12. fejezet - Kétségek

Drága olvasóim!
Talán már lemondtatok rólam, és nem is vártátok, hogy hozom egyáltalán a részt, ekkora késés után. Teljesen megértem, ha csalódtatok bennem, és azt is megértem, ha leiratkoztok (ahogyan már négyen leiratkoztak) de azért remélem nem vettem el minden kedvet a blogomtól. Egy kisebb írói válságon mentem át, de nem untatnálak benneteket a részletekkel. A másik, amit szeretnék kihirdetni, hogy napvilágot látott az első személyes blogom, amit inkább rám jellemző kis szösszenetekkel fogom megtölteni. Ami titeket érdekel, az a novellaverseny, amit ígértem: http://main-page-leona-g.blogspot.hu/. Remélem sokan jelentkeztek, nagyon örülnék neki!
Jó olvasást az extra hosszú részhez!:)

Nem gondoltam volna soha, hogy képes leszek ilyen rosszul érezni magam. Nem engem ért a sérelem, nem esett baja az én Jakemnek, de még csak nekem sem lett semmi bajom. Mindez egy másik embernek, és az őt védő angyalpárosnak jutott. A két angyal tudatáig még nem jutottak el a történtek. Nem tudták feldolgozni ezt a borzalmat, azt, hogy a védencük halott. Álltak, egymásba kapaszkodva és csak döbbenten meredtek a holttestre. Gyorsan kapkodták a levegőt, végül a lány felzokogott. Hangosan, és szívszorítóan. Férfi társa átkarolta, merev arcán egy apró könnycsepp szaladt lefele. 

 Emlékeztem arra a napra, nem is volt olyan régen. A halál csupán egy apró pillanat volt, egy villanásnyi fájdalom és kétségbeesés, és már vége is volt. Emlékeimben élt a pillanat, amikor a fénybe öltözött Clary sírva átölelt, és minden erejével azon volt, hogy megnyugtasson, bár ő sem volt nyugodt. Az angyal tudja, hogy a halál nem rossz, csupán továbblépés: meg is tapasztalta. Ám a változás még úgy is rémisztő marad, ha az új helyet nem takarja homály. Az őrangyal attól fél, hogy védence esetleg rosszabb helyre kerülhet, és legnagyobb álma, hogy a mennyekben tudhassa, még akkor is, ha még egy jó ideig nem találkozhatnak. Gyönyörű dolog az angyali önzetlenség. Csak az számít, hogy az, akit szeretsz, biztonságban legyen, és boldogságban éljen. A halál perce pedig mindent megváltoztat. Ilyenkor értelmet nyer az eddigi munka, a sok küzdelem a gonosz ellen. Ez a leszámolás pillanata. És ha még a védenc jó helyre kerül, akkor is előttünk áll a kérdés: kire fogok vigyázni? Talán én is befejezhetem a sok munkát, és tovább léphetek? 

 Georgo elszámolása pedig igazán rémisztő jövőt festett le. Egy olyan embernél, aki ennyi szörnyűséget tett, sosem lehet tudni, mi van a szívében, belül. Hitt-e bármiben, szeretett-e valakit? Sosem lehet tudni, mit tartogat egy ilyen ember számára a jövő. Láthattam a csodát, ahogy a testtől elválik a lélek. Fény borította be az apró helyet, megvilágította a véres betont. A fényből kivált Georgo lelke, amint összegömbölyödve, akár egy kisgyermek, döbbenten mered a saját testére. Arcán sűrűn folyó könnyek jelentek meg. Mielőtt keserves zokogásba kezdett, szorosan átölelte az angyallány. Georgo kétségbe esetten a lányba kapaszkodott, kapkodó lélegzetvétele betöltötte elmémet. Ismertem a helyzetet: Clarybe ugyanígy kapaszkodtam. Ismertem ezt a félelmet, amit most a férfi érzett, teljesen átéreztem a helyzetét. Az angyalférfi letörölte a könnyeit, és esetlenül átölelte a nála kétszer nagyobb Georgot. 

 Különös fájdalom volt tudomásul venni, hogy ezt a sok fájdalmat és borzalmat pont az én Jakem osztotta. Hidegvérűen kegyetlenül, és habozás nélkül. Fájt a tudat, nem akartam elhinni. Nem lehet, hogy az én Jakem szörnyeteg! Gonosz, szívtelen ember, aki egyetlen apró rezdülés nélkül képes volt kioltani egy emberi életet. Hogy védhetnék egy ilyen embert? Hiszen ő egy szörnyeteg! Nem tudnék szeretni valakit, aki ilyen hidegvérűen, és gondolkodás nélkül képes az ilyesmire! Jake lenézett a kezére, amiben a pisztolyt tartotta. Szemei ijesztően üresek voltak. Nem lehetett kiolvasni belőlük semmit, egész egyszerűen csak szemek voltak, de nem voltak mögöttük sem gondolatok, sem érzelmek. Márpedig a szemeket az teszi emberi szemekké, hogy olvasni lehet belőlük. De ezekből a sötétkék, már-már fekete szemekből nem lehetett olvasni. Meredten bámulta Georgo holttestét, de nem mozdult vagy szólt. A könnyeim pedig csak folytak, ahogy néztem ezt a hideg szörnyeteget, akit nem tudtam szeretni. Felpillantottam a mellettem tornyosuló Willre. Bátorítóan, de csöppet sem boldogan halvány mosolyt küldött felém. Zongorista ujjai rázárultak az én kis kezemre. Így álltunk, kéz a kézben és csöndesen figyeltük az eseményeket. 

 A banda körében nem volt akkora dolog a halál. Csak olyan dolog, ami nap, mint nap megtörténik, de azért egy pillanatra elgondolkodtat mindenkit. A falak mellett az emberek megmozdultak a holttest felé. Talán az ő dolguk volt elvégezni a további munkálatokat: megsemmisíteni minden nyomot, ami a bűnt követte. Még egy árny lépdelt a test felé: Michaell. Megállt  a test fölött, Jake mellett és undorodva elhúzta a száját. Michaell gyilkosa fölött állva bizonyára diadalt érezhetett. Nem tudtam volna biztosat mondani, hiszen az ő arcáról sem lehetett leolvasni semmit.
 - Pontos lövés - mondta egy kis idő után - Túl pontos is... Többet kellett volna szenvednie, tovább kellett volna tartania...
Szavai hallatán borzongás futott rajtam végig. Rhea szemében együttérzés csillant, átkarolta Michaell derekát, ő pedig ugyan nem nézett rá, de viszonozta az ölelést.
 - Hát, megtettem. Ez elég bizonyíték nektek? - tette zsebre a kezét Jake, arca merev maszkban várta a választ. Michaell megköszörülte a torkát, pillantását elfordította a testről, a düh elhagyta a tekintetét.
 - Üdv a bandában! - mondta szárazon, és kikerülte Jaket.
A fiú értetlenül tekintett a főnök után, akinek azonban semmi kedve sem volt vele foglalkozni. A fal mellett állók némán dolgozni kezdtek a test körül. Fekete zsákba tették, a vért egy ronggyal feltörölték. Jake szórakozottan kifelé indult a komor teremből, Michaell és Rhea után.
 - Szívélyesebb fogadtatásban reménykedett - súgta halkan Will a fülembe, mire bólintottam. Tényleg úgy tűnt. Egy pillanatig sem látszott szerencsétlennek, de nem igazán tudta, mit kezdjen magával. Kilökte a vasajtót, és a szűk sikátorban találta magát. Mi követtük. Rágyújtott egy cigarettára, mi pedig letelepedtünk a koszos utca kövére.
 - Szörnyeteg - mondtam halkan, de Will meghallotta.
 - Szörnyeteg? - ráncolta a szemöldökét - Jake?
 - Igen - válaszoltam, hangom bizonytalan és zavarodott volt - Kegyetlen, gonosz és hidegvérű gyilkos.
 - Én nem ilyennek látom - szólt mosolyogva, én nem értettem, mi ezen a mosolyogni való.
 - Milyennek látod? - fordultam teljes testemmel felé, érdeklődve vártam válaszát.
 - Megkeseredettnek, reményvesztettnek és olyan srácnak, aki előtt rengeteg elvárás van, és kénytelen volt beletörődni egy olyan sorsba, amit nem is ő választott magának. Nyugtalan, és szeretetéhes - sorolta kedvesen, hangjában együttérzést és szeretetet véltem felfedezni.
 - Te ezt honnan tudod róla?
 - Én is ugyanilyen srác voltam, mint ő, háromszázötven évvel ezelőtt - mondta mosolyogva, a szemeim pedig elkerekedtek erre a kijelentésre - Nekem is fagyos volt az arcom, én is kegyetlen voltam. Valójában ezerszer rosszabb voltam, mint Jake, hiszen ő most rá volt kényszerítve a gyilkosságra. Én nem voltam, mégis megtettem - egy kis szünetet tartott, majd folytatta - De mindezt csak azért, mert nem volt senki, aki szeretett volna, vagy valaki, akinek számított volna, hogy mi a helyzet körülöttem. Ha lett volna egyetlen ember, aki törődött volna velem, talán más lett volna minden. De nem volt, így az embereken akartam megbosszulni azt, amit sohasem kaptam meg. Furcsa, hogy ezt elmondom... Még soha sem mondtam el senkinek.
Will arcán zavart félmosoly jelent meg, szemeit lesütötte. Tudtam, hogy a mosoly ismét csak egy álca. Nem felejtettem el azt, amikor azt mondta:" Soha sem fogom tudni megbocsátani magamnak, amiket tettem."
Ujjaimat az övéire kulcsoltam, és megszorítottam azokat. Will hálásan rám mosolygott.
 - De ti nem ugyanazok vagytok... Te más vagy. Jake, egész egyszerűen egy test, melyből hiányzik a lélek! Hát nem láttad a szemét? Nincs benne semmi! A tiedben van - mondtam zaklatottan, a levegőt sűrűn kapkodva, még akkor is, ha már nem volt szükségem levegőre. Csak egy megszokott mechanizmus volt.
 - Megváltoztam - vonta meg a vállát, szemeit a betonba ragadt rágógumikon tartva.
 - Sajnálom - mondtam halkan, megtörve a csendet.
 - Én is - továbbra is arcán volt a keserű mosoly, amit le szerettem volna törölni, hogy helyette valódi öröm- előidézte mosolyt láthassak.
 - Nem akarod megkérdezni tőlem, hogy én milyen züllött életmódot éltem?
 - Te nem éltél züllött életmódot - válaszolta reflexből, mire csúnyán néztem rá, és megismételtem kérésemet.
 - Nem akarod megkérdezni tőlem, hogy én milyen züllött életmódot éltem?
 - Milyen züllött életmódot éltél, Lana? - kérdezte újra felöltve a féloldalas mosolyát, amit én úgy imádtam.
 - Belekerültem egy kocsiba, ami nem is az enyém volt, én vezettem, szóval valószínűleg elkötöttem, és mivel nem emlékszem, hogy ez mind hogy történt, nyilván be is voltam drogozva. Mondjuk az univerzum bosszút állt, az első züllésemet követően, ott is hagytam a fogamat - mondtam ki a teljes képtelenségnek tűnő gondolatot, mellyel az egész könyves kalandom indult. Will hangosan felnevetett a képtelenségen, egy pillanatig sem gondolta, hogy ez igaz lehet. Nevetésén felbátorodva folytattam a mesélést:
 - Ugye a drognak köszönhetően azt hallucináltam, hogy belekerülök egy mesés könyvbe, és  a végén már a fő utcán száguldottam egy lopott autóban!
Mesém végére nekem is nevetnékem támadt. Will letörölte a vidámság könnyeit a szeme sarkából.
 - Nem lehet igaz, nem is vall rád! - lökte meg a vállamat, afféle "ne szórakozz!" stílusban.
 - Ne aggódj, én sem hiszem el - nevettem önfeledten.
 - Köszönöm, Lana! - szólt Will, én pedig kedvesen visszamosolyogtam rá.
 - Nincs mit, Will.
 - Ideje lenne követni Jaket, nem igaz? - pillantott fel védencünkre Will, aki már eltaposta a csikket, és befele igyekezett.
 - Gyerünk! - pattantam föl ültemből, és magammal rántottam társamat is.
Jake hanyagul belökte az ajtót, és a már ismerős sötét előtérben találta magát, de nem volt egyedül. Michaell és Rhea romantikus csókot váltottak, majd mikor észrevették, hogy közönségük akadt, lassan szétváltak.
Jake arca hűvös mosolyt öltött, amelyet hátborzongatóbbnak találtam, mint eddig bármelyik arckifejezését. Mintha valamit görcsösen akarna takarni, amit eddig nem.
 - Elnézést a zavarásért - hangja viszont szívélyesen csengett, nem érződött belőle semmi negatív érzelem.
 - Semmi baj - mosolygott rá Rhea, majd Michaell is halvány mosolyra húzta száját.
 - Azt hiszem tartozom egy bocsánatkéréssel, amiért nem volt rendes fogadtatásod. Szép lövés volt - dicsérte meg újra a főnök Jaket, aki csak bólintott. Magára erőltetett egy halvány mosoly félét, de nem látszott úgy, mintha büszkeséggel töltötte volna el a dicséret. Tudomásul vette, és kész.
 - Köszönöm.
 - Michaell, ne tartsunk egy üdvözlő bulit, Adrian tiszteletére? - kérdezte Rhea, miközben átölelte a férfi derekát, és felnézett az arcára.
 - Tarthatunk. Mit gondolsz, Adrian? - kérdezte felvont szemöldökkel a főnök.
 - Nem szükséges fáradozni miattam... - szabadkozott udvariasan Jake.
 - Nem csak miattad, amúgy is szokás egy beavató bulit tartani. Egyenesen bűn lenne elmulasztani - legyintett hanyagul.
A beszélgetés további udvarias hangnemben folytatódott. Talán ez volt a legfurcsább, amit életemben hallottam: a kedves mosoly mögött egyértelműen a feszült figyelem volt jelen, ami minden egyes porcikába belelát, megvizsgálja az összes hajszáladat, minden a helyén van-e. És ha talál valamit, nem szól, elraktározza magában, hogy később fegyverként használhassa. Igazán kellemetlen volt. Úgy ítéltem meg, hogy ennél a beszélgetésnél nem feltétlenül kötelező jelen lennem, így Will felé fordultam.
 - Te meg tudod fejteni a gondolatukat? - kérdeztem tőle halkan, mire elgondolkodva elhúzta a száját.
 - Többnyire igen. Ismerem a fajtáját.
 - Abe-től tartanunk kéne?
 - Nem, talán tőle a legkevésbé - mondta egy kis szünet után, arcán féloldalas mosollyal folytatta az elméletét - Abe tipikusan a rossz játékos. Jó lapjai vannak, de nem tudja kihasználni őket. Olyan alkata van, hogy bárkit legyőzne a verekedésben, azonban rosszkor használja fel ezt a kártyát. Előhúzza, amikor abszolút felesleges, dühből nekiront bárkinek, holott okosabb lenne nem elárulni az ellenségnek, hogy milyen típus is ő, milyenek a lapjai. Minél több érzelmet mutat, annál gyengébb és sebezhetőbb. Abe legyengítette magát egy nap alatt, és Jake úgy el fogja tudni intézni, hogy majd csak leshet.
 - Azt mondod, hogy az a jó játékos, aki nem mutatja meg senkinek a lapjait?
 - Vagy aki úgy mutatja föl a lapjait, hogy teljes zűrzavar és káosz legyen az eredménye: pont annyit, amennyi elegendő ahhoz, hogy mindenki bizonytalanná váljon - magyarázta türelmesen, és halkan, hogy közben fél füllel a beszélgetést is hallani lehessen.
 - És szerinted Jake jól játszik? - kérdeztem újra. Will bólintott.
 - Ő a legjobb játékos, akit valaha láttam.
Willben mintha valami büszkeségféle villant volna át. Ám szerintem ez a büszkeség nem is annak szólt, hogy az adottságával mit kezd, inkább az eszének. Újabb és újabb kérdések merültek fel bennem, és sorban fel is tettem őket.
 - Szerinted ki az, akitől tartania kéne? A legjobb játékos?
 - Kire tippelnél? - kérdezett vissza azzal a kíváncsi félmosolyával, én pedig töprengőbe estem.
 - Talán... Michaell, nem igaz? - mondtam ki végül egy kis szünet után.
 - Igen, ő ügyes. De engem mástól ráz ki a hideg - arca egy kicsit elkomorult, tekintetét a beszélgetőkre függesztette.
 - Kitől? - kérdeztem újból. Az az igazság, hogy el sem tudtam volna képzelni, hogy Willben bárki is félelmet kelthet. Will maga volt a bátorság és az erő.
 - Rhea - bökött az apró lány felé a fejével - Nála nagyobb boszorkányt el sem tudnék képzelni.
Ekkor Will egy kicsit halkított a hangján, hiszen a Rheát óvó angyallány barátságtalan tekintete szigorúan kísérte minden szavát.
 - Miért pont Rhea? És honnan veszed, hogy boszorkány? - csodálkoztam a válaszán, ez nem kétséges. A nagy és erős Will pont ettől az apró lánytól tartson? Furcsának találtam, az egyszer biztos.
 - Láttad a reakcióját, amikor Georgo meghalt? - némán megráztam a fejem - Csak mosolygott!
Döbbenten kimeresztem a szemem, Will pedig folytatta.
 - Számomra ez a mosoly mindent elárul róla. Egy normális lány reakciója az lenne, ahogyan te tetted. A sikoltás és a sírás. A férfiak sem viselték nyomtalanul, a teremben mindenki a cipője orrát bámulta, pedig nap mint nap látnak halált. Még így sem tudták elrejteni az undorukat. Milyen ördögfajzat képes mosolyogni eközben?
 - Lehet, hogy csak színészkedett... - vetettem fel, miközben komor tekintetemmel legszívesebben leolvasztottam volna arcáról az ártatlan mosolyt.
 - Akkor nagyon jó színésznő - válaszolt, de hangjából kihallatszott, hogy nem hisz benne.
Én sem hittem benne. Forró düh kapott lángra a mellkasomban. Elhatároztam, sokkal jobban fogok ügyelni a lányra.
 Ebben a pillanatban vészjósló hörgésre kaptam fel a fejem. A levegő megdermedt a démonok gyors és nesztelen közeledtére. Foszladozó húsuk alól fénylett a csupasz csont. Egész lényük a bűnt és a bűnhődést hordozta. Színtelen pupillájuk Jake arcára tapadt, éhesen felé nyújtották a karjaikat. Én és Will a másodperc tört része alatt reagáltunk. Will már ki is lőtte a nyilat, ami a Jakehez legközelebb álló démon testébe fúródott. A nyilak csak úgy szárnyaltak, sorra megtalálva a célpontot. Én sem maradtam tétlen. Különböző szent átkokat küldtem feléjük, hol a tüzet, hol a fényt, amelyektől elporladtak, néma sikolyra nyitva szájukat. Nem voltak olyan sokan, mint a múltkor, olyan húsz körül lehettek. Összehangoltabban dolgoztunk, mint azelőtt bármikor. Fél szavakból is megértettem Will utasítását, és egy pillanat múlva teljesítettem is. Rhea őrangyala törökülésben, szórakozottan figyelte a jelenetünket, de segíteni nem segített.
 - Akkor szólok Jamesnek, hogy szervezze meg az estét - zárta le a témát Michaell, majd Rheára pillantott - Körbe vezeted Adriant, Rhea? Biztosan örülne egy kis idegenvezetésnek.
 - Persze - mosolyodott el még szélesebben a lány - És neked mi a terved mára?
 - Beszélnem kell egy szállítóval. Már egy hete késik, és ha így folytatja, nem lesz jó vége.
 - Sok sikert a tárgyaláshoz! - fordult Michaell felé csillogó szemekkel, átkarolta a nyakát, és egy illendőnél hosszabb csókkal ajándékozta meg.
 - Meglesz. Jó mulatást!
 - Kösz - intett fagyos mosollyal az arcán Jake, és addig néma maradt, amíg Michaell hallótávolságon kívül nem esett.
- Szerintem először forduljunk a cuccodért, azt lepakoljuk a házban. Míg megyünk, beavathatlak titkokba, és amikor odaértünk, bemutathatom a házat - sorolta lelkesen Rhea, csillogó szemekkel. Jake csak bólintott.
 - Csodás - lelkesen tapsolt egyet, és a főutca felé vette az irányt - Ugye erre?
 - Igen - válaszolta továbbra is színtelen hangon.
 Kínos csöndben megindultak egymás mellett a forgalmas úton. Mind a ketten keresték a szavakat, mit kellene mondaniuk, majd Jake nem bírta megállni, kinyögte a kérdést:
 - Te és Michaell?
 - Igen, már egy éve együtt vagyunk - sütötte le a szemeit szégyenlősen, de én nagyon jól sejtettem, hogy semmi szégyenlősség nem volt benne. Ez csak a színház része, ha igaza volt Willnek, az előbb. Szörnyeteg.
 - Ilyen fiatalon főnök? Még nem láttam ilyet... - szólalt meg újra Jake, hangja és arca teljesen kifejezéstelen volt.
 - Lám, lám! Rátért a tárgyra - vigyorodott el Will, én pedig kérdően felé pillantottam - Most puhatolózik az apja haláláról, és a gyengéjéről.
 - Nos, igen. Az édesapját megölték, és ő vette át a helyét - a szemeit továbbra is a magassarkú cipője orrán tartotta.
 - Ki tette?
 - Az a srác, akit te ma lelőttél. Georgo.
 - Komolyan? - egy kis szünet után Rhea bólintott, Jake pedig folytatta a vallatást - Nem is tudtam.
 - Ha tudtad volna, meg kellett volna ölnünk. Ez volt a lényege az egésznek. Ha közöd van Georgohoz, azt elmondta volna, de nem mondott semmit. Valójában nem is kellett volna megölnöd, elmondta volna, ha ismer. A gyilkosság inkább egy lelki próba volt, és te ötösre vizsgáztál.
 - Hát...örülök neki, hogy be tudtam bizonyítani - válaszolta egy csepp bizonytalansággal a hangjában. Georgo nem árulta el? Élete utolsó óráiban nem mondott semmit, csak hogy megvédje?
Egyikünk sem szólalt meg, csak hallgattunk feszülten, az agyam pedig folyamatosan kattogott.
 - És nekem mi lesz a feladatom ebben az egész rendszerben? - tette fel az újabb kérdést Jake.
 - Előbb apróbb dolgok, mint például a drogdílereknek kiosztani az árut, vagy megfenyegetni egy-két embert. Aztán majd talán besegíthetsz az üzletben. Van egy klubb a negyedik sugárúton. Elég híres...
 - Tudom melyik - válaszolt tömören Jake. Nem mutatott túlzott érdeklődést semmi iránt sem. Látszott Rheán, hogy ez nagyon is zavarja, de a lelkesedése nem lankadt.
 - Esténként ott szoktunk összegyűlni. Meg hát azt az elvet követjük, hogy adjunk az embereknek minél több szórakozási lehetőséget, akkor a munkára sokkal inkább tudnak koncentrálni.
 - Én nem igazán szeretek bulizni.
 - Miért nem?
 - Az ember elveszíti maga fölött az önkontrollt. Nincs annál gusztustalanabb, mint amikor az ember nincs magánál, és olyanokat tesz, amiket egyébként nem tenne.
 - Vagy éppen megtenne, csak ügyesen titkolja - mosolyodott el ravaszan a lány, és hátradobta a fürtjeit.
 - Ezt hogy érted? - ráncolta a szemöldökét Jake.
 - Te azért nem szeretsz bulizni, nehogy eljárjon a szád. Rengeteg dolog van benned, amit legszívesebben elmondanál, és megtennél, de nem teszed és nem mondod. Az alkohol mindent kiszedne belőled - szélesen elmosolyodott Jake meglepett arcán - Szerinted miért tartunk ilyen gyakran bulikat?
 - Lustaságból - vonta meg a vállát - Nekem nincs titkom.
 - Nagyon is, hogy van - bólintott továbbra is csillogó szemekkel - És egyszer ki fogom deríteni őket.
 - A tudás veszélyes - sóhajtotta pimasz féloldalas mosolyát felöltve a lányra.
 - Megbirkózom vele.
 - Sok sikert hozzá! - hunyorgott a távolba. Valószínűleg megpróbálta távolról kivenni a piros busz számát, majd halkan hozzátette - Ezt a buszt még el tudjuk érni! Gyerünk! - Azzal futásnak eredt.
Mosolyogva néztem, ahogy Rhea a 15 centis magassarkújában futásnak eredt. De az volt a döbbenet, hogy még ebben a nevetséges szituációban is képes volt elegáns szökkenésekkel tartani a tempót. Éppen sikerült felugraniuk a buszra, mögöttük pedig bezárult az ajtó.
 - Repülünk? - fordultam Will felé.
 - Repülünk - bólintott, majd kitárta szárnyait. Szégyenlősen elkaptam a pillantásom, és én is felröppentem, társammal együtt. Feltűnt, hogy bár hallatszott a démonokat kísérő halálhörgés, valahogy elkerülték a buszt, húsz méteres körzetben minket is elkerültek.
 - Mi történt? - kiáltottam hátra Willnek, aki csak megvonta a vállát, és visszakiáltott.
 - Valószínűleg most másra vadásznak.
De én nem hittem ebben azok után, hogy láttam, egyszerre mennyi démon támadt Jakere abban a pillanatban, hogy mi lettünk az őrangyalai.
 - Biztos vagy benne? - kérdeztem újra, mire megrázta a fejét.
 - Nem, nem vagyok biztos benne. De addig nincs baj, amíg nem zaklatnak minket.
Ebben mondjuk igaza volt.
A szél kegyetlenül tombolt, és fújta a leesett havat a járókelők szemébe. Igazán kellemetlen lehetett kinn lenni ezekben az órákban. Elméláztam azon, hogy ilyen időben mihez kezdenék az én kis romházamban Heroval. Biztos kibírnánk, egymáshoz bújnánk, és magunkra terítenénk az összes pulcsit, amit csak elhoztam otthonról. Talán még tüzet is raknék.
 Furcsa volt, hogy nem éreztem semmit abból, ami körülöttem zajlott. Mindig a fejemben kellett tartanom, hogy ez csak egy átmenet. Én már nem tartozom ide. Igazán kellemetlen volt a tudat, hogy itt már csak egy halk árny vagyok, aki ugyan véd, de senki sem tudja a nevét. Felelősségteljes munka, de nyomasztó, és igazi lelki megpróbáltatás. Főleg, ha nem szereted azt, akit védened kell.
 - Jól vagy? - éreztem meg egy hatalmas kezet a csuklómon, Will ujjai szorosan ráfonódtak. Féloldalas mosolyában aggodalmat véltem felfedezni.
 - Minden rendben, csak elgondolkoztam - vontam meg a vállam, és szégyenlősen lesütöttem a szemem. Alattunk a busz éppen indulni készült - Gyerünk!
Talán még háromnegyed órán keresztül repültünk. A londoni forgalom fájdalmasan lassan vánszorgott a többsávos utakon. Az autók feltorlódva, tömött sorokban dudáltak egymásra, és az a bizonyos busz, ami Jaket és Rheát szállította, csigalassúsággal haladt.
 Willel végig beszélgettük az időt. Faggattam a festésről, és nagyon szívesen mesélt nekem róla:
 - Nekem ez egyfajta önkifejezés. Nem igazán értettem soha a művészetekhez, de jó érzés odaállni, és a színekkel azt csinálni, ami éppen jól esik - magyarázta hevesen, én pedig figyelmesen hallgattam.
 - És melyikek a kedvenc színeid?
 - A fekete.
 - Miért pont az?
 - Egyszerű, de mégis bonyolult. Olyan titokzatos. Sok mindent elfed és elrejt - felelt ismét.
 - Megmutatod őket? - kérdeztem ismét, arcomon mosoly terült el. Szerettem volna minél többet megtudni Willről, és sejtettem, hogy a festményeiben benne van a legtöbb érzése.
 - Igen. Talán - mondta egy kis gondolkozás után, és játékosan rám kacsintott.
 - Mi az, hogy talán?
 - Lehet, hogy igen. De lehet, hogy nem... - fejtette ki a nyilvánvalót, mire én felhorkantam.
 - Mi az, hogy nem biztos? - méltatlankodtam továbbra is.
 - Mögötted - mosolyodott el kedvesen, mire ijedten hátrakaptam a fejem. Egy foszladozó démon úszott el mellettem a levegőben, Will épp idejében szólt. Egy gyors átokkal véget vetettem a hörgésnek.
A busz újból megállt, és az ajtókon kiszökkent a két fiatal. Hangosan nevettek valamin, a buszon ülő idősek nagy örömére.

Az egész nap hallgatással telt. Sétáltunk mögöttük és hallgattuk a történeteiket. Nem sok számunkra érdekest hallhattunk. A bandáról sem mondott sokat. Elmondta, hogy hol és mikor kötelező megjelenni, hogy hogyan üzennek egymásnak, de semmi személyeset, vagy olyasmit, amivel közelebb kerülhettünk volna a kapcsolatokhoz vagy a viszonyokhoz. Rhea elmondta, hogy kifejlesztettek egy új mobilalkalmazást, amivel egy pillanat alatt körbe lehet küldeni minden adatot, úgy, hogy semmilyen hálózatnak nem lehet hozzáférése. Elmesélte, hogy ez a társaság nem csak pár amatőr bűnöző, hanem egy egész hálózat, ami beszövi a várost. A drogdílereknek ők szolgáltatják az anyagot, mindenkinek pontosan kimérve, szigorúan ellenőrizve szedik össze a hasznot. Bolti rablásokat szerveznek, és a pénzt különböző bankokba beépített emberek segítségével mossák tisztára. Ezen kívül még leánykereskedelemmel is foglalkoznak, de arról Rhea elég keveset beszélt.
 Őszintén szólva rosszul voltam, miközben ezeket hallgattam. Bár ahhoz képest, ami Georgoval történt, ez semmi sem volt. Szokatlanul csöndes voltam, inkább gondolataimba merültem. Eszembe jutott a hajnali beszélgetésem Claryvel. Azt mondta, hogy egy megtestesült tökéletességet kapott védencül, de mégsem tudja szeretni. Én egy igazi kihívást kaptam, és azt mondtam, szeretem. De egyre inkább úgy éreztem, hogy ez nem igaz. A gyönyörű arca félelmet váltott ki belőlem. A már-már fekete szemei egyre üresebbek és üresebbekké váltak, én pedig féltem. Elviselhetetlen bűntudatot éreztem, hiszen Will láthatóan szerette Jaket. Annak ellenére, ami kiderült róla, annak ellenére, amit tett. Még az üres szemek mögött is meglátta az érzelmeket, amiket én nem találtam. A mellkasom egyre nehezült, és düh öntött el, legfőképpen Audrey iránt. Miért helyezett ilyen helyzetbe? Miért nem mond semmit? Mi a szerepem ebben a színjátékban? Elegem volt az egész játékból, melyben én voltam a bábu, melyet csak úgy madzagon lehet rángatni. Nem kértem belőle többet.
 Jake beköltözött a lakásba, ami annyiból állt, hogy a hálószobába tette az egyetlen sporttáskáját. Rhea megígérte neki, hogy fel fogják újítani a lakást, mihelyt lebeszéli a festőkkel, és megígérte, hogy nagyon otthonos helyet varázsolnak majd belőle. Jaken látszott, hogy nem igazán izgatja, de azért mosolygott. Rhea a lelkére kötötte, hogy pontban este tízre érkezzen meg a negyedik sugárúti klubba, Jake pedig megfogadta, hogy nem késik. Nem is késett.
 Belépett a klubba, ahol már javában tartott a buli. A pultoknál komoly tumultus keletkezett, a tánctéren egymásnak nyomódott testek tömege villódzott a fényben. Volt egy kis emelvény a tánctér fölött, ott ült pár fontosabb ember, de csak Michaellt és Rheát ismertem fel közülük. Jake elkerülte a pultokat, és a táncteren is átküzdötte magát komolyabb akadály nélkül. Látszólag az emelvény felé sietett határozott léptekkel. Mikor felért a lépcsőn szívélyes fogadtatásban részesült.
 - Pontban tíz óra. Ügyes - mosolyodott el szélesen a lány, és hátradobta arany göndör fürtjeit.
 - Hogy tetszik ez a hely? - érdeklődött mosolyogva Michaell.
 - Szép - válaszolta zsebre tett kézzel Jake.
 - Ez a központ. Természetesen járnak ide csupán szórakozni vágyó fiatalok is, de nekik fogalmuk sincs a háttérről - magyarázta tovább Rhea, mire Jake bólintott.
 - És mennyire balhés ez a hely? - kérdezett vissza Jake.
 - Semennyire. A kidobóknak ki van adva, hogy aki nagyon részeg, vagy túlságosan konfliktus kereső, azonnal dobják ki a klubból.
 - És nekem mi ma a feladatom?
 - Az, hogy szórakozz! Menj táncolni! Ismerkedj! - mosolygott fel rá szélesen Rhea.
 - Nem tudok táncolni - mondta Jake, miközben Rhea arcát fürkészte.
 - Gyere velem! - ragadta meg a karját az apró lány, és a tömeg felé húzta. Michaellen nem látszott semmi féltékenység, egyáltalán nem aggódott. Teljesen megbízott Rheában.
Az egész termet uralta a Jazz megnyugtató, lassú dallama. A párok szorosan egymáshoz simulva lassúztak. Így tett Jake és Rhea is. Az apró lány fejét Jake mellkasának döntötte, miközben lépkedtek a lassú zene ütemére. Jake kezébe vett egy szőke hajtincset, és azt csavargatta, miközben táncoltak. Egyikük sem szólalt meg egy szót sem, csak mosolyogtak. A szám végén Jake egy puszit nyomott Rhea homlokára, majd megfordult, és elhagyta a táncteret. Rhea kezébe vette a hajtincset, amivel a fiú babrált, és szélesen elmosolyodott. Majd felindult az emelvényre, és szenvedélyes csókcsatába kezdett Michaellel, a barátjával.
Jake kivágta az ajtót, és hazafelé indult a sötétben. Mi pedig hangtalanul követtük. Közel volt a lakás, így hamar odaértünk. Jake ágyba vetette magát, és rögtön hangos horkolásba kezdett.
 - Will, vigyáznál egy pillanatra helyettem is, kérlek? - kérdeztem halkan, mire csak bólintott.
Átléptem a falon, és a konyha részlegbe mentem. Ott leültem a padlóra, és ezt suttogtam: - Kaiel, kérlek szépen gyere ide!
Azonnal megjelent az angyalfiú a kérésemre. Jellegzetes sötét bőréből világított zöld szeme.
 - Miben állhatok szolgálatodra? - kérdezte udvarias mosollyal az arcán, mire csak halkan, szinte suttogva feleltem.
 - Audreyval szeretnék beszélni. Nagyon fontos lenne.
 - Azonnal szólok neki - azzal köddé vált.
A konyhapadlón kuporogtam, miközben egy könnycsepp gurult végig az arcomon. Audrey nagyon hamar ideért. Megjelent, fehér fény vette körül, ami bevilágította az egész szobát, megnyugvást hozva a sötétségbe.
 - Mi a baj, Leona? - kérdezte gyengéden. Felpattantam ültemből, és vártam, hogy kirobbanjon belőlem mindaz, amit bent tartottam. De nem robbant semmi. Túl fáradt voltam hozzá.
 - Nem tudom tovább csinálni - mondtam fakó hangon, fáradt szemeimet a padlón tartva - Nem szeretem Jaket. Nem ismerem, és nem engedi, hogy megismerjem. Nem értem, hogy mi a dolgom, és nem is látom értelmét, hogy itt legyek. Nem szeretem Jaket.
 - Muszáj szeretned azt, akit védesz! - mondta megnyugtató hangján, mire én felhorkantam.
 - Hogy is szerethetném! Ma láttam, amint hidegvérűen gyilkolt! - hangomba kétségbeesés vegyült.
 - Segíthetek neked ebben - válaszolta egy kis idő után. Értetlenül felkaptam a fejem.
 - Bele akarsz nyúlni a fejembe?
 - Adhatok neked egy képességet, amitől majd bármikor, ha szeretnél, beleláthatsz a fejébe. Megértheted a múltját, az érzéseit és a tetteit. Muszáj ismerned ahhoz, hogy tudd szeretni!
 - Szeretném ezt a képességet - döntöttem halkan, de magabiztosan.
Audrey kedvesen bólintott. Kezeiből fény tört elő, amely körülölelt. Átjárta a belsőmet, minden porcikámat elérte. Borzongás futott végig rajtam, kellemes elektromosságot éreztem az ujjaimban...És akkor meghallottam egy halk hangot a fejemben. Olyan volt, mintha egy kis szobában ülne, és beszélne. Nem volt hangos, de bármikor hallhattam, amikor akartam. Amikor érzések törtek fel belőle, a hangok tiszták voltak, és képek társultak hozzá. Ha kinyitottam az ajtót, az elmémet elárasztották a képek. De ha éppen máshova akartam figyelni, bezártam a szobát, és a kis hang csendben mormogott. Most nagyon csendes volt. Csak a tudatalattija dolgozott, miközben álmokból szőtt színes sálat. Hosszút, melynek egy-egy részletére már nem is emlékezünk. De a színesek, a gyönyörűek, vagy a sötétek, az ijesztőek megmaradnak. Élénken élnek álmaink színes sáljába dolgozva. Jake színes álmai gubancában.