11. fejezet - Gyilkos

Drága olvasóim!

Szokásomhoz híven késtem, nem is kicsit. Nagyon sajnálom! Túl vagyok egy nagy-nagy dolgozathullámon, ami nem sikerült valami fényesen, de szerencsére túl vagyok rajta, és a szünetnek köszönhetően jutott egy kis idő megírni a részemet. Elég tekintélyes mennyiségűre sikeredett (14.5 oldal) remélem egy kicsit elégtételt veszek. Nagyon-nagyon köszönöm az eddigi sok támogatást, a díjakat, amiket ha lesz időm, szép sorjában kiteszem mindet, és a szépséges kommenteket, amik újabb erőt adnak a folytatáshoz. Remélem ehhez is kapok egy-két véleményecskét, hogy tudjam, mit csinálok jól és rosszul. Jó olvasást! Ölel.: Leona G.

Ui.: A versennyel kapcsolatban annyit, hogy túl vagyok az ötven (!!!!!!) feliratkozón, így minden képen meg lesz rendezve, azonban nem ezen a blogon, hiszen ide nem is illene. Fogok nyitni egy saját blogot, amire az én kis jelentéktelenebb gondolataimat és cikkeimet fogom feltenni,és természetesen az ígért versenyt is meg fogom hirdetni. Még egyszer jó olvasást a fejezethez! :)

Soha sem voltam még ilyen fáradt, vagy feldúlt! Mintha kiszippantottak volna belőlem minden pozitív gondolatot, minden reményt, minden életerőt. Hiányzott az alvás. Az, hogy lehunyjam a szemem, és amikor felébredek, mindent elölről kezdhessek. Hogy egy pillanatra elengedhessem a rideg valóságot, és elmerüljek az álmaim rózsaszín mezejében, vagy éppen a legborzalmasabb félelmeimmel találjam szembe magam, amihez képest a való élet maga a paradicsom. Bevetettem magam a puha ágyamba, és szorosan lehunytam a szemeimet. "Kérlek, Uram! Add, hogy álmodhassak! Add, hogy álmodhassak!" De az álom csak nem jött a szememre. Messziről elkerült engem, rám bízva, hogy szőjek magamnak álmokat. "Talán ezért van meg majdnem minden angyalnak a saját kreatív elfoglaltsága? Hogy képesek legyenek álmodni? Majd érdeklődök erről Clarynél. " Újra és újra gondolataimba férkőzött Jake Dearman. Holnap reggel meg kell gyilkolnia a bandatársát. Georgot, akit ugyan utáltam, amiért bántotta Jaket, de soha sem kívántam volna neki ilyen szörnyűséget. Egy olyan embernél, aki ilyen fiatalon ilyen durva dolgokat követett el, soha sem lehet tudni, hogyan döntenek az égiek, hogyan dönt Audrey. Még ha az angyalok soraiba kerül, akkor is komoly megrázkódtatás a halál. A tudat, hogy ezt Jake fogja kiosztani számára, elviselhetetlen volt. Fejemre húztam a takarót, gyerekesen reménykedve abban, hogy a csúnya dolgok, amiket nem akarok látni, nincsenek is ott. Eltűnnek, mint idővel a szörnyek az ágy alól, akik leharapják annak a kisgyermeknek a lábujját, akik nem takaróznak be rendesen. Eltűnik, mint ahogy a félelem a sötéttől, és az ismeretlentől. Mint amikor a halál után rádöbben az ember, hogy a halál nem a vég, hanem a kezdet. A földi élet egy próba volt, eltörpült az örök élet hosszúsága mellett. De a csúnya dolgok nem tűntek el, úgy, ahogy a szépek sem. Mélyet sóhajtva rá kellett ébrednem, hogy nem vagyok már gyerek, nem viselkedhetek úgy, mintha az lennék. Lassan emelkedett és süllyedt a mellkasom. Tudtam, hogy nincs szükségem a légzésre, Clary elmagyarázta, hogy működünk mi, lelkek. Semmire sincs szükségünk. Nem kell ennünk, mert sosem vagyunk éhesek, nem kell fürdenünk, mert mindig tiszták maradunk. Levegőre sincs szükségünk, és ruhára sem volna, hiszen sosem fázunk. Azonban, ha úgy élünk, mint életünkben, könnyebben megbarátkozhatunk a többi változással. Ha valaki világ életében főzött, és szereti a hasát, meg van a lehetősége, hogy főzzön, és egyen. Ugyan csak lélek által létrehozott alapanyagok állnak rendelkezésére, és ha sokat eszik, nem is hízik meg, de ízlelni még így is tud. Évek milliói alatt ez a kastély magában hordozta az ősemberek barlangrajzain át egészen a középkor festészetén át az ókori görög tudósok matematikai elméleteikig mindent. Clary megígérte, hogy egyszer elvisz engem a kastély könyvtárába, ahol ezek a kincsek sértetlenül megtalálhatóak. 

 - Néha elgondolkozom rajta, milyen érdekes itt élni - fecsegett szórakozottan Clary két edzés között, mire kedvesen rámosolyogtam, hogy folytassa - Tegnap éppen kedvem támadt ebédelni, mert már el is felejtettem a paradicsomszósz ízét, úgyhogy lerepültem az ebédlőbe. Éppen magamra borítottam a levest, mikor a semmiből előbukkant Kaiel. Hamarosan találkozol vele, Ő Audrey jobb keze. Nagyon aranyos egy srác...

 - Talán megtalált a szerelem? - piszkálódtam, ugyanis már pár napja folyamatosan azt bizonygatta, hogy nekem mennyire tetszik Will. Nem foglalkozott a megjegyzésemmel, csak folytatta a mondanivalóját:

 - Nem, szerintem aranyos, de semmi több. Szóval találkoztam vele, hívtam, hogy ebédeljen velem, ő pedig csatlakozott. Nagyon jól elbeszélgettünk. Elmesélte, hogy Indiában lakott, és hogy aznap délután Audrey adott neki egy kis kimenőt, így hazalátogatna. Elgondolkoztam azon, hogy mennyire egyformák is az emberek. Persze nem teljesen, de nem határoz meg minket az, hogy hol éltünk, milyen nyelvet beszéltünk, melyik pártra szavaztunk... Annyira nem számít! És mégis mennyit harcoltunk a földön egymás ellen. Neked sötét a bőröd, ezért utálunk, neked vörös a hajad, téged sem szeretünk. Semmi értelme!

A történetéből azonban egy részlet megragadt, így gyorsan rákérdeztem:

 - Clary? A felhőpalota London fölött van? 

 - Ezt így nem mondanám...elég bonyolult.

 - Hogy érted? - húztam össze a szemöldököm.

 - A felhőpalota igazából minden város, ország vagy rét felett húzódik. Ahol éppen vagy. Mindig csak fel kell repülnöd, és megtalálod. 

 - Ez hogy lehetséges?

 - Varázslattal - mosolyodott el rejtélyesen Clary.

 - És ez azt jelenti, hogy a palota maga is végtelen nagy? Senki sem tudja, hogy hol az utolsó terem?

 - Nem végtelen, de mindig bővül. Ha éppen sok angyalnak kell helyet biztosítani, hozzá adódik egy-két szoba. Ha az angyal tovább lép, a terem üresen marad addig, amíg új lakója nem akad - elgondolkozva tépkedte az illatos virágok szirmait, amik beborították a rétet - Egy időben kísérleteztem, amikor nem volt dolgom, vagy társaságom. Körberepültem az egész palotát, és bejártam minden termet, persze a hálószobákon kívül. Úgy terveztem, hogy térképet rajzolok magamnak, ugyanis pocsékul tájékozódtam, vagyis még mindig pocsékul tájékozódom, de nem volt türelmem, még csak strigulákat sem húzni, olyan elképesztően sok terem van a palotában.
 - Hogy lehet, hogy nem volt társaságod? - kérdeztem nevetve, mire csak értetlenül rám meredt.
 - Hogy lehet, hogy mondok neked valamit, és te természetesen annak egy apró, picike részletén vagy fennakadva?
Értetlenségemet teljesen jogosnak véltem, ugyanis soha sem láttam nála közvetlenebb angyalt. Majdhogynem az egész palota ismerte (bár ez erős túlzás) és mindenki odavolt érte. Nincs is ezen mit csodálkozni, Clary gyönyörű, okos, bájos és kíváncsi volt. Nála sosem merült fel a kínos hallgatás gondolata. Beszédéből hiányzott a rosszindulat, a pletykák vagy a rágalmak. Mindenkinek volt egy kedves bókja, ami feldobta az illető napját, így érthetően mindenki szeretett a társaságában lenni.
 Gondolataim, szokás szerint elkalandoztak, de nem bántam. Örültem, hogy éppen nem Jaken járt az eszem, hogy nem kell megint a kusza gondolataim legmegfejthetetlenebbikével foglalkozni. Az ajtó kicsapódott, és becsörtetett rajta Clary, majd fáradtan levetette magát az ágyra, mellém.
 - Milyen volt a napod? - kérdeztem fáradtan.
 - Nehéz...hihetetlen nehéz - hangja megremegett, szája lefele görbült. Felkönyököltem, és a kigördülni készülő könnycseppet letöröltem az arcáról.
 - Mi történt?
 - A kislány egész egyszerűen tökéletes! - fakadt ki Clary, mire értetlenül összehúztam a szemöldököm.
 - Igen? És ez miért baj?
 - Szörnyű lélek vagyok! Szörnyű, borzalmas! - ostorozta magát szüntelen, míg nem szavába vágva átöleltem.
 - Te vagy a legnagyszerűbb lélek, akit ismerek! Nem vagy szörnyű, közel sem vagy az! Ne sírj, semmi baj!
 - De igenis van! Valami baj van velem... Nem érzem azt, amit egy őrangyalnak éreznie kellene - kétségbeesetten kapaszkodott a vállamba, de már nem rázta sírás. Mélyeket lélegzett, ezzel nyugtatva magát.
 - Ezt hogy érted? - kérdeztem halkan, értetlenül.
 - Nem tudom úgy szeretni Lilyt, ahogyan megérdemelné! Imádnivaló, okos, szép, és könyörgöm, csak hét éves! Én pedig nem tudom úgy szeretni, ahogyan téged szerettelek, amikor az őrangyalod voltam. Egyszerűen idegen, nem kötődöm hozzá! - sorolta kétségbe esetten, miközben szorosabban ölelt magához, mintha elszállhatnék, otthagynám könnyes arccal a rideg valóságban.
 - Semmi baj, ettől még nem vagy romlott lélek! Talán csak egy kis időt kellene adnod magadnak! Az eleje mindig nehéz!
 - Te szereted Jaket? - szegezte nekem a kérdést, miután kibontakoztunk az ölelésből.
 - Igen - vallottam be szégyenlősen.
 - Na látod!
 - De ez nyilván más...nekem ő az első! Neked pedig a második, és idő előtt hunytam el, fel se tudtál készülni az egészre!
 - Talán igazad van - mondta halkan, de arcán látszott a vigasztalhatatlan bűntudat. Le akartam törölni minden szomorúságra utaló jelet a gyönyörű arcáról. Egy ilyen nagyszerű angyal nem lehet szomorú!
 - Adj magadnak időt, légy türelmes! - biztattam mosollyal az arcomon, mire ő is mosollyal válaszolt.
 - Így lesz majd! Köszönöm.
 - Nincs mit köszönnöd, Clary! Bármikor.
 - És milyen volt a te napod? - kérdezett vissza Clary, mire sóhajtottam egyet, és ülő helyzetbe tornáztam magam.
 - Nagyon-nagyon fárasztó.
 - Ezt hogy érted? - kérdezte a szőkeség, mire újat sóhajtottam, és belefogtam a mai napom elregélésében. Clary arca egyre döbbentebb és döbbentebb lett, majd miután befejeztem a történetem, percekig meg sem szólalt.
 - Mit keresett ott annyi démon?
 - Bár tudnám - húztam a számat - De utána messziről elkerültek minket.
 - A démonok tudnak kommunikálni egymás között...talán megérezték a tisztítótüzet - tűnődött Clary.
 - Ez a dolog... ez a lélektűz tényleg olyan ritka? Mármint... Will nagyon kiakadt rám emiatt - hebegtem-habogtam zavaromban, Clary pedig rögtön bólintott kérdésemre.
 - Eszméletlen ritka - apró szünetet tartott, szinte hallottam, ahogy kattognak a fogaskerekei, majd ismét megszólalt - Én sem értem, hogy voltál rá képes... az első napodon! Bár az edzéseken is nagyon ügyes voltál, de azt gondoltam, csak egyszerűen igyekszel, de most már nem tudom mit gondoljak.
 - Kérlek, egész egyszerűen ne gondolkodjunk ezen! - fakadtam ki fáradtan - Elegem van abból a rengeteg kérdésből, amire senki sem tud választ adni. Pedig igazán igényelném a válaszokat...
 - Minden rendben? Ne haragudj, hülyeséget kérdeztem, semmi sincs rendben... - Clary idegesen beharapta az ajkát, és újra a gondolataiba merült. Nem sokáig bírt csöndben maradni, újra szólásra nyitotta a száját:
 - És akkor Jake megteszi? Vagyis...Adrian a neve, vagy Jake?
 - Igazából Jake, de Adrianként mutatkozott be. És igen, valószínűleg holnap megteszi.
 - Basszus, Lana! Nem hiszem el, hogy Audrey képes volt pont őt hozzád beosztani! Hát semmire sincs tekintettel? Tönkremész ebben a sok kételyben hosszútávon! - kelt ki magából Clary, amit én csak csöndben hallgattam. Tudtam, hogy igaza van, de nem voltam hajlandó elismerni. Jaket semmi áron sem cserélném le. Még akkor sem, ha sokkal egyszerűbb lenne az életem.
 - Ne aggódj, Clary! Megbirkózom vele - mosolyodtam el halványan.
 - De neked folyton csak meg kellett birkóznod a dolgokkal...te ennél jobbat érdemelsz - mondta halkan, mire meghatódva átöleltem.
 - Tényleg ne aggódj! Csak szeretnék egy picit nem ezekkel a problémákkal foglalkozni... Clary? Nincs kedved megmutatni nekem a könyvtárat?
 - Persze - bólintott azonnal, majd feltápászkodott az ágyamról, és az ajtóm felé sietett, én pedig követtem. Bármit elkövettem volna annak érdekében, hogy egy kicsit kikapcsolhassam a gondolataimat, amik mindig visszatértek a védencem irányába.
 - Egyébként... Találkoztál ma Kaiellel? - kérdeztem sejtelmesen barátnőmet, mire értetlenül rám nézett, majd elvigyorodott és lesütötte a szemét.
 - Igen, találkoztam, ha épp tudni akarod... - válaszolt lassan és megfontoltan.
 - És megkérte a kezed? - szívattam, mire hangosan felnevetett, és gyengén a vállamba boxolt.
 - Idióta! Dehogy!
 - De kár... pedig már az étkészletet is kiválasztottad!
 - Te nem vagy normális - ingatta a fejét nevetve, majd egy kis idő után hozzátette - Egyébként meg, nem is tudnánk összeházasodni. A házasság szentsége csak az élőkre vonatkozik. Mármint... tehetünk egymásnak hűségi fogadalmat, de az nem ugyanaz.
 - Valld már be, hogy tetszik neked! - nyaggattam fáradhatatlanul, de ő csak mosolygott, és a cipője orrát vizsgálgatta.
 - Miért olyan fontos ez?
 - Mert a barátnőm vagy, és kíváncsi vagyok a lelki világod rejtelmeire! - nevettem fel hangosan. Tekintetét felemelte a cipője orráról, és zavartan megtorpant. Arcára pír költözött, így ejtette ki a száján a vallomást.
 - Oké... talán. De nem biztos, csak talán.
 - Tudtam! - nevettem diadalittasan.
 - Halkabban! Mindenki minket bámul! - tapasztotta be a számat barátném. Együtt, rázkódó vállakkal röppentünk ki az erkélyen.
 Clary a nyugati szárny felé vette az irányt. Ahogy lenéztem a magasból, egyből a mennyvirágok borította mezőre siklott tekintetem. Mindig megdöbbentett a gyönyörűség, ami ezekben a virágokban lakozott. Olyan aprók, mégis olyan értékesek! Egy pegazuscsorda legelészett békésen a réten és egy angyalpáros simogatta őket udvarias mosollyal arcukon. A nyugati szárny egyébként nem különbözött a többitől. Ha nem figyeljük meg eléggé, úgy tűnhet, semmi összefüggés nincs a tornyok magassága vagy egymáshoz viszonyított távolsága között. De ahogy jobban megfigyeljük, rájövünk, minden torony egyenlő távolságban, kisebb háromszögeket megformázva állnak. Ezért is olyan nehéz eligazodni ebben a hatalmas palotában: ugyan minden torony másmilyen, mégis nehéz őket megkülönböztetni. Claryvel beröppentünk a teraszon, majd elengedtük a szárnyainkat, hogy ne ütközzünk a felénk sodródó angyaltömeggel.
 - Előre figyelmeztetlek, hogy ne ájulj el annyira! - mondta mosolyogva, mire én csak nevetve bólintottam.
 - Nyugi, nem fogok!
 - Én ebben nem lennék olyan biztos... - válaszára felvontam a szemöldököm, majd hirtelen megtorpant egy hatalmas kétszárnyú ajtó előtt. Megragadtuk a kilincset, és húzni kezdtük magunk felé, hogy aztán beléphessünk a gyönyörű könyvtárba. Sohasem hittem volna, hogy ennyire ledöbbenhetek. Hatalmas, beláthatatlanul hatalmas terem volt, és a padlószegélytől a magas, harminc méter magas plafonig érően sorakoztak a könyvek. A falakat tarkába vonták a könyvek gerincei, azokon cikornyás arany betűk hirdették a kötet címét. Kis táblák lógtak a sorok között, hogy segítsenek a megtalálni a keresett könyvet.
 - Az elején még ókori emberek irományait lehet olvasni. Arra a tudományos irodalom, erre a szépirodalom. Azt gondolnád, hogy Homérosznak csak az Illiász és Odüsszea volt, de ebben a könyvtárban van még ezen kívül öt műve. Igazán szépek, és érdekesek - magyarázta Clary, mire még ennél is jobban elkerekedett a szemem.
 - Ezek azok a könyvek, amelyeket az emberek haláluk után írtak?
 - Természetesen. Az az igazság, hogy itt nincs olyan könyv, amit a földön már publikáltak, itt csak az az utáni művek vannak. Bár így is elég tekintélyes a gyűjtemény. Arra van a középkori irodalom - mutatott messze, előre, miközben tovább sétáltunk a hatalmas polcok mellett - És erre vannak a mostaniak - mutatott egy egészen más irányba - Ha segítségre van szükséged, kérd meg Teresát, ő a könyvtáros angyalunk. Minden könyvet úgy ismer, mint a tenyerét. Bámulatos memóriája van. És minden könyvet számon tart, nem tanácsos késve visszahozni a kikölcsönözötteket.
 - Nem jutok szóhoz! Ez csodálatos! Mennyi könyv, Istenem! - motyogtam magamban, nem tudtam levenni a szemem a hatalmas, plafonig érő polcokról. Az angyalok felröppentek a pocok legtetejére, olyan magasra, hogy a végén csak apró kis pontoknak látszottak, majd kecsesen landoltak, könyvvel a kezükben. Állva olvasgatni kezdték a műveket. Clary széles mosollyal nézte ámuló ábrázatomat, majd otthonosan megindult, az egekbe nyúló polcsorok között, én pedig követtem. Lépten-nyomon olvasgattam a kis, kacskaringós betűtípusú táblákat. Ókori görög mitológia. Ókori görög tudomány, matematika, filozófia, fizika, számtan, csillagászat. Ókori görög életrajzok. Ókori görög festészet, szobrászat. Római építészet. Ókori római könnyű irodalom. Kínai művek. Perzsa művek. Török művek. Amit tudni kell az iszlámról.
 Sorban faltam a megdöbbentően régi, de mégis újnak látszó könyveket. Vajon hogy nyomtatnak idefent, a felhő palotában? Ezt is csak kérni kell? Régi szokásomnak hódolva végighúztam ujjaimat a könyvek gerincén. Szinte éreztem azt a sok csodát, amit egy ilyen alkotás rejt. Gondosan bele van csomagolva a fájdalom, az öröm, a boldogság, a szeretet és a gyűlölet. Bele van rejtve a kalandvágy, a bátorság és a gyávaság, szép jellemek, nehéz életek, sírás és nevetés. Pozitív és negatív karakterek, ahogy aztán kibomlik a végkifejletnél, és akkor értelmet nyer az a sok olvasással töltött óra. És nem bánod meg, hogy azt a maréknyi idődet erre fordítottad. Az iskolában ciki volt olvasni.
 "- Olvas a fene! Nincs nekem annyi időm, hogy ilyesmire pazaroljam! Brendon minden időmet kitölti - felelt Stella arra a kérdésre, hogy elolvasta-e a kötelezőt. Természetesen nem állta meg, hogy ne villogjon új fiújával, aki szintén nem tartott tovább egy hétnél. Utána unalmassá vált, és kidobta - Az ilyesmit csak a Leona Davishez hasonló lúzerek csinálnak. A kis stréber - nevetett ki szokásosan, és pedig szégyenlősen lehajtottam a fejem, és magamhoz szorítottam a könyvemet, nehogy kilökje a kezemből. Volt már rá példa, hogy egy könyvtári kötet a sárban végezte Stella jóvoltából."
 - Nézd csak, Lana! Ez itt az én könyvem - mutatott rá egy vékony, pasztell rózsaszínű könyvre, amelyre cikornyás, fehér betűkkel volt ráírva: Clarissa Felton: Levél a szélviharban. Egy apró novellás kötet.
 - Gyönyörű! Hú, de kíváncsi vagyok rá! Azonnal kikölcsönzöm - hadartam izgatottan. Nagyon érdekelt, mit alkotott Clary. Leemeltem a polcról a könyvet, majd a kezemben forgattam, hogy minél többet tudhassak meg róla.
 - Kiveszed? - hallottam meg egy mély női hangot a hátam mögül. Erős de ja vu érzésem támadt. Otthon mindig ugyanezt kérdezte tőlem a könyvtárosnő, ugyanígy a hátam mögül. Megfordultam, és udvarias mosollyal az arcomon, bólintottam. Teresa egy alacsony, csúnyácska nő volt. Görbe orra, és kis, vágott szemei voltak, keskeny ajkakkal. Lehetett volna szép is, ahogy minden angyal szebb volt mint életében. Hiszen a kinézetünket is mi változtatjuk. De Teresa valamiért nem tette. Nem akart sem fiatalabbnak sem szebbnek tűnni. Ekkor jöttem rá, mennyire szimpatikus nekem Teresa. Nem akart másnak látszani, elfogadta magát olyannak, amilyen. Talán Isten miatt, talán saját maga miatt, de nem akart semmin sem változtatni, ami hozzátartozott önmagához. Áradt belőle a magabiztosság: Ez vagyok, fogadd el, hiszen én is elfogadom magam! És ez nagyon tetszett, irigyeltem ezt a képességét. Én sosem tudtam ilyen büszkén felvállalni magam, sosem volt valami nagy önbizalmam. Ettől függetlenül mosolya kedves volt, szemeiből bölcsesség áradt. És ez szebbé tette az egész lényét, szebbé, mint bármelyik másik gyönyörű angyal.
 - Igen, kiveszem - bólintottam, mire kedvesen elmosolyodott, és a nagy bejárat felé mutatott.
 - Akkor hozd oda a könyvet, és elvégezzük az adminisztrációt.
 - Rendben.
Clary elgondolkozva nézett Teresa után.
 - Ugye, milyen különös?
 - Micsoda? - kérdeztem vissza összeráncolt szemöldökkel.
 - Teresa annyira más, mégis szereti őt mindenki. Ha a földön más vagy, kitaszítanak.
 - Nem minden mást taszítanak ki... A más, az különleges. Csak vannak olyan mások, akiket nem ismernek el különlegesnek - mondtam a számomra is értelmetlen érvemet, de Clary mégis megtalálta benne a jelentést.
 - Igen. Teresa ilyen.
Világot megváltó nagy gondolataink kifejtése után megindultunk a pulthoz, és lediktáltam az adataimat. Kaptam egy kis olvasójegyet, vele együtt Clary irományát.
 - Mennyi az idő? - kérdeztem Clarytől, a felkelő napot vizslatva. A nap vöröses foltokat jelenített meg az ég alján, melyek azt az érzést keltették az emberben, mintha éppen egy-egy hanyag tintapaca volna. A havazás elállt, már csak a földet borító vékony fehér réteg árulkodott a tegnapi nagy viharról.
 - Hajnali hat. Miért? - kérdezett vissza Clary, de már nem tudtam neki válaszolni. Sebesen elröppentem mellette, száguldva a Londoni kislakás felé, amelyben még talán ott van Jake és Will, akit csúnyán otthagytam. Szemeimet behunytam repülés közben, csak Jaket kerestem,
" - Kérlek Uram, segíts megtalálni Jake Dearmant! Kérlek Uram..."
Egy koszos raktárépületben állt, körülötte a csapattal, előtte ült hátrakötözött kézzel Georgo. Szárnyaim sebesen csattogtak, miközben le és föl ereszkedtek. Hajam lobogott, belekuszálódott szárnyaim tollazatába. Az angyali harci felszerelésből repülés közben elővettem az íjamat, és felfeszítettem rá egy nyilat. Rekordidő alatt értem be a raktárépületbe, lendületesen átrepültem a falon, majd botladozva megálltam.
Az egész termet rejtélyes félhomály uralta. Sok ember volt jelen, mégsem lehetett őket látni. Ott voltak, meghúzták magukat a fal mellett az árnyék rejtekében. Mind síri csöndben álltak és nézték az eseményeket. A fényben állt Jake, arcán semmi érzelmet nem lehetett felfedezni. Kezében egy fekete pisztolyt forgatott hanyagul, ám mozdulataiból érződött, hogy nem könnyelmű, csupán a feladatot érzi nevetségesen egyszerűnek. Michael és Rhea mellette álltak, és várták a fejleményeket. Georgo velük szemben ült egy székben, amelyhez hozzá volt kötözve. A fegyver kattant...

***

Igazán nem volt oda a feladatáért Jake, de kénytelen volt teljesíteni azt. Utálta Georgot. Ez az utálat többek között Johnnyhoz köthető, de még így sem tudta bosszúnak felfogni a gyilkosságot. Rengeteg halálnak volt már szemtanúja, de egyet sem ő osztott, csak azt látta, ahogy egy társa végzi. Úgy érezte, ez hozzá tartozik az élethez. Vannak szerencsétlenek, akiknek lejárt az idejük és menniük kell. Ez puszta érdek, de ettől függetlenül borzalmasnak tartotta a gyilkosságot. Mindig is irtózott tőle, és attól, aki élvezettel osztotta ezeket a büntetéseket. Véleménye szerint nem az ember dolga ítélkezni, de nem volt mit tenni. Ha olyan helyen nő fel az ember, ahol nap mint nap szembesülnek a halandósággal, nem válik szokásává lázadozni. Jake tisztában volt vele, hogy miután főnök lesz, ezzel kénytelen lesz megbarátkozni. Egyszer majd talán ül az irodájában, elé hoznak egy szerencsétlent akinek ideje mennie, és hidegvérűen le fogja puffantani. Még csak fájdalmat sem fog érezni.  Mikor reggel felébredt, elhatározta, hogy nem fogja felfedni semmi áron sem az érzelmeit. Ez a küldetés az életébe és a tekintélyébe került, és már régen megfogadta magának, hogy meg fogja nyerni ezt a csatát. Ha ezért egy csapattársa életébe kerül, akkor a csapattársnak ideje imádkozni. Georgot amúgy is utálta, tiszta szívéből gyűlölte. Talán nem is volt olyan nehéz dolga, nem volt olyan nehéz meghoznia ezt a döntést.
 Korán reggel ébresztették az első napsugarak. Sohasem tudott hosszan ágyban maradni. Mindig csinált valamit, dolgozott, ritkán pihent. Nem is igen szeretett pihenni, kellemetlenül érezte magát a szabadidejében, hiszen nem volt mit csináljon. Csak ballagott az utcákon, néha betért egy-egy étterembe, vagy kocsmába. Ücsörgött és figyelt. Megfigyelte az emberek átlátszó hazugságait, a kedves mosolyokon túl rejlő titkokat. Más nem vette ezeket észre, csak Ő. Talán ennek a csendes tevékenységnek köszönhette, hogy nagyszerű megfigyelő volt. Egyetlen apró részlet sem kerülte el a figyelmét, és ő ugyanígy, egyetlen apró részletet sem fedett fel magáról. Arcáról semmit sem lehetett leolvasni, ami az embereket rend szerint nyugtalanná tette. Olyan, mintha egy feneketlen, fekete tóba bámulnál. Elbűvöl a gyönyörűsége, de a rémisztő ismeretlent tárja eléd. És ha engedsz a csábításnak, szépen lassan elmerülsz az ismeretlen, hátborzongató sötétjében. És talán nem térsz vissza. Jake azonban jó színész volt, és ezt belecsempészte az arcmimikájába. Mindig úgy alakítgatta a reakcióját, ahogy azt a közönség várta, vagy meglepetésként érte. Az alvilági személyekkel szemben pókerarcot, vagy pimasz vigyort alkalmazott, a hölgyekkel szemben sármos félmosolyt. Ilyenkor kevésbé tűnt hátborzongatónak a szemei mögötti fekete üresség, és a közönség nyugodt volt.
 Jake kelletlenül kitakarózott, és feltápászkodott. Sóhajtott egyet, majd a fürdő felé vette az irányt. Miután letusolt, megszárítkozott és felöltözött. Fogat mosott, és magára fújt egy pici dezodort. Kilépett a parányi  és mocskos fürdőszobából, és az éjjeliszekrényéből kivette a pisztolyát, és a kabátja belső zsebébe csúsztatta. Kopogtak az ajtaján, de nem várták meg, amíg kinyitja azt. Egyből belépett a szobába Abe, amitől Jake arcára ösztönösen pimasz vigyor kúszott az arcára. Természetesen ettől pedig Abe-ben felment a pumpa.
 - Ideje teljesíteni a próbát, Adrian Denton - mondta komoran, mély basszus hangján.
 - Rendben, én készen állok, Abe - mondta ki könnyedén, mintha csak arról folyna a társalgás, hogy megnéznek-e a moziban egy filmet. De sajnos nem erről folyt a szó, és Abe egyre idegesebb lett a pimasz ismeretlentől. Valóban nyugtalanította őt a tapasztalatlannak, de mégis megfontoltnak látszó fiú. Zavarta, hogy nem tudja, ki ő, honnan jött...
 - Még meggondolhatod magad...
 - Örülnél neki, mi? De tudod mit? Nincs neked ekkora szerencséd! - vigyorgott Jake, mire Abe-ből kitört, amit eddig visszatartott.
Mint egy oroszlán, ugrott az áldozatára. Ujjait Jake torkára kulcsolta, dühtől zihálva feszült neki a mellkasa Jakének, akiből kiszorította a levegőt.
 - Tudd meg ki az úr a háznál! - mondta eltorzult, fojtott hangján Abe. Jake fent tartotta az áthatolhatatlan maszkját, amit Abe nem tudott megkerülni. Hiába fájt neki, nem mutatta, egy rezdüléssel sem árulta el, mi folyik benne.
 - Így kell bánni egy vendéggel? - kérdezte gúnyosan Jake, majd egy megszokott kattogó hang után fordult a kocka. Jake fegyverének a csöve egyenesen Abe mellkasának volt támasztva. Abe elfelejtett levegőt venni.
 - Velem te ne szórakozz, megértetted? - szűrte fogai között a szavakat Jake halkan, kigördült Abe alól, és eltette a fegyvert - Amatőr - motyogta magában szórakozottan.

Az út még a szokásosnál is szótlanabbul telt. Jake és Abe beültek egy furgonba, és bámultak kifele az ablakon. Jake nem ismerte ezeket az utcákat, amelyek elúsztak mellettük, de különösebben nem volt kedve koncentrálni, mélyen a gondolataiba temetkezett. A pisztoly ott pihent, a mellkasának nyomódva. Megnyugtatta a közelsége, észrevehetetlenül mélyet sóhajtott. Az autó megállt, Abe pedig szó nélkül kiszállt az autóból, Jake pedig követte a példáját. Reggeli szürkeség borította a koszos sikátort, aminek kövein ritmusosan koppantak lépteik. Abe megtorpant egy vastagnak és nehéznek tűnő ajtó előtt, és háromszor rákoppantott arra. Egy pillanat múlva kinyílt az ajtó és a két férfi besietett rajta.
 - Gyertek! - mosolygott Jakere Rhea, ő pedig viszonozta azt. Talán Rhea volt az egyetlen nő, akire őszintén, ösztönösen mosolygott. Továbbra is csöndesen ballagtak a poros, sötét épületben, majd a csöndet Rhea törte meg.
 - Menj előre Abe, kérlek! Lenne egy kis megbeszélnivalónk - Rhea elbűvölő aranybarna szemeivel rámosolygott az óriásra, mire az bizonytalanul bólintott,  belökte az ajtót és eltűnt mögötte.
 - Hazudsz, Adrian? - szegezte a kérdést Jakenek, mire az csak féloldalasan elmosolyodott.
 - Nem, Rhea. Nem hazudok.
 - Rendben. Ne haragudj, ezért a nevetséges próbáért, én próbáltam lebeszélni őket...
 - Semmiség, ne aggódj. Ha ez kell, ahhoz, hogy bebizonyítsam, legyen - válaszolta könnyedén, mintha nem számítana. Mintha nem fájna neki már csak a gondolata is, hogy embert kell ölnie.
 - Rendben - mosolyodott el Rhea, és belökte a nehéz ajtót - Már várnak rád.
A teremben vágni lehetett a levegőt, érezni lehetett benne a feszültséget. Komor szempárak sokasága figyelt csöndesen, senki sem szólt egy árva szót sem. Nem látszottak, csak árnyak voltak a fal mellett, akár a csöndes szellemek figyelték az eseményeket, de ellenük tenni nem tudtak, vagy nem akartak. Az egész terem akkora volt, akár egy kosárpálya. Bizonytalan félhomály uralkodott az egész helységen. Elég világos volt ahhoz, hogy ellásunk az orrunk hegyéig, de sötét ahhoz, hogy pontos részleteket látnánk. Jake kivette a sok árnyék közül Rheáét, aki megtorpant Michaell mellett, és várakozva Jakere nézett. A terem falain, magasan apró ablakok, kis réseken át szűrődött be egy kis fény. Egy ilyen fénycsík közepében foglalt helyet Georgo széke, amihez szorosan neki volt kötözve. A száján egy vastag ragasztócsík terpeszkedett. Jake hűvös arckifejezéssel a székhez lépdelt. Léptei súlyosak voltak, lassan koppantak. A halálos ritmus mindenki fülében ott dübörgött, ahogy várták az ítéletet. Jakebe fájdalom nyilallt, elviselhetetlen fájdalom. Mintha üvöltött volna odabent, mélyen: Nem akarok szörnyeteg lenni! De elnyomta magában. Fel kellett nőnie a feladathoz, fel kellett nőnie apja hírnevéhez. Meg kellett tennie, különben ő fog ott ülni, abban a székben, és az ő fejébe dörren majd a fegyver gyilkosan. Tudta, hogy ha ő ülne ott, nem akarna sokáig félni az elkövetkezendőktől: gyors halált akarna. Azt, hogy mielőtt végiggondolhatná nyomorult életét, lesújtson, és fájdalom nélkül ragadná el oda, ahonnan nincs visszaút. Jake egy pillanat alatt előkapta a pisztolyát, felemelte, és egyenesen Georgo fejére célzott. Meghúzta a kibiztosított fegyveren a ravaszt. A golyó sebesen szántotta a levegőt, majd végül Georgo homlokában ért célba. Georgo azonnal meghalt. A vére vörösen csillogott a poros betonpadlón. A teremre síri csönd telepedett, csak egy árva hang sikított fájdalmasan, elborzadva a szörnyűségtől. Leona Davis, egy apró, láthatatlan lélek sikolya töltötte be a helyiséget, összefolyva a sűrűn folyó könnyeivel.