Kedves olvasóim! Bocsánatotokért esedezem, hogy késtem, de most itt vagyok, és remélem tetszeni fog az új fejezetem. Nem tudom elégszer megköszönni a csodálatos visszajelzéseiteket, az újabb két díjat, a sok-sok feliratkozót, és a rengeteg oldalmegjelenítést. Boldoggá teszitek a napjaimat, nagyon hálás vagyok érte! Remélem tetszeni fog az irományom, és kapok egy-két kommentet, vagy pipát. Szépséges nyári szünetet és jó olvasást kívánok! I love you all! Anna:)
Mikor kibontakoztunk a szoros ölelésből Clary megkönnyebbült mosollyal az arcán izgatottan hadarni kezdett, aminek az én fáradt agyam a felét sem fogta föl, némán ballagtam mellette a szűk folyosón. Boldog csacsogását a gyenge hangom szakította félbe.
- Clary! Ne haragudj, de nem igazán értek most semmit. Nagyon elfáradtam, és le szeretnék pihenni. Nem találhatnék egy ágyat, ahová ledőlhetek aludni?
- Ágy az van...de aludni nem fogsz tudni. Gyere, megmutatom a szobád - karolt belém, és gyorsabb tempóra ösztökélve haladtunk a palota labirintusában.
- Hogy-hogy nem fogok tudni aludni? - kérdeztem értetlenül.
- Az alvásra csak a testednek volt szüksége, és csak a tested volt képes rá. Mivel az már nincs, így nem tudunk aludni. Pihenésre viszont nekünk is van szükségünk, emiatt váltjuk egymást az őrzői feladatokban - magyarázta türelmesen Clary.
- Akkor enni sem szoktunk, mert nincs rá szükségünk?
- Pontosan - válaszolt vidáman Clary.
- Értem - sóhajtottam aprót, miközben egyetlen név zakatolt a fejemben: Jake Dearman - Jake Dearman - mondtam alig halhatóan magam elé, de őrangyalom erre is felfigyelt, és kedvesen rám mosolygott.
- Őrá kell majd vigyáznod.
- William Morgannel - mondtam lassan, ízlelgetve a nevét.
- Igen. Megérkeztünk - cövekelt le egy kis ajtó előtt, amire kacskaringós gyöngy betűkkel rajta állt a nevem: Leona Davis - Az én szobám itt van melletted, szóval ha gond van könnyű lesz megtalálni!
Válaszképpen halványan elmosolyodtam, és halkan benyitottam a szobám ajtaján. Nem volt sem kicsi, sem nagy, pont jó volt a szobám mérete. Falai a barackvirág színében pompáztak. Az ajtóval szemben nagy ablak helyezkedett el, ezen áradt be a napfény, ami betöltötte az egész szobát. Az ágyam bal felől állt, takaróját apró narancssárga virágok borították. Az ágy fejénél egy fából készült éjjeliszekrény volt, rajta pár csodás borítójú mesekönyv. Jobb oldalt egy szekrénysoron feszítettek szépen sorban a könyvek. Közelebb sétáltam a könyvespolchoz, és megpillantottam egy keretbe foglalt képet. Anya és apa esküvői fotója volt, pont az a darab, ami az egyik fényképalbum borítóján is szerepelt. Mellette nem messze megtaláltam az albumot is. Elmélázva a kezembe vettem, és fellapoztam. Annál a fényképnél álltam meg, amikor anya és apa Párizsba utaztak ketten, anya már terhes volt velem. Olyan szépek voltak, olyan jók...Egy hirtelen ötlettől vezérelve megszólítottam Claryt, aki a vállam fölött leskelődött.
- Találkozni szeretnék a szüleimmel.
- Azt nem lehet - sütötte le a szemét.
- Miért ne lehetne?
- Mert ők nem angyalok Leona! Valószínűleg a mennyben vannak, oda meg nincs bejárásunk.
- Biztosan - nyugtattam magam, majd halvány mosolyra húztam a számat - Ez a szoba gyönyörű, egyszerűen tökéletes!
- Olyan, amilyet te szerettél volna. Az enyém rózsaszín.
Belerogytam az én ágyacskámban, Clary pedig bevetődött mellém, mintha már évek óta legeslegjobb barátnők lennénk. Ez részben igaz is volt, ő évek óta ismert engem, az a különbség, hogy én viszont vagy másfél órája...a halálom percétől fogva.
- De morbid. Annyira kifárasztott ez az elhalálozósdi - fintorodtam el, de mire felfogtam, hogy mit mondtam, hangos nevetésben törtem ki Claryvel együtt.
- Meséljek az én halálomról, vagy még inkább fárasztana a dolog? - kérdezte kedvesen, mikor abbahagytuk a hangos nevetést.
- Meséld el! - fordultam az oldalamra, hogy jobban halljam a történetet.
- Tizennyolc éve annak, hogy angyal vagyok. Mindenem megvolt, amire csak vágyhattam. Apám bankigazgató volt, így rengeteg pénzünk volt. Minden nyáron nagy, családi nyaralásokat szerveztek anyáék. Bejártuk a világot, vásárolgattunk, és süttettük a hasunkat a napon. Szerettem őket, még most is szeretem őket. Én voltam a gimiben a tökéletesség, mindenki rám akart hasonlítani. A suli legjobb pasijával jártam, minden tökéletes volt körülöttem. Eljött a tizenhetedik születésnapom, én pedig életemben először bulizni szerettem volna. Egy igazi buliba szerettem volna menni, egy olyanba, ahol olyan hangos a zene, hogy semmit nem lehet hallani tőle, a tömeg összepréseli az én testemet a szerelmemével, és ahol életemben először berúghatok. Apáék elengedtek, végtére is betöltöttem a tizenhetet, az már majdnem felnőtt. A fél suli eljött a klubba, hogy az én "menő" társaságommal együtt csápolhassanak a tomboló zenére. Kínáltak alkohollal, de az első pohár után, mivel nem ízlett, nem kértem többet. Letettem a berúgás gondolatáról. A klub hátsó részéhez mentem, a mosdóba rendbe tenni magamat Amikor kiértem egy hangos sikolyt hallottam, és hogy valaki azt üvölti, hogy tűz van. A zenét mintha elvágták volna, a tömeg könyörtelenül megindult. Teljesen bepánikoltam, és sikítottam a barátaim nevét. Megindult velem a tömeg, én pedig csak sodródtam, és igyekeztem talpon maradni, nehogy maga alá gyűrjön a tömeg. Sikítottam, ahogy csak a torkomon kifért. Megéreztük a füstöt. Az emberek áradata még könyörtelenebbül nyomott. Rettegtem. A tömegben megláttam a barátomat, Brandont. A tekintetünk összetalálkozott, a kezét nyújtotta felém, de hiába, mert túl messze volt, már egészen a falnál. Sikítottam egy utolsót, amikor a tömeg maga alá gyűrte gyenge testemet. Egy pillanat volt, és már a saját testem mellett térdeltem, míg az emberek átgázoltak rajtam, mintha észre sem vennének. Biztosan észre sem vettek. Lissa volt az őrangyalom, ő hozott fel ide. Nekem sokkal több időbe telt, mire elfogadtam a tényt, hogy meghaltam, mint neked. Rengeteget sírtam. Hozzád osztottak be Lissával együtt. Odaértünk a születésedre. Amikor megpillantottalak téged, a csöpp kislányt, rögtön értelmet nyert a további életem. Ez előtt azt gondoltam felesleges tovább csinálnom, én már többet nem veszíthetek, még azzal sem, ha bukott angyallá válok. De amikor tudatosult bennem, hogy egy élet múlik rajtam, megbékéltem. Gondolnád, hogy mennyi démon vadászott rád? Honnan is tudhatnád! Minden esetre Lissával együtt megvédtünk tőlük, és ez volt a fontos. Még mostanában is visszalátogatok a szüleimhez, megkeresem Brandont, de nagyjából túlléptem rajta. Te nagyon erős vagy, Leona! Te könnyen elfogadtál az élettől bármit. Borzalmakat éltél át, de mindent eltűrtél. Ebben felnézek rád, Leona. Minden rendben lesz, még ha most úgy is néz ki minden, mint egy zavaros káosz, egy nagy gubanc, egy katasztrófa. Az ember mindent túl él, nem igaz? -mosolyodott el őszintén.
- De, igaz. Mindent túl él - bólintottam halkan. Megrázott a története, nagyon elgondolkodtatott. Ez a lány sokkal többet veszített, mint én. Én szinte semmit. Heronak hiányozni fogok, de rajta kívül senki észre se fogja venni, hogy nem élek. Clarynek volt élete, amit elveszített. Egy kövér könny vándorolt lefelé az arcomon, mire Clary csak szélesen elmosolyodott.
- Nehogy sírj emiatt! - simított végig a hajamon vigasztalás képen.
- Persze, hogy nem sírok! - töröltem le a könnyeimet a kézfejemmel, és egy mosolyt erőltettem az arcomra, mire angyal barátném nevetve elfintorodott.
- Gyakorold még!
- Okés - nevettem ki magam.
- Szeretnél megismerkedni a világoddal? - kérdezte egy hirtelen beállt csönd után Clary.
- Még szép! - pattantam talpra, és hagytam, hogy a lány kézen fogva kivezessen a gyönyörű szobámból, és mutassa az utat.
- A szobád itt van a keleti szárnynál, a negyedik toronyban, a harmadik emeleten, a folyosón jobbra, ötödik ajtó. Megjegyezted?
- Nem. De mivel a te szobád is itt van, majd segítesz nekem - mosolyogtam rá, mire helyeselve bólintott.
- Azt hiszem célszerűbb lenne repülnünk, nem gondolod? - torpant meg egy tágas erkély előtt, ahol rengeteg angyal tódult ki, hogy aztán kecsesen a levegőbe repülhessenek a szárnyaikkal.
- Repülni biztos viccesebb, mint innen lépcsőzni - értettem vele egyet, amikor belegondoltam, hogy milyen magasan is lehetünk - Nekem is van szárnyam?
- Ha szeretnél, lesz - vigyorodott el sejtelmesen, kivillantva tökéletes fogsorát.
- Ezt hogy éred?
- Csak gondolj rá erősen, csak kérd, és kapsz!
- Hát, jól van! - behunytam a szememet, és ezt ismételgettem magamban: Szeretnék szárnyakat, kérlek szépen, add Uram, hogy szárnyam legyen!
Ebben a pillanatban gyenge szurkálás hasított a hátamba, amire felszisszentem, és odakaptam a kezem. A szemeimet összeszorítottam, ahogy megéreztem az első tollpihét, ami lágyan simította végig a bőrömet. Leírhatatlan érzés volt, az a pillanat, amikor megéreztem az új részemet, a szárnyamat. Könnyű, simogató érzés vett hatalmába, boldogság tömény felhője takarta el előlem a gondokat, bajokat. Mohón félre vágtam a lágy, fehér függönyt, és futva indultam neki az erkélynek. Hallottam Clary huncut sikolyát a hátam mögül, de most ő sem tudott megállítani. Eszeveszettül futottam, mígnem elfogyott a talpam alól a talaj, és a szárnyaimra bízva belevetettem magam az ég kékjébe, hogy fürödjek a napsugarak fényességében. Erős szárnyaim megtartottak, és tovarepültem az angyalok forgatagában. Egyesek kedvesen megmosolyogták boldogságomat, senki sem szólt rám. Kezeimet széttárva hagytam, hogy a lágy szél megremegtesse a fehér tollaimat, és a dús, barna hajamat összegubancolja. Behunytam a szememet, és talán most először éreztem magam boldognak a halálom pillanatától kezdve. Hirtelen ötlettől hajtva zuhanórepülésbe vetettem magam, a felhőpalota mellett elterülő felhőmezőket céloztam meg. Nevetve huppantam a puha bárányfelhők közepébe. Hátravetett fejjel kacagtam magamon, a repülésemen, a helyzetemen, mindenen. Minden feszültség, minden bánat és nyomás egy egyszerű, de hangos kacajban hagyta el a torkomat. Nem sokára Clary nevetése is társult hozzám.
- Tizennyolc éve annak, hogy angyal vagyok. Mindenem megvolt, amire csak vágyhattam. Apám bankigazgató volt, így rengeteg pénzünk volt. Minden nyáron nagy, családi nyaralásokat szerveztek anyáék. Bejártuk a világot, vásárolgattunk, és süttettük a hasunkat a napon. Szerettem őket, még most is szeretem őket. Én voltam a gimiben a tökéletesség, mindenki rám akart hasonlítani. A suli legjobb pasijával jártam, minden tökéletes volt körülöttem. Eljött a tizenhetedik születésnapom, én pedig életemben először bulizni szerettem volna. Egy igazi buliba szerettem volna menni, egy olyanba, ahol olyan hangos a zene, hogy semmit nem lehet hallani tőle, a tömeg összepréseli az én testemet a szerelmemével, és ahol életemben először berúghatok. Apáék elengedtek, végtére is betöltöttem a tizenhetet, az már majdnem felnőtt. A fél suli eljött a klubba, hogy az én "menő" társaságommal együtt csápolhassanak a tomboló zenére. Kínáltak alkohollal, de az első pohár után, mivel nem ízlett, nem kértem többet. Letettem a berúgás gondolatáról. A klub hátsó részéhez mentem, a mosdóba rendbe tenni magamat Amikor kiértem egy hangos sikolyt hallottam, és hogy valaki azt üvölti, hogy tűz van. A zenét mintha elvágták volna, a tömeg könyörtelenül megindult. Teljesen bepánikoltam, és sikítottam a barátaim nevét. Megindult velem a tömeg, én pedig csak sodródtam, és igyekeztem talpon maradni, nehogy maga alá gyűrjön a tömeg. Sikítottam, ahogy csak a torkomon kifért. Megéreztük a füstöt. Az emberek áradata még könyörtelenebbül nyomott. Rettegtem. A tömegben megláttam a barátomat, Brandont. A tekintetünk összetalálkozott, a kezét nyújtotta felém, de hiába, mert túl messze volt, már egészen a falnál. Sikítottam egy utolsót, amikor a tömeg maga alá gyűrte gyenge testemet. Egy pillanat volt, és már a saját testem mellett térdeltem, míg az emberek átgázoltak rajtam, mintha észre sem vennének. Biztosan észre sem vettek. Lissa volt az őrangyalom, ő hozott fel ide. Nekem sokkal több időbe telt, mire elfogadtam a tényt, hogy meghaltam, mint neked. Rengeteget sírtam. Hozzád osztottak be Lissával együtt. Odaértünk a születésedre. Amikor megpillantottalak téged, a csöpp kislányt, rögtön értelmet nyert a további életem. Ez előtt azt gondoltam felesleges tovább csinálnom, én már többet nem veszíthetek, még azzal sem, ha bukott angyallá válok. De amikor tudatosult bennem, hogy egy élet múlik rajtam, megbékéltem. Gondolnád, hogy mennyi démon vadászott rád? Honnan is tudhatnád! Minden esetre Lissával együtt megvédtünk tőlük, és ez volt a fontos. Még mostanában is visszalátogatok a szüleimhez, megkeresem Brandont, de nagyjából túlléptem rajta. Te nagyon erős vagy, Leona! Te könnyen elfogadtál az élettől bármit. Borzalmakat éltél át, de mindent eltűrtél. Ebben felnézek rád, Leona. Minden rendben lesz, még ha most úgy is néz ki minden, mint egy zavaros káosz, egy nagy gubanc, egy katasztrófa. Az ember mindent túl él, nem igaz? -mosolyodott el őszintén.
- De, igaz. Mindent túl él - bólintottam halkan. Megrázott a története, nagyon elgondolkodtatott. Ez a lány sokkal többet veszített, mint én. Én szinte semmit. Heronak hiányozni fogok, de rajta kívül senki észre se fogja venni, hogy nem élek. Clarynek volt élete, amit elveszített. Egy kövér könny vándorolt lefelé az arcomon, mire Clary csak szélesen elmosolyodott.
- Nehogy sírj emiatt! - simított végig a hajamon vigasztalás képen.
- Persze, hogy nem sírok! - töröltem le a könnyeimet a kézfejemmel, és egy mosolyt erőltettem az arcomra, mire angyal barátném nevetve elfintorodott.
- Gyakorold még!
- Okés - nevettem ki magam.
- Szeretnél megismerkedni a világoddal? - kérdezte egy hirtelen beállt csönd után Clary.
- Még szép! - pattantam talpra, és hagytam, hogy a lány kézen fogva kivezessen a gyönyörű szobámból, és mutassa az utat.
- A szobád itt van a keleti szárnynál, a negyedik toronyban, a harmadik emeleten, a folyosón jobbra, ötödik ajtó. Megjegyezted?
- Nem. De mivel a te szobád is itt van, majd segítesz nekem - mosolyogtam rá, mire helyeselve bólintott.
- Azt hiszem célszerűbb lenne repülnünk, nem gondolod? - torpant meg egy tágas erkély előtt, ahol rengeteg angyal tódult ki, hogy aztán kecsesen a levegőbe repülhessenek a szárnyaikkal.
- Repülni biztos viccesebb, mint innen lépcsőzni - értettem vele egyet, amikor belegondoltam, hogy milyen magasan is lehetünk - Nekem is van szárnyam?
- Ha szeretnél, lesz - vigyorodott el sejtelmesen, kivillantva tökéletes fogsorát.
- Ezt hogy éred?
- Csak gondolj rá erősen, csak kérd, és kapsz!
- Hát, jól van! - behunytam a szememet, és ezt ismételgettem magamban: Szeretnék szárnyakat, kérlek szépen, add Uram, hogy szárnyam legyen!
Ebben a pillanatban gyenge szurkálás hasított a hátamba, amire felszisszentem, és odakaptam a kezem. A szemeimet összeszorítottam, ahogy megéreztem az első tollpihét, ami lágyan simította végig a bőrömet. Leírhatatlan érzés volt, az a pillanat, amikor megéreztem az új részemet, a szárnyamat. Könnyű, simogató érzés vett hatalmába, boldogság tömény felhője takarta el előlem a gondokat, bajokat. Mohón félre vágtam a lágy, fehér függönyt, és futva indultam neki az erkélynek. Hallottam Clary huncut sikolyát a hátam mögül, de most ő sem tudott megállítani. Eszeveszettül futottam, mígnem elfogyott a talpam alól a talaj, és a szárnyaimra bízva belevetettem magam az ég kékjébe, hogy fürödjek a napsugarak fényességében. Erős szárnyaim megtartottak, és tovarepültem az angyalok forgatagában. Egyesek kedvesen megmosolyogták boldogságomat, senki sem szólt rám. Kezeimet széttárva hagytam, hogy a lágy szél megremegtesse a fehér tollaimat, és a dús, barna hajamat összegubancolja. Behunytam a szememet, és talán most először éreztem magam boldognak a halálom pillanatától kezdve. Hirtelen ötlettől hajtva zuhanórepülésbe vetettem magam, a felhőpalota mellett elterülő felhőmezőket céloztam meg. Nevetve huppantam a puha bárányfelhők közepébe. Hátravetett fejjel kacagtam magamon, a repülésemen, a helyzetemen, mindenen. Minden feszültség, minden bánat és nyomás egy egyszerű, de hangos kacajban hagyta el a torkomat. Nem sokára Clary nevetése is társult hozzám.
- Te kis őrült! - nevetett ki Clary - Szólhattál volna, hogy repülni óhajtasz, nem tiltottam volna meg!
- Tudom, csak egyszerűen...boldog vagyok - mondtam neki sugárzó szemekkel.
- Ebben rám hasonlítasz. Én is így viselkedtem, amikor először jelentek meg a szárnyaim.
Egy pillanatra beállt a békés csönd, de nem volt kínos. Mintha már ezer éve ismertük volna egymást, nem volt kényelmetlen a csönd.
- Mintha azt mondtad volna, hogy kérsz és kapsz, nem igaz? - kérdeztem kíváncsian.
- Igen, így van...mi jár a fejedben, te lány?
- Kipróbálok valamit - válaszoltam izgatottan.
Lepillantottam magamra. Egy szakadt, koszos farmert és egy bő, zöld pulóvert viseltem. Erősen koncentráltam, összeszorítottam a szemeimet, majd amikor újra kinyitottam, térdig érő, fodros fehér ruha volt rajtam. A hajam fésülten omlott a hátamra, Clarynek pedig egy pillanatra elállt a szava.
- Gyönyörű vagy!
- Ne túlozz. Nem is láthattál ezelőtt ilyennek, nem igaz? - mosolyogtam rá szélesen.
- Kiskorodban voltál hasonlóban - gondolkozott el egy pillanatra - Amikor még apukád...
- Élt? - kérdeztem, mire mosolyogva bólintott. Tud egyáltalán nem mosolyogni? Talán az ő mosolya az a mosoly, amit az ember vagy angyal egy életen keresztül nem felejt el. Ilyenkor szeme csillogott, kivillantak a tökéletes fehér fogai, és mintha beragyogta volna a bánatos napokat.
- Azt hiszem találkoznunk kéne Williammel, nem gondolod? - törte meg a rövid csendet Clary, mire lelkesen bólintottam.
Felálltam, és lassan lépdeltem a felhőmezőkön, követve Claryt. Ámulva pillantottam fel a palotára újra és újra. Nem tudtam betelni a látvánnyal, ahogy a csodálatos, karcsú tornyok teraszairól csak úgy tódultak ki az angyalok, és mindannyian tovarepültek. "Biztosan elindulnak megkeresni azt az embert, akire vigyáznak" - gondoltam. Milyen lesz Jake Dearman? És milyen lesz William? Szeretni fognak engem itt, vagy úgy fognak velem bánni, mint a földön. Eltipornak, és megaláznak, vajon? Nem csodálkoznék rajta, hiszen csak egy hajléktalan vagyok, vagyis voltam. Erről eszembe jutott a könyv, és az autó. Még midig nem értettem, hogy lehetséges ez. És ha én most egy könyvben vagyok, a valóságban nem is haltam meg? Azt akarom, hogy valóság legyen! Nem akarok visszatérni a valóságba! Oda, ahol egyedül voltam, ahol senki sem szeretett, ahol egy eltaposni való bogár voltam. Egy reménytelen romhalmazban laktam egy cicával együtt, ahova besüvített a szél, beesett a hó és az eső. Most viszont boldog voltam, ebben a furcsa világban, amiről el kéne hinnem, hogy valóság...de nem tudom. Nem tudom elhinni, hogy mindez megtörténhetett velem, nem tudom elhinni, hogy ilyen gyönyörű lehet a világ! Nem tudok hinni benne, de ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok boldog benne, és nem szeretek itt lenni. Egy izgalmas, kalandokkal teli élet elé nézhettem, ezekkel a gondolatokkal követtem Claryt, aki egyszer csak megtorpant. Hirtelen elrugaszkodott a felhőktől, és elkiáltotta magát:
- Emily! - mire egy vörös hajú angyal lány odakapta a fejét Clary felé, és kedvesen megkérdezte, hogy miben segíthet. Én pont ekkorra értem fel a szárnyaimmal egy magasságba velük.
- Leona Davis vagyok - nyújtottam a kezem, mire mosolyogva elfogadta a jobbomat, és megrázta azt.
- Emily Bright.
- Örültem a találkozásnak - mondtam udvariasan, mire szélesen elmosolyodott.
- Én is örültem. Miben segíthetek nektek?
- William Morgant keressük. Nem láttad valahol? - kérdezte Clary .
- William? A szobájában van, azt hiszem. A nyugati szárny, első torony, ötödik emelet.
- Köszönjük.
- Szívesen. Ne haragudjatok, de sietnem kell. Szép napot! - mosolygott ránk Emily, majd vörös fürtjeit hátradobva a palota főbejárata felé vette az irányt.
- Mindenki olyan kedves - állapítottam meg halkan, miután Emily eltűnt a látóterünkből.
- Mind emberek vagyunk. Minket is ugyanúgy kísért a bűn. Azonban mind megtudtuk az igazságot: van Isten. Mind szeretnénk jóvá tenni, és kijavítani az ellene tett bűneinket, és bebizonyítani neki, hogy érdemesek vagyunk a mennyországra. Rengeteget olvassuk a Bibliát, és becsületesen szolgálunk neki. Vigyázzuk a népét, ahogy ránk is vigyáztak egykor. Mindannyiunk követett el hibákat, mindannyiunknak vannak titkai, akár csak az embereknek. Csak mi igyekszünk ezeket kijavítani.
- Ha már kaptunk esélyt... - gondolkoztam el a hallottakon - Én azért kerültem ide, mert nem hittem Istenben. Nekem is bizonyítanom kell... - ízlelgettem a szavakat.
- Mindünknek - bólintott Clary - Gyere, arra van a nyugati szárny!
Balra mutatott, mire mind a ketten gyorsabb tempóra kapcsolva repültünk a nyugati szárny első tornya, ötödik emelete felé. Kiterjesztettem a szárnyaim, hogy alá kapjon a felfelé szálló légtömeg. Puhán érkeztünk meg a hatalmas erkélyre, és sietősen besétáltunk a hatalmas boltíven, be a folyosók labirintusrendszerébe.
- Még mielőtt találkozunk vele, el kell róla mondanom egy-két dolgot - kezdte bizonytalanul barátnőm, mire kíváncsian a szemébe néztem folytatásért ösztönözve - Ne nagyon engedd magadhoz közel!
- Ezt nem értem.
- Ő a legijesztőbb angyal széles e vidéken. Nem is tudom...gyönyörű, de veszélyes. Titokzatos, és kiismerhetetlen. Olyan nyugtalanító, hogy is mondjam.
- Ismered? - kérdeztem pár másodperc töprengés alapján.
- Szóbeszédek, és látás alapján. Személyesen nem.
- Akkor még nem kell elítélni.
- Nem ítélem el, csak egyszerűen... - mondta hevesen, mire félbeszakítottam, mert megpillantottam a nevét. William Morgan. Határozottan bekopogtam, mire egy mély, férfi hang válaszolt. Halkan benyitottam. A szoba falát sötétbarna faburkolat fedte, a szőnyeg is hasonló sötét színekben terült el a parkettán. Egyszerű, fából készült ágya volt, amit fekete takaró borított. Az ablaka ugyan olyan nagy volt, mint az enyém, de egy sötét függöny kiszorította a fényt. Valószínűleg ez volt a palota legsötétebb zuga. Hátborzongató látványt keltett. A falra erősítve különböző fegyverek pengéi csillogtak, íjak sorakoztak. A sarokban, az ablak mellett egy festőállvány helyezkedett el, körülötte sok-sok ecset és festékes tubus volt szétszórva. Az előtt állt William Morgan, egy szakadt farmerben és egy festék pacákkal sűrűn borított fehér ingben. Lustán letette az ecsetet, és teljes testével felénk fordult. Fekete haja kócosan, rendezetlenül meredezett az égbe. Csontos arca, tökéletes állvonala volt. Gyönyörű, kék szemében pajkos fény csillogott, amint az én szemembe nézett. Szégyenlősen lesütöttem a szemeim, de még éreztem a tekintetét rajtam. Széles válla, izmos, kidolgozott teste az ingen is átlátszott, talán két méter magas is lehetett. Ő volt a leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam.
- Segíthetek valamiben, hölgyeim? - kérdezte mély, férfias hangján.
- Tudom, csak egyszerűen...boldog vagyok - mondtam neki sugárzó szemekkel.
- Ebben rám hasonlítasz. Én is így viselkedtem, amikor először jelentek meg a szárnyaim.
Egy pillanatra beállt a békés csönd, de nem volt kínos. Mintha már ezer éve ismertük volna egymást, nem volt kényelmetlen a csönd.
- Mintha azt mondtad volna, hogy kérsz és kapsz, nem igaz? - kérdeztem kíváncsian.
- Igen, így van...mi jár a fejedben, te lány?
- Kipróbálok valamit - válaszoltam izgatottan.
Lepillantottam magamra. Egy szakadt, koszos farmert és egy bő, zöld pulóvert viseltem. Erősen koncentráltam, összeszorítottam a szemeimet, majd amikor újra kinyitottam, térdig érő, fodros fehér ruha volt rajtam. A hajam fésülten omlott a hátamra, Clarynek pedig egy pillanatra elállt a szava.
- Gyönyörű vagy!
- Ne túlozz. Nem is láthattál ezelőtt ilyennek, nem igaz? - mosolyogtam rá szélesen.
- Kiskorodban voltál hasonlóban - gondolkozott el egy pillanatra - Amikor még apukád...
- Élt? - kérdeztem, mire mosolyogva bólintott. Tud egyáltalán nem mosolyogni? Talán az ő mosolya az a mosoly, amit az ember vagy angyal egy életen keresztül nem felejt el. Ilyenkor szeme csillogott, kivillantak a tökéletes fehér fogai, és mintha beragyogta volna a bánatos napokat.
- Azt hiszem találkoznunk kéne Williammel, nem gondolod? - törte meg a rövid csendet Clary, mire lelkesen bólintottam.
Felálltam, és lassan lépdeltem a felhőmezőkön, követve Claryt. Ámulva pillantottam fel a palotára újra és újra. Nem tudtam betelni a látvánnyal, ahogy a csodálatos, karcsú tornyok teraszairól csak úgy tódultak ki az angyalok, és mindannyian tovarepültek. "Biztosan elindulnak megkeresni azt az embert, akire vigyáznak" - gondoltam. Milyen lesz Jake Dearman? És milyen lesz William? Szeretni fognak engem itt, vagy úgy fognak velem bánni, mint a földön. Eltipornak, és megaláznak, vajon? Nem csodálkoznék rajta, hiszen csak egy hajléktalan vagyok, vagyis voltam. Erről eszembe jutott a könyv, és az autó. Még midig nem értettem, hogy lehetséges ez. És ha én most egy könyvben vagyok, a valóságban nem is haltam meg? Azt akarom, hogy valóság legyen! Nem akarok visszatérni a valóságba! Oda, ahol egyedül voltam, ahol senki sem szeretett, ahol egy eltaposni való bogár voltam. Egy reménytelen romhalmazban laktam egy cicával együtt, ahova besüvített a szél, beesett a hó és az eső. Most viszont boldog voltam, ebben a furcsa világban, amiről el kéne hinnem, hogy valóság...de nem tudom. Nem tudom elhinni, hogy mindez megtörténhetett velem, nem tudom elhinni, hogy ilyen gyönyörű lehet a világ! Nem tudok hinni benne, de ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok boldog benne, és nem szeretek itt lenni. Egy izgalmas, kalandokkal teli élet elé nézhettem, ezekkel a gondolatokkal követtem Claryt, aki egyszer csak megtorpant. Hirtelen elrugaszkodott a felhőktől, és elkiáltotta magát:
- Emily! - mire egy vörös hajú angyal lány odakapta a fejét Clary felé, és kedvesen megkérdezte, hogy miben segíthet. Én pont ekkorra értem fel a szárnyaimmal egy magasságba velük.
- Leona Davis vagyok - nyújtottam a kezem, mire mosolyogva elfogadta a jobbomat, és megrázta azt.
- Emily Bright.
- Örültem a találkozásnak - mondtam udvariasan, mire szélesen elmosolyodott.
- Én is örültem. Miben segíthetek nektek?
- William Morgant keressük. Nem láttad valahol? - kérdezte Clary .
- William? A szobájában van, azt hiszem. A nyugati szárny, első torony, ötödik emelet.
- Köszönjük.
- Szívesen. Ne haragudjatok, de sietnem kell. Szép napot! - mosolygott ránk Emily, majd vörös fürtjeit hátradobva a palota főbejárata felé vette az irányt.
- Mindenki olyan kedves - állapítottam meg halkan, miután Emily eltűnt a látóterünkből.
- Mind emberek vagyunk. Minket is ugyanúgy kísért a bűn. Azonban mind megtudtuk az igazságot: van Isten. Mind szeretnénk jóvá tenni, és kijavítani az ellene tett bűneinket, és bebizonyítani neki, hogy érdemesek vagyunk a mennyországra. Rengeteget olvassuk a Bibliát, és becsületesen szolgálunk neki. Vigyázzuk a népét, ahogy ránk is vigyáztak egykor. Mindannyiunk követett el hibákat, mindannyiunknak vannak titkai, akár csak az embereknek. Csak mi igyekszünk ezeket kijavítani.
- Ha már kaptunk esélyt... - gondolkoztam el a hallottakon - Én azért kerültem ide, mert nem hittem Istenben. Nekem is bizonyítanom kell... - ízlelgettem a szavakat.
- Mindünknek - bólintott Clary - Gyere, arra van a nyugati szárny!
Balra mutatott, mire mind a ketten gyorsabb tempóra kapcsolva repültünk a nyugati szárny első tornya, ötödik emelete felé. Kiterjesztettem a szárnyaim, hogy alá kapjon a felfelé szálló légtömeg. Puhán érkeztünk meg a hatalmas erkélyre, és sietősen besétáltunk a hatalmas boltíven, be a folyosók labirintusrendszerébe.
- Még mielőtt találkozunk vele, el kell róla mondanom egy-két dolgot - kezdte bizonytalanul barátnőm, mire kíváncsian a szemébe néztem folytatásért ösztönözve - Ne nagyon engedd magadhoz közel!
- Ezt nem értem.
- Ő a legijesztőbb angyal széles e vidéken. Nem is tudom...gyönyörű, de veszélyes. Titokzatos, és kiismerhetetlen. Olyan nyugtalanító, hogy is mondjam.
- Ismered? - kérdeztem pár másodperc töprengés alapján.
- Szóbeszédek, és látás alapján. Személyesen nem.
- Akkor még nem kell elítélni.
- Nem ítélem el, csak egyszerűen... - mondta hevesen, mire félbeszakítottam, mert megpillantottam a nevét. William Morgan. Határozottan bekopogtam, mire egy mély, férfi hang válaszolt. Halkan benyitottam. A szoba falát sötétbarna faburkolat fedte, a szőnyeg is hasonló sötét színekben terült el a parkettán. Egyszerű, fából készült ágya volt, amit fekete takaró borított. Az ablaka ugyan olyan nagy volt, mint az enyém, de egy sötét függöny kiszorította a fényt. Valószínűleg ez volt a palota legsötétebb zuga. Hátborzongató látványt keltett. A falra erősítve különböző fegyverek pengéi csillogtak, íjak sorakoztak. A sarokban, az ablak mellett egy festőállvány helyezkedett el, körülötte sok-sok ecset és festékes tubus volt szétszórva. Az előtt állt William Morgan, egy szakadt farmerben és egy festék pacákkal sűrűn borított fehér ingben. Lustán letette az ecsetet, és teljes testével felénk fordult. Fekete haja kócosan, rendezetlenül meredezett az égbe. Csontos arca, tökéletes állvonala volt. Gyönyörű, kék szemében pajkos fény csillogott, amint az én szemembe nézett. Szégyenlősen lesütöttem a szemeim, de még éreztem a tekintetét rajtam. Széles válla, izmos, kidolgozott teste az ingen is átlátszott, talán két méter magas is lehetett. Ő volt a leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam.
- Segíthetek valamiben, hölgyeim? - kérdezte mély, férfias hangján.
Drága Anna :)
VálaszTörlésEz eszméletlenül jó, így pipáltam is, de le is írom. Nagyon sajnáltam Clary-t, amikor a haláláról olvastam, nem lehetett túl kellemes. Valószínűleg én is sírtam volna, ha meghalok és Leona-hoz hasonlóan boldogan és szabadon szálltam volna az új szárnyaimon. Tudom, hogy ez egy kitalált történet, de olyan valóságosan írod le, hogy elhiszem, hogy megtörténhet bárkivel.
Izgatottan várom a folytatást, hogy milyen lesz a kapcsolatuk William-mel és hasonlók. Csak így tovább!
Millio puszi Xx
ui.: Kellemes nyarat! <3
Drága szerecsendió!
TörlésKöszönöm, nagyon jól esnek a szavaid. Nagyon hálás vagyok a támogatásodért, és nem érdekel, ha csak tőled kapok kommentet, mert már így is van miért megírnom a következő részt. Örülök, hogy sikerült elérnem, hogy beleéld magad!
Millio puszi és virtuális nagyölelés! :))
Gyönyörű nyarat neked is! <33
Nagyon jó lett és alig várom a folytatást!
VálaszTörlésKöszönöm, nagyon örülök, hogy tetszett! Igyekszem a következő résszel is! :)
Törléshttp://followyourdreamskritika.blogspot.hu/2013/06/kritika-59-im-captive-of-my-book.html kész a kritikád:)
VálaszTörlésKöszönöm szépen! :))
Törlés