14. fejezet - Vallomások

 Drága olvasóim!
Ismét késtem, bár ezt már megszokhattátok tőlem. Eljött az a rész, amiben majdnem minden kiderül, és tudom, hogy sokaknak nem fog tetszeni a vége, de azért remélem nem keltek hatalmas felháborodást!:) Nagyon szépen köszönöm a kommenteket, az új feliratkozókat, akik megelőlegezték nekem a bizalmat (már 55-en vagyunk, elképesztő) és a díjakat, amiket még mindig nem raktam ki, de ami  késik, nem múlik. Remélem a felvételizőknek jól sikerült az írásbeli, és sok sikert kívánok a szóbelihez, vagy a választott gimnáziumba bejutáshoz!:) Jó olvasást! Ölel benneteket: Leona G. 

Miután Alec köddé vált, egy démon sem háborgatott minket. Nem is lett volna erőnk harcolni. Szorosan

lehunyva tartottam a szemem, miközben Will mellkasának dőlve hallgattam egyenletes légzését. Furcsa volt, hogy még háromszázötven év után is megmarad ez a mechanizmus, a légzés. Én mindig úgy képzeltem el, hogy egy év alatt meg lehet feledkezni az emberi szükségletekről. Ez az egyenletes ritmus megnyugtatott, elringatott. Olyan fáradt voltam, hogy nem tudtam nyitva tartani a szemem. Furcsa, kábult állapot volt. Fejemben Jake gondolatai dübörögtek. Nagyon boldog volt, én pedig annyira össze voltam zavarodva, hogy már azt sem tudtam, mit érzek. Audrey? Ki ő valójában? Eltitkolt testvérek? És akkor megszólalt Will, mintha olvasott volna a gondolataimban:
 - Lehet, hogy csak megpróbált kibillenteni és összezavarni...
 - Igen, lehet - válaszoltam erőtlenül.
Olyan fáradtság honolt bennem, hogy beszélni is alig tudtam. És amikor már azt hittem, hogy eljött a pihenés ideje, fény töltötte be a szobát. Melegséggel töltött el, mint amikor hosszú út után hazaérsz, oda ahova már régóta vártak. Azonnal felismertem Kaielt.
 - Kaiel? Te? - kérdeztem halkan, csodálkozva, de a szoba csöndjében tisztán ki lehetett venni a szavaimat.
 - Leona? Jól vagy? Mi történt? - kérdései türelmetlenül törtek ki belőle, miközben arcán szokatlan, aggodalmas kifejezés ült.
 - Nincs jól - válaszolta meg helyettem Will a kérdést komoran - Audrey küldött?
 - Tulajdonképpen igen, de magamtól is jöttem volna - mondta egy kicsivel komolyabban - Azt kérte, hogy menjetek fel mind a ketten. Beszélni szeretne veletek.
 - Mind a ketten? - Will szemöldöke az egekbe szaladt - És akkor Jake...
 - Nekem kell vigyáznom rá - válaszolt gyorsan Kaiel.
 - Egyedül? - hitetlenkedtem felháborodottan - Neki nem elég egy ember!
 - Leona, több mint háromszáz démont öltél meg száz méteres körzetben, és úgy ötven körülit meggyengítettél. A vezér már nem igen tud többet rávenni arra, hogy jöjjenek Jake közelébe. Legalábbis pár órán belül biztosan nem - magyarázta tisztelettel a hangjában. Zöld szeme csillogott, furcsa volt. Mintha felnézett volna rám!
 - Az szép arány - mosolyodtam el fáradtan - Új rekord?
 - Ne legyél abban olyan biztos! Előbb utánajárunk, és majd csak azután könyveld el sikernek! - mosolygott rám Will. Volt valami a hangjában, ami megnyugtatott, és engem is mosolyra késztetett.
 - Mennetek kéne. Úrnőm azt mondta sok megbeszélnivalótok lesz...
 - De még mennyi! - sóhajtottam, majd megpróbáltam feltápászkodni, de visszazuhantam a földre.
 - Ne erőlködj! - mosolygott rám Will újra. A térdhajlatom alá nyúlt egyik kezével, másikkal a hátamat támasztotta, majd felkapott a levegőbe - Kapaszkodj! - figyelmeztetett féloldalas mosolyával, miközben kinyitotta hófehér szárnyait, és elrugaszkodott a levegőbe. Ebben a pillanatban megmozdult valami bennem. Valami, ami örökké ott akart maradni, Will karjaiban. Fáradt szemeimmel néztem Will arcát. Fekete haja kócosan, keszekuszán állt, kék szemébe sütött a felhők közül egy pillanatra előtörő napsugár. Nem hunyorgott, nem kapta el a szemét, hiszen nem érezte vakítását. Kétség kívül gyönyörű volt. Becsuktam a szemem, és mosolyogtam.

 - Magyarázattal tartozom - húzódott el Rhea Jaketől. Letörölte könnyeit, és rendezte vonásait.
 - Ha nem akarsz... - kezdte Jake, de a lány hamar félbeszakította.
 - De, muszáj - mondta a lány eltökélten - El szeretnék mondani mindent. Te megérdemled az igazságot.
 - Michaellel nem fogsz szakítani, ugye? - kérdezte Jake komoran.
 - Nem szakíthatok vele - ejtette ki száján fájdalmasan a szavakat - Legalábbis most biztosan nem.
 - Hallgatlak! - mondta Jake, és érdeklődve figyelte az apró lányt.
 - Két éve történt, hogy a suliban bált szerveztek, amire párokban kellett  menni. És hát elég sokan kértek meg, hogy menjek velük. Köztük Michaell is... Ő volt az évfolyamon az egyetlen olyan kitűnő tanuló, akit sosem piszkáltak, sőt, talán még fel is néztek rá. Nagyon csöndes volt, de jóképű, és ezért nekem titkon mindig tetszett. És amikor megkért, egyből igent mondtam. A barátaim nem akartak egyedül hagyni, hiszen veszélyesnek tartották...Utólag kiderült, hogy az is. Táncoltunk, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy csókolózunk.
 - Nem biztos, hogy hallani akarom - mondta Jake összevont szemöldökkel.
 - Nem az a lényeg, hogy csókolóztunk - szögezte le Rhea, majd folytatta a történetet - Megfogta a kezem, és azt mondta, hogy szüksége van rám valami vicceshez. Nem árulta el, hogy hova megyünk, de követtem, mert a föld fölött három méterrel jártam - hangja megcsuklott a keserűségtől, arcán gúnyt lehetett felfedezni - Elvitt... egy nagyon drága ékszerboltba. Abba, amit most raboltunk ki a vezetéseddel. Már ott állt egy fekete furgon, nem értettem semmit. Aztán kiszálltak belőle maszkos emberek, én pedig futni akartam, de Michaell visszarántott, és a kezembe nyomta a maszkomat. Azt mondta, nagyon jól fogunk szórakozni. Én pedig nem tudtam menekülni, hiába mondtam, hogy én haza akarok menni, nem engedett, hiszen ilyen későn fiatal lányok ne járkáljanak, és hogy meglátom, semmi bajom nem lesz... csak kapok egy nagyon szép nyakéket. És aztán beláttam, hogy ezek nem a falvédőről jöttek le, és ha én elfutok, akár bajba keverhetek mindenkit. Michaell imponálni akart nekem, a többiek pedig nem szerettek volna lebukni. Végül belementem. Berontottunk a boltba, ahol már csak az eladó volt, éppen zárni készült. A fejéhez szorítottak egy pisztolyt, szegény lány csak remegett. Michaell pedig kézen fogva bevezetett a pultok közé, hogy válogassak. Nem választottam semmit, nem voltam hajlandó lopott dolgokat hordani, hozzá sem nyúltam semmihez. Amikor Michaell megelégelte a némaságomat, betörte a pult üvegét, felkapott egy gyönyörű gyémántnyakéket és a kezembe nyomta. Furcsa mód a nekem leginkább tetsző darabot adta nekem. A fejéhez vágtam, hogy hagyjon végre békén. Csak rám mosolygott, és elővillantotta kesztyűs kezét. Tudtam, hogy ez mit jelent: az ő ujjlenyomata nem volt ott rajta, csak az enyém. Most már muszáj volt elvinni az ékszert. Szóval beszálltunk a furgonba, és haza vittek. Megmondtam Michaellnek, hogy nem akarom többé látni, és akkor azt mondta, hogy most körözni fognak minket a lopás miatt, és csak egy valami tűnt el a boltból, azon pedig csak az én ujjlenyomatom van rajta. Megfenyegetett, hogy felad a rendőrségnek... hacsak nem maradok vele, addig, amíg szeretné - hangja elcsuklott, szeme sarkából egy könnycsepp gördült ki - Az apám politikus. Éppen két éve pályázott meg egy nagyon komoly képviselői posztot, és ha ez kiderült volna, örökre tönkre teszi a karrierjét. Egy város nézte volna le miatta, meg hát persze engem is. Nem lehettem olyan önző vele szemben! Szóval elszöktem otthonról, és beköltöztem Michaellhez. Akármivel szemben voltam kelletlen, Michaell elővette a nyakéket, mindig kesztyűs kézzel. Aztán mindig eldugta valahova, én pedig folyton kerestem. De nincs a lakásban, és az épületben sem. Valahova elrejtette, és én nem tudtam megtalálni. A szüleimet nem láttam azóta. Egy éve fejezték be a komoly keresést, addig Michaell hét lakat alatt tartott, mint azt a gyémánt nyakéket. Egy év alatt beletörődtem mindenbe. Annyi halált és borzalmat láttam már, és kénytelen voltam elfogadni mindezt. Én már csak nevetni tudtam az egészen - forgatta meg a szemeit keserűen a lány - Néha hisztérikusan felnevettem egy-egy kivégzésnél. Mindenki őrült boszorkánynak tart itt. Michaellbe is beletörődtem. Olyan, mintha elveszett volna a szabad akaratom, és csak a reménytelenség lenne... Már meg sem fordult a fejemben olyasmi, hogy akár új embereket ismerjek meg, vagy hogy olyanokkal vegyem körül magamat, akiket tényleg szeretek, vagy hogy visszamenjek a szüleimhez. Igyekeztem minél inkább beletörődni, meglátni Michaellben is a jót, és megszeretni. Legalábbis igyekeztem elhitetni vele, hogy megszerettem, hogy bízzon bennem, és szabadon járkálhassak. A legutóbb nekem ajándékozta a nyakéket, mint egy bizalmi ajándékot. Igyekeztem elterelni magamról a figyelmet, és állandóan hordtam... mostanáig. Mikor elbúcsúztunk, még a nyakamba volt, mire felszállt a repülője, már a Temzében úszott. Most jött el az ideje, hogy megszökjem innen... Akár te is velem jöhetnél!
 - Arra vagyok jó, hogy legyen útitársad? - kérdezte Jake halkan, mire Rhea hevesen megrázta a fejét.
 - Dehogy!
 - Akkor én miért kellek? - arcán bizonytalanság ült.
 - Mert kedvellek... Tudod, amikor megláttalak, ahogy Georgo vert az utcán, azonnal tudtam, hogy ki kell húzzalak a csávából. És fel kell hozzalak hozzánk, biztonságba. Pedig igazán sok szidalmat kaptam érte, de nem bántam meg... És a tánc - hangja elakadt, arcára ábrándos mosoly kúszott - az is más volt.
 - És ez a más...jó? - kérdezte Jake bizonytalanul, mosollyal az arcán.
 - A legjobb, ami eddig történt velem - vallotta be Rhea csendesen. Közelebb húzódott Jakehez, ujjait az övé köré fonta, és egy lágy csókot lehelt Jake ajkára. A fiúban borzongás áradt szét, mintha egész testében megremegett volna a boldogságtól.
 - Adrian! Gyere velem - kérlelte Rhea - Szükségem van rád!
 - Nekem is lenne mit bevallanom - köszörülte meg a torkát Jake elkomorodva, majd erőt vett magán, és belefogott a mesélésbe...

 - Leona! - csendült Audrey aggodalmas hangja, és odarohant Willhez, aki még mindig a karjai között tartott. Úgy látszott Audrey még mielőtt megérkeztünk volna, már azelőtt is csak járkált a szobában fel és alá - Fáj valami?
 - Nem, nem fáj semmi - mondtam fáradtan - Csak erőtlen vagyok.
 - Add a kezed! - ragadta meg a jobb kezem. Ujjai nyomán valami melegség indult el az ereimben, végig hasítva egész testemen. Talán a mennyei tűz lehetett az, amit használt. Ha jól emlékeztem, Clary azt mondta, hogy a démonok irtására ugyan hatékonyabb a fény a tűznél, de a tűz jó gyógyír minden kimerültségre és fájdalomra. Ugyanaz a súlytalan érzés volt, mint ami a tisztításnál, de most nem nekem kellett mindezt megidéznem.
 - Jobban vagy? - kérdezte gyengéden. Zöld szemeivel áthatóan fürkészett, ami kifejezetten zavart.
 - Alec azt mondta, hogy te vagy az anyám - mondtam halkan, és lassan. Igyekeztem megemészteni a saját szavaimat, hiszen még én magam sem hittem el - Mi igaz ebből?
Audrey mélyet sóhajtott. Megrohamozták az emlékek...
 Linnet Audrey Becker csak húsz éves volt, amikor találkozott a párizsi egyetemen az angol Alec Dearman-nal. Linnetnek különösen jó nyelvérzéke volt, az angol kultúra pedig kifejezetten érdekelte, így szinte anyanyelvi szinten beszélte az angol. Linnet volt az egyetem leggyönyörűbb tanulója. Mindenki megfordult utána, néhányan kétszer is. Hosszú, vöröses-szőke hullámos haja derekáig ért, és sötétbarna szeme volt. A legtöbben a szemét szerették a leginkább. Alecet a mosolya bűvölte el: mikor mosolygott, egy apró gödröcske jelent meg az arcán. Linnet tündéri volt, mindenki imádta, aki pedig nem, az nagyon féltékeny volt rá. Alec pedig mindig is a társaság középpontja volt. Jóképű, magabiztos és jó humorú volt. Sokak szerint ő volt az egyetlen, aki megérdemelte Linnetet. A lányt teljesen elbűvölte a fiú magabiztossága és a humora. Gyorsan egymásra találtak, szerelmük a rózsaszín felhőkig repítette őket. Aztán Alec egy délután megfogta a kezét, és megmondta, hogy haza kell utaznia Londonba, itt kell hagynia az egyetemet és Linnettet is... Hacsak a lány nem jön vele. Linnet közölte a szüleivel, hogy Aleckel együtt Londonba költözik, és ebben semmi sem állíthatja meg. Édesanyja és édesapja ezt nem akarták tudomásul venni, kétségbe esetten érveltek, hogy nincs pénze, mit kezdene ő egy idegen országban, de a lány meg sem hallotta. Összevesztek, majd Linnet két jól megrakott bőrönddel,  berakodott Alec kocsijába, és örökre elhagyta az apai házat. Alec autója egy hatalmas fehér luxusház elé parkolt be. Linnet el sem akarta hinni, hogy a fiú ilyen körülmények között élt. A fiú sosem avatta bele az ügyeibe. Mindig azt mondta: apámnak értékes részvényei voltak, onnan a pénz. Linnet terhes lett, Alec pedig sosem volt még annál boldogabb. Az esküvőjükön csak ketten voltak, a pap meg a két tanú. Linnet szüleivel még mindig nem állt szóba, Alec pedig egyetlen rokonáról sem tudott. Linnet mindenképpen tanulni szeretett volna, hogy el tudjon helyezkedni, de amíg terhes volt, ez nem volt lehetséges. Alec azt mondta, hogy amúgy is eltartaná. Aztán megszületett Jake Dearman... Linnet és Alec nagyon-nagyon boldogok voltak. Berendezték a kék kacsás tapétájú gyerekszobát, megvették az összes aranyos plüssmacit, amit csak láttak, rengeteg kisautót és még annál is több pelenkát. Linnet minden éjjel fent volt Jakekel, ringatta, hogy visszaaludjon. A kevés alvás és a sok munka ellenére azt érezte, hogy az anyaságban teljesedett ki igazán. A szüleinek azonban még mindig nem írt.
 Egyszer véletlenül felkapta a vezetékes telefont, és kihallgathatta férje beszélgetését. Mái napig nem felejtette el azt a mély basszus hangot, ami csak ennyit mondott:
 - Minden készen áll, főnök. Már csak önre várunk.
 - Köszönöm, hamarosan ott vagyok.
Linnet karjaiba vette a fél éves gyereket, és miután Alec beült a kocsijába, ő beült a másikba, és észrevétlenül követni kezdte. Linnet kényelmetlenül érezte magát, még sohasem csinált ilyet, Jake viszont láthatóan nem aggódott, békésen szunyókált. Alec autója a város szélén álló elhanyagolt részen parkolt. A régi épületek mind lepusztulva, összefirkált falakkal düledeztek. Linnet sohasem merészkedett még erre a környékre, mindig kirázta tőle a hideg. Az alvó Jakkel a derekán követte Alecet egy sötét épületbe. Miután a férfi belépett egy nehéz rozsdás ajtón, Linnet megvárta, hogy a lépései hangja elhalljon, majd csak az után lökte be ő is az ajtót. Félhomály honolt a koszos épületen, a sötétségbe burkolt sarkok nyugtalanná tették a fiatal lányt. Igyekezett nyugodt maradni, nehogy felriassza babáját. A falhoz lapulva egyre közelebb és közelebb merészkedett a hangokhoz, míg meglátta a férjét. Egy lekötözött ember előtt állt, akinek a fejéhez másik kettő pisztolyt szorított. Alec közel hajolt a férfihoz, fenyegetően közel, mintha valami nagyon fontosat szeretne megtudni. Aztán, amikor felegyenesedett, elhúzta a száját, elmosolyodott, hátralépett, majd az emberei felé bólintott. Mind a ketten egyszerre húzták meg a ravaszt. Linnetnek elakadt a lélegzete, egy hang sem jött volna ki a torkán. Jake azonban felébredt a nagy dörrenésre, és keserves sírásba kezdett. Az egész épületet betöltötte a gyereksírás, és megannyi szempár ragadt a fiatal nőre. Linnetnek földbe gyökerezett a lába, de amikor Alec közeledni kezdett felé, sarkon fordult, és futásnak eredt a síró Jakekel együtt. Nem jutott sokáig, hamar utolérte Alec a feleségét, és megragadta a karját. Linnet pofonra lendítette a kezét, majd a csapás hangosan csattant a férfi arcán. Alec rezzenéstelenül nézte tovább a nő arcát. Linnet szeméből sűrű könnyzápor fakadt, majd gördült végig az arcán. Elfordult a férjétől, és megpróbálta elringatni kisfiát. Sírva dúdolta a kedvenc francia altatódalát.
 - Linnet! - szólt gyengéden Alec, majd amikor felesége továbbra is csak énekelt, felemelte a hangját - Linnet! Linnet!
A nő csak szipogott, és énekelt tovább. Jake sírása elhalkult, majd teljesen elcsendesedett.
 - Linnet, gyere! Haza viszlek!
A nő nem szólt egy szót sem. Nem tudott volna, hiszen nem is értett semmit. Annyit tudott, hogy Alec teljesen más, mint amilyennek hitte. Teljesen más valaki, mint az, akibe beleszeretett. Amikor odaértek a kocsihoz, Alec a gyerek felé nyúlt, hogy belehelyezze a gyerekülésbe, de Linnet ellökte a kezét, és ő maga csatolta be Jaket. Beült az autóba, és némaságba burkolózott. Így ment ez hazáig. Kiszálltak az autóból, majd Linnet kivette Jaket, bevitte a házba, és lefektette aludni. Egy hang nélkül a hálószobába ment, majd leült a hatalmas franciaágyra. Újra erőt vett rajta a sírás.
 - Mon dieu! Mon dieu! - suttogta halkan, egyre kétségbe esettebben.
Alec lépett be a szobába, majd leült Linnet mellé az ágyra.
 - Nem mondasz semmit? - kérdezte halkan a férfi.
 - Nem tudom mit mondhatnék - szólt pár perc csönd után.
 - Mit gondolsz?
 - Nem tudom - felelte Linnet őszintén - Nem tudom már, hogy ki vagy. Nem tudom, hogy mit csinálsz, és miért csinálod. És ha már csinálod...mit érzel eközben.
 - Ugyanaz vagyok. Alec Dearman. A férjed, a gyereked apja - a férfi kezével végigsimított Linnet arcán. Fagyos volt az arca, nem látszott rajta semmi. Az álla alá nyúlt, és egy csókot lehelt a szájára. Linnet nem hunyta le a szemét, nem csókolt vissza, de nem is lökte el Alecet. Ez talán még rosszabbul esett neki, mintha ellökte volna.
 - Nagyon szeretlek, tudod te is - mondta Alec őszintének tűnő arccal.
 - Akit én szeretek, nem öl embert. Akit én szeretek, annak fél éves kisfia van, és az a legnagyobb aggodalma, hogy a fia esetleg beüti a térdét járni tanulás közben.
 - A két ember, akiről beszélsz, ugyanaz - felelt a férfi nyugodtan.
 - Szerinted normális embert ölni? - hitetlenkedett Linnet.
 - Van egy bandám. Párizsba is egy küldetés miatt utaztunk. Kellett nekünk valami, és megszereztük. És csak akkor vesznek komolyan, ha keménykezű vagyok.
 - Nem válaszoltál a kérdésemre: Szerinted normális embert ölni? Szokványos semmiség, amit túlreagálok?
 - Nem kellemes, de muszáj, hogy komolyan vegyenek. És én ebben sikeres vagyok.
 - Te beteg vagy! - suttogta megsemmisülten Linnet, majd feltápászkodott az ágyról, és a gardrób felé vette az irányt.
 - Most meg hová mész? - kiáltott utána a férje.
 - Pakolni - kiáltott vissza a nő, miközben vadul dobálta bele a ruhákat egy nagy bőröndbe.
 - Nem mehetsz el!
 - El kell mennem - nyomta meg a második szót.
Szó szót követett, egyik vitából a másikba csöppentek. Majd végül Linnet babáját babahordozóba tette és nekivágott a londoni éjszakának. Egy barátnőjénél aludtak aznap éjjel. Linnet hamarosan beadta a válópert. Nem sokára rájöttek, hogy nem tudnak megegyezni Jakeről meg a vagyonról, így a bírósághoz fordultak. Alecnek volt pénze, háza, biztosítani tudta Jake életkörülményeit. Linnetnek ezzel szemben nem volt állása, sem háza. Nem jelenthette fel a rendőrségen, hiszen Alec, amikor kettesben voltak, megfenyegette, hogy megöleti, sőt, még Jaket is megkínozza, ha szájára meri venni azt amit látott. Így Linnetnek hallgatnia kellett és végig kellett néznie, ahogy Jaket az apjánál helyezi el a bíróság. Linnet erős maradt, és minden hétvégén elment a fiáért, hogy azt a heti két napot együtt tölthessék. Közben munkát talált magának egy általános iskolában, helyettesítő tanárként. Az iskolában ismerte meg Caleb Davist, a fiatal földrajztanárt. Caleb rendkívül jó tanár volt, és a titka az volt, hogy szerette a tantárgyát és imádta a gyerekeket. Lelkesedésével megtanította a diákokat élvezni a tantárgy és a térképek szépségét. Caleb kisugárzása Linnetet is elképesztette, és elhatározta, hogy ő is úgy fog viselkedni, ahogyan ő. Egyik nap aztán a férfi elhívta Linntet randevúra, amire kis gondolkozás után igent mondott. Caleb volt az első, akinek el merte mesélni a történetét, beleértve Alec bandáját is. Mesélt a kisfiáról, és arról, az aggodalmáról, hogy egyre kevésé érzi magát a fia élete részesének. Többet akart találkozni Jakekel, de Alec nem engedte. Caleb teljes mértékig felháborodott, és már majdnem ült volna az autóba, hogy feljelentse a rendőrségen, de a lány még idejében megfékezte, nehogy bántódása essen a fiának. Egyre többször találkoztak, egyre jobban megismerték egymást, és egyre inkább egymásba szerettek. Linnet Calebhez költözött, majd nem sokkal később hozzá ment feleségül. Egy évre rá teherbe esett. Amikor ezt Alec megtudta, éktelen haragra gerjedt, és egyáltalán nem engedte Jake közelébe Linnetet. Calebbel együtt ismét a bírósághoz fordultak. A lány boldogságának csak Jake hiánya szabott határt. Míg gyermeküket várták, Jake visszaszerzéséért pereskedtek. Caleb már-már úgy vágyott Jakere mintha saját gyermeke lett volna. Ekkor Jake már négy éves volt. Linnet rendszeresen járt orvoshoz, és együtt berendezték a gyerekszobát. Aztán eljött a szülés napja. Amikor megkezdődtek a fájások, azonnal a kórházba rohantak. Majd amikor megindult a szülés, komplikáció lépett fel. Éppen csak hogy meg tudták menteni a kis Leona Davist. Linnet nem élte túl. Caleb érzelmileg összetört. Életében először, és utoljára történt meg vele a szerelem, az a dolog, amiért úgy gondolta, érdemes élni, de amikor Linnet meghalt, tudta, hogy soha többet nem fog tudni tovább lépni. Igyekezett erős maradni, hogy úgy nevelhesse fel a kislányát, ahogyan megérdemelte. Minden energiáját Leonára összpontosította. Rengeteget játszottak és beszélgettek együtt. Nagyon sokat mesélt neki az anyukájáról... Aztán egyszer kiderült a betegsége, sajnos túl későn. Már biztosan nem tudták volna megmenteni. Akkor találkozott Rebbecával, aki hamar tudtára is adta, hogy több ő neki, mint egy kedves ismerős. Caleb kétségbe esésében óriási hibát vétett: feleségül vette, hogy legyen ki gondoskodjon a lányáról, miután ő már nem lesz. Persze azt nem tudhatta, hogy a kedves nő, akit elvett igazából egy boszorkány, az elkényeztetettebb fajtából.
 És hogy mi történt Linnettel? Mikor az akkori vezető elé állt, az a mennyekbe akarta küldeni, de Linnet maradni szeretett volna minél inkább kapcsolatban lenni a két gyermekével, akiknek élete egyre rosszabb fordulatot vett. Akkor a vezető azt mondta, hogy pár évig maradhat, utána ismét választás elé állítja. Mielőtt elkezdte őrizni az első védencét Jaket, teljesen megváltoztatta a külsejét. Barna szemeit zöldekre cserélte, vörös fürtjeit pedig feketékre. Arcvonásait átszabta, szigorúvá, mégis széppé rendezte. Nem akarta, hogy bárki felismerje azok közül, akik ismerhették őt életükben. Új életet akart kezdeni, tiszta lappal. A nevét pedig a második nevére cserélte: Audreyra. Pár év múlva fel tették neki a kérdést:
 - Audrey, eltelt pár év, nem igaz? - vezette be a mondandóját Antiry, az akkori vezető - Akkor azt mondtad, hogy  maradni szeretnél.
 - Igen, Antiry - bólintott alázatosan Audrey.
 - Tovább nem maradhatsz, most már ideje tovább lépned. Te vagy az, aki igazán megérdemli azt, hogy a mennybe mehessen! - mosolygott rá kedvesen az angyal, de Audrey csak határozottan megrázta a fejét.
 - Nem lehet, a gyermekeim...
 - Jó őrangyalt osztok rájuk, ne féltsd őket!
 - Ez...bonyolult - hajtotta le a fejét, miközben a cipője orrát vizslatta.
 - Nagyon szeretnél itt maradni? - kérdezte együtt érzően Antiry.
 - Igen.
 - Megteheted... De akkor örökre itt kell maradnod, több lehetőséged nincs. Én akkoriban, ötszáz évvel ezelőtt azt választottam, hogy amíg még lehet, szolgálom az urat. Nem vonzott a mennyország. Szóval én lettem a vezető. Ha itt maradsz, te is az lehetsz, amíg más le nem vált. Biztosan ezt akarod?
 - Azt hiszem... - hangja elakadt, arcán zavarodottság látszott, majd végül magabiztosan ezt mondta - Igen, ezt szeretném.
 - Nem fordulhatsz vissza...
 - Nem is akarok - mondta határozottan. Innentől kezdve lett Audrey az angyalok vezetője.
  Ő maradt Jake őrangyala, még akkor is, ha nem maradt mellette. Audrey felfedezte a képességet, ami lehetségessé teszi, hogy a védenc és az őrangyal folyamatos kapcsolatban legyenek. Nem csak, hogy tudta, hogy mi történik a védence fejében, hanem létre tudott hozni egy olyan védőburkot, amely a nap huszonnégy órájában megvédi a bajtól. Audrey agyának egy részével folyamatosan koncentrált és dolgozott, hogy a burkot egy démon se tudja megtörni. Így az agya egy szeglete sosem kapcsolt ki, és az általános tennivalók közepette meg is tudta védeni a fiát. A burok olyan erős volt, hogy a démonok nem próbálkoztak. Messze elkerülték Jaket. Leonára pedig Clary volt bízva, még Antiry osztotta be hozzá, de nagyon lelkiismeretesen és gondosan őrizte a lányát.
 Míg Audreyban lepergett az egész élete, észre sem vette, hogy ajkán csak úgy ömlenek a szavak. Szebben, mint ahogy egy szónokló buzdította volna harcra a népet, vagy szebben, mint ahogy a Hollywoodi filmekben bocsánatért esedezik a főhős. Mikor szavai elálltak, csak a csönd és a megdöbbenés maradtak ott, karöltve egymással.
 - Én vagyok Linnet Audrey Becker. A lányom vagy, Leona. A testvéred pedig Jake Dearman.