A polcokon fényképek, apró díszek és szuvenírek sorakoztak. Több film és zene volt, mint könyv, ám ezekből elég jelentős volt a gyűjtemény. A konyhapulton sorakoztak a koszos edények és poharak, látszott, hogy régóta nem nyúltak hozzájuk. Jake arcáról szokás szerint semmit sem tudtam leolvasni, csak annyit, hogy egy pillanat alatt feltérképezett mindent, ám hogy ne legyen feltűnő a vizsgálódása, egy pillanat alatt elkapta tekintetét a helyiségről, és arcán félmosollyal a szőke lányt nézte. Az levette a kabátját, és lustán ráterítette egy szék háttámlájára, majd elkérte Jake kabátját is. Jake nem zavartatta magát, lehuppant a kanapéra, a lány pedig követte.
 - Rhea Brightley - nyújtotta ki kezét Jake felé a lány.
 - Adrian Delton - fogadta el a felé nyújtott jobbot.
 - Mi közöd van Georgo-hoz? Mi történt közöttetek? - kérdezte Rhea egy pillanatra elkomorodva, majd újra magára öltve a halvány mosolyt. Jake rezzenéstelen arccal ejtette ki száján a szavakat:
 - Volt egy kis konfliktusunk nem rég.
 - Miféle konfliktus? - a lány kíváncsian előre dőlt, gyönyörű szemei ki voltak élezve minden apró rezdülésre.
 - Legyőztem pókerben, egész szép összeget vesztett el. Nyilván egy kicsit mérges volt rám - húzta féloldalas mosolyra a száját, Rhea pedig egy pillanatig úgy tűnt, hogy nem hiszi a mesét, de aztán ő is elmosolyodott, és feltápászkodott a kanapéról.
 - Kérsz valamit?
 - Ásványvíz jól esne.
 - Akkor egy ásványvíz rendel - mormogta magában Rhea, miközben kitöltötte a vizet, majd visszament Jakehez a kanapéhoz. Egyszerre kortyoltak bele az italba.
 - Elárulod, mit csináltál Georgoval, ami miatt úgy ki lett ütve?
 - Titok.
 - Titok? - vonta föl a szemöldökét Jake, mire Rhea csak bólintott.
 - Majd talán egyszer elárulom, miután megtudtam bízhatok-e benned.
 - És, mi a te történeted? - kérdezett vissza Jake, témát váltva.
 - Nincs történetem. Ebben a lakásban élek, aktív munkakeresésben vagyok...
 - És mi a valódi? Mi rejlik e mögött? Kik azok a többiek? - vágott a szavába Jake, mire Rhea csak még szélesebbre húzta a mosolyát.
 - A többiek bármelyik percben megérkezhetnek. Nem szeretném elrontani a meglepetést.
 - Nem igazán szeretem a meglepetéseket - húzta el a száját Jake.
 - Elég róluk annyit tudni, hogy szerencsés, ha tisztelettel beszélsz velük. Kisember vagy hozzájuk képest.
 - Én ebben nem lennék olyan biztos.
Ebben a pillanatban kattant a zár, nyílt az ajtó. Sorban érkeztek erős testalkatú férfiak, komor arccal. Mindet alaposan végigmértem, és hamar arra a következtetésre jutottam, hogy ezek a férfiak tipikusan olyan fajták, akikkel nem szívesen futnék össze egy sötét sikátorban...meg egyáltalán nem futnék velük össze szívesen. Velük egyidőben jött még egy legalább olyan magas és erős férfi, akinek viszont nagyon örültem: Will. Arca nem sok jóról árulkodott, feszülten ráncolta a szemöldökét. Eddig nem igazán volt alkalmam megismerni erről az oldaláról, és igazán hiányzott a laza, humoros Will. Kérdően rámeredtem, de ő csak ennyit mormogott:
 - Majd később elmesélem, és majd te is beszámolsz. Most koncentráljunk!
 - Nem hiszem el, hogy beengedted ezt a patkányt a lakásodba! - vált ki a férfiak közül egy nagyon magas, talán még Willnél is magasabb fickó. Bőrdzsekijét ledobta az egyik székre, látni engedve tetoválásokkal sűrűn televarrt karját. Kopaszra borotvált feje, és fekete szemei voltak, amik még rémisztőbbé tették egész lényét. Arca undorról és mérhetetlen dühről árulkodott, és ez mind a törékeny testalkatú nőre, Rheára irányult, aki felpattant a kanapéról, és kecses léptekkel egészen a férfi elé lépdelt. Közvetlen közel megállt, magabiztos tekintettel a fickó szemébe nézett, majd szép lassan, tagoltan ejtette ki a szavakat:
 - A neve Adrian Delton, Abe! Nem szemét. Tudom mit csinálok.
 - Jobban járnál, ha nem hinnél el minden mesét, Rhea. Nem bízhatunk benne! A rohadt életbe, senkiben sem bízhatunk! - csattant fel Abe, és idegesen Jaket fürkészte.
 - Mi van, ha igazat beszél? - Rhea nem tágított, magabiztosan állta a dühös pillantásokat, amelyek nem csak Abe felől érkeztek, aki figyelmen kívül hagyta a kérdést, és szavait már egyértelműen Jakenek címezte.
 - Mi a neved?
 - Adrian Delton, mint már Rhea is említette - válaszolt türelmesen, arcán félmosollyal Jake. Talán élvezte is, hogy a feszült társaság arcába mosolyoghatja a hazugságot, ami nem csengett hamisan a hangjából.
 - Hány éves vagy?
 - Húsz leszek.
 - Foglalkozásod? - érkezett a kérdés egy újabb ember szájából, akit eddig észre sem vettem. Alacsonyabb volt, mint a többiek, és nem is lehetett olyan erőfölényben, mégis körüllengte valamiféle tisztelet, amit a többiek tanúsítottak iránta. Sötétbarna, rövid haja kesze-kuszán állt,  szemüveget viselt.
 - Ezzel-azzal foglalkozom - legyintett Jake, mintha valami olyan téma került volna terítékre, ami szót sem érdemel - Alkalmi munkákból élek, még nem igazán sikerült megtalálnom a nekem való munkát. Bármit megcsinálok, amire alkalmaznak.
 - Mi közöd Georgo-hoz? - kérdezett ismét az alacsonyabb srác.
 - Nem igazán sok. Talán a múlt héten találkoztunk egy pókeresten, és kihívott játszani. Rengeteg pénzt feltettünk mind a ketten, én pedig megnyertem mindent. Azóta egy kicsit zabos rám.
 - Hol pókereztetek?
Aggodalom kerített hatalmába, amikor arra gondoltam, tíz gyanakvó férfi figyeli árgus szemekkel minden rezdülését. De Jake profinak bizonyult: arca rezzenéstelen maradt, természetes hangsúllyal adta meg a választ.
 - A vérvörös csillag -ban.
 - Az egész jó hely - bólintott az egyik férfi.
 - Jól játszol? - tette fel az újabb kérdést az alacsony, figyelmen kívül hagyva a megjegyzést.
 - Egész jól - bólintott.
 - Majd meglátjuk - a fiú halvány mosolyra húzta vékony ajkát - Michaell vagyok.
Kinyújtotta jobbját, amit Jake azonnal megragadott, és megrázott.
Ismételgettem magamban a nevet: Michaell, Michaell, Michaell... Aztán eszembe jutott, hol hallottam ma: ő Marcus, a főnök fia, a banda új vezetője.
Meglepett, hogy ő lesz az új főnök: nem látszott veszélyesnek. Ha megkérdeztek volna, talán Abe-re tippeltem volna. Jobban megnéztem Michaellt. Nem kifejezetten jóképű, nem is csúnya, de nem jóképű. Olyan száznyolcvan centi magas lehetett, vékony, de izmos testalkattal rendelkezett. Szemüvege mögül csokoládébarna szeme mosolygott, de érezni lehetett mögüle azt az éberséget, ami az idegennel szemben elengedhetetlen volt.
Jake ismét bizonyított: egy rezdülése sem árulta el, hogy mond neki a név valamit.
 - Ez itt az én kis csapatom - mutatott körbe a férfiakon.
 - Nem is olyan kicsi az - mosolyodott el Rhea.
 - Lehetnék a tagja? - kérdezte felvont szemöldökkel Jake, mire hirtelen minden mosoly lefagyott az arcról és gyanakodva méregették Jaket.
 - Szerintem lehetne - szólalt meg halkan Rhea Michaellnek intézve szavait.
 - Semmiképpen sem lehetne - jelentette ki határozottan Abe.  A többiek csak halkan szemlélődtek, és Michaell reakcióját figyelték.
 - Miért ne, Abe? Jól jönne még egy ember - érvelt Rhea, de Abe figyelmen kívül hagyta.
 - Az ég szerelmére! Senkiben sem bízhatunk, ezt nekünk kéne legjobban tudnunk! Egyébként meg semmire sem volna jó!
 - Utóbbit megcáfolnám! - szólalt meg hirtelen Jake, mire minden tekintet rá szegeződött - Van gyakorlatom a csapatmunkában.
 - Rhea, az aszfaltról kapartad fel, mert laposra verték! - mondta egy kövér, kerek arcú férfi.
 - Az egy rossz pillanatom volt - húzta el a száját Jake.
 - Nem kaphatna még egy esélyt? - kérdezte Rhea Michaell szemébe nézve. A kérdés egyértelműen neki szólt.
A fiú egy pillanatig csak fürkészte a csapatot, de a gondolatait egy pillanatig sem fedte fel.
 - Honnan tudjuk, hogy bízhatunk benned? Mi a biztosíték rá, hogy nem Georgo csapatában játszol? Ki vagy te egyáltalán? - tette fel a kérdéseket halkan, de látszott, hogy nem várt rájuk választ.
 - Nem tudom, hogy bizonyíthatnám - tárta szét a karjait Jake.
 - Miért akarsz a csapatba tartozni?
 - Mert nincs hova mennem.
 - És rá akarsz lépni erre az útra? Ha belépsz, nem tudsz majd kiszállni.
 - Már régen ezen az úton vagyok. És nem tudok kiszállni.
 - Van egy esélyed bizonyítani, Adrian Delton - mondta ki kis idő várakozás után, mire mindenki felkapta a fejét, és Michaellre meredt - Igaz, hogy legszívesebben én tenném, meg de nagylelkű leszek, és átadom neked ezt a feladatot. Saját kezűleg kell megölnöd Georgot. Ez lesz a bizonyíték.
 - Micsoda? - sikkantottam fel rémülten, és elborzadva néztem a fiatal fiúra, aki kimondta ezeket a borzalmas szavakat, és még inkább meghasadt a szívem, amikor a mosolygó arcú Jakere néztem:
 - Megteszem.
 Nem, nem nem és nem! Ismételgettem magamban szüntelen. Nem akartam elhinni, hogy Jake mosolyogva veszi tudomásul, hogy mit kell tennie. Kiontani egy ember életet. Micsoda borzalom, micsoda szörnyűség! A legrútabb tett, amit ember elkövethet... Végül is mit vártam? Egy ilyen bandában bármi megtörténhet. Talán mindennapos egy-egy ember kivégzése, rendszeres, megszokott. Megborzongtam a szörnyűségtől: Jake fogja kiontani Georgo életét, beleegyezett.
 - Holnap kerül rá sor. Ma már késő van, és hosszú nap áll mögöttünk - mondta Michaell, majd Rheára nézett és újból megszólalt - Mutasd meg neki a szabad lakást!
 - Rendben - bólintott a lány, majd a tűsarkúi kopogása közepette áttört a férfiak képezte falon, mutatva az utat Jakenek, aki követte. Mielőtt kilépett az ajtón, szélesen rámosolygott Abere, aki bosszúsan hátat fordított neki, és inkább egy társával folytatott beszélgetést. A párost hárman követtük, őrangyalok: én, Will és Rhea őrangyala. Az őrangyal leány kifejezetten unott és zárkózott volt. Sötétbarna, rövid haja a szemébe lógott, amik szikrákat szórtak a világra. Egy egyszerű fehér pólót és csőfarmert viselt.
Némán lépkedtek felfelé a lépcsőn, hogy majd a negyedik emeletre érve balra forduljanak, és a folyosóra érve megtalálják a harmadik ajtót. Rhea válláról leakasztotta a táskáját, és türelmetlenül keresgélni kezdett, majd fél perc elteltével diadalittasan mutatta fel a megszerzett kulcscsomót. Leakasztott róla egy kis, zöld bevonatú kulcsot, és Jake kezébe adta.
 - Tessék, a tied.
 - Kösz - mosolyodott el Jake szélesen. Elfordította a kulcsot, majd kattant a zár, és a fiú elé tárult új lakhelye.
A lakást nem lehetett volna más szavakkal leírni, csak annyival, hogy üres. A falakról kopott, fehér festék hirdetett jobb időket, a padlóra évek alatt összegyűlt por és kosz tapadt. Az ajtó ugyanúgy a nappali és a konyha részlegbe nyílt, ám ezeket a helyiségeket csak a nagy fantáziával megáldott emberek láthatták konyhának és nappalinak. A tágas helyiségben egyetlen kopott kanapé állt, és egy rozoga polc, a konyhában pedig pár koszos konyhapult foglalt helyet, és egy apró hűtő állt mellette.
 - Majd ki kell takarítani, és egy kis csinosítás is ráférne - tűnődött Jake.
Nem rökönyödött meg, mint ahogy sok ember tette volna a lakást látva. Talán volt bennünk valami közös: mind a ketten tudtuk becsülni a tetőt a fejünk felett.
 - Ha kell valami, szívesen segítek - mondta kedvesen Rhea - Arra van a hálószoba, erre a fürdő. Ha holnap túl leszel a dolgon, majd rendesen beköltözhetsz. Hozhatod a holmijaidat.
 - Rendben - bólintott Jake.
 - Akkor én itt sem vagyok - szólt Rhea, majd megfordult, aranyló haja lobogott utána - Jó éjt Adrian Delton!
 - Jó éjt!
 - Minden szava hazugság - szólalt meg hirtelen Rhea őrangyala. Szeméből kifésülte rövid haját, majd szúrósan a szemembe nézett - Remélem nem okoz galibát - azzal sarkon fordult, és átlépett a falon védence nyomába eredve.
Amint bezárult az ajtó, Jake elindult felfedezni az új szobáját, mi pedig követtük. A szoba elég kicsi volt, majdnem egészét kitette egy rozoga franciaágy, amibe Jake bele is vetette magát, és az ágy fájdalmasan reccsent. Az ágyon kívül még helyet kapott egy apró éjjeliszekrény és egy nagyobb ruhásszekrény a sarokban. Az ágy jobb oldalán, az ablak beeresztette a félhomályt. Délután négy felé járhatott az idő, amikor Jake elmerült az öntudatlan álomvilágban. Pár percig csöndben figyeltük a fiú békés szuszogását, majd Will hirtelen megtörte a csendet.
 - Mesélj, mi történt, amíg odavoltam? - kérdezte Will, miközben letelepedett az ágy mellé, a földre. Mellé ültem, és mesélni kezdtem:
 - Nem sok izgalmas. A lányt Rhea Brightley-nak hívják, Jake Adrian Deltonként mutatkozott be. Elmondta  a meséjét, miszerint legyőzte Georgot pókerben, faggatta a fogás felől, amivel leterítette Georgot, de a lány nem mondta el. Nem bízik még benne teljesen, de úgy látszik kedveli, és a csapatban akarja tudni. De te nyilván többet tudnál mesélni...
 - A furgon tovább hajtott a Twyford streeten, és apró mellékutcákban kanyargott. Nem tudtam megnézni a nevüket, mivel repülve kellett őket követnem. A rendőrség követte őket egy ideig, de végül lerázták őket. Az utcán a szemtanúk nem mondtak használható információkat, csak fekete maszkos férfiakat láttak, meg hogy elcipelik. Rhea és Jake eltűnt a szemük elől. Aztán egy sikátor előtt állt meg az autó, vártak addig, amíg eltűnt az utolsó járókelő a látótérből, majd elcipelték Georgot egy épületbe, és bezárták egy szobába. Az épület teljesen üres és elhagyatott volt, és ott maradt egy férfi őrködni.
 - Értem - bólintottam. Nem lettünk sokkal okosabbak. Hirtelen beállt az  a kínos csönd, ami egészen eddig elkerült kettőnket, ugyanúgy, mint reggel. Az érthetetlen düh kerekedett felül rajtam, emelt hangon Willnek szegeztem a kérdést:
 - Miért csinálod ezt?
 - Mit miért csinálok? - kérdezett vissza értetlenül, mire megforgattam a szemem.
 - A hallgatást. A démontámadás óta nem szóltál hozzám!
 - Mert valamit te is titkolsz előlem! Azt hittem megosztasz velem olyan fontos információkat, minthogy miért történt meg olyasmi, amit csak több száz éves őrangyalok képesek előidézni!
 - Hogy micsoda? - kérdeztem vissza döbbenten.
 - Tisztítást hajtottál végre. Azt, amit már jó ideje senki sem tudott megidézni. Hogy csináltad? - Will hitetlenül összeráncolta a homlokát, és egyenesen a szemembe nézett.
 - Nem tudtam, hogy mit csináltam...csak úgy megtörtént.
 - Mit éreztél?
 - Dühöt, és félelmet, hogy bánthatják Jaket.
 - Erősen?
 - Nagyon intenzíven - bólintottam bizonytalanul.
 - Sajnálom - szólt halkan Will, tekintete a földet pásztázta - Nehéz lehetett neked, és nem álltam melletted.
 - Semmi baj - válaszoltam még halkabban, de ennek ellenére meghallotta.
 - Fáradt vagy?
 - Egy kicsit - helyeseltem.
 - Akkor pihenj le, én addig vigyázok Jakere!
 - Köszönöm! Hamarosan leváltalak...
 - Ne aggódj, csak pihend ki magad - mosolyodott el kedvesen, mire hirtelen megszállt a nyugalom, és az én arcomra is mosoly kúszott. Megidéztem a szárnyaimat, és kiröppentem a negyedik emeleti ablakon.