8. fejezet - Az első nap

Drága olvasóim!

Ismét késtem, bár csak pár napot, elnézéseteket kérem! Mint láthatjátok, meghoztam a nyolcadik fejezetet, ami remélem elnyeri a tetszéseteket! Köszönök minden kommentet, és díjat, hamarosan ki is teszem őket. Jó olvasást! Ölel titeket, Leona G.

Kemény, hóviharos nap volt az első nap. A hatalmas, szürke felhők eltakarták a napot, szürkeséggel vonva be a felhőpalota termeit. Fehér üvegein nem sütött át a vakító fény, nem ragyogott az előtérben lévő üvegtető, ez mégsem változtatott semmit a palota hangulatán. Fáklyákba varázsolt mágikus világosság ragyogta be a folyosókat és a termeket, beleértve Audrey szűk mellékfolyosóját is. Az angyalok vezetőjét a pirkadat bosszús hangulatban találta. Éjjel egy pillanatot sem pihent, hiszen nem is szokott, mindig akadt valami fontosabb dolga a lustálkodásnál. Felpattant kényelmes karosszékéből, és idegesen fel-alá járkált a szobájában. Tudta, hogy helyesen fog cselekedni, hiszen jól átgondolta a dolgokat, talán többször is, mint kellett volna, ennek ellenére nagyon izgult. Letérdelt, keresztet vetett, majd elmondta reggeli imáját. Ezek után kinyitotta a Bibliát, és olvasott belőle egy-két oldalt. Bármit megtett volna annak érdekében, hogy minél később kelljen megtennie azt, amit mindenképpen meg kellett tennie. Végül erőt vett magán, és halkan elsuttogta segítője nevét: Kaiel, kérlek gyere ide!

Alig mondta ki a szavakat, egy középmagas, sötét bőrű angyal fiú állt előtte. Haja fekete tincsekben göndörödött a fején. Sötétbarna bőrén különlegesen hatott természetellenesnek tűnően világoszöld szeme. Ovális arcán, puha arcvonásain udvarias mosoly játszott, telt ajkáról köszöntő szavak hangzottak el:

 - Jó reggelt, asszonyom! Miben segíthetek?

Audrey igazán kedvelte Kaielt, kedvesen és udvariasan hajtotta végre minden kérését. Végül is ez volt a feladata. A fiúnak különös képessége volt, amit másnál eddig még nem tapasztalt. Pillanatok alatt képes volt magát egyik pontból a másikba varázsolni, így nagyszerűen alkalmas volt Audrey személyi segítőjének, futárnak, és hírnöknek. A különleges képesség nem ismeretlen, másoknak is volt már (mindnek különböző), de ezek igen ritkák.

 - Szólnál Leona Davisnek és William Morgannek, hogy ideje lenne új védencük nyomába eredniük, kérlek? – kérdezte Audrey udvariasan, holott tudta, hogy megteszi.

 - Természetesen – azzal Kaiel köddé vált, levéve Audrey válláról a terhet, ami egészen eddig kínozta. Milyen egyszerű is volt elküldeni azt az üzenetet, de milyen fájdalmas is. Tudta, hogy Leonában és Willben megbízhat jobban,mint bárki másban. Audrey bánatos volt, de tudta, hogy tovább kell lépnie, és vezetnie kell a palotát, nem omolhat össze! Megköszörülte a torkát, leült az asztala mögé, és nekilátott bokros teendőinek.

Óvatosan az éjjeliszekrényre fektettem a Bibliát, amit egész éjjel olvastam, a szekrényemhez siettem, és kinyitottam. Meglepődve konstatáltam, hogy a szekrényem telis-tele van, mindenféle színű és fajtájú ruhával. A szekrényajtómon egy sárga cetli virított, hirdetve Clary gyöngybetűs üzenetét. „Megtöltöttem neked, remélem, tetszenek. Igyekeztem eltalálni az ízlésedet… a kedvemért hordd őket! Xxx Clary”

Megmosolyogtatott az üzenet, és kíváncsian vettem szemügyre szekrényem tartalmát. Nem volt köztük sok fehér, mint amilyet a legtöbb angyalon látok, majdnem mind színes darab volt. A felső polcokon rövid, és hosszú ujjú pólók foglaltak helyet, alatta elegáns ruhák fodrai, és csipkéi sorakoztak. Alatta nadrágok és szoknyák helyezkedtek tökéletesen összehajtogatva. A nadrágok között sok volt a színes csőfarmer, mellettük színes, és fehér sortok és szoknyák is helyet kaptak. A legalsó szinten különféle zárt cipők és szandálok álltak. Egy vállfán azonban megakadt a szemem egy különlegesebb ruhadarabon. Sok angyalon láttam már ilyet. Fehér, közel térdig érő hófehér ruha volt. Ujjatlan darab volt, olyan fajta, ami látni engedi a vállakat, a pánt pedig lazán lecsúszik a karokra. A szoknya alján vékony, élénkpiros selyem sáv húzódott. Derék tájon vastag, fekete öv foglalt helyet, amiben különböző kések rejtőztek. Ehhez csatlakozott a tegez nyíl, és az íj. Egy ugyanolyan sárga cetlit pillantottam meg a ruha övére ragasztva, mint amilyen a szekrényajtómon is volt. „Ezt vedd fel! Az első napon az angyalok hivatalos harci viseletét szokás viselni. Nem mellesleg ebben a ruhában biztosan tetszeni fogsz Willnek!”

Összeszaladt a szemöldököm barátnőm utolsó mondatán, és hitetlenül olvastam újra, mert azt hittem valamit eltéveszthettem. Nem, nem olvastam félre. Bosszúsan gyűrtem össze a papírt, és égettem el a tenyeremben gyújtott mágikus tűzben. Még hogy én tetszeni szeretnék Willnek! Micsoda butaság! Clary azóta piszkált ezzel kapcsolatban, mióta a minap megláttam egy boldog angyal szerelmespárt, akik egymást átölelve csókot váltottak. Halkan kérdeztem meg Clarytől:

 - Clary? Az angyaloknak szabad szerelmesnek lenniük?

 - Hogy is ne szabadna! A szerelem és a szeretet (ami majdnem ugyanaz, de még is más) a leggyönyörűbb érzelem, amit ember érezhet. Akár élve, akár holtan. Ki tiltaná meg az ilyesmit? Azonban holtan már nem lehet házasságot kötni.

 - Értem – bólintottam.

 - Miért kérdezed? – fordult velem szembe Clary pajkos mosollyal az arcán – Tán téged is megtalált a szerelem?

 - Nem, dehogy is! – tiltakoztam hevesen, de ezzel csak azt értem el, hogy Clary még jobban felbátorodott.

 - De bizony! Tetszik neked Will! Tudtam, hogy tetszik neked! – vigyorgott barátnőm, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy meggyőzzem ennek az ellenkezőjéről.

Leemeltem a vállfáról a ruhát, majd felöltöttem magamra, és félszegen a tükör elé álltam. Talán először fordult elő velem, hogy elégedett voltam a látottakkal. A ruha valóban csinosan állt, pont ott simult és pont ott bővült az anyag, ahol kellett, és ahol előnyös volt. A fegyverrel teli öv erőt kölcsönzött szelíd vonásaimnak. Egyenes, barna loboncomat a kérsz és kapsz elvén begöndörítettem, így hullámosan omlott a hátamra. Felhúztam egy fehér szandált, és már készen is álltam az első napra. Kopogtatás hangzott az ajtóm felől, így arra felé igyekeztem, és kinyitottam az ajtót. Egy ismeretlen fiú állt az ajtómban. Sötét bőréhez képest nagyon elütő, világoszöld szemei csillogtak. Mosolyra húzódott a szája, és udvariasan köszöntött:

 - Jó reggelt Leona! Kaiel vagyok, és üzenetet hoztam Audrey - tól. Azt üzeni, ideje Williammel felkeresni a védenceteket, eljött az első nap.

 - Köszönöm – mosolyogtam a fiúra.

 - Bár amint látom, felesleges volt szólnom, amúgy is indulni készültél – tette hozzá, mire rögtön biztosítottam, hogy nem volt felesleges a fáradozása. Megköszöntem, majd sarkon fordult, és köddé vált. Megrémisztett a hirtelen eltűnése, de betudtam furcsa „angyaldolognak”, amiket mostanára már igazán megszokhattam volna. Kiléptem a folyosóra, és immár rutinosan vettem az irányt kifelé a labirintusból, ki a csarnokba, ki az erkélyen, kerülgetve a tömeget. Szemeimmel megkerestem a palota száz tornya közül az egyetlent, amelyikben Will lakik, és arra röppentem. Újabb csarnok, újabb folyosók, majd büszkén konstatáltam, hogy sikerült kiigazodnom, eltaláltam Will ajtajáig. Bekopogtam, és miután meghallottam Will hangját az ajtón túlról, benyitottam.

 - Szia! Ideje indulnunk – közöltem a férfival, aki éppen a festőállványával szemben alkotott.

 - Akkor induljunk! – mondta derűsen, majd egy pillanat alatt megidézte magára a saját harci ruháját. Persze nem szoknya volt, mint a sajátom, helyette egyszerű fehér póló, és fekete farmert viselt, övében a késekkel, vállán az íjjal, és a tegezzel. Elkaptam róla a tekintetem, és a festőállványt néztem kíváncsian, ami úgy volt fordítva, hogy a festményt nem láthattam.

 - Majd egyszer megmutatom neked – mondta, mikor észrevette mit szugerálok olyan kíváncsian – Most mennünk kell!

 - Rendben – bólintottam, és kihátráltam a folyosóra, ahová Will követett.

 - Csinos vagy – dicsért meg kedvesen, mire elpirultam, és lesütöttem a szemem.

 - Köszönöm.

 - Nincs mit köszönnöd - vonta meg a vállát a féloldalas mosolyával együtt, majd lelkesen összeütötte a két tenyerét - Induljunk!

Szótlanul telt az út, gondolatainkba mélyedve vártuk az első napot. Willen nem látszott idegesség, neki sok védence volt, és megszokta az első napokat. Nekem viszont ez volt az első éles helyzet, amikor rajtam múlik egy ember élete, így természetesen izgultam. Mikor beértünk a városba, gondolataimmal megkerestem Jaket, és meglepetten konstatáltam, hogy a kocsma fölötti poros kis lakásban az igazak álmát aludta. Arca békésen kisimult, miközben ritmusosan szuszogott. Olyan szép... Gondolataimból Will hangja zavart fel, sürgetett, hogy induljunk, mert kifutunk az időből. Egyre szaporábban szedtem lábaimat a rideg utcai kövön. Egyenesen a főutcán, majd egy kanyar jobbra. Megkerülni a kórházat, még egy kanyar jobbra. Lefordulni a kis utcára, majd balra. Befordulni a szűk sikátorba, majd tovább a kocsma felé. Gépiesen tettem a dolgom, rezzenéstelen arccal kémleltem a rideg, fagyos utcát. Belül azonban tomboltak bennem a kérdések és a kételyek. Mi lesz, ha elszúrom, és egy életet teszek tönkre az ügyetlenkedésemmel? Jake Dearman élete... Nem tettem fel a kérdéseimet, hiszen tudtam, nincs rájuk válasz. Lehet, hogy elszúrom, de nem így kell hozzáállni, hanem úgy, hogy menni fog. De jelen pillanatban nem sikerült, így csak csöndben tapostam az utca kövét, igyekezve a bent alvó fiú felé. Felröppentem a második emeleti ablakkal szemben, majd könnyedén átléptem rajta. Körbetekintettem a szobán. A korhadó ajtó mellett egy sötét, magas szekrény állt, melynek az ajtaja le volt szakadva, így mellette, a falnak támasztva foglalt helyet. Tőle jobbra egy olyannyira koszos tükör állt, hogy nem is látszott tőle a tükörkép. Az ablak alatt egy régi, firkákkal és rajzolatokkal sűrűn díszített íróasztal helyezkedett, egy székkel egyetemben. Mellettem állt az a keménynek látszó, koszos lepedővel fedett ágy, amelyben Jake az igazak álmát aludta. Nyugodt, egyenletes szuszogása betöltötte a koszos szobát, szép lassan lecsillapítva nyugtalan gondolataimat. Különös melegséget éreztem, amikor rápillantottam, arcomra mosoly kúszott. Tetszett ez az érzés, bár nem tudtam hová tenni, mi is lehet.
 - Lana? Minden rendben? - kérdezte Will halkan, kizökkentve engem a töprengésemből.
 - Persze. Jól vagyok - mosolyogtam rá, majd elbizonytalanodtam - Mintha azt mondta volna Audrey, hogy Jake nem sokára nem lesz olyan démonmentes...
 - Emiatt nyugtalankodom én is - bólintott, majd a szoba közepére sétálva megállt, és pislogás nélkül, felhúzott íjjal ügyelt minden jelre, ami arra utalhat, hogy támadóink érkeznek. Én a földre kuporodtam, kezembe vettem a késeimet, és keményen koncentráltam, szemeimet kapkodtam az ajtó és az ablak között. Hosszú, idegölő csend vett körül minket, csak a tomboló szél csapkodta a megviselt ablakot, és Jake békés szuszogása hallatszott. Aztán történt valami... felhangzott egy éhes, vérszomjas hörgés.
 - Lana! A pajzsot! - súgta nekem feszülten, mire engedelmesen bólintottam, és felhúztam Jake elé a láthatatlan védelmet. Amint ezzel végeztem, már be is törtek a hangok előidézői, a démonok. Tízen, húszan lehettek, sereglettek mind a négy fal felől. Foszladozó testüket átjárta a halál bűze, egész lényükből sütött a bűn, és a bűnhődés. Szürke szemüket végigjártatták a szobán, tekintetük látványától félelem járt át, de most nem foglalkoztam vele, hiszen Jake sorsa múlt a lélekjelenlétemen. Erősebbre húztam a pajzsot az alvó fiú körül, aki meg sem érezte a rá leselkedő veszélyt. Will elképesztő sebességgel lőtte ki sorban a démonokat, ám azok újabb és újabb csapatokban özönlöttek a falakból. A küzdelem kétségbeesetté vállt, a gonosz lelkek egyre közelebbre merészkedhettek Jakehez. Hirtelen elhatározásra jutottam, és felhúztam az íjamat. Tegnap este megígértem Willnek, hogy csak a pajzsot  használom, és ráhagyom a harcot. Én mégis kilőttem a nyilamat, ami egy közelebbi lélek szürke szemei között ért célba. A démon azonnal porrá hullott szét. Karomat előlendítettem, és pontos célzás után elhajítottam kedvenc késemet, ami egy újabb ellenség szívébe fúródva végezte a porban. Újabb és újabb nyilak és kések szántották a levegőt, majd mikor elfogytak a nyilaim és késeim, egy pillanatra megálltam. A démonok újabb és újabb csapatai árasztották el a kicsiny szobát, és álltak halálhörgést hallató társaik helyére. Will kétségbeesett harcát egy pillanatra sem hagyta abba. Egy - egy gyors varázslatot küldtem a közelebb tévedt démonok felé, végtelenül kimerültem, de nem adtam fel. Elmémet elöntötte a düh, és az elszántság, ismeretlen erő járt át. Jobb tenyeremben megéreztem a megnyugtató meleget, ami átterjedt a karomra, a mellkasomra, lábaimra, és a bal karomra is. Hirtelen azonban váratlan dolog történt: a fény nem összpontosult, hanem elöntötte a szobát, átjárta a bútorokat, bekúszott a legkisebb sarkokba is, fénnyel bevonva mindent. Éltető remény fénye volt ez, körülölelt minket, és elpusztította a halált és a bűnt, semmivé foszlottak a démonok. Aztán eltűnt a fény, minden irányból áramlott vissza a tenyerembe, míg végül csak pislákoló halvány foszlány maradt, ami hamarosan ki is hunyt. A démonok eltűntek, mind egy szálig, még por sem maradt utánuk. A szobára békés csend telepedett. Will döbbent, tiszteletteljes tekintetével találtam szembe magam. Több, mint egy percig tartottuk a szemkontaktust, aztán felhangzott egy reccsenés. Felszisszentem a hangra, gyorsan fordultam hátra, a hang irányába. Nem találtam ellenséggel szembe magam, csak a mocorgó Jake Dearmant láttam. Félálomban megfordult, alatta hangosan recsegett az öreg ágy, apró nyöszörgést hallatott. Félénken közelebb léptem hozzá, fürkészve néztem gyönyörű vonásait, és a dús, hullámos haját, ami arcát keretezte. Végül kinyitotta sötétkék szemeit, engem pedig hatalmába kerített egy megmagyarázhatatlan érzés: a szeretet.